IRODALMI FONÓ

Fotó: Barázda Eszter

___________________________________________________________________________________________________

Irodalmi Fonó Kosztolányi-estje

Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész köszöntötte az érdeklődőket az Irodalmi Fonó Kosztolányi-estjén. A műsort Kosztolányi Dezső verseiből állította össze Balázs István, a Múzsák Kertje Baráti Kör elnöke, előadóművész. Ez a versválogatás a francia impresszionista költők műveit idézi fel. A szinesztézia Kosztolányi szinte minden versében jelen van. Az előadók ezt híven tolmácsolták.

            Elsőként Koncz Károly olvasta fel a Hajnali részegség c. verset, amit bár régen szeretett volna előadni, eddig még nem került rá sor. Gyönyörű orgánumával interpretálta a költő vívódásait. Egyedül ő van ébren, kitekint Logodi utcai ablakán. Körülötte csend, de mellette áll az Isten: „az égbe bál van, minden este bál van,/ és most világolt föl értelme ennek/ a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek/ tündérei hajnalban hazamennek/ fényes körútjain a végtelennek./ ...Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,/ s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, /...Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,/ úgy érzem én, barátom, hogy a porban,/ hol lelkek és göröngyök közt botoltam,/ mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak/ vendége voltam.”

            Következett Balázs István felolvasása. Fecske Csaba: Tisztelet Kosztolányinak: Szeptemberi átirat c. verse a költő életére, verseire reflektál a maga sajátos stílusával: „csókolózó diák az ember/ megkérdezné szorongva apuskát/ faraghat-e rím helyett fapuskát/ lennék kisgyermek felnőtt eszemmel/ nőket bámulnék szakértő szemmel/ de arcomban immár két öreg szem/ öregszem bár erre nem törekszem/...vaskampóként merednek miértek/ a remény izzószála kiégett/ a kezdet hajdan nem ezt ígérte/ mégis azt mondom Uram megérte/.”, majd az eredeti vers, a  Szeptemberi áhítat Koncz Károly előadásában: „Ki érleled a tőkén a gerezdet,/ én pártfogóm és császárom, vezess,/ az életem a sors kezébe reszket,/ de lelkem és gerincem egyenes./... Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,/ te rothadó gondoktól régi magtár./” Ezt 1935-ben írta, amikor már látta világégés eljövetelének jeleit.

            Ötvös Éva az Akarsz-e játszani c. verssel, amely a gyermekkorba vitt bennünket vissza,  feloldotta ezt a sötét hangulatot. Kedves, meleg hangján olvasta: „Akarsz-e játszani kígyót, madarat,/ hosszú utazást, vonatot, hajót,/ karácsonyt, álmot, mindenféle jót?/...Virágok közt feküdni lenn a földön,/ s akarsz, akarsz-e játszani halált?” Ezek után jöttek a szerelmes versek: Petri Nóra előadásában a Szerelmesek c. vers, majd Ötvös Éva és Koncz Károly felváltva olvasta fel a Szerelmi dalok c. verset. Balázs István az Ilona c. hangulatos, játékos versét olvasta fel, mindenki ismeri, de jó volt újra hallani. Az impresszionista hatás igazán itt érhető tetten, ebben a versben.

            Ezután az Éjjel az alvó mellett (Petri Nóra), A jelenés (Koncz Károly) és a Halottak (Ötvös Éva) tolmácsolásában a költő halállal kapcsolatos gondolatait hallhattuk. A rémület, a félelem hangjai ezek:

„hallgatom, hogy lopja életét/ a semmiből a gyönge fújtató,/ amellyel együtt reszket életem/ isten kezébe, s földre sújtható.”

”Szétdúlt sikátor ósdi útjain,/ sírhalmok eldőlt oszlopi között,/ ...vitt csendesen ez ismeretlen asszony,/...Egyszerre felkiálték: 'Ismerős vagy!/ Te a Halál vagy.'/ 'Az vagyok' felelt,/ és vérvirágot csókolt ajkaimra,/ befogva csendesen húnyó szemem./”

„Volt emberek./ Ha nincsenek is, vannak még. Csodák./... Nem ismeri meg itt anya a lányát,/ sem a tudós ezer bogos talányát./... Idézetek egy régi-régi műből/ kilobbant sejtcsomók.”

            Kosztolányi élete végén sokat kínlódott, erről szólt Koncz Károly megrendítő előadásában a Száz sor a testi szenvedésről:  „Együgyű dal/ az én dalom, /ő fújja ezt: /a fájdalom./ Azt fújja: jaj,/ azt súgja: fáj,/ a fej, a fog,/ a szív, a száj./ Metsz, mint a kés,/ szúr, mint a tű,/ oly iszonyú,/ oly egyszerű./...Nótája csúf, de nem sekély,/ bár bamba is, a mélye mély./ A mélye mély,/ mert mélybe vet,/ készítgeti/ a végemet./ Halál-hívó/ vérem gagyog,/ nem ő a rossz,/ én, én vagyok.”

            Balázs István olvasta fel a Fejtörő felnőtteknek c. verset, amely az élet kis és nagy eseményeit sűríti be egy rövid versbe: „Csókok ligetében/ örvény köde nyaldos,/ és ölnek, ölelnek/ te drága, te gyilkos./ ...Nincs nála nagyobb jó,/ mert ez a kincs./ Úgy hívják: élet./ Értelme nincs.”

            A legszebb búcsúztató, a Halotti beszéd hangzott el Petri Nóra csodálatos előadásában: „Okuljatok mindannyian e példán./ Ilyen az ember. Egyedüli példány./ ...Akárki is volt ő, de fény, de hő volt./ Mindenki tudta és hirdette: ő volt./... Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,/ mint önmagának dermedt-néma szobra./” Ezt a verset már sokszor hallottam a temetéseken, ma is könnyeztem, elhunyt szeretteimet siratva.

            Ötvös Éva egy csacsogó, álmodozó kisgyermek hangján adta elő a Mostan színes tintákról álmodom c. verset, ezzel mindenkit mosolyra késztetett. Ez is azok közé a versek közé tartozik, amit mindenki ismer, az előadóval mi is együtt mondtuk magunkban.

             Petri Nóra a jelenlévőknek adott feladatot. Két verset olvasott fel, a megfejtést az előadás után mondhattuk meg neki. Nyelvi játék volt a javából mindkettő. Kortárs költő versei, a mai plázákban ődöngő fiatalok gondolkodásáról, életstílusáról szólt. Könnyű volt kitalálni, Lackfi János a szerző, aki híres erről a formavilágról, a szavak játéka, ritmikája hatja át líráját. 

            Balázs István következett A nyílvessző dala c. verssel: „Szállok, kilőttek,/ s már soha többet/ nem apad el e bősz futam./... Az Ismeretlen/ lökött ki engem,/ s az Ismeretlen méhe vár./ Röptöm kavarja/ a perc viharja,/ számomra nincsen béke már./... síromhoz érve csendesen/ az éjszakába leesem.”

            Ötvös Éva és Petri Nóra olvasta fel a Titkos jelenések c. vers két részletét: „Nehéz fejem némán lecsügged./ A szívem is alig dobog./ Most siratom az életünket,/ az eltűnőt, a lángolót./... Már senkisem tud majd felőlem,/ és egymagamba gyászolok/ vak szemmel és fogyó erőben./.. Már-már tükörbe sem tekintek,/ ködkép leszek, bizonytalan/ árnyéka tűnő évimnek./ És elfelejtem önmagam.” Szerencsére még ma is olvassák és mondják Kosztolányi verseit, nem felejtették el alkotásait, a filmvásznon, a színházakban játsszák darabjait.

            Koncz Károly felolvasásában hallottuk a Politika c. verset, amely a háború és a politika borzalmait ábrázolja, de mintha előre látta volna, hogy ez sajnos ma is ugyanolyan, mint akkor, amikor ő élt: „egy sziklaperemre hajtották a szekeret,/ hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,/ föl a meredélyre az emberiségnek/ szent szekerét, s mindenki kiáltott,/ félre, ti gyávák, föl-föl előre./... Majd láttam aztán őket újra együtt:/ kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből,/ s húzták lefelé, a szent szekeret/ le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,/ ...Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,/ sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk,/ és sáros lett az emberek szeme is./.. Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,/ félek az éjben és félek a fényben,/ jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?/ Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom,/ úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való./ Egyedül megyek az utcán./ Lehajtom a fejem és sírok.”

            Balázs István mondta el utolsóként az Ünnepi körkép: Tanulmány a tömegről c. verset. Ez egy hosszú vers, benne a múlt és a jelen ― áttételesen a mi jelenünk is, az elesett, nincstelen, tisztességes, szorgalmas emberek és a gazdagok, akik mit sem éreznek abból a nyomorból, küzdelemből, akaratból, fájdalomból, ami ma is milliók életét megkeseríti, kilátástalanná teszi: „szántóvető parasztok,/ kimosdva, tisztán, ünnepi ruhában,/ gyolcs ingben, pörge, fekete kalapban. /..délceg szikár legények,/ simára fésült tanyai leányok/ és asszonyok, a földre görnyedezve,/ magukba zárva, szinte térdepelve,/ szent olvasóval mennek, csöndbe mennek. Így bandukolnak ők már reggel óta,/ így bandukolnak ők már ezer éve./... apró leánykák, apró kisdiákok/ tolonganak, és látni-látni vágynak,/ kiáltanak: 'Vizet, vizet, vizet'/...Ott messze-messze vannak a nagyok,/ a főurak, tündökletes süveggel,/ tollakkal, ékkel, napkeleti díszben,/... Mindnyájan együtt és külön-külön,/ egymástól elrekesztve s mégis együtt,/ semmit se látnak, ámde nézik egymást,/... amint haladnak, egyre csak haladnak,/ ki tudja merre, s várnak, egyre várnak,/ ki tudja mit, talán a jobb jövendőt,/ mit megbűnhődtek már, múltjukkal együtt./ Ó, távol élet, ismeretlen élet./ Ó, távol múlt s jövendő. Ó te régi kedvünk./ Ó, régi-régi fájdalmunk, anyánk.”

            A fonósok elhatározták, hogy Kosztolányi Dezső gazdag életművéből ezután minden évben válogatott műsorukkal megörvendeztetik az Irodalmi Fonó érdeklődőit. A jelenlévők előadásukat és tervüket üdvözölve, tapssal köszönték meg.

Kühne Katalin