Papa különböző hangszereken hegedül

monodráma a BÚCSI JAZZ zenekar megalakulásáról

című egyszemélyes előadás

2019. június 28-án 19 órakor a Feledy-házban

________________________________________

Papa különböző hangszereken hegedül

"Egy zenekar létrehozása rendkívüli körültekintést igényel. Különösen akkor, ha a zenekar későbbi tagjai elszántak ugyan, csak éppen semmilyen hangszeren nm tudnak játszani. Ezért a hangszerek beszerzése után nagyon fontos, hogy a nagydobra, mint a legnagyobb hangszer felületre Tungly tanító úr ráírja a zenekar nevét: BÚCSI JAZZ, a név alá pedig odafessen egy szőlőfürtöt, illusztrálva, hogy a zenekar tagjai élnek, halnak a szőlőért, áttételesen. Azt se tekintsük véletlennek, hogy a zenekar építkezése ugyanazon a napon kezdődött, mint a szocializmus építése a bravúrosan létrehozott Csehszlovákiában, azzal a különbséggel, hogy a zenekar prímásai műkedvelők voltak, a szocializmus építményének pallérai viszont dilettánsok. Ezért nem kellene csodálkoznunk afölött, hogy Noszkay József, Bielokosztolszkí László, Kara Vilmos, Kalocsay Sulák József, Gatyás Imre és Gál Sándor parasztzenészek húsz évnyi együttmuzsikálás után egy farsangi vasárnap reggelen a jonathán almafa alatti asztalon elosztották a lakodalomban kimuzsikált papírpénzt és szeretetben elváltak. A szocializmus tájainkon másként szocializálódott, ezért másként is ért véget; az persze már egy másik történet." Soóky László

"A mesehallgatás felszabadít. Az a közösség, amely elmeséli, meghallgatja, megvitatja történeteit, tragédiáit, jobban megbecsüli magát is, a többieket is. Ha mindezek feldolgozásához a humort is segítségül hívja, kineveli magában a hétköznapi nehézségeken való felülemelkedés képességét. Soóky László olyan történetet bízott rám, amely édesapja életszeretetéről és megboldogulásáról mesél. Tudtán kívül beleírta mindkét nagyapámat is. Enélkül is, de ezáltal hatványozottan elkötelezve érzem magam a történet elmesélése iránt. Pár hete kezet fogtam egy emberrel. "Legközelebb úgyis... találkozunk még." A következő héten meghalt. Nincs mire spórolni. Nem tudjuk, kinek mennyi van még. Adni kell! Megbecsülést, szeretetet, történetet." Lajos Andás

Előadásunk a közelmúltba kalauzol el bennünket úgy, hogy minden egyes pillanata a jelenről beszél, a közösség erejéről, a lét elviselhetetlen könnyűségéről mesél." Keszég László

     "Az előadás a Dialóg nonprofit szervezet 5. bemutatója - ezúttal elrugaszkodik a társadalom kritikai szemléletmódtól. Világában, hangnemében kötődik az előző előadásokhoz, hiszen A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd szereplőinek sorsát, s az Egy disznótor pontos leírásának dramaturgiai megoldásait viszi tovább, de a történet maga csak lazán, tágabb értelemben kötődik a csehszlovákiai magyar történelmi valósághoz. Témája is líraibb, bensőségesebb, s a helyzet alapvetően történeti időn kívüli: Papa és a Jóisten kapcsolatát, vitáját és egyezkedését meséli el találkozásuktól Papa végső hazatéréséig... Aki azt hiszi, hogy az előadásban a Jóisten bármelyik vallás kanonizált istenképéhez hasonlatos, téved, s nem is sejti, milyen egyezségekre jutott Papa a csukákat, s a pálinkaivást illetően a Jóistennel, ahogy azt sem, miért és hogyan rendeztek Dunamocson zsoltáréneklő versenyt az Úr tiszteletére, s ennek fejében milyen engedményt adott az Úr egy vasárnapon." Varga Emese

     Lajos András, a Miskolci Nemzeti Színház színművészének előadása nagy érdeklődéssel töltötte el a Múzsák Kertjében a közönséget. Sajnos ezt az élményt nem áll módomban e jegyzet keretében átadni az olvasónak, de néhány részt kiemelnék:

     "Papa, Gál Sándor, búcsi magyar ember, szakmája szerint inszeminátor; ő volt a környék műbikája, ifjabb korában a rendes is. Ne feszegessük a múltat. Ilyen értelemben ne. Magyarországon született 1911-ben, ami aztán hol Csehszlovákia lett, hol megint Magyarország, most meg, az utána megholtaktól, azt hallotta, hogy Szlovákia. Hova fajul ez a világ? Általában a 406-os házszám alatt laktak, amíg egy arra járó szovjet tank szét nem lőtte a házat. Arra járt, és szétlőtte. Azóta nem mindig a 406-os házszám alatt laktak. Papa és Jóisten közepesnek mondható viszonyba volt egymással. Hol jóban voltak, hol meg veszekedtek. Ilyen viszonyt ápoltak mind a ketten. Egymás közt. Közben, persze haverkodtak is, de a kapcsolatuk soha nem volt felhőtlen. A múltkor, például, amint éppen az udvar végében a fűrészbakon ültek és vagy sompálinkát, vagy szilvapálinkát, vagy barackpálinkát vagy bort ittak nem, bort nem ihattak, mert vasárnap volt. Bort csak akkor ittak, ha a Jóisten hétköznap jött látogatóba. Amikor sokat ittak, mindig pajzán nótákat énekeltek, Papa, megy a Jóisten. Például olyanokat, hogy: Öreganyám ingott, ringott,/ Mindig egy motringot fingott,/ Sej, haj igyunk rája úgyis elnyel/ A sír szája, ott lesz mindkettőnknek/ Kilenc babája-ha-ha/" Mama csóválta is a fejét emiatt. Hétköznap azért nem lehetett, mert amikor Papa szólt a jóistennek, hogy még aznap meg akar halni, a Jóisten felhörkent, hogy: - Éppen ma, Sándor?! Épp vasárnap?! Te Sándor! Hát milyen ember vagy, te Sándor, hogy épp vasárnap akarsz meghalni?! Papa innen tudta, hogy hétköznap nem lehetett. Az Isten nem nagyon szerette, ha Papa vasárnap hal meg. Az ismeretségük persze jóval korábban kezdődött, csak 1944. szeptember 13-ikáig nem kerültek komaságba. Azon a szerdai napon Papa épp egy kies lövészárokban kuksolt a Kárpátok bérceinek lankáin, amikor az oroszok valami kanyarlövő puskákkal pergőtüzet zúdítottak a hős magyar honvédekre. Apám piros vére, magyar vére ott csordogált a lövészárok mocskában, amikor azt mondta valaki: - Te Sándor, úgy menthetlek meg, hogy fogságba ejtetlek a muszkákkal. Így életben maradhatsz, aztán majd kitalálom, hogyan juttassalak haza a Vilmához. No, ő volt a Jóisten. Papa egy darabig ismerkedett a tajgával, bejáratos lett különböző bányákba is, majd 1948. február 6-án ugyanazon a napon jött meg a háborúból is, meg a hadifogságból is. Azért, mert a háború egy darabig majdnem ott volt, ahol a hadifogság. Egy országon belül, csak éppen ötezer kilométerre egymástól. Ezért tartott olyan sokáig a hazatérés. A nagy, és különböző távolságok miatt. Többek között. Amint hazatért, egyszer, vagy kétszer, vagy háromszor megölelte Mamát, de közben már azon morfondírozott, hogy kerül, amibe kerül, ő bizony zenekart alapít. Ennek oka is volt, azt későbbre hagynám. Azért hagynám későbbre, mert közben Papa szólt a Jóistennek, hogy meg kellene hányni, vetni a dolgokat. Tél volt, amikor szólt neki, de csak tavaszra ette le a rosseb, akkor, amikor ívtak a csukák. A Jóistennek ez volt az egyik mániája a sok közül, hogy íváskor dróthurokkal fogjanak csukát. Az ikrája miatt. Az öregapám tanította erre, aztán így szállt a Jóisten apáról-fiúra. - Te Sándor! Mit szólnál ahhoz, ha énekversenyt szerveznétek a tiszteltemre? A Pincék útján zengenének a gyönyörű református zsoltárok... például azt, hogy... hogy... hogyan kezdődik a 42-ik zsoltár, te Sándor? - Mint a szép híves patakra... - No, ez az! - Nem tudtam, hogy ilyen önfényező Isten is vagy, de megbeszélhetem a többiekkel - mondta Papa. - Akkor most osszuk el a csukákat. Hetet fogtunk, három a tied, négy az enyém. - Nem úgy van az, te Sándor! Ha annak idején nem teremtem meg a csukát, meg a Nagy érháti kanálist, nem tudom, mit osztanál el ilyen testvériesen. - Jól van - mondta Papa - vidd a négyet, de akkor nem szervezem meg az énekversenyt Isten dicsőségére. - Sándor, Sándor, ez aljas zsarolás! - mondta a Jóisten. - Az - mondta Papa - amúgy meg most máson jár az eszem, zenekart akarok alapítani. - Az üdvös lenne, mondta a Jóisten, lélekben veled leszek. Amúgy nem annyira. A zenekar megalapítását illetően Papa úgy döntött, hogy akár vele lesz a Jóisten, akár nem, a zenekarnak meg kell alakulnia. Az lesz a neve, hogy BÚCSI JAZZ. A zenekarra azért volt égető szükség, mert a háború után a teljes és egyetemes Felvidéken fellángolt a házasulási kedv. Annyi volt a menyasszonynak való eladó lány, mint a rossebegyemeg! ... Az mondjuk igaz, hogy Papa zenekar alapítási tervét gátolta néhány apróság. Például olyan, hogy Papa semmilyen hangszeren nem tudott muzsikálni. Vagy hogy egy másik példát említsek, az alakulófélben lévő zenekarnak egyetlen tagja sem volt. Lehet, hogy lehetett volna, csak nem volt. Ezeket a hiányosságokat orvosolni kellett. Úgy látott hozzá az orvosláshoz, hogy levette a szekrény tetejéről azt a hegedűt, amit egy munkácsi özvegyasszonytól kapott, akkor, amikor éppen Munkácson vonult át a front. Azt, hogy miért adta az özvegyasszony a hegdűt, itt és most ne firtassuk. Levette a hegedűt, meggyantázta a vonót, és az E-húron fülhallás után megtanulta élete első nótáját, a Haragszik az édesanyám-ot. Ez egyébként úgy van, hogy: Haragszik az édesanyám,/ Mért járok a lányok után,/ Ne haragudj édesanyám,/ Satöbbi.// Azért az E-húron, mert több húr akkor éppen nem volt a hegedűn. Később, amikor már öt, vagy hat nótát majdnem hiba nélkül el tudott muzsikálni, azon morfondírozott, hogy mi lenne, ha elszegődne Pepeshez másodprímásnak. Ezt elvetette. Azért vetette el, mert csak. Később aztán muzsikált a Pepessel, de az egy már jóval későbbi, egészen más lakodalom volt. Az a jóval későbbi, egészen más lakodalom, az úgy volt, hogy, hogy nem, valahogy násznagy lett egy kamocsai lakodalomban. Valami közeli rokon gyerek nősülhetett, vagy közeli rokon leány ment éppen férjhez. Kamocsán az volt a szokás, hogy a lakodalom péntektől vasárnapig tartott, a víg násznép alkalomszerűen hazament állatot etetni, kertet öntözni, az asszony hirtelen felindulásból jött ledöntése céljából, hogy aztán mosolyogva járja a menyasszony táncát. Szomba éjfélig nem is volt semmi baj. Papa méltósággal végezte a násznagyi teendőket: ha kellett fizetett, ha kellett intézkedett, ha kellett, pohárköszöntőt mondott. Szombaton este aztán valami miatt egyre több lett a pohárköszöntő, a Pepesék muzsikáltak, csak úgy porzott a föld a táncolók pergésétől, amikor Papa, mint, aki nótát rendel, odahajolt a brácsáshoz: - Föl a fára - mondta mosolyogva. A brácsás nem értette, hogy miről van szó, megkérdezte Pepes Sándor prímást: - Tudjuk azt a nótát, hogy föl a fára?! A prímás kezében megállt a vonó, mozdonyszín bőre penészszürkévé halványodott. - Én tudom, Dezső, nagyon is tudom... - Létrát! - adta ki az instrukciót apám. A vőfélyek a diófa alsó ágának támasztották a létrát, a zenekar tagjai elhelyezkedtek a fa vastagabb ágain, csak a cimbalmos maradt a lombok alatt. Azt kellett húzniuk, hogy: Falu végén sátoroznak az oláh cigányok,/ A jegenyefa tetejéről a rigó fütyül rájuk.... Itt tartottak, amikor a vőfélyek a kárászfűrészt odaillesztették a diófa derekához. Ebben a perdöntő pillanatban a tiszteletes úr kinézett a töltött káposztahegy mögül: - Násznagy uram, ha kidől a fa, hol táncol majd a násznép? Papa körülnézett, a tekintete találkozott mamáéval: - Mit tettél, Sándor? - aztán lassan felmászott a fára, leült a prímás mellé az ágra, elvette tőle a hegedűt és a bénult kamocsai éjszakában az E-húron felsírt a nóta.Valahol esküszik egy szép barna lány,/ Virág a kezében...// És elkezdett a násznép énekelni, először halkan, szemérmesen, aztán egyöntetűn, csodálatosan. Papa leült a szederfa alá, tinta ceruzával lerajzolta a falu minden utcáját és csak úgy, a maga eszétől házról-házra járva kereste a muzsikusokat: Új telep: Gál Sándor inszeminátor. Több nincs. De van. Kara Vili, gyüttment csabai, trombitás. Gatyaszár utca: az Imrének van kis meg nagydobja is: Gatyás Imre, dobos. Kis utca. Azt, hogy a falu leghosszabb utcáját miért hívják Kis utcának, Papa sem tudta. Mindegy. Bielokosztolszky Laci, bognármester, tangohermunika. Csarnok utca: Noszkay József, pékmester. Ő lehetne a prímás. Kalocsay Sulák József magánzó, nagybőgő. Amikor már a valóságban is majdnem összeállt a zenekar, kiderült, hogy baj van: Kalocsay zálogba adta a nagybőgőjét negyven koronáért. Sztruhár Oskár párkányi zenetanár- és hangszerkupecnek. Azért negyven koronáért, mert negyven gombóc vaníliás fagylaltot akart vásárolni Vitkó Pál cukrásztól, bosszúból... Kalocsay Sulák József 1946. január 31.-én este, közvetlenül a záróra előtt lépett be a Barsi-féle kocsmába. A tatabányi bányászok díszegyenruháját viselte, hátán viaszos vászonba bújtatott nagybőgőt cipelt. - Adhatok? - kérdezte Barsi János kocsmáros, arany fogait villogtatva. - Kommendáljon egy hozzám illő özvegyasszonyt, kis házzal, beköltöznék hozzá. - Özvegyasszony van elég, gyászában egyik jobban koslat, mint a másik, negyvenhét ember maradt a fronton, jókor jött. Honnan is? - Spicliknek nem szívesen beszélek a múltamról, mert, ha jól látom, akkor maga spicli. Annyit azért elárulhatok magának, maradjon köztünk, hogy a Tatabányai Bányász kapusa voltam. - Portás a bányában? Hihetetlen. - Futballkapus voltam, kérem! Kalocsay, a kétszázegy centis mágus. És, persze, nagybőgős egy szalonzenekarban. - Biztos, hogy ide akart jönni? - Nem biztos. A Mindenható Isten szólt, hogy ide jöjjek, mert valami Gál Sándor nevű inszeminátor zenekart akar alapítani. Mondhatna egy asszonyt, mert nehéz a bőgő. - Igényes? Nem? Ha nem túl igényes, nézze mag Dobai Mártát. Egy kicsit eloperálták a nyúlszáját, de amúgy meg testileg jó állapotban van. A haranglábbal szemben, zöld kapu. Kalocsay Sulák József beköltözött, de rövid időn belül kiderült, hogy bosszút kell állnia Vitkó Palin. Így került Struhár Oskárhoz a nagybőgő... Vitkó Pali, a cukrász, triciklivel járta a környékbeli falvakat. Zöld tornacipőben, kék színű klott gatyában, végig kigombolt fehér köpenyben és piros barett sapkában. Kalocsay Sulák, mint az árnyéka követte a cukrászt, és, amint lenyelte az egérhúgy szagú ostya utolsó morzsáját is, nyomban a fagylaltos elé került, keresztbe állította az úton a biciklijét, negyven alkalommal mondta nyomatékkal: kérek egy gombóc vaníliás fagylaltot. Aztán hogy elfogyott a pénze, a köbölkúti sorompónál szájon vágta a cukrászt, bicskájával kiszúrta a tricikli összes kerekét. - Remélem, ért a szóból Vitkó uram. Azt mégsem gondolhatta komolyan, hogy csak úgy, következmények nélkül alávághat az én Mártikámnak. - Az nem úgy volt, Kalocsay, hanem úgy, amikor sorban álltunk a tejcsarnok félhomályában, egyszercsak éreztem, hogy Márta asszony elmarkolt, én meg nem mertem semmit sem csinálni, mert mögöttem meg a pletykás Csocsó Böske állt. Márta asszony markolt, markolászott, így haladtunk a sorban. Aztán Márta elindult a Kövecses felé, én meg tudtam, hogy nem arra laknak. Utána mentem, hogy szóljak neki, hogy nem arra laknak. Márta asszony meg a Gát mögött lehajolt, mintha csigabigát keresne. Így volt. - Aztán hányszor volt így, Vitkó uram?! - Arra jártam, vittem egy kis fagylajtot, megint arra jártam, megint vittem fagylajtot, aztán egyszer, amikor véletlenül megint éppen arra jártam, hogy vigyek fagylajtot, ott volt a Gatyás, éppen gombolta az ellenzőjét. Így aztán többet nem vittem fagylajtot. - Jól van, Vitkó uram, most bosszút álltam a Mártán esett sérelmekért. Kvittek vagyunk: magának nincs fagylaltja, amiért majd jól elagyabugyálják a Köbölkút-Muzsla futballmeccsen, mert milyen meccs az, amelyiken nincs fagylajt?! A másik igazság pedig az, hogy nekem meg nincs nagybőgőm. Heten ültek a kocsmaasztalnál. Hatan cigarettáztak Kalocsay Sulák József Virginia szivart szívott. Abban mindannyian egyetértettek, hogy nagybőgő nélkül a zenekar nem zenekar. - Csak azt ne gondolja ez a Kalocsay, hogy annyira fontos ember lett - mondta Kisgatyás Imre, dobos - mert nem ő a fontos, hanem a nagybőgője. Majd még elbízza magát! Csak az kéne! Ebből csak azért nem lett verekedés, mert Kalocsay kétszázegy centi magas, Kisgatyás pedig százötvennégy centi alacsony. Kisgatyás nem érte volna föl Kalocsay, Kalocsay pedig nem érte volna le Kisgatyást. Összedobták a pénzt a bőgő kiváltására Kara Vili meg Papa vállalták a Párkányba való biciklizést, mert Papa tudott kupeckedni, meg verekedni, Kara Vili pedig tudott szlovákul, ha Struhár nem akart volna tudni magyarul. A Négyes útnál leszálltak a bicikliről, rágyújtottak egy Bystricára. - Te Vili, - mondta Papa - menj vissza a Kalocsayért. - Aztán minek mennék, te Sándor? - Ha hazacipeled a nagybőgőt, akkor ne menj vissza. - Cipeli a rossebegyemeg, te Sándor! Struhár zenetanár a kerítésen könyökölve meggyfa szipkából cigarettázott. - Elvinnénk a bőgőt - mondta Kalocsay Sulák József. - Eladtam - mondta Struhár, és messzire fújta a füstöt. - Eladta?! Hiszen egy hónapban voltunk megegyezve, meg húsz korona kamatban. - Nézze, Kalocsay, magának kellett a pénz, nekem meg nem kellett a bőgő, mégis adtam érte pénzet. Mondott volna még valamit, de ekkor a talpa alatt már levegő sistergett, mert Papa úgy kapta el a grabancát, hogy ugyanazzal a mozdulattal meg is emelte. - Aztán kinek adta el, tanár úr? - kérdezte, szája csücskében füstölgött a Bystrica, s csak annyit engedett a szorításból, hogy Struhár megszólalhasson. - A Paprikának... - A Paprikának? - kérdezte Kara Vili - dejszen a Paprika klarinétos, minek egy klarinétosnak a nagybőgő? - Igen, de azt mondta, hogy lehet, hogy majd valamikor megszületik egy unokája, aki véletlenül nagybőgős akar lenni, ha nagy lesz, akkor jobb, ha kéznél van egy száz koronás bőgő... Leültek a Zahovay kocsmában a sarokasztalhoz, és ittak ezt, azt. Kisvártatva az ajtóban megjelent Paprika. - Sándor, Sándor, de örülök, hogy látlak. Bemennék, de a parasztok kitiltottak a kocsmából. Csak akkor mehetek be, ha muzsikálok. Majd máskor, Sándor, majd máskor. A bőgőt már viszik a muzslai cigányok. Lovas kocsin viszik, szénaágyon. Egyenesen, a búcsi házadba viszik, Sándor!..."

     Lajos András egyszemélyes előadása minden jelenlévőt megragadott, vastapssal köszöntük meg neki. Tavaly láttuk Soóky László: Egy disznótor pontos leírása című monodrámáját, mesélőszínházát. Most megvehettem Lajos András nagyapjának Meg a Sátán, meg én című kötetét, amelyben 5 monodráma, 1 huncut tragédia és 3 abszurd olvasható. Élvezettel böngésztem, másoknak is ajánlom nagy szeretettel.

Kühne Katalin

_________________________