IRODALMI FONÓ

 

2020. Február 14-én, pénteken 17 órakor, a Feledy házban. 

Téma: Farsang és Bálint nap. 

 

Előadók: Ötvös Éva színművész, Petri Nóra, Balázs István, Koncz Károly György

 

Három előadó kedvenc versei a vidámság,

a szerelem, a család, és a lélek harcainak jegyében.

 

 

 

Meglepő, hogy 10 éve verselünk, beszélgetünk, borozgatunk. Kezdtük 2010. február 10-én, a Diósgyőri Kézműves Alkotóházban, folytattuk kis ideig a Dőry pincében, majd ugyancsak a Miskolci Galéria Feledy házban. Jövő pénteken a 104. alkalomra várjuk az érdeklődőket, versbarátokat. Alig hittem el - visszatekintve a százhárom est anyagaira - több mint 200 költő, író közel négyezer műve hangzott el!

 

 

 

 

Kép forrás: https://kicsibudoar.hu/szeretet-szeminarium-miron-life-seminars/

 

 

 

 

Bálint-napon ünnepeljük a szerelmeseket

 

    A műsort összeállította és két társával együtt - felváltva - előadta Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész, Petri Nóra, a Miskolc-Televízió szerkesztője és Balázs István, a Múzsák Kertje elnöke, versmondó.

Koncz Károly: Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaink!

Szinte hihetetlen, hogy 10 éve, 2010. február 10-én kezdődött Irodalmi Fonó sorozatunk. Ma, a XI. évad első alkalmával 104-szer találkozunk! Írtam a meghívóban, hogy milyen sok alkotó mennyi sok írása hangzott el. Megjegyzem, én jártam a legjobban, mint a legtöbb összeállítás szerkesztője, hiszen ahhoz, hogy 30 egynéhány verset kiválasszak és sorba rakjak, egész életműveket kellett átolvasnom. Egy-egy műsorhoz háromszáz és hatszáz közötti verset olvastam el.Tíz éve, az első alkalommal az Erotika a költészetben volt a téma. Erre emlékezzünk most egy 1964 elején az Új Írás-ban megjelent és igen nagy „szocilista kultúrpolitikai vihart kavart a biliben”.

Sajnos február 14-e egyre inkább a giccsparádés Valentin-napról szól, amikor a virág- és ajándéküzleteket elöntik a szívecskét tartó macifigurák, a love és forever feliratok. Pedig a Bálint-naphoz nagyon sok szép, régi magyar néphagyomány és megfigyelés is kötődik, amiket nem kellene elfelejtenünk és méltón meg lehetne ünnepelni ezt a tavaszváró napot. A köztudatban már elhomályosult, de a Bálint-nap az ókorból eredő keresztény vallási ünnep. Szent Bálint a szerelmesek, jegyesek, ifjú házasok, továbbá a lelkibetegek és az epilepsziások védőszentje volt. A történet úgy tartja, hogy mielőtt keresztény hite miatt II. Claudius római császár idején kivégezték, Bálint a hite erejével a börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Kivégzése előtt, február 14-én, búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.” Innen eredeztetik a Bálint-napi üzenetküldés szokását.

Február 14-ét szerelmesek napjaként Magyarországon csak 1990-től ünneplik, ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar néphitben nem volt e nap korábban is ünnep. Igaz, kicsit másképp, mint most. A hosszú tél után a tavaszvárás gondolatát kapcsolták hozzá. A Bálint-napi időjárásból következtettek, milyen lesz a termés abban az évben. Száraz, hideg idő esetén jó termést vártak. A gazdasszonyok ekkor ültették tojásokra a kotlóstyúkokat, míg a férfiak szerint az ekkor ültetett facsemete bizonyosan megered. Ezen a napon elkezdték metszeni a gyümölcsfákat és a szőlőt, párosítani az állatokat. A népi megfigyelések szerint ilyenkor mindenhol megszólalnak a verebek, jelzik a tavasz közeledtét, valamint visszatérnek a vadgalambok.

Bálint Sándor néprajzkutató jegyezte fel azt a régi magyar hagyományt, hogy e napon„csíkot söpörnek”, vagyis utat vágnak a szegediek az udvaron (akár van hó, akár nincs), s oda mindenféle gabonaszemet, aszalt gyümölcsöt szórnak ki az ég madarainak. A cserszegtomaji gazdák pedig Bálint napkor, még napfelkelte előtt megkerülik a birtokot, hogy a tolvaj madarakat távol tartsák a szőlőtől. Balatongyörökön hasonló szándékkal metszik meg a szőlő négy sarkán a tőkéket. Feketicsen pedig úgy tartják, ha Bálint napján megszólal a pacsirta, s azt mondja: "csücsülj be!", akkor még hidegre kell számítani. Topolyán a szeles időt nem szeretik a háziasszonyok, mert ez azt jelenti, nem lesz sok tojás egész évben. A férfiak meg az esőtől félnek, mert a hagyomány szerint akkor a kukoricán kívül másból nem lesz jó termés.

Persze számos szerelmi praktika is kötődik ehhez a naphoz. Olyan almát kell enni, amelyiknek kilenc magva van. Azt a kilenc magot bele kell tenni egy óvatlan pillanatban a kiválasztott fiú zsebébe, akkor biztos, hogy bele fog szeretni a praktikát végző lányba. Meg kell gyújtani egy szál gyufát, megvárni, amíg elég, s amerre ekkor dőlni fog, abból az irányból fog jönni a szerelmes.Ha valaki kilenc kútról vizet hoz, és azzal a kiszemelt legényt vagy lányt megitatja, akkor az illető mindig szeretni fogja. Naplemente után pedig nem szabad sepergetni a lánynak, mert nem megy férjhez. Akkor hát a szerelem és a vele szorosan összekapcsolható lelki betegségek jegyében következik az Irodalmi Fonó Bálint napi összeállítása – kicsit gondolva a farsangi időszakra is.

Most jöjjenek a versek:

Weöres Sándor: Antik ekloga: "Mint akit ölnek, törzse hanyatt dült, lába kalimpált,/ csontos mellem alá gömbölyü keble szorult./ Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,/ fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,/ most szepegett: "Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"/ Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert,/ hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy/ hab-remegése fölé már bika-súly nehezül,/ inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam/ széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,/ válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,/ táncos térde közé csúszva kerestem a rést,/ s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába./ Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért./ Ő fejemet megölelte anyásan: "Csúnya te! jó volt?/ Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj."/ Símogatott szeliden s halk gúnnyal: "Uram, kielégült?"/ Karba ragadtam a lányt: "Fölfalom ezt a rigót."/ Arca hevült, pihegett: "Szétszaggatsz! várj kicsit, édes: gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem."/ Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,/ néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,/ és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,/ titkon a párja elé meztelenül kibomolt./ ..." Shakespeare (Lándzsarázó Vilmos) : LXXV. szonett: Szabó Lőrinc fordításában: Az vagy nekem, mint testnek a kenyér/ S tavaszi zápor fűszere a földnek;/ Lelkem miattad örök harcban él,/ Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;// Csupa fény és boldogság büszke elmém,/ Majd fél: az idő ellop, eltemet;/ Csak az enyém légy, néha azt szeretném,/ Majd, hogy a világ lássa kincsemet;// Arcod varázsa csordultig betölt/ S egy pillantásodért is sorvadok;/ Nincs más, nem is akarok más gyönyört,/ Csak amit tőled kaptam s még kapok.// Koldus-szegény királyi gazdagon,/ Részeg vagyok és mindig szomjazom./" Ady Endre: A föltámadás szomorúsága: "Piros, nagy köd-tályogok közül sunyított rám a csalfa Nap,/ Midőn így szólék:Kelj föl és légy szabad./ Tán Budapesten, talán máshol./ Alig emlékszek valamire/ A néhai világból,De szomoruan föltámadtam. /Sírom sziklái szétgurultak,/ Füstölt a Golgotha s kiléptem/ Föltámadottan, tétován/Mély Sárkány-sírjából a Multnak/ S mint akinek kevés a vére,/ Elindultam új apostolok Keresésére. / Vihar s üvöltő Tátra-erdők/ Voltak az én Tamásaim,/ Kik sebeimnek nyílásain/ Ujjaikat mártván benyúltak./ Ködök szálltanak/ S ködökön át/ Megromoltan és feledőn/ Hagytam el a Multat. / És megint szólék: én nem tudom,/ Ki vagyok, éltem-e, élek?/ Valakinek neve vagyok/ Vagy örököse egy halott/ Szomoru nevének?/ Lázamat az est, postámat/ A posta,/ Mintha régen-régen hozná,/ Úgy hozza./ De jött a reggel, fázva rémlett/ És én nem tudtam, micsoda/ Emlékek/ Tarlójáról jött ez a reggel? / És sebeimet tapogattam,/ Fájtak, égtek förtelmesen,/ De mikor kaptam, hogyha kaptam?/ Hol jártam én,/ Hát éltem már én?/ Ki sírhat most tán énmiattam,/ Ki vagyok és merre megyek?/ Aztán bolyongtam: tót zsoltárok/ Harsogtak a fenyvesekben./ Micsoda zsoltárt is tudtam én/ Kedvesebben/ Valamikor?/ Csak hallgatok,/Mert már mindent elfeledtem....//"Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség: "Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád./ Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát./ Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,/csak forgolódtam dühösen az ágyon,/nem jött az álom./Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,/százig olvasva s mérges altatókkal./Az, amit irtam, lázasan meredt rám./Izgatta szívem negyven cigarettám./Meg más egyéb is. A fekete. Minden./ Hát fölkelek, nem bánom az egészet,/sétálgatok szobámba le- föl, ingben,/ köröttem a családi fészek,/ a szájakon lágy, álombeli mézek/ s amint botorkálok itt, mint részeg,/ az ablakon kinézek.// Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?/ Te ismered a házam/ s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,/ milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom.//Tárt otthonokba látsz az ablakon./ Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek/ s megforduló szemük kancsítva néz szét/ ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység/ borult reájuk.// Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők egy szobába zárva, mint dobozba,/ melyet ébren szépítnek álmodozva,/ de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,/ Egy keltő óra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat,  nyomba felcsörömpöl/és az alvóra szól aharsány riasztó:/  «ébredj a valóra»./ A ház is alszik, holtan és bután,/mint majd száz év után,/ha összeomlik, gyom virít alóla/a
s nem sejti senki róla,/ hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla./ De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,/ valami tiszta, fényes nagyszerűség,/reszketve és szilárdul, mint a hűség./ Az égbolt,
egészen úgy,/ mint hajdanába rég volt,/mint az anyám paplanja, az a kék folt,/ mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,/s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog/ a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,/ kimondhatatlan messze s odaát,/ ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem,/ aki ide estem és állok egy ablakba,  Budapesten./...Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,az égbe bál van,/ minden este bál van/és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak,/ hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek/ fényes körútjain a végtelennek./ Virradtig maradtam így és csak bámultam addig./Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön,/ mily silány regéket,/miféle ringyók rabságába estél,/ mily kézirat volt fontosabb tenéked,/ hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél/ és annyi rest éj/s csak most tünik szemedbe  ez az estély?//...Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,/ úgy érzem én, barátom, hogy a porban,/hol lelkek és göröngyök közt botoltam,/mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.//"  Siv Widerberger: Szerelem: "Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van./ Nekem tetszik/ a nagy, vörös és elálló/ fül.//" Petőfi Sándor: Fa leszek, ha…: "Fa leszek, ha fának vagy virága./ Ha harmat vagy: én virág leszek./ Harmat leszek, ha te napsugár vagy…/ Csak, hogy lényink egyesüljenek.// Ha, leányka, te vagy a mennyország:/ Akkor én csillaggá változom./ Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom.//" Ady Endre: Szeretném, hogyha szeretnének: "Sem utódja, sem boldog őse,/ Sem rokona, sem ismerőse/ Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek.// Vagyok, mint minden ember: fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség,/ Lidérces, messze fény,/ Lidérces, messze fény.// De jaj, nem tudok így maradni,/ Szeretném magam megmutatni,/ Hogy látva lássanak,/ Hogy látva lássanak.// Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének/ S lennék valakié, Lennék valakié.//" Radnóti Miklós: Levél a hitveshez: "A mélyben néma, hallgató világok,/ üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,/ de nem felelhet senki rá a távol,/ a háborúba ájult Szerbiából/ s te messze vagy. Hangod befonja álmom,/ s szivemben nappal ujra megtalálom,/ hát hallgatok, míg zsong körém felállván/ sok hűvös érintésü büszke páfrány./ Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,/ ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,/ s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,/ s kihez vakon, némán is eltalálnék,/ most bujdokolsz a tájban és szememre/ belülről lebbensz, így vetít az elme;/ valóság voltál, álom lettél ujra,/ kamaszkorom kútjába visszahullva/ féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,/ a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?/ A csókjainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen,/ de elborult s a bombák fönt a gépben/ zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom/ majd át magam, de mégis visszatérek;/ ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő/ vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma  nyugtat s mint egy hűvös hullám: /a 2 x 2 józansága hull rám.//Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,1944. augusztus-szeptember/ Ady Endre: Őrizem a szemed: "Már vénülő kezemmel/ Fogom meg a kezedet,/ Már vénülő szememmel/ Őrizem a szemedet. // Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet/Űz, érkeztem meg hozzád/ S várok riadtan veled. // Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel/Őrizem a szemedet.  Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom /S őrizem a szemedet.// Pilinszky János: Egy szenvedély margójára: "A tengerpartot járó kisgyerek/ mindíg talál a kavicsok közt egyre,/ mely mindöröktől fogva az övé,/ és soha senki másé nem is lenne.// Az elveszíthetetlent markolássza!/ Egész szive a tenyerében lüktet,/ oly egyetlen egy kezében a kő,/ és vele ő is olyan egyedűl lett.// Nem szabadúl már soha többé tőle./ A víznek fordul, s messze elhajítja./ Hangot sem ad a néma szakitás,/ egy egész tenger zúgja mégis vissza.// "Nemes Nagy Ágnes: Én láttam ezt: "Én láttam ezt. (Még sose láttam.)/ Én jártam itt. (Még sose jártam.) Egy másik életben talán Erre a földre rátaláltam.//Egy másik életben talán/(Vagy valamely másik halálban),/ Amikor öntudatlanul/ S elfátyolozva erre jártam.//Vagy el se mentem én soha./ Itt voltam mindig, földbe-ástan./ S most itt állok, még szédelegve/ E vértelen feltámadásban./"Szép Ernő: Én így szerettem volna élni: "Én úgy szerettem volna élni/ Minden halandóval beszélni/ Mindenkinek nevét kérdezni/ Mindenkinek szívét érezni/ A járdán osztani virágot/ Tegezni az egész világot/ Megsímogatni ami állat/ Érinteni minden fűszálat/ Imádni végtelen sereggel/ A napot ha fellángol reggel/ És énekszóval összejönni/ Az esti csillagnak köszönni/ S testvéri csókkal hazatérni/ Én így szerettem volna élni.//"Radnóti Miklós: Szakítottunk: "Te véresre csókoltad a számat/és lihegve kértél, hogy maradjak./ Nem maradok./ Menj be szépen, én meg elindulok/ a mérföldkövek között a sárban./ Mit nézel?/ A hófehér éjek után ugye-e/ könnyező, foltos olvadás szakadt./ Hallod?/ A vézna fákban a nyárt/ siratják most korhadt, téli szentek./ Ne sírj./ A könnytől csúnya lesz a szemed/ és nem bírom folytatni, ha könnyezel./Hallod-e?/ Szél szánkázik zúgva a dombokon/ és itt te előtted fodros a sár./Megértettél?/Sár. Sár és Gyűlölet van az alján/minden csillogó, nagy szerelemnek./Most menj./Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek//és ezért most itthagylak az úton./Kedvesem./Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha/találkozunk, talán újra kezdem./Menj már.//"Dsida Jenő: Hegyi beszéd: "Szárnyaink vannak./ Ölelem derekát.// Már itt sem érzem a nagy összefüggést,/ megszüntem a porszem-milliárd/ egyetlen porszeme lenni,/ aki forgószelekben forog/ s lehull./ Nem érzem a világ-nagyság/ iszonyú súlyát vállamon:/ a csillag-titkok, csillag-dalok,/ fogamzás, keletkezés, halál:/ nem érdekelnek.// Megnőtt az életem./ Minden eltörpült./ Szeretek: én vagyok fontos és ő./ Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket./ Fehérek vagyunk,/ tiszták és ostobák, mint az ostya./ Lengő szakállú, öreg szikár pap/ mutat fel minket a hegytetőn:/ Íme, a szentség! Térdrehullni!//"Tóth Árpád: Álarcosan: "Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?/ Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,/ A világ minden fényét s melegét/ Szórva adnám.// Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat./ Ibolyákkal a téli Riviérát./ Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,/ Boldog órát.// De most oly nehéz. Most egy sugarat/ Se tudok hazudni, se lopni./ Vergődő és fénytelen harcokon/ El kell kopni.// Az Antikrisztus napjai ezek,/ Csillog a világ szörnyű arany-szennye./ Röhögő senkik, balkörmű gazok/ Szállnak mennybe.//...Vagy szelíden, míg elfutja a könny,/ Öledbe hajló arcomról lemállik,/ S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden/ Mindhalálig.//" Weöres Sándor: A két nem: "A nõ: tetõtõl talpig élet./ A férfi: nagyképû kisértet. A nõé: mind, mely élõ és halott,/úgy, amint két-kézzel megfoghatod;//a férfié: minderrõl egy csomó/bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.//A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga --/ a világot dolgokká széthabarja/ s míg zúg körötte az egy-örök áram,/ címkék közt jár, mint egy patikában./Hiába száll be földet és eget,/mindég a semmiségen át üget,/ mert hol egység van, részeket teremt,/és névvel illeti a végtelent./Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,/alkot s rombol, de igazán nem él/s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik --/ha nõk szemébõl rá élet sugárzik.//A nõ: mindennel pajtás, eleven,/csak az aprózó észnek idegen./A tétlen vizsgálótól összefagy;/mozogj és mozgasd s már királya vagy:/õ lágy sóvárgás, helyzeti erõ,/oly férfit vár, kitõl mozgásba jõ./Alakja, bõre hívást énekel,/minden hajlása életet lehel,/mint menny a záport, bõven osztogatva;/de hogyha bárki kétkedõn fogadja,/tovább-libeg s a legény vérig-sértve/ letottyan címkéinek bûvkörébe./Valóság, eszme, álom és mese/ úgy fér hozzá, ha az õ köntöse;/mindent, mit párja bölcsességbe ránt,/õ úgy visel, mint cinkos pongyolát./A világot, mely észnek idegenség,/ bármeddig hántod: mind õnéki fátyla;/és végsõ, királynõi díszruhája/ a meztelenség.//"Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?: "A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,/ akarsz-e mindig, mindig játszani,/akarsz-e együtt a sötétbe menni, / gyerekszívvel fontosnak látszani,/ nagykomolyan az asztalfőre ülni, /borból-vízből mértékkel tölteni,/ gyöngyöt dobálni, semminek örülni,/sóhajtva rossz ruhákat ölteni?/Akarsz-e játszani mindent, mi élet,/ havas telet és hosszu-hosszu őszt,/ lehet-e némán teát inni véled,/ rubin-teát és sárga páragőzt?/ Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,/ hallgatni hosszan, néha-néha félni,/ hogy a körúton járkál a november,/ az utcaseprő, szegény, beteg ember,/ki fütyürész az ablakunk alatt?/Akarsz játszani kígyót, madarat,/hosszú utazást, vonatot, hajót,/karácsonyt, álmot, mindenféle jót?/Akarsz játszani boldog szeretőt,/színlelni sírást, cifra temetőt?/Akarsz-e élni, élni mindörökkön,/játékban élni, mely valóra vált?/Virágok közt feküdni lenn a földön,/s akarsz, akarsz-e játszani halált?//"Buda Ferenc: Ne rejtőzz el: "Ne rejtőzz el, úgyis látlak!/ Rádcsukom a szempillámat./ Benn zörömbölsz a szívemben,/ s elsimulsz a tenyeremben,/ s elsimulsz az arcom bőrén,/ mint vadvizen a verőfény.// Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,/ nagyon jó így, hogy velem vagy./ Mindenekben megtalállak,s öröm markol meg, ha látlak./ Nézz rám, szólok a szemednek,ne fuss el, nagyon szeretlek." Dsida Jenő : Rettenetes virágének: "Elmentem otthonról/ lidérc-szót hallgatni./ Elmentem otthonról/ kalmárral alkudni./ Elmentem otthonról/ idegen lyány után./ Elmentem otthonról/ csütörtök délután.//Géplovon üldöztem/ iramlós örömet./ Beértem s örömmel/ éltem az örömet./ Kardokat csörtettem,/ puskákat sütöttem,/ lázadtam, tüzeltem,/ vérben is fürödtem.// sókoltam szájat és/ csiklandtam tenyeret./ Kerestem virágot,/ kerestem kenyeret./ Ittason csetlettem
imbolygó láng után/ Így telt el a hosszú/ csütörtök délután.// Csütörtök éjjelre/ csak hazanyitottam,/ hogy melléd lopóddzam/ szégyennel, titokban./ Koszorúd küszöbön.../ - No mi az? No mi az?/Kezedet megfogom:/ Hideg az, hideg az.// Fejed a párnáról/ padlóig lebágyadt,/ iszamos aludt vér/ tócsázza az ágyat./ Gyilkos járt tenálad/ elvoltom idején./ Mért nem is tértem meg/ napszállat idején?// Verseim, verseim/ elállnak meredten./Elhagytam, s elhagyott,/akit én szerettem.../ Négybevágott szívét/ örökké foldozom./ Vérét a kezemenörökké hordozom.//" Pilinszky János: Egy szenvedély margójára: "A tengerpartot járó kisgyerek/ mindíg talál a kavicsok közt egyre,/ mely mindöröktől fogva az övé,/ és soha senki másé nem is lenne.// Az elveszíthetetlent markolássza!/ Egész szive a tenyerében lüktet,/ oly egyetlen egy kezében a kő,/ és vele ő is olyan egyedűl lett.// Nem szabadúl már soha többé tőle./ A víznek fordul, s messze elhajítja./ Hangot sem ad a néma szakitás,/ egy egész tenger zúgja mégis vissza.//"

 

Elhangzott még: József Attila: Nagyon fáj és Óda című verse, majd Romhányi József: Marhalevél című vidám verse is. Csodálatos, szerelemről szóló és megindító műsort hallottunk méltó előadók által. 

 

Kühne Katalin