"Út-vonalak"

Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt 
 

2017. szeptember 21-én, csütörtökön 17 órára
 

a Miskolci Galéria Feledy-házába
(Miskolc, Deák tér 3.)
 

Rézművesné Nagy Ildikó
művésztanár
„Út – vonalak”
című kiállításának megnyitójára

A kiállítást megnyitja: Pazár Éva művésztanár

Közreműködnek:
Tóth Áfra és Gergely Petra, 
a Fazekas Utcai Általános Iskola és AMI fuvolista növendékei

A kiállítás előzetes bejelentkezés után tekinthető meg (tel.: 70/367-2702, vagy 46/500-680), 2017. október 27-ig hétfőtől csütörtökig 9-től 16 óráig, pénteken 9-től 13 óráig

__________________________________________________

Rézművesné Nagy Ildikó Út-vonalak című kiállítása

A Herman Ottó Múzeum - Miskolci Galéria rendezésében megnyílt Rézművesné Nagy Ildikó Út-vonalak című kiállítása, amelyet október 21-ig lehet megtekinteni. A Feledy-ház termei hamar megteltek. Hajdú Ildikó művészettörténész köszöntötte a művésznőt, családját, kollégáit, barátait, volt tanítványait és tisztelőit. Kákóczki András, a Miskolci Galéria intézményvezetője házigazdaként köszöntötte a vendégeket. Ildikót már régóta ismeri, tiszteli, többször nyitotta meg kiállításait. Örömmel tapasztalta, hogy ebben az esős időben mennyien jöttek el művésztársai, tanítványai, barátai, megmutatva, hogy ennyire szeretik őt. Amikor találkozik vele, és ez sokszor megtörténik, mindig látja lelkesedését, ami az évtizedek múlásával semmit sem változott. A tanítás és a művészet kiteljesítette egész életét, így maradhatott fiatal. Köszöntötte születésnapján, remélte, hogy ezután is gyakran fordul meg a Galériában és más kiállítótermekben. A jelenlegi tárlat munkásságának csupán egy szelete, szívből ajánlotta nekünk, hogy tekintsük meg, álljunk meg e gazdag életmű darabjai előtt, nézzük figyelmes tekintettel életének meghatározó tájait. Hajdú Ildikó elmondta, hogy amikor válogatták a kiállítás anyagát, megkérdezte tőle, milyen zenét szeret. Kiderült, hogy a művésznő a fuvolát szereti leginkább, ezért megkérték a Fazekas Utcai Általános Iskola növendékeit, Gergely Petrát és Tóth Áfrát, hogy adjanak elő két rövid darabot, Ernesto Köhlertől és Wilhelm Popptól, majd Farkas Ferenc: Régi magyar táncaiból a Lapockás táncot, végezetül Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát. Felkészítő tanáruk, Ritter Viktória kísérte el őket. A falakon lévő képek között a kis fuvolisták muzsikáját örömmel hallgattuk. Megelevenedtek Ildikó művei, a búzamezők, erdők, patakok felett szálló madarak csivogása töltötte be a termet, a fuvola csengő hangjai bűvöltek el bennünket.  

            Ezután Pazár Éva művésztanár szólalt meg, aki évtizedek óta figyelemmel kísérte Rézművesné Nagy Ildikó munkásságát. Idézem a személyes indíttatású, meleg szavakat, ami egy pedagógus, művész életpályájáról, barátairól, mestereiről szólt, és ami manapság - ebben a rohanó világban - kivételes volt:

"Tisztelt Közönség, Kedves Barátok, Drága Ildikó! Kedves Mindenki, aki a "Rézművesné Nagy Ildikó által működtetett, láthatatlan szálakkal összefont" csoportosulásnak a tagja!

            Öt éve lehettünk így együtt, hasonló okból, hasonlóképpen sokan, akkor is évfordulót ünnepeltünk a Galériában, csak azóta az évszám tovább kerekedett: immár nyolcvanná. S az ünnepelt ma is derűsen, mosolygósan, fiatalon áll itt közöttünk, képeivel körülvéve. Ha körülnézünk, a hasonlóképpen fiatalos, derűs, a maguk nemében eszköztelen, monokrómnak tűnő, de ugyanakkor izgalmas, színes, szemet-gondolatot megmozgató grafikáiból nyugalom, kiegyensúlyozottság, arány és mérték árad. A ceruza-tus-diófapác vonalrendszerek, az elegánsan odatett ecsetnyomok végig vezetnek bennünket azokon az Út-vonalakon, amelyeken Ildikó eljutott idáig. Honnan is indultak ezek az utak? Göncruszkáról, a református parókiáról, ahol a szeretet, a nyugalom mellett átlengte a mindennapokat a múlt, az elődök iránti tisztelet, a faragott románkori oszlopfőben megtestesülő keresztyén környezet, a megőrzött használati tárgyak, a szövőszék, a faragott bútorok megbecsülése, a talmi és az igazi érték megkülönböztetésének tudománya. Igazi boldog békeidős emlékek maradtak meg még a háborús évek ellenére is, amikor a többi gyerekkel együtt szabadon bejárták és felfedezték a Borsó hegytől a Hernádig elterülő tájat. És megszületett a látvány, a természet csodáinak, a fák, bokrok, a szélfútta fűcsomók, a vízben megcsillanó kövek felületének, a sziklarepedések rajzolatának megörökítése, megragadása iránti vágy is. Azt, hogy ezeket képben, papírra vetve is meg lehet ragadni, korán megtanulta: már nagyapjával gyakran jártak képzőművészeti kiállításokra, sőt még a miskolci földrajzi környezet is (a mai Kis-Hunyad, később a Szent László utcák környéke) is képzőművész környék volt: Koroknay Nándor, Imreh Zsigmond, a Lőkös testvérek lakóhelye. Ezeknek az időknek emlékét őrzik az Ősz, az Örökség, a Régi ház című kollázsok, monotypiák.

            Szabadiskolákban Imreh Zsigmond, Meilinger Dezső, Lukovszky László vezetésével kezdett el rajzolni, majd egy mai napig is élő közösség, a Vasas Képzőművész Kör tagja lett, amelyet Papp László vezetett. Az otthonról hozott érdeklődés és a nyári alkotótelepek is megerősítették abban, hogy a rajztanári pályára készüljön. A középiskolai jó tanulmányi eredmények ellenére nem vették fel először pedagógiai főiskolára, így 1966-ban az Egri Tanárképző földrajz-rajz szakát levelezőn végezte. Kezdetben Alacskára, Sajókazára járt ki képesítés nélkül tanítani, sokszor hőségben vagy fagyban órákig buszozva vagy éppen gyalogszerrel. De a kinevezése utáni felsőzsolcai évek kezdetén már felfigyeltek kiemelkedő képességeire, vezetői rátermettségére. 1968-tól három évtizedig volt a megye rajz szakfelügyelője, vezető szakfelügyelője, szaktanácsadója és szakértője.

            Nehéz lenne felsorolni, milyen eredményei vannak pedagógiai munkásságának. Önként vállalt szakmai továbbképzések sokaságán vett részt, a Képzőművészeti Főiskolán, az Országos Pedagógiai Intézetben, a pécsi Janus Pannonius Egyetemen, az Iparművészeti Egyetemen, számtalan kísérletet vezetett, publikációi sok kollégának adtak segítséget, útmutatást. Hosszú évekig emelkedtek ki a megye legtehetségesebb diákjai a körzeti és megyei rajzversenyeken, amelyekre és az azt követő gyermektáborokra minden követ megmozgatva teremtette meg a körülményeket, összefogva a többi önfeláldozó kollégával. Vajon hány gyereknek adtak ezek az alkalmak életre szóló élményeket, akár indíttatást egy életúthoz? De mindez úgy érdekes, ha tudjuk, hogyan is csinálta ő ezeket a dolgokat. Ha tudjuk, mi az az "Ildikóság", amely címmel a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének a tagjai tüntették ki szeretetük jeléül a hivatalos MRQE életműdíj és az Alma-díj mellett.

            Az a végtelen szerénység és alázat, a tudásvágy és lelkesedés a "tárgyunk" iránt, a szelíd humorral és emberismerettel párosuló segítőkészség, bizalom és hit, ami minden élethelyzetben jellemzi, amikor még ki sem tudod mondani, mit szeretnél, már ott van, már előkereste, már kinyomtatta, már el is hozta. Minden közösségnek számolatlanul osztja önmagát: az eldugott aprófalvak kis alsós gyerekeitől kezdve a főiskolára felvételiző tehetséges képzőművész-hallgatókig, a tanfolyamok, művészcsoportok tagjaiig, Zalától Budapesten át Hollandiáig biztosan van valaki, aki hálásan gondol jó tanácsaira, segítségadására vagy csak az együtt töltött szép időkre. A Rajztanárok Zempléni Alkotó Köre, a BAK, a Vasas Képzőművész Kör, a Rajztanárok Országos Egyesülete, a Seres János Baráti Kör aktív tagja, többségének alapítói között van. Hogy is fér bele ennyi minden az idejébe, hogyan fért bele munka, család, időnként betegséggel való küzdelem közepette ennyi tevékenység? Hogyan tudott 10-12 önálló kiállításra, több tucat csoportos megmutatkozásra újabb és újabb művekkel felkészülni, jelentős eredményeket is elérni, díjakat átvenni? Úgy, hogy a szépség, az alkotás iránti vágy, az önkifejezés feszítő ereje "felülírta" a nehézségeket: az út közben előkapott vázlatfüzet, a tíz(öt) napra kiszakított alkotói szabadság - tábor ideje alatt vagy az elkészített jegyzetek nyomán otthon megszülettek azok a festmények, grafikák, amelyek őrzik az ottani látvány, hangulat lényegét úgy, hogy azt szakértő műértők és laikus nézők is elismeréssel fogadják. Így jelennek meg a lapokon Sárospatak, Gönc, Kenézlő, Telkibánya, Bodrogkeresztúr, Sajóbábony, Pere, vagy éppen Pereces, a Bedegh-völgy sajátosan átírt és átélt látványa, emlékei.

            Úgy teszi elénk a sárból kibányászott csodálatos kövek, a hulladékból előkotort huzalkupac játékos formáit, a magasból vagy a közvetlen közelből megszemlélt tájrészletek, a vízpart, a növények, a fűszálak látványon túli rejtett életét, lelkét, hogy mi is érezzük a hangulatot, a színeket, illatokat, halljuk a szél zizzenését, a víz görgette kövek "zenéjét." Semmi nem a szokványos módon, felszínesen fogalmazódik meg rajztolla, nádtolla vagy ecsetje nyomán. A táj gubancos vonalak, a hajladozó fűszálak, ívek, a vízfelület laza ecsetvonások, a nyári fák finom zöld foltok, az ősz meleg okkerek, sárgák útján elevenednek meg. Költészet ez, grafikában elbeszélve. A papírmetszetet, egyedi nyomatokat, papírtépéseket, a nyomdafesték adta játékos felületeket is a témának megfelelően, finom tónusokkal alakítja egyedivé, elvontságában is érzékletessé, érzékennyé. A formai kísérleteket mindig alárendeli az emberi, művészi mondanivalónak, soha nem lesz öncélú technikázás ezekből a játékokból. Kell-e ennél korszerűbb, modernebb látásmód, ami egyúttal időtálló és maradandó is? Van-e ennél egyetemesebb értékrend, amely korszakokon, nemzedékeken át ad kapaszkodót, erőt, hitet abban, hogy amit alkotunk, létrehozunk, az nemcsak a mienk, az túllép helyen és időn, hacsak kicsit is...

            Ildikó ars poéticájával zárom amelyet ő Fekete Istvántól idéz, a Keléből:

"A szárnyaknak össze kell érni,... az én szárnyaimnak, a fiaiménak, és akik utánunk jönnek. A vándorlást, a fészkeket ez köti össze, a Kis Fényt a Nagy Fénnyel, az utakat, melyeket berepültünk. Ezért nem félünk az elmúlástól, ami nincs is, hiszen a nemzedékek tovább repülnek, s benne mi is."

            További jó repülést, Ildikó!"

            Hajdú Ildikó megköszönte Pazár Éva érzelmekkel teli köszöntőjét, amely átfogta a művésznő egész életútját, megvilágította számunkra, milyen is egy művésztanár tanítással, alkotással teli gazdag élete. A barátok, tanítványok ezután körülvették Ildikót, sorukra várva, majd kezükben virágcsokrokkal felköszöntötték.

            Ezután végigjártuk a termeket, egymással beszélgetve megtekintettük a grafikákat. Elolvastuk önéletrajzát, amit idézek:

"1937. szeptember 2-án születtem Göncruszkán. Ez a táj, a környezet és a régi otthon adott életre szóló természeti élményt, kötődést a múlthoz és az értékekhez.  Szabadiskolákban – Imreh Zsigmond, Meilinger Dezső, Lukovszky László vezetésével – kezdtem rajzolni, festeni. Ezt követően több mint fél évszázada lettem a Papp László festőművész vezette Vasas Képzőművészeti Kör tagja. Itt kezdődött a felnőttkorom, itt tanultam a kifejezés, a képépítés nyelvét, s leltem rokon gondolkodású barátokra.

            A régről őrizgetett tokaji művésztelepi munkáim felidézik a közös alkotás örömét, a már messze költözötteket. Máig élő kapcsolataimban a mai köri tagok a folytonosság biztonságát jelzik. Az indításnak köszönhető, hogy rajztanár lettem, s hogy a vizuális kultúra közvetítése és a saját képi gondolkodás munkáimban találkozhat. 1966-ban, az Egri Tanárképző Főiskolán szereztem földrajz-rajz szakos tanári diplomát. Itt Blaskó János tanszékvezető, Nagy Ernő és Baskainé Dienes Klára voltak tanáraim. Sajókazán, Alacskán, majd három évtizeden át a felsőzsolcai Szent István Általános Iskolában rajzot tanítottam. 1968-tól Imreh Zsigmond és Zsignár István utódaként Borsod-Abaúj-Zemplén megye szakfelügyelői, vezető szakfelügyelői, szaktanácsadói, majd szakértői feladatait láttam el. A továbbképzések során megismert szakmai műhelyek és mestereim a Képzőművészeti Főiskolán Balogh Jenő, az Országos Pedagógiai Intézetben Aradi Jenő, később a pécsi Janus Pannonius Egyetem és az Iparművészeti Főiskola tanárainak hatása egyéni látásmódomban és a megye rajzpedagógiai törekvéseiben egyaránt a megújulást szolgálták. Életem során mindvégig szakmai közösségek, munkakapcsolatok, barátságok védőhálójában dolgozhattam.      1976-tól a Rajztanárok Zempléni Alkotó Köre, a sárospataki és gönci művésztelepek nyújtottak számomra is teret feltöltődésre, Seres János festőművész mérceként elfogadott irányításával. 1981-től tagja lettem a BAK (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Amatőr Képzőművészeti) Egyesületnek. A Magyar Rajztanárok Országos Egyesületében 1985-től vagyok az alapító tagok egyike, 1985 és 2005 között a 3. számú Észak-Magyarországi területi szervezet vezetője voltam. 1988-tól a Vizuális Munkacsoport témavezetőjeként kollégáimmal együtt vállaltunk és végeztünk közös feladatokat. Számomra a rajztanári lét és az önálló képépítés rokon. A kultúra közvetítése és a gyermeki kifejezés szolgálata gyakran megelőzi, vagy felváltja saját képi világom alakítását. Hasonló problémák foglalkoztatnak: érzetek, hangulatok megfogalmazása, a forma jelentése. Munkáim forrása a természeti világ és a szellemi örökség. Ars poetikaként Fekete István Kele című regényében találtam meg az általam is vallott gondolatokat. „A szárnyaknak össze kell érni…az én szárnyaimnak, a fiaménak, és akik utánuk jönnek. A vándorlást, a fészkeket ez köti össze, a Kis Fényt a Nagy Fénnyel, az utakat, melyeket berepülünk. Ezért nem félünk az elmúlástól, ami nincs is, hiszen a nemzedékek tovább repülnek, s benne mi is.”           Rézművesné Nagy Ildikó

            Ismerős tájakat fedezhettünk fel, de olyan értelmezésben, ami különlegessé tette ezeket a mezőket, falusi házakat, vízparti, erdős területeket. Ő pedig arra buzdított bennünket, kóstoljuk meg a hátsó teremben lévő süteményeket, finom falatokat, ezekkel szívesen kínált meg bennünket. Koccintottunk egy pohár pezsgővel egészségére. Felidéztük közös emlékeinket. Azt ajánlom minden művészetet kedvelő társamnak, látogassanak el erre az egyedülálló kiállításra, előzetesen jelentkezzenek be telefonon a megadott számok egyikén. Megéri elmélyülni a tárlat szépségeiben.

Kühne Katalin