Búcsú egy baráttól

Fecske Csaba:   

Búcsú egy baráttól

(Szabó Bogár Imre emlékére)

besárgultam mondtad kifakult hangon

csöndesen a telefonba

váratlanul  ijesztően robbant

fülemben a hang akár a bomba

beleremegtem és mindenre készen

még aznap meglátogattalak

felindulva minden kis semmiségen

nyöszörgött a föld talpam alatt

ott találtalak magadba száműzve elhagyottan

az ismerős szoba légüres terében

mint önmagad kísértete

libbentél elébem

sárga voltál mint az érett birsalma

és fanyar rezignált nem panaszkodtál

de éreztem tudtam milyen nagy a baj

a kór a testedet megaszalta

de még lélegeztél és néztél üres szemekkel

azon imádkozva nagy fájdalmaid ne legyenek

amit kell most már az Isten tegye meg

tegye ki történeted végére a pontot

egymást kerülgető szavaink vége kibomlott

mint az elnyűtt pulóver ujja

erőnkből már nem telt többre

de nekirugaszkodtunk újra meg újra

az utolsó találkozás mindenkor dráma

néha túl érzelmesre sikerül

arcodról  lepottyant egy mosoly nem kaptál utána

mintha  nem is téged néztelek volna

csak egy idegent  ahogy ül

magába roskadva abban a szobában

mely sokkal tágasabbnak tűnt korábban

s valahol az elködlő múltban

ülnénk a kies Színva-teraszon

néznénk hogy szalad el a Színva

s a délutáni csönd kövérre hízna

hunyorogva bámulnánk a lemenő napba

két visszanyesett szárnyú mihaszna

költő a szívünk mint a söröző ajtaja nyitva

beleröppen öröm lepkéje bánat darazsa

és lesz egy pillanat mely éppúgy elillan

mint a többi de el nem múlik soha