Vendégségben a Múzsák Kertjében
Esemény kezdete:2014. február 28.
2014. február 28-án, pénteken 17 órakor a Feledy-házban a vendég Antall István a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője volt.
Fotó:Barázda Eszter
Antall Istvánt köszöntöttük a Múzsák Kertjében
„Vendégségben a Múzsák Kertjében” idei első rendezvényén Antall Istvánt, a Magyar Rádió újságíró-szerkesztő riporterét köszöntötte Balázs István előadóművész, a Múzsák Kertje Baráti Kör elnöke abból az alkalomból, hogy kiállítottuk grafikáit, akvarelljeit. Felolvasta Ratkó József Fábry Zoltánnak ajánlott Tánc c. híres versét.
Bodonyi Csaba, Ybl- és Széchenyi-díjas akadémikus ajánlotta figyelmünkbe a Kísérő korszakok c. kiállítást. Köszöntőjében arra keresett válaszokat: „Mit is csinál a szerkesztő úr két gondolatjel között?”. AntallPista – így szólítják - neve, hangja fogalommá vált, szinte mindenki ismeri. „Független, szabad értelmiségi, jelen van formális és informális kapcsolataiban Gondolatjel, Fülszöveg, Belépő című műsoraival. Minőség és jelenség. Segítségével jelentős életműveket ismerhetünk meg. Tiszta patakként frissíti elménket, élet- és emberszeretettel teli gondolatokkal nyitogatja szellemi elefántcsont-tornyainkat. Kovász, aki barátságokat teremt. Rajzol, fest, illusztrál, a Tokaji Írótábor lelke.
Szanyi Borbála szobrászművész új arcát mutatta. Farsang idején ez szokás, Pitykével (akit gyermekkora óta ismer) helyet cseréltek, most ő beszélt a grafikusművész AntallPistáról. „Társas lény, figyel a részletekre, otthonosságot teremt maga körül. Kíváncsi, jó kérdező, a mélyre néz, a vesékbe, lényeglátó. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán végzett grafikusművész alkotásait láthatjuk itt, ebben a műfajban is elmélyült, a rádiós tevékenysége mellett ez is fontos része életének.”
Ezután Balázs István tett fel neki kérdéseket: - „Honnan ez a gazdag merítés műsoraidban?”
Antall: - „Apám kisgyermekként elvitt a fodrászhoz, amíg ő a hajamat vágta, családom minden titkát elmeséltem a jelenlévőknek. Így kezdődött. Fiatal kollégáimnak mindig azt ajánlom, hogy legyenek kíváncsiak, mert ezt a rádióhallgatók azonnal észreveszik. Az Írótáborban vagy az interjúk előtt azt szoktam mondani az íróknak, hogy nem olvasom el köteteiket az interjúk előtt, mert összezavarna. Ez persze nem egészen így van, hiszen sokat olvasok, többnyire éjszakánként. Annak örülök, hogy találkozhattam olyan nagy írókkal, irodalomtörténészekkel, művészettörténészekkel, művészekkel, akikkel életútjukról beszélgethettem. Még időben rögzíthettem Ratkó József, Görömbei András, Végvári Lajos, Bella István, Nagy Gáspár gondolatait. Ha a felvételeket meghallgatom, megelevenednek előttünk ezek az alkotók, a régi barátok sóhajait is hallhatjuk. Ez nagy kincs. Szerettem volna ezeket kötetben megjelentetni, de anyagiak hiányában a saját felvételeimet még nem tudom közreadni. Amikor Ratkóval készített interjúját elküldtem egy róla készülő kötethez, a családtagjai meghatottan azt mondták, köszönik nekem, mert az interjúban elhangzott gondolatokat tőle sohasem hallották.”
Ez is jelzi, milyen bensőséges kapcsolatot teremt beszélgetőtársaival AntallPista.
Balázs: - „Őrzöl még magnófelvételeket?”
Antall: - „Tele van a lakásom ilyen régi kazettákkal. Főként a nyugati emigrációban élő meghatározó személyiségekkel, de Bella Istvánnal, Nagy Gazsival is készítettem interjút, akikről akkor senki sem gondolta, hogy ilyen korán eltávoznak közülünk.
Balázs: - „Hogyan lettél újságíró?”
Antall: - „A Főiskolán készítettem a Tanítani c. lapnak borítót, saját magam találtam ki egy különleges betűtípust, és amikor kérdeztem, mikor jelenik meg, a főszerkesztő azt válaszolta, hogy még egyetlen cikk sincs készen. Erre azt mondtam, én teleírom az egész lapot. Így történt, hogy írni kezdtem. A Főiskolán volt Kulturális Bizottság, de szinte semmit nem csináltak. Szervezni kezdtem, meghívtam írókat, zenekarokat, képzőművészeket, irodalmi esteket, koncerteket, kiállításokat rendeztem. Pezsgő élet folyt, sok szép élményt adott ez a látogatóknak, de nekem is. Podráczki Zsuzsa kérdezte tőlem, akarok-e rádiós lenni. Margócsi József (az irodalomtörténész édesapja) volt akkor az igazgató, ajánlására kerültem Samu András főszerkesztő keze alá. Voltak vitáink, de barátok lettünk. Ratkó József, Görömbei András, Nagy András László és én szerkesztettük a műsorokat. Ratkó bejött a rádió szerkesztőségébe, kérte, írjak Péntek Imre új kötetéről egy kritikát helyette az Alföld c. folyóiratba. Nagy megtiszteltetés volt ez. Ekkor tiltották be a Tiszatájat, a Mozgó Világot. 1983. novemberében Hangsúly címmel rádiós újságot indítottunk. Fiatal tehetségeket, pl. Tóth Krisztina költőt mutattuk be, akiről Ratkó is írt elismerő kritikát. A Kayi Jagot is így ismerhették meg Nyíregyházán, a néprajzosok tanulmányt írtak mellé. A Párizsi Magyar Műhely íróit is megismertettük a hallgatókkal. A következő rádiófelvételhez Ratkó egy drámát ígért, de két nappal a felvétel előtt még csak pár sornyit írt. Leteremtettem, hogy így nem viselkedhet. Másnap elhozta lakásomra a Segítsd a királyt c. dráma forgatókönyvét, felolvasta nekem. Négy órányi anyag volt, ezt le kellett rövidíteni. Sokszorosítottuk, a szereplőknek kiosztottuk, így vasárnap már el is hangzott a dráma. Ratkó is azt mondta, hogy „így jó.”
Balázs: „- Milyen ma belülről a Rádió?”
Antall: „- Olyan, mint az ország. Nehéz a jövőbe látni, de úgy gondolom, eszmehiányban, értékrendi válságban szenvedünk. Túl kellen lépni dolgokon, újra elővenni Eötvös, Deák, Kölcsey, Kossuth meghatározó gondolatait, minden területről összegyűjteni és továbbadni az igazi értékeket, párbeszédre törekedni.”
Balázs: „- Köszönjük, hogy még jobban megismerhettünk.”
Jakab Mária, a Miskolci Rádió nyugdíjas szerkesztő-riportere néhány mondattal emlékezett Szabó Bogár Imre költő-tanárra, akitől délután búcsúztunk a Deszka-temetőben. Mécsesek fénye mellett megrendülten gondoltunk barátunkra, akinek lénye, szavai, gondolatai köteteiben tovább él bennünk.
AntallPista ezután tárlatvezetést tartott nekünk, elmesélte, hogyan készültek a Sváby Lajos, Végh András és mások róla készült portréi, a főiskolán készült önarcképe, a műteremről készült munkája, plakátjai, fametszetei, akvarelljei. A jelenlévő művésztársak, barátok körülvették vendégünket, elmélyülten álltak a jól sikerült portrék előtt, nézegették a Noé meggondolta, Káron ladikja, In memoriam Kondor Béla, Bábel tornya c. metszeteket. Felesége, kislánya, hallgatói, tisztelői, barátai köszöntötték a 60 éves AntallPistát, még sokáig beszélgettük. Hangulatos est volt.
Kühne Katalin
____________________________________________________________________________________________________
Meghívó
Szeretettel és tisztelettel meghívjuk
február 28-án, pénteken 17 órára a
VENDÉGSÉGBEN A MÚZSÁK KERTJÉBEN
című sorozat következő beszélgetésére a Feledy-házba (Miskolc, Deák tér 3.)
Vendég:
Antall István
a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője
A program részeként nyílik a
KÍSÉRŐ KORSZAKOK – Antall István kiállítása,
melyet
melyet
Bodonyi Csaba Ybl- és Széchenyi díjas építész ajánl a közönség figyelmébe és
Szanyi Borbála szobrászművész nyit meg.
____________________________________________________________________
Riporter a mikrofon másik oldalán
2014-03-01 14:00
Egerben született, Nyíregyházán kezdte a pályáját, de Miskolc számára sem ismeretlen, és nem csak azért, mert műsorai által Antall István rádiós újságíró minden otthonba újra és újra beköszön – immár 25 éve. Tehát, bár több indok is kínálkozik, valójában nem kellett külön alkalom ahhoz, hogy pénteken a Múzsák kertjének vendége legyen
A vendéglátás apropójának azért mégis elég jó, hogy Antall István irodalmi szerkesztő tavaly ünnepelte 60. születésnapját, idén pedig 35 éve lesz annak, hogy a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójához, és 25 éve, hogy – egy néhány éves Magyar Ifjúságos korszak után – a Magyar Rádióhoz került. Bár egyértelmű, hogy egy ilyen baráti, de nyilvános találkozón beszélni kell például a kezdetekről, ám az is nyilvánvaló, hogy az évfordulóknál, hivatalos életrajzba sűríthető adatoknál sokkal fontosabb Ratkó Józseffel való ismeretségének vagy a – többek között – vele együtt készített, Hangsúly című rádiós folyóiratnak a hatása. A gondolat, ami megfogan, a jel, ami útnak indít, és ami utána marad.
A házigazda, Balázs István és vendége egyaránt eszerint alakította az estét, amelynek keretében megmutatkozott az irodalmi szerkesztőnek egy olyan arca is, amit valószínűleg kevesebben ismernek, mint a rádiósét. Semmiképpen nem baj ez, hiszen ő maga fogalmazott úgy, hogy számára az újságírás a tömény, a grafika pedig a kísérő.
Ezért ez utóbbi a címe a tárlatnak, amit Bodonyi Csaba építész ajánlott a Feledy-ház közönségének figyelmébe és Szanyi Borbála szobrászművész nyitott meg. (Itt azért érdemes megjegyezni: tavaly Antall István nyitotta meg Szanyi Borbála miskolci kiállítását, és méltatása megjelent a városhoz szintén ezer szállal kötődő Spanyolnátha művészeti folyóiratban is.)
A tárlat, amelyen Antall István saját munkáit és róla készült alkotásokat egyaránt bemutatnak, március közepéig látható a Feledy-házban. A kapcsolat azonban semmiképp nem ér véget – mint ahogy nem is most kezdődött –, hiszen egy igazi riporter soha nem tud teljesen átállni a másik oldalra. Bár pénteken őt kérdezték, ő is kérdezi még házigazdáját, rádiós műsorban bemutatva a Múzsák kertje baráti kör és a Gömörország Egyesület közösségét.
Cs. M.
Fotó: Mocsári L.
Forrás: MINAP.hu
___________________________________________________________________________________________________
Kísérő korszakok - Antall István kiállítása
Miskolc, Feledy-ház, 2014. február 28. péntek 17 óra
Az ember eredendően társas lény. De van, aki méginkább az. Keresi, vágyja a kapcsolódást, a társas érintkezést. Figyel, emlékszik a részletekre. És ezzel a figyelmességgel pillanat alatt teremt meg maga körül egyfajta jóleső otthonosságot. Az ember eredendően történet-mesélő. De van, aki méginkább az. Elémegy, utánajár, szenvedélyesen kutatja és találja a történetek összefüggéseit, a mélyükön rejlő lényeget. Majd csokorba fűzve elénk tárja. Az ember eredendően kíváncsi. De van, aki méginkább az. Akit a kérdésfelvetés a válaszok miatt érdekel, és aki a kapott válaszokból építkezik tovább. A figyelmes társalgó ad is, miközben kap. Van, aki hivatásszerűen riportokat készít, mélybe néz. És van, aki mindeközben vesébe is lát. Antall Pityke egy ilyen lényeglátó-vesenéző, akiből természetességgel ömlenek az izgalmas, kiérlelt gondolatok. Irodalmi szerkesztőként mondhatnánk, hogy ez munkaköri követelmény, a valóságban sokkal inkább ritka kincs.
A gondolkodó ember feladata, sőt, kötelessége képességeit használni. Az egyéni műfaj viszont -amiben manifesztálódik az idea- gyakran magas kőfalat, vagy inkább vaskertítést von körénk, aminek hézagai közt tisztes-tiszteletteljes távolságtartással figyeljük a túloldalt, az idegen műfajok terepét. Ez a megkötöttség időszakonként kolonc, ami lerázható, sőt lerázandó. Ezeket a határvonalakat át lehet lépni, magunk mögött lehet hagyni a hazai terep melengető otthonosságát. Ki lehet menni a szomszédos kertbe bátran, tudván, hogy ugyanannak a szilárd talajnak a része, ugyanannak az egybefüggő földtakarónak egy kihasított szelete. Ez a végtelen, egybefüggő terület, a kreatív individuum gondolatteremtő terepe, aminek nagyobbik része csupán az ember által kijelölt határvonal miatt válik külvilággá.
Gondolataink legtöbbjét tárgyi megtestesülés nélkül hordozzuk. Türelmesen várják érési folyamataikat, majd belefolynak észrevétlenül szakmai munkánkba. Válik belőlük kinek-kinek szakmájához mérten könyv, riport, szobor, festmény, színdarab, zenemű, bármi. De néhanapján félrekapcsolódnak, átlépik ezt a műfaji kerítést. Jótékony folyamat ez a nézőpont-váltás. Felszabadult játék, ami a későbbi hétköznapokban ezerféleképp visszahat gondolkodásmódunkra. Mióta világ a világ, sokak szeretett időtöltése ez, az ismert és remekbe szabott „mellékhajtások” közt gondoljunk csak akár Michelangelo, vagy Kondor Béla költészetére. De még gyakoribb, hogy a szélesebb közönség nem is ismeri megbecsült művészei társművészetekben nyújtott tevékenységét. Kevesen hallottunk Miles Davis, Sas Szilvia, Peter Greenaway, Agárdy Gábor, vagy akár Silvester Stallone festészetéről, Woody Allen, vagy Bruce Willis zenei megnyilvánulásairól, és végeláthatatlanul folytathatnám a sort.
Pityke tanulmányait a képzőművészet irányában, a Nyíregyházi Főiskola rajz szakán kezdte, majd erről a területről korán látszólagosan letérve, de a kultúra területén maradva a rádiózás felé fordult. Értő interpretálója lett a hazai kulturális élet mindennapjainak. Neki ez a kirándulás visszatérés, ami mára rutinszerűvé lett, a játék komolyra fordult. Állandósult, szükségessé vált, mint ahogy -saját szavaival- „a tömény mellé a kísérő”. És láthatóan élvezi ezeket az önfeledt csillagtúrákat belső kertjén túli ismeretlenebb vidékeken. Ebben is elmélyül, erre az útra is kihat alapossága és szüntelen érdeklődése. A grafika része, egyik fontos eszköze lett életének. Miként gondolatai képszerűek, úgy grafikái irodalommal telítettek. A régi kereszt kicsi a jelenlegi bűnökhöz mérten, alapja bizonytalan, semleges táj fölött lebeg. A bohóc álarcát levetve, Jusztíciaként, az igazság mérlegét kezében tartva hírdeti, hogy ő sem kivétel, mindenki megmérettetik. A sötét vizen előtűnik Kharon, a révész alakja, csónakja üres, az átkelőre vár. Maradt a fekete-fehér vonal és a mögötte feszülő gondolat, csupán a vonalstruktúra változott. A sor-sor alá vetett íráskép puha rajzi vonalkészletté rendeződött. Egyazon gyökérből fakadóan, egyazon papíron, egyazon tinta-mennyiség.
Nekem is igen nagy távolságra kellett elhagynom az ismert talajt, hogy most, itt, Antall Pityke kiállítás megnyitóján szóljak. Így farsang táján nem meglepő ha valaki más bőrébe bújik. Hagyomány szerint jelmezekben idézzük meg más emberek, tárgyak, fogalmak külső jegyeit, helyezkedünk bele idegen identitásokba. És a mulatság általában itt véget is ér. Ez a műfaji szerepcsere azonban még ennél is izgalmasabb játéknak bizonyult. A kapu kinyílt, mindketten idegenben. Ő nálam, én Nála.
Érdekes élmény volt ez, köszönöm Pityke!
A kiállítást ezennel - szeretettel ajánlva- megnyitom!
Szanyi Borbála