" Mint bibliai csónakos, háttal megyünk a jövőnek, velünk szemben a múlt áll."
Elhunyt Jakab Mária, a Magyar Rádió miskolci körzeti stúdiójának egykori vezető szerkesztője, a Múzsák Kertje Alapítvány barátja, előadója és sorozatszerkesztője.
Jakab Mária a Múzsák Kertje állandó vendége volt. Kultúra iránti elkötelezettsége nem csak nézőként, hanem műsorok szerkesztőjeként is vonzotta a Feledy-házba.
A Vendégségben a Múzsák Kertjében című sorozatot szerkesztette és vezette 2010-2011-ben.
A tőle megszokott igényes „élő rádióműsort” hallgathattunk minden alkalommal Miskolc kulturális életének sok fontos szereplőjével: Szondy Sándor fafaragó népművésszel, Nyitrai Viktória és Rézművesné Nagy Ildikó ny. rajztanárral, Laczó József ny. fotóriporterrel, Lovász Emese régésszel, Veres Attila díszlettervezővel, Németh Erzsébet ny. bábszínház igazgatóval, Engi Zsuzsa karnaggyal, Szabó Bogár Imre és Fecske Csaba költővel vagy Fügeczkiné Balogh Mária ny. tánctanárral.
Emlékezetes marad minden vendég számára a 2014. tavaszán a Magyar Rádió Miskolc Körzeti Stúdiója 60. születésnapján szerkesztett összeállítása is. A Stúdió ekkor már nem létezett, de valamennyi munkatársa eljött a Múzsák Kertjébe Jakab Mária hívó szavára.
Barázda Eszter
__________________________________________________
Középiskolai tanulmányait követően első munkahelye az akkor még Borsodi Rádió volt. Itt olyan kollégák tanították, mint Borsodi Gyula, Imreh József, de együtt nevelkedett egy fiatal korosztály, akik évtizedeken át a rádiózás fénykorát jelentő korszakban jól ismert "hangjai" voltak a megyének.
Hamar kiderült, hogy szakterülete a kultúra lesz. Legendás sorozata a kulturális kaleidoszkóp volt, amelyet vasárnap délelőttönként már vártak a megszólaltatott művészek, alkotók, amatőr előadók, és természetesen hallgatók, A rá jellemző nagy lelkiismeretességgel készült erre az adásra is, mint minden megszólalására. Sokszor átfogalmazta az összekötő szöveget, minden témához hozzáolvasott.
Lelkesen tanította a később már három megyére sugárzó régiós rádióba érkező fiatal munkatársakat. Felejthetetlen mondása: a hallgatót kézen kell fogni és végigvezetni a műsoron.
Emlékezetes sorozata volt a Promenád, amellyel Miskolc egyik forgalmas helyéről, a városháza melletti kis térről élőben jelentkezett a rádió, ide neves személyiségeket hívtak meg kötetlen beszélgetésekre.
Riportjaival leképezte a Miskolci Galéria évtizedeit, a Téli tárlatokat, Biennálékat, műsoraiból a Miskolci Nemzeti Színház előadásait is megismerhette a hallgató.
Veszteségként élte meg a Magyar Rádió vidéki stúdióinak megszüntetését, bár ekkor már nyugdíjban volt, nagyon megviselte egykori munkahelyének leépítése.
Jelentősebb kitüntetéseket is kapott életében, Miskolc Nívódíját és a Magyar Rádió Nívódíját. Akik Vele dolgoztak, rengeteget tanulhattak Tőle szakmáról, emberségről.
Isten Veled Marcsu! Biztosan vár már Rád egy égi frekvencia.
Forrás: http://old.minap.hu/news.php?extend.30399.5
http://minap.hu/cikkek/ujabb-kollegank-ment-el-elhunyt-jakab-maria
__________________________________________
Egy hete a Miskolci Galéria kiállításmegnyitójára igyekeztem. A bejáratnál vágott belém a felismerés: Jakab Marika nem lesz itt. Kiment belőlem a lendület, nehéz volt belépni az épületbe. S egy ideig nehéz lesz belépni a Feledy-házba, vagy várni a közönséget a színészmúzeumban, és még sorolhatnám Miskolc kulturális életének számtalan helyszínét, eseményét, ahol Marika otthon volt, s amit jelenlétével ő is otthonná változtatott, s ahonnan nagyon fog hiányozni.
A rádióstól, a szerkesztő-riportertől már évekkel ezelőtt el kellett köszönnünk. Vele együtt azt hittük, a nyugdíjba vonulása csak papíron történik majd meg, s kis kényszerszünet után folytathatja tevékenységét. Nem így lett, nem sokkal távozása után a vidéki rádiózás bástyáit, a körzeti stúdiókat is felszámolták. Senki nem hitte, hogy erre sor kerülhet. Éppen Jakab Marika munkássága volt a példa arra, hogy a helyi rádióadások milyen közösségteremtő, közösségformáló és közösségmegtartó erőt képviselnek. Műsoraival igazi értelmiségi fórumot teremtett, ahol nem egyszeri eseményekben gondolkodott, de emberekben, művészi törekvésekben, közművelődési folyamatokban, és Miskolcban. Benne élt abban a közegben, amiről tudósított – ettől is voltak hitelesek és tartalmasak a kérdései, amelyek évtizedek múltán sem fogytak el. Ezért is lehetett, hogy profi rádiósként más közegben is probléma nélkül szárnyalt. Igy magától értetődő volt, hogy a Feledy-ház civil közösségi térré alakítása többek között az ő beszélgetés-sorozatával indult, mintegy megadva az alaphangját az itt folyó életnek.
Az, hogy a rádiózás több volt számára munkánál, a Bajcsy-Zsilinszky utcai épület pedig munkahelynél, azt igazán tudatosan a stúdiók felszámolásakor fogalmazta meg: amikor nem is annyira saját magáról szólt, hanem mindannak a fontosságát hangsúlyozta, amit a körzeti rádióadások képviseltek. Az értékek elvesztéséről, elherdálásáról panaszkodott: arról, hogy a technikai újítások révén milyen hatalmas mennyiségű szellemi kincs vált hozzáférhetetlenné, hogy a helyi értékekre figyelés hogyan szorult háttérbe.
Fontos elismerésekkel érétkelték több évtizedes rádiós munkásságát, a szakma és a közönség is tisztában volt munkájának súlyával: így megkapta a Gállfy Ignác-díjat, rádiós és városi nívódíjakat. Ám az elmúlt években nem kapta meg azokat a feladatokat, amelyek pedig mindnyájunk számára fontosak lettek volna: feldogozni, új formába önteni a számtalan interjút, élményt, amelyből Miskolc kulturális életének közel félévszázados története összeállhatott volna. De ő feladat nélkül is, magánemberként is mindig emlékeztetett: ha megfeledkeztünk valakiről, vagy ha odakívánkozott egy beszélgetés fonalában egy régi név, egy eltávozott miskolci személyiség, egy hajdani történés, ő rögtön felemlegette -, nem engedte el a már eltávozottakat. Ahogy egyre több lett mögötte a múlt, úgy lett egyre fontosabb számára az emlékezés.
A rádiózás az ő esetében a közösségi értékek felkutatásáról, segítéséről szólt - egyszerre figyelve az értékteremtőkre, és arra, hogy ami fontos, az valóban eljusson a hallgatóhoz. Ezért is állt oda fontos kezdeményezések mellé, s maradt hű alkotókhoz, intézményekhez. Ezzel magyarázható, hogy amikor már hivatalosan nem volt feladata, akkor is ugyanolyan elkötelezettséggel járt a számára kedves helyekre. Kimondatlanul is azt az értelmiségi hozzáállást testesítette meg, ami fontosnak tartotta, hogy ott legyen a történések helyszínén, hogy figyelje, nyomon kövesse azokat. Mindezt baráti egyszerűséggel tette. Marika esetében ez azonban több volt értelmiségi mentalitásnál. Ha azt sorolta, hogy milyen rendezvényről jön vagy éppen hová tart, mindig hozzá tette a személyes kötődést, ami, pontosabban aki miatt jelen akart lenni egy megnyitón vagy egy beszélgetésen: kiemelte, hogy melyik előadónak ígérte meg hogy ott lesz, hangsúlyozta, hogy azért megy el, mert szereti az adott művészt. Vagy éppen mert kíváncsi egy ismeretlen alkotóra. Vagyis Emberekben gondolkodott. De ez nem jelentett elvtelen kedveskedést. Őszinte volt magával és a másikhoz is: bevallotta, ha valamit nem tudott értelmezni, felvállalta, ha valami nem tetszett neki. S figyelmeztetett a figyelmetlenségeinkre. Szeretett tisztán látni, és tisztán láttatni.
Az alkotó művésznek vagy az értékeket közvetítőknek fontos a figyelem, a visszajelzés: Marika tudta ezt. Ha felidézem a beszélgetéseinket, azt látom, magáról nem nagyon vallott, esetleg egy-egy jó tanács megfogalmazásához hozott fel személyes példákat. Sokkal inkább a számára fontos ügyekről beszélt. Ha emlékezni akarunk rá, ha meg akarjuk őrizni a lényét, akkor próbáljuk átörökíteni magunkban ezt a vonását: a másik ember iránti örök érdeklődését, odafigyelését.
Marika, köszönjük a kérdéseidet! Nyugodj békében!
Mikita Gábor