___________________________________
A Múzsák Kertjében Bócz Sándorra, Miskolc zenei és kulturális életének jelentős személyiségére emlékeztünk. 1969-től, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzésétől élt és dolgozott a városban. Először a Miskolci Nemzeti Színház zenekari tagja és a Miskolci Szimfonikus Zenekar kisegítője, majd 1974-től a Miskolc Városi Tanács VB. Művelődési Osztály munkatársaként (előbb főelőadó, később csoportvezető, majd főtanácsos) alakította a város zenei és kulturális arculatát. Jelentős szerepet vállalt a zenei élet „munkásai” munkakörülményeinek jobbá tételében, elismertségük növelésében, a fejlődési arányok meghatározásában, melyeknek eredménye az 1980-as évek közepétől markánsan érezhetővé vált.
Tevékenységének fontosabb jellemzői: a miskolci Bartók Kórus megalapítása (1975); az Egressy Béni Zeneiskola önálló épületben történő elhelyezése (1978); a hangverseny struktúra átdolgozása (1978); a Miskolci Szimfonikus Zenekar székházának kialakítása (1984); a Miskolci Nyár rendezvényeinek tartalmi kiteljesítése; a városvezető művészeti együtteseinek külföldi menedzselése (pl. Fazekas Kórus, Zrínyi Gimnázium Leánykara, Bartók Kórus, Egressy Zeneiskola Ének- és Zenekara). Számos rangos országos zenei előadó művészeti verseny és találkozó szervezője és lebonyolítója (gordonkatalálkozók, gordonka tanárok versenye); 1985-től a város alap- és középfokú zeneművészeti oktatási intézményeinek oktatója. 1998-tól az Egressy Béni Zeneiskola igazgatója, zenepedagógus, de az iskolarendszerű oktatáson kívül zenei ismeretterjesztő tevékenységet is folytatott, mint a Komolyzenei Hanglemezklub alapítója és vezetője. Zenei versenyek és rendezvények szaktanácsadójaként meghatározó személyiség a város közművelődési intézményeiben. Országos szakmai kapcsolatainak alakításában folyamatosan arra törekedett, hogy a város művészeti értékeinek megteremtéséhez, megőrzéséhez és megismertetéséhez nyújtson segítséget.
Tudtuk, hogy beteg, nagy beteg, de bizakodtunk – ahogyan ő is –, hogy találkozunk még, hogy folytatódhat az előadássorozat. A II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár Szabó Lőrinc Idegennyelvi Könyvtárában működő Operabarátok klubjának következő, február 7-ére tervezett összejövetelén Johann Strauss: A denevér című nagyoperettjéről tartott volna előadást a klub vezetője, Bócz Sándor zenetörténész. De most már biztos, a népszerű muzsika, a szakszerű zenetanítás és a derűs anekdotázás helyett csönd lesz, szomorú csönd. Emlékezünk…
Bócz Sándor több évtizedes zenepedagógiai, zeneszervezői, ismeretterjesztői tevékenysége elismeréseként 2007-ben megkapta Miskolc város Reményi Ede zenei díját. Életének 70. évében, 2014. január 28-án virradóra – hosszú betegség után – elhunyt Bócz Sándor zenetörténész.
Az emlékest háziasszonya, Barázda Eszter köszöntötte rokonait, barátait, tisztelőit a Múzsák Kertjében, a diófán mécsesek lógtak, a termekben, ablakokban és az emlékfalnál gyertyák fénylettek. Sütő András szavait idézte: "... bár élnünk előre a jövőnek kell, az életet csak visszafelé, a múltba nézve tudjuk megérteni. Minden múltidézés kegyelmi kérvény a jelenhez." A Múzsák Kertjében az alapítók arra vállalkoztak, hogy a városunkban kiemelkedő kulturális tevékenységet végző elhunyt személyiségeknek emléket állítsanak, emléktáblát helyezzenek el, előtte tisztelegjenek. Most Bócz Sándor előtt hajtottuk meg fejünket. A koszorút fiával, Bócz Attilával együtt helyezte el. Jelen voltak: nővére, Bócz Mara, az Operaház maszkmestere, tanár- és művésztársai, tanítványai, barátai, az Operabarátok Körének tagjai.
Az emlékezést a házban folytattuk. Elsőként Sir László, a Miskolci Szimfonikus Zenekar nyugalmazott igazgatója szólalt meg: "Negyven éve ismertem meg őt, a Művelődési Osztályon hét éven át dolgoztunk együtt. A város kulturális életének egészére rálátott. Művészekkel, tanárokkal, országos intézményekkel élő kapcsolatot ápolt. Szerény, visszahúzódó, a munkájának élő igazi szakember volt, akihez bárki fordulhatott, mindig segített. 1974-1998-ig oktatásügyi és kulturális főelőadóként támogatott minden kulturális műsort. Ez sok energiát követelt tőle, de szívből tevékenykedett. A Ködmön együttes létrejötte az ő szervezőmunkájának köszönhető, ahol a néptánc, énekkar és a formációs tánc nagy szerepet kapott a város életében. Kiharcolta a koncertek működtetésének pénzügyi fedezetét, civil kezdeményezéseket támogatott, a nyári operaelőadások, az Új Zenei Műhely, a Bartók Kórus az ő kitartó munkájának eredményeként lett országosan híres. Csellistaként szerepelt a Szimfonikus Zenekarban, a Színházi Zenekarban, később a Szalonzenekarban, nagy sikerei voltak. Amikor a Népművelési csoport feloszlott, ő volt egy személyben az állandóság. A rendszerváltás előtt és után fontos szerepet töltött be a város kulturális életében. Felelős döntéseket hozott. Szenvedélyes oktató és zenegyűjtő volt. Amikor én lettem a Szimfonikus Zenekar vezetője, tudtam, hogy ő is szerette volna ezt a tisztet elnyerni, nagy törést okozott neki, de régi barátságunk ennek ellenére megmaradt. Kitűnő humorérzéke volt, ez a tulajdonságát többször felcsillantotta. Sok idő töltött esténként gyermekeivel, mindig zenét hallgattak ilyenkor. Lánya, Annamária Budapesten él, az Operaház tagja lett, ő örökölte szüleitől a zene szeretetét, fia, Attila Miskolcon maradt gyermekeivel. A Bartók + Operafesztivál kezdete óta is intenzív volt kapcsolatunk. Saját készítésű, kitűnő minőségű DVD-felvételeit felhasználta zenei ismeretterjesztő előadásain. Zenetanárként és előadóművészként is nagyszerű volt. Az Észak-Magyarország hasábjain zenekritikákat írt, később a MINAP-ban is megjelentek ezek a cikkek, de sajnálhatjuk, hogy ez 15 éve nem létezik, a helyi lapokban nincs zenei eseményekről szóló tudósítás, pedig akik szeretik a zenét, szívesen olvasnák ezeket, sőt, újabb rajongókat is lehetne nyerni ezáltal. Ez a gárda gyorsan fogyatkozik, az ő személyisége is nagyon hiányzik nekünk."
Fazekas György, a Bócz Sándor Operaklub vezetője folytatta az emlékezést: "Szoros barátságunk az 1971- ben indult Magyar Hanglemez Klub budapesti alapításával kezdődött. Én a miskolci Postaigazgatóságon műszaki munkatársként dolgoztam, de fiatal korom óta kedveltem az operákat. Minden megyeszékelyen alakultak klubok, így Miskolcon is, kb. húsz fő részvételével. Ott ismertem meg őt. Nekem is jelentékeny hanglemez-gyűjteményem volt, rendszeresen készítettem magnófelvételeket. Időnként kicseréltük felvételeinket, nála vagy nálam sokszor órákig beszélgettünk esténként. Felhívtuk egymás figyelmét egy-egy rádióelőadásra. Az Operafesztivál 2008 májusában indította el a filmvetítéseket. Az ő belgrádi, rigai és egyéb operaelőadásairól készült világszínvonalú DVD-felvételeit lejátszotta az Operabarátok Klubjában, nagy hallgatóság előtt. Sajnos az utóbbi időben már csak emlékezhetünk ezekre a rendszeres szerdai találkozásokra. Nagyon hiányzik nekem és barátaimnak az ő hangja, amint elemzi a műveket. Rendkívül lelkiismeretesen készült ezekre az előadásokra. Sokan ennek hatására lettek rendszeres hangversenylátogatók. A szívét is odaadta másoknak. Ha felteszek egy DVD-t, egyszer csak felrémlik hangja."
Nagy Lászlóné Füzes Mária hegedűtanár és hegedűművész is emlékezett kapcsolatukra: "Én vonósnégyesben szerepeltem, ő ilyenkor áhítattal hallgatott bennünket. Egyszer megkérdezte, lehetne-e együtt muzsikálnunk, én igent mondtam. A vonósnégyesünk személyi okok - halálozás, elköltözés - miatt megszűnt, az az ötlete támadt, hogy alakítsunk egy triót. Ráálltunk, Kormoráni Zsuzsa zenetanár-zongoraművésszel és vele meg is kezdtük a próbákat. Nagy lelkesedéssel gyakoroltunk, éveken át kedden és pénteken jöttünk össze. Baráti és családi összejöveteleken is zenéltünk, de a Zeneiskolában tanári koncerteken is szerepeltünk. Nagy fájdalommal gondolok arra, amikor egyszer azt mondta: 'nem látom a kottát'. Abbahagytuk, újrakezdtük, de ő leállított bennünket. Így maradt abba közös zenélésünk, de reméltük, hogy meggyógyul és folytathatjuk. Aztán jött egy súlyos betegség, vártuk, hogy ebből is kilábal, de jött az elkerülhetetlen vég. Nagyon hiányzik. Én még itt vagyok.és emlékezhetek rá."
Holló Csaba, a Mérnöki Kamara elnöke: "A Művészeti Propaganda Irodából ismertem. Kamarazenekar tagja volt, a mérnökbálokra meghívtam a Szalonzenekart, amelyben csellóművészként szerepelt. A Zeneiskola igazgatójaként sok terve volt, gyakran kutattuk együtt a lehetőségeket, hogyan lehetne az épületet átalakítani. Sajnos jött az összevonás, amit eltávolításnak is nevezhetnénk. Ez a tüske nagyon szúrta a szívét, örökre benne maradt. Most, amikor az operafesztivál katalógusát készítem, eszembe jut a vele töltött sok év, amikor a legjobb minőségben készült DVD-it hallgattuk. Már csak emlékezhetünk rá. Nagy a hiányérzet azokban, akik őt annyira tiszteltük, szerettük."
Fia, Bócz Attila nehezen szólalt meg. Könnyes szemmel köszönte meg ezt az estet, amit nagyon szép karácsonyi ajándéknak tekint. Gyermekkorától sok jelenlévőnek csak a nevét ismerte, de most találkozhatott azokkal a társakkal, akikkel édesapja együtt dolgozott. Most már arcukat is felidézheti. Kisgyermekként sok zenét hallgattak otthon, szereti azóta is, de nem ezt a pályát választotta. Hangja elcsuklott, még nagyon friss lelkében a fájdalom. Később négyszemközt elmondta, hogy gyakran jár ki édesapja sírjához, nehéz őt elengedni.
Barázda Eszter megköszönte a család és a tisztelgők jelenlétét, arra kért bennünket, hogy folytassuk a beszélgetést egy pohár bor mellett, amellyel Bócz Sándort köszöntsük. A közönség kisebb csoportokra bomlott fel. Felidéztük azokat a pillanatokat, amikor találkozhattunk vele. Egy igazi lelkiismeretes tanárra, kulturaszervezőre, ismeretterjesztőre, előadóművészre emlékeztünk. Tanártársai, tanítványai, művésztársai, tisztelői megosztották egymással emlékeiket.
A lánya, Annamária a kilencvenes években rövid ideig kollégánk volt a József Attila Fiókkönyvtárban, megtanítottuk neki a könyvtáros szakma rejtelmeit, de őt máshová szólította tehetsége. Akkoriban sokszor látogatott el Bócz Sándor is hozzánk. Tiszteltem ezt a szerény, de nagy tudású tanárt. Zenetörténeti sorozatát, operaismertetőit hallgattam, a vetítéseken részt vettem. Emberként, művészként is megismerhettem, többször hívtam könyvtárunkba a Szalonzenekarral. Nagy élményt nyújtott a lakótelep olvasóinak, látogatóinak. Később Annamária is énekelt koncertjeinken, de amikor Budapestre került, ritkán jött csak haza Miskolcra. Most örültem, hogy Attilával üzenhettem neki. Megígérte, hogy átadja régi kollégái üdvözletét. Édesapja emlékét mindig szívünkben őrizzük.
Kühne Katalin
___________________________________________