Scriptúris agriensis

Kedves Címzettek!

Barátomuraim!

"A Pilvax kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan,
mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.

Az orvosoktól a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. Jókai fölolvasta a felhívást és a 12 pontot, s énvelem elszavaltatták a "Nemzeti-dal" -t. Mindkettőt kitörő lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövő "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.

Landerer nyomdájához mentünk, amely a legközelebb volt hozzánk, s a 12 pontot és a Nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Délfelé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztották szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.
A szakadó eső dacára mintegy 10000 ember gyűlt össze a múzeum elé, onnan a városházához mentünk.
A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel. Rövid tanácskozás után a polgármester aláírta a 12 pontot.
Óriási lelkesedés tört ki!...

- Budára! Budára! Nyitassuk meg Táncsics börtönét! Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. A választmány legalább húszezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenségi rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.

Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben."

(Részlet Petőfi Sándor naplójából.)

Március 15-e – nemzeti ünnepünk

„…mégis benned él ma!”

A magyarság 1848/49-es szabadságharcában a kapuvári bíró leszögezte: „Ha élünk, ha halunk, szabadságunktól el nem állhatunk.”

Irodalomtanár vagyok: csak költőktől kölcsönzött szavakkal tudok róla méltón szólni. 1848 március 15-e tavaszváró reménységünk, elődeinktől megszentelt, évszakváltó nemzeti ünnepünk. Az ünneplőket köszöntse az ének: Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára…; Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva… Hiába erőltettek ránk idegen ünnepeket, ha eljött március idusa, felfénylett bennünk az öröm, felragyogott az arcunk, erősebben vert a szívünk. 1848 csorbítatlan tükör, belőle múltunk hősi erényei néznek vissza ránk.

Nemzetünk legszebb, identitásképző ünnepe: miden magyaré, de elsősorban az ifjúságé. Történelmi csoda, a magyarság európai fényű, mágikus pillanata, melyben fénylő, időtálló példaképek születtek. Célunk: 1848/49 fényében a sorskaszabolta magyarság felmagasodjék, hogy ne legyünk a felejtés népe. A lélek szerinti ünnep egyszerűen beköszönt, beáll, ha akarja az ember, ha nem. Igazi ünnep: ott munkál benne az öröm, az áhítat, a csend, a lelki béke, a magasztos, remélt emberi boldogság és teljesség.

1848 költői, írói – Szent Pál szavával szólva: Isten titkának sáfárai voltak, a magyarság leghűségesebb szövetségesei a szabadságért, önrendelkezésért, megmaradásért folytatott küzdelemben. Petőfit nem a porladó anyag, nem tárgyak és emlékek, hanem versei őrzik. 1848/49 legfőbb üzenetével meg tudta szólítani kortársait: Magyarnak lenni szívből jövő hálaének, büszke gyönyörűség. Hívó szavát, hamleti kérdését visszazengte a nemzet…

1848 hőseinek a kiművelt emberfő volt az eszményképük. A nemzeti kultúra egy nép lelke, szellemi gerince. Magyarországnak egyetlen igazi kincse maradt: a magyarság istenadta tehetsége, és az ezt kiművelő szorgalom. A nemzeti kultúra: mai is sorskérdés. Iránta a felelősségünk is egyetemes, függetlenül attól, milyen színű pártzászlók regnálnak!

Mivé lett a „Szabadság, szerelem”? Mi lett a „Szellem és a szerelem” kettős csillagából? Utassy József már a hetvenes években világgá kiáltotta, Petőfit megidézve: „Lopnak a bőség kosarából, // A jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy? // Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák. // Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!”

Volt idő, amikor csak az iskolarádió cenzúrázott rövid műsora emlékeztetett Petőfi napjára. Nemritkán az osztályfőnöki órákra száműzték a forradalmat. Öröm volt, amikor iskolai szintű lett az ünnepély, amikor az utcákon, középületeken már két nemzetiszínű zászló közé került a piros zászló. (Korábban, két piros zászló közé csak egyetlen trikolórt engedélyeztek.) Sokáig óvatosság, félelem övezte március 15-ét. Ügyelni kellett arra, hogy semmi zendülés jellege ne legyen az emlékezésnek. Hiába erőltették a nagy októberi szocialista forradalom és az 1919-es kommün ünnepét. Amikor eljött március idusa, felragyogott az arcunk, feldobogott a szívünk: ez nem idegen ünnep, ez a miénk!

Mi lett nemzeti ünneplő kedvünkből? Egyesek azt mondják, amit már szabad, az fényét veszíti. Mások szerint ünnepeinket lejáratták a hiteltelen és hazug korteskedések. Vannak, akik szerint némelyek a nemzetiszínt, a nemzeti eszmét pártszínekké és pártprogramokká szűkítették. Egyesek szerint ünnepelni egyébként is belülről kell!

De vajon lehet-e ünnepelni magunkban, egyedül? A tűz, amely ott égett diákjaim szemében Petőfi ünnepén: az összetartozás, az ünnep közös vállalásának tüze volt. Elgondolkodhatunk: mit is veszítettünk akkor el? Az ünnepet, a tüzet, vagy egymást?! Avagy talán mindhármat?! Kérdezzük meg magunktól: 2009. március 15-én: „Mit ér az ember, ha magyar?” Hisszük-e, valljuk-e Petőfi örökösének, Ady Endrének igazát: „A magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”

1848/49-e a reformkor, egy emelkedő nemzet reménye előzte meg. Széchenyi a nemzeti öntudatot megalapozó alkotó és teremtő munkának volt hérosza, Kossuth virtuóz nagymesterként erősítette nemzetünk önérzetét. 1848 és 1956 – Nagy Gáspár: „Valahol örökké: Valahol mindig eltűnik / valahol mindig megtalálják / valahol mindig temetik / valahol mindig exhumálják / és / örökké nekünk szegezik / örökké fényes ellenpélda / örökké rajtunk keresik / örökké mégis benned él ma!”

1848/49 öröksége mára közmegegyezés. Tanulsága óriási: együtt tudunk magyarok lenni, a magyarság lényege, a lélek szerinti vállalás alapján. Higgyünk magunkban, legszebb harcunk: Harc az ünnepért. Az ünnep több a munkaszüneti napnál: megteremti a szakrális időt. Ennek örömével tudatosítja a költő: „két kezével egyszerre tart az Isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” Szívből kívánom: mindannyiunk szívében megszülessen, fölragyogjon az ünnep!

1848 ünnepe minden kor, minden rezsim lelkiismereti vizsgája volt és marad. Utassy Józseffel együtt „Énekelem én, / mondom én, / ahogy a torkomon kifér: // hogy van remény, / hogy lesz remény”. Hiszem: „Nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van…”, mert „Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed”. Ezen a megszentelt, évszakváltó nemzeti ünnepen Petőfit Nagy Lászlóval kérjük „lélekzendítő” hangon „csikorogd széjjel a szívünk havát!”

Cs. Varga István