A Miskolci Galéria, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportja és a Múzsák Kertje Alapítvány folytatta az előző években már sikeresen megrendezett előadásokból és beszélgetésekből álló sorozatát a város kultúra és művészetek iránt érdeklődő közönségének, egyetemistáinak és középiskolásainak a Feledy-házban.
A felkért előadók a kilencedik félévben, kéthetenként a művészeti tudatforma, a művészet funkcionális és lelkiismereti megújulásának kényszeréről, lehetőségeiről és valóságáról szóltak a hagyományos értékrendek és a megújulást sürgető új törekvések tükrében alkotói, kutatói munkásságuk alapján.
Lehet-e túllépni az egyéni mítoszok gazdag káoszán? Érvényesek-e még a művészetben és milyen módon az európai kultúra alapjait képező vallási-erkölcsi értékrendek? Mit jelent ma a művészetben a szabadság és a felelősség eddig egymást feltételező, de ma sokszor szabadon értelmezett kettőssége? Egyáltalán felfoghatjuk-e ma még a művészetet úgy, mint az „emberiség lelkiismeretét”?
Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ a felkért előadók segítségével az estek házigazdája:
Dobrik István
művészettörténész
____________________________________________________________________________________________________
_____________________________________________________________________________________________________
Balázsi Károly művelődéstörténész professzor „Világkorszakok és múlandóság” címmel tartotta előadását a Feledy-házban a Szabadegyetem idei záró rendezvényén. A történeti létről és a metafizika tradicionalizmusáról beszélt. Az egzisztencialisták filozófiája szerint, élükön Sartre szavaival: „Azok vagyunk, amivé magunkat tesszük”. A jövőről csak elképzeléseink lehetnek, a jelenben sem tudunk eligazodni, de érdemes a múltunkat vizsgálni, hogy a tendenciákból következtetni lehessen a jövőnkre. Felvázolta az Európa centrikus narratívák alapján a históriai korszakokat az őskortól a jelenkorig. Az őskort a vadság jellemezte, melyben nagy jelentősége volt a domesztikációnak. Az ókor folyóvölgyi társadalmait a rabszolgaság és a földművelők megjelenése alakította. A középkor világát a kereszténység, a feudális berendezkedés határozta meg. A kézművesség az egyének személyiségét átformálta. Az újkorban paradigmaváltást jelentettek a felfedezések, a kapitalizmus korában az ipar nagy szerepet kapott. A legújabb korban a tömegek kultúrája, a diktatúra és a tudományos-technikai forradalom eredményei együtt jelentek meg. A jelenkor a globalitás, a liberális-demokratikus társadalmak és az információ kora. A jövő még kérdéses. Van-e paradigmaváltás? Erre két válasz lehet: 1. nincs, csak folytonosság, ahol minden kor átmeneti jellegű, a növekedés határtalanul folytatódik, a mennyiségi helyett minőségi növekedés jellemző. 2. van, de megszakított és a „fehér” kultúra válságba jutott: a felfedezések idején racionalizmus, a globalizmus jelenidejében uniformizálás a jellemző. „Minden egész eltörött”. A közösségi élet elpusztult, a nyugati társadalmakban liberális vadhajtások rombolnak. Az ember világképe anyagelvű, kaotikus. Az emberképet az esetlegesség, a múlandóság, a téridőbe zártság jellemzi. Hamvas Béla írja: „Az anyagi és szellemi világ törvényeinek hatása mindig attól függ, hogy nem az egyes ember külön-külön, hanem az emberiség egésze létét milyen hatalmaktól és milyen mértékben teszi függővé és milyen hatalmaknak szolgál... A nép az a valódi közösség, ahol az ember létének intenzitása felfokozódik... Aki a népben él, az értelmileg, érzelmileg, tevékenységében, tudásában, életének abszolút értékében fölemelt állapotban él. Ennek megnyilatkozása a nyelv, a szokás, a mítosz, a rítus, a művészet, a morál.” Bemutatott egy számunkra különös filozófiát, a védikus hagyományt, azok jellemzőit. Az előadó szerint a személyiségfejlődés nem állhat meg az egonál, magasabb szintre is eljuthat az ember, megtalálhatja önmagát, közösségét, az egész kozmoszt. Weöres Sándor Nehéz óra c. írásából idézett: A megismert és rendezett bensők túlnőnek egyéni mohóságaikon, egymással összeférnek, külső világukat is harmonikussá alakítják. Ez az egyetlen járható út... A kisdedek kezében az ész lámpása nem uralkodik, hanem szolgál: átsüti a tudatalatti élet-erőket s a tudatfeletti szellem-erőket, megmutatja és munkába fogja sorban.
Kühne Katalin
_____________________________________________________________________________________________________
____________________________________________________________________________________________________
A Művészeti Szabadegyetem sorozatában a felkért előadók azokra a kérdésekre próbálnak választ adni saját alkotói, kutatói munkájuk alapján, amelyek a művészeti tudatforma, a művészet funkcionális és lelkiismereti megújulásának kényszeréről, lehetőségeiről és valóságáról szólnak a hagyományos értékrendek és a megújulást sürgető új törekvések tükrében. Biczó Gábor, a Miskolci Egyetem és a Debreceni Tudományegyetem professzora, antropológus és filozófus „Az egzotikus esztétizációjának folyamata és transzkulturális vonatkozásai” címmel tartotta a sorozat utolsó előtti előadását a Feledy-házban.
Előadását három részre tagolta:
· Az egzotizáció, amelynek értelmezésében és megértésében a kulturális antropológia jelentős szerepet vállalt
· Miként tudatosul bennünk, a nyugati civilizációkban élők számára egy különös, számunkra idegen kultúra lényege, ha egy egzotikus tárgyat szemlélünk?
· Hubert Fichte író és Leonore Mau fotóművész közös kutatása alapján megérthetjük-e mindazt az értéket, ami a primitív népek társadalmában egyértelmű, közösséget teremtő?
Szeretnénk elérni, hogy az idegen kultúráknak, amelyben nem vagyunk jártasak, megértsük mozdító rúgóit. A 18. század végén, a 19. század elején a romantika irodalma, művészete volt a meghatározó. Írók, filozófusok értelmezték az etnográfusok által feltérképezett vidékek kincseit, brit, német tudósok által fellelt tárgyak a primitív népek kultúráját tárták fel. 1910-es években a Dahlemi gyűjtemény komplett formában mutatta be múzeumában egy indián nép tárgyrendszerét. Franz Boas munkássága a kultúrák egyenrangúságát, belső értékvilágát jelenítette meg. A 19. században a múzeumok kutatóhelyekké váltak, az USA és Európa az indián kultúra tárgyait Fanz Boas kutatásai alapján ismerhette meg. Alfred Reginald Radliffe Brown egy olyan társadalom életéről számolt be, ahol nincs politika, hierarchia. Az indiai szigetvilágban, az ausztráliai primitív társadalmakban minden ember egyenlő. Vladislaw Malinowski antropológus Pápua Új-Guinea szigetén olyan szimbolikus jelentőségű tárgyakat talált, amelyek rituális csereként vándoroltak a kultúrák között. Az esztétikai tárgy közösségteremtő szerepére utaltak ezek a kagylóból készült láncok, karkötők. Clifford Geertz Jáván, Balin talált tárgyak alapján állítja, hogy minden kultúra létrehozza a magas művészetet, de mindenhol másképp, csak saját kultúráján belül értelmezhetjük hitelesen mindezt. Beszélt arról, hogy Geertz például úgy nyerte meg a bali emberek szívét, és jutott kultúrájuk közelébe, hogy velük menekült el a kakasviadalukat tiltó hatalom razziája elől, ezzel átérezve sorsukat, közösséget vállalva velük. Így fogadták be őt, így ismerhette meg a művészien megtervezett esemény lényegét, a kvázi műalkotásokat, amit egy nyugati ember másként sohasem tudta volna átélni. Előadásának záró részében Biczó Gábor az 1970-es évek elején a karibi térségben és Nyugat-Afrikában kutató két különleges ember Fichte és Mau (író és fotóművész) munkásságáról beszélt, akik tapasztalásaikat egy párhuzamos dokumentációval – szöveg és kép- próbálták bemutatni. Így egészítette ki egymást például a beavatási rítusról készített tanulmány és az ugyanakkor készített fotók.
Az afroamerikai kultúrában a mindennapi életre jellemző attitűdök, az agresszió a rítusokban és a pszichiátriában talált utat. A hit nem az ideák és az esztétika ügye. A „Xango”-ban az antropológus az indián törzsek strukturális analízisét mutatja meg. Az éhezés, a hermafroditák, kivégzettek trófeái azt tanúsítják, hogy „Mi vagyunk a győzők.” A „Psyche” közelítés az elmebetegekhez. Egy fotón láthattunk egy afrikai beteg kisfiút, aki a szeme elé tesz egy üres, kiluggatott gyógyszeres fóliát, és aki a tabletták helyén tátongó lyukakon néz szembe velünk. Az ő által látott homályos kép, és a szembehelyezkedő őt leképező kamera élessége egyben szimbolikus is, ami egyben a kultúrák között megértésre vágyó párbeszédre, a tolerancia kötelességére, az egymás iránti tiszteletre utal.
Kühne Katalin
____________________________________________________________________________________________________
_________________________________________________________________________________________________
Bodonyi Csaba építész számos díja közül csak az Ybl-, Széchenyi-, Pro Urbe-, Príma-díjat említem. A Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának elnöke volt a mai Szabadegyetem vendége. Pályája során hazánkban és külföldön számos épületet tervezett, Miskolcon, Tokajban több éven át főépítészként irányította a város arculatát. Tanárként, mesterként a fiatal tehetségeket felkarolta. Komoly érvekkel támasztotta alá előadásában a fejlődés és/vagy harmónia kapcsolatrendszerét, igazi társadalomtudósként beszélt. Az egyformaság és sokféleség különbségeit vezette végig, történelmi, gazdasági szemléletváltások tükrében. Tételesen sorolta fel a globalizmus okozta előnyöket és hátrányokat, a nemzeti hagyományok fontosságát hangsúlyozta. Világunkban a gazdasági válság mellett a társadalmak válsága is jelen van. Az uniformizáltság jellegtelenségének meg kell szűnnie. A rend megteremtése azzal érhető el, ha a hagyományokat tiszteljük, párbeszédet folytatunk a természettel, hiszen együtt élünk vele, részei vagyunk. Őseink még megértették ezt. Akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor a „múltat végképp eltörölték”. A régi értékeket nem szabad kiirtani ahhoz, hogy újat alkossunk. Aki alkot, annak legjobb tudásával, munkájával a közösségért kell dolgoznia. Új rendet csak a régi kulturális értékek alapján lehet teremteni. A piacgazdaság által irányított szemlélet határtalan következményekkel járt. Minőségi forradalomra van szükség életünk minden területén. Ezek után az építészet új útjaira tért ki, Breuer Marcell, Frank Lloyd Wright, Franco Ghery épületeit tekinthettük meg. Példákkal illusztrálta a hagyományos építészet esztétikus megjelenésével szemben a mai családi kockaházakat, lakótelepeit, melyben nyomokban sem fedezhető fel művészet. Az ideális világmodell rendje maga az ökológiai rend, ahol az ember közösségben él és jól érzi magát. Saját termékeket termel, értékesít, eltartja családját és települése fejlődik. Híve az ökofalvaknak, már hazánkban is 9 ilyen település létezik. Az épületek, az utcakép, a várostervezés újabb formáit mutatta be: földház, zöldház, dombház, kaptárház és szupervályogház. Az organikus építészet képviselőinek, Kós Károly, Csete György, Makovecz Imre munkáit láthattuk, amelyeket az ország több településén és külföldön megtekinthetünk.
Kühne Katalin
________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Bevezetőjében a költészet fogalmát értelmezte, a poézis etimológiáját vázolta fel és jelentőségét tudatosította. A fogalomértelmezést kiindulópontként az ó- és újszövetségi értelmezéshez, valamint görög kalokagathia eszményhez kötötte. Hangsúlyozta, hogy keresztény szemléletben a szép, jó és igaz forrása egyaránt a szakralitás. Keats nyomán József Attilát idézte: „…Apám szájából szép volt az igaz.” Himnuszunk értelmezését a legszentebb imádsághoz, a Miatyánkhoz kapcsolta. Kiemelte, hogy a Himnusz címadása és a nyitánya, „Isten áldd meg a Magyart…” milyen csodálatos intonáció, az énekelt strófa minden sora pedig bibliai igehely. A Himnusz versimádság: kompozícióját megszabja a szakrális szemlélet. A hálaadás után a bűnbevallás, majd pedig sorskérdésekkel való számvetése-szembesülés következik. A balsors (penitencia) megrázó következményeit érzékelteti a költő. A népnyi méretű szenvedéstörténet számbavétele történelmi tanulságok költői tudatosítása is. A költemény keretes szerkezetét záró strófában az áldáskérést helyett a „Szánd meg, Isten, a Magyart….”, vagyis bocsánat- és kegyelemkérés fohásza szólal meg a fináléban: „Isten, áldd meg a Magyart (…) Szánd meg, Isten, a Magyart…” Kölcsey textusa és Erkel dallama egyaránt szakrális szépségű, csodálatos, lélekemelő egyéni és közösségi élmény – különösen a hívő ember számára. De a nem hívő is bátran énekelheti, ha úgy fogja fel, mint egy jókívánságot, amelynek lényege, hogy komolyan gondolják, szívesen mondják (éneklik), abban a reményben, hogy örömmel fogadják és „az égi és ninivei hatalmak” meg is hallgatják, talán még viszonozzák is. Költészetünk legszebb remekművei közé tartozik a Himnusz, amelynek minden sora ma is érvényes, és különösen szép és örökké időszerű: a „Nyújts feléje védő kart…” fohásza.
Dr. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor előadását hallgattuk, Szent és profán címmel. A templom mindig kultuszhelyet jelölt. Az ecclesia magában foglalta Isten hívő népét is, az embert. Pál és Péter apostol szavaival: „Semmi sem szennyezi be az embert, ami kívülről jut belé, hanem ami emberből belülről ered, az teszi tisztátalanná az embert.” A ma emberének változnia kellene. Keatstól idézte: „A szép igaz, az igaz szép.” Kant szerint: "Két dolog tölti el lelkemet: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem...” Századunkban két rettenetes Antikrisztus vétett az emberi történelemben minden eddiginél nagyobbat ember és Isten ellen. Toynbee jóslata iszonyúan kísért: a 18. század kiirtotta magából a vallást, a 19. század az Istent, a 20. század pedig kiirtja magából az embert. A század- és ezredforduló metszéspontján elgondolkodhatunk azon, és reménykedhetünk, hogy nem teljesül be a jövendölés, és az emberiség túléli a szeretetet megcsúfoló századot. A szépség, a jóság és az igazság a szakralitással együtt jelen van. Az Isten és ember iránti szeretetet hirdették a költők, a humánumot, ami segít megtalálni a 21. században is azt, ami Kölcsey Ferenc Himnuszában is megjelenik. Ady, Radnóti, József Attila és mások költészete méltán utalható az ars sacra körébe, ami a magyar keresztény hagyomány által „megszentelve” értelmezhető. A szakrális idő és tér fogalma a modern embernek az agyából, szívéből, értelméből hiányzik. A szakrális művészet abban a térben fejti ki hatását, amely a megszólító és a megszólított között feszül, ebben éli át a művész ez „epifániát”, a „megjelenést”. Ezzel kapcsolatban mai társadalmunk fájdalmas, nehezen megoldható problémáiról beszélt az előadó. A keresztény szakralitás lényege az, hogy az ember tudja, mi a szeretet, mert ezzel mindent megoldhatunk. A szakrális művészet esztétikai értékmérője a gondolat, erkölcsiség, őszinteség, minőség, szép, jó és igazság egysége, teljessége. Kölcsey Himnusza, emelkedett hangú dicsőítő énekünk a magyarság legjobbjainak erkölcsi tisztaságát, cselekvő akaratát, a humánum felelősségét, őseinkkel való azonosulást, kollektív és egyéni bűnbánatot, a reménykedést mutatja meg a ma emberének.
Kühne Katalin
_____________________________________________________________________________________________________
Kuklay Antal előadása
Kuklay Antal művészettörténész kanonok úr Szent és profán c. előadását hallgatva új ismeretekkel gazdagodhattak a jelenlévők. Dobrik István művészettörténész a Szabadegyetem 3. előadójának is feltette a kérdést: A 21. század szellemi, művészeti életében milyen szerepe van az egyénnek és a közösségnek, mutatkoznak-e olyan jelenségek, amelyek a paradigmaváltásra utalnak? A mítoszok világában még természetes volt a sacrum és a profán egysége, teljessége -hallhattuk az előadótól. 300 évvel ezelőtt széthullott a valóság, igazság, jóság, szépség, egész-ség teljessége. A világegyetem kőbe modellálása a gótikus katedrálisokban nyilvánult meg, az anyagot a szellem felemelte, nemesítette. A flow élménye, a tökéletesség már az egyiptomi művészet harmóniájában is láthatóvá vált, amikor még szimmetria határozta meg a művészetet. Ezután forradalmi változások sora következet a művészetben. Michelangelo példáját említette, aki Piétájának szomorú szépségétől az évek során eljutott ahhoz az egyszerűbb, letisztultabb formához, amelyben az ikonok szentsége és profánsága még együtt létezett. Korunkban a "lét szomjúságában" vergődő ember kérdésére a választ megkaptuk: Boldog ember az, aki közösségi lényként áldozatot hoz, megalkotja az ősbizalomból eredő teljességet, egész-séget, mint ahogy a Brandenburgi-kapu egyik termében Háger Rita sugárzó csend-kárpitja is ezt közvetíti felénk. A mezőgazdasági, az ipari, majd az információs forradalmak után az emberi lélek magáratalálásának a forradalma következhet. Ez lehet a jövő útja.
Kühne Katalin
_________________________________________________________________________________________________