Valaha, ha az ember belekezdett valamibe, az Úristen figyelmébe ajánlotta magát és munkáját. Ma kiröhögik, ha a sebész letérdel műtét előtt. Talán nem is helyes ezt látványosan, mondhatni hivalkodón tenni. De egy magában, hangtalanul elmondott fohász? Vajon hányan? Tehát, ma a kultúra rovatban van egy fohász, ami nekünk, neked szól. Adj érzékenységet, hogy a számítógéppel úgy éljek, ahogy Fiad Jézus követőjéhez méltó és illő. Áldd meg törekvésemet, hogy embertársaimmal kapcsolatba kerülve segítségükre lehessek. Ne engedd, hogy a gép mögé bújva hamis, képmutató legyek. Légy velem, hogy én is veled lehessek. Kérlek, segíts, hogy fantáziámat az ragadja meg a kínálkozó oldalakból, ami érték, ami Neked is kedves. Igen az internetezők fohászáról van szó. Remélem, lesz, aki átélve elmondja…
ADVENT akkor van, ha kibírom saját sötétségemet és a világot beborító sötétet, ha nem menekülök bele sietve a sokszínnyomatú prospektusok tarka világába, ha nem gyújtok elsietetten fényeket, és teszek úgy, mintha; ha nem vigasztalódom a békéről, örömről, szeretetről csevegő műanyag világ olcsó vigaszával.
ADVENT – az a sötétség, amelyre szükségem van, hogy egyáltalán megláthassam a csillagokat, hogy fölfedezhessem a Csillagot. Advent a megtörtség azon állapota, amelyben fölcsillanhat az egészség reménye, advent az az összetörtség, amelyet átélve remény ébred bennünk a kiteljesedett, a megszentelt létezésre, az üdvösségre. Adventben arra várunk, hogy történjék valami. Advent – vágyakozásunk az egészen Más után, epekedés a Másik után.
ADVENT egyáltalában nem arról szól, hogy minden csupa ragyogás, világosság és szépség. Advent sötétség, hallgatás, éjszaka, amelyben életünk végső kérdéseivel kell szembenéznünk. Advent ugyanakkor a fölkelő csillag is, a hallgatást megtörő Szó, az élet felé nyújtózó szenvedélyes vágy…
ADVENT ugyanakkor lehetőséget nyújt arra is, hogy a sötétségben, a hallgatásban, a magányban megérinthessen minket az egészen Más, esélyt kínál arra, hogy a Másik érintését érzékeljük. Az advent az éjszaka sötétje, de ez az éjjeli sötétség az új nap kezdetét rejti ölén, amelyik új napon már semmi sem lesz ugyanaz, mint ami egyszer volt. ANDREA SCHWARZ. (ford.: E. Kriszta 2007 adventjén)
Advent első vasárnapjával megkezdődik az egyházi év, a karácsonyi ünnepkör, a megtestesülés misztériumának bevezetése. A magyar nyelv Úrjövetnek is nevezi ezt az időt. Történelmileg jellemző rá, hogy az advent is csak azután keletkezett, amikor az egyházban az 5. századtól kezdve általánossá lett a karácsony megünneplése. VII. Gergely pápa szabályozta azt oly módon, hogy négy vasárnapon, a karácsonyt megelőző négy hétben határozta meg az adventi időszakot. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Szent András apostol ünnepéhez (november 30-hoz) legközelebb eső vasárnap az advent első vasárnapja. Ekkor a templomokban és a vallásos családokban meggyújtják az adventi koszorú első gyertyáját.
Az ünnepek sorában – kétségtelenül – a karácsony a legbensőségesebb, legcsaládiasabb ünnep. Nem véletlen, hogy a művészeteknek: a zenének, irodalomnak, képzőművészetnek egyik ihletője karácsony misztériuma. Az irodalom különleges érzékenységgel énekli az angyali üdvözletet csakúgy, mint karácsony éjszakájának csodáját: József aggódó buzgólkodását, Mária könnyes örömét, a pásztorok naív jámborságát, a napkeleti bölcsek illő ajándékait.
Nem mindenki tudja, hogy az adventi időben a hajnali misék, a roraték különleges hangulatot kölcsönöznek a decemberi virradatoknak. (A rorate: a mise kezdőszava: harmatozzatok) Gárdonyi Géza tanítóskodása idejéből származik a novella, amely a falusi emberek, gyerekek korareggeli buzgóságát idézi. A novella első részéből megtudjuk, hogy még sötét van, amikor a roratéra harangoznak. Fekete árnyak mozognak a templom felé. Közben jönnek a gyerekek is az iskolába, s egy-egy darab fát hoznak magukkal, amivel aznap fűteni fogják a tantermüket. Aztán őszinte elragadtatással írja le az éneklő, imádkozó hívek tiszta szép áhítatát.
Juhász Gyula Roraté című versében a tiszta líra hangján kölcsönzi az adventi hangulatot. Mindössze néhány sorban, rövid négy versszakban ott van a hajnal derengése, a mise áhítata és a boldog betlehemi gyönyörű gyerekség kereső vágyakozása: „A kéklő félhomályban / Az örök mécs ragyog, / Mosolygón álmodoznak a barokk angyalok… / Hideg kövön anyókák / Térdelnek. Ifjú pap / Magasba felmutatja / Szelíden az Urat. / Derűs hit tűnt malasztját / Könnyezve keresem. / Ó gyönyörű gyerekség, / Ó boldog Betlehem.”
A várakozás öröme szólal meg Juhász Gyula másik ilyen témájú művében, a Karácsony felé című versében. Szeretné általánossá és egyetemessé tenni a decemberi igézetet: „Szép tündérország támad föl szívemben / Ilyenkor decemberben. / A szeretetnek csillagára nézek, / Megszáll egy titkos gyönyörű igézet, / Ilyenkor decemberben… / Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, / S ne csak így decemberben.”
________________________________________________________________
Karácsonyfa:
ősi szimbolika megjelenítése: a fa már az Ószövetségben is a kozmikus életerőt szimbolizálja. A pogány hitvilágban az istenek lakhelye a fa, erdő, liget… A germánoknál a világ szimbóluma (Yggradsil). Az életfa, a zöld ág az élet, életerő szimbóluma különböző ünnepekhez kapcsolódik, a téli napfordulóhoz, karácsonyhoz is. A népszokás szerint az ágat Katalin vagy Borbála napján állították vízbe, hogy karácsony ünnepére kizöldüljön, hogy az élet diadalát hirdesse a sötétség és a halál felett. Ezeknek a termőágaknak rokona a karácsonyfa is.
Eredetileg két évszázaddal előbb még a földesúrnak beszolgáltatott tűzifát jelentette. A Weinachtsbaum német szó tükörfordítása a magyar karácsonyfa, amely a Rajna vidéki, 16-17. századi protestáns, evangélikus gyakorlatból ered, karácsonyi „májusfák” állításának szokásából. Ennek állítását rendeltekkel szabályozták, például úgy, hogy egy személy csak egy fát állíthat. Ez a szokás a 18. században egész Németföldön elterjedt. Akkor már gyertyákkal díszített karácsonyfákat állítottak. Ez a szokás Berlinből Bécsbe került, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata és a művészcsaládok körében gyorsan elterjed. A 19. század közepére már a polgárcsaládok is átvették ezt a szokást, karácsonyfával ünnepelték karácsonyt. 1860 karácsonyára, amikor Erzsébet királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József erre a távoli helyre is küldött neki feldíszített karácsonyfát. Angliába Viktória férje, a német Szász-Coburg Albert vitte az első karácsonyfát. A német területen kialakult karácsonyfa-állítás szokása egész Európában elterjedt, a kivándorló európai pedig elvitték magukkal a tengerentúlra is…
Gyertya:
Jézus Krisztus szimbóluma, a Világ Világosságának jelképe, aki önmagát feláldozva váltotta meg a világot. A gyertya önmagát emészti meg, hogy másoknak világítson. A gyertya a viasz, kanóc és láng révén a Szentháromságot is megtestesíti. A magyar néphagyomány szerint a mennyországban mindenkinek van egy gyertyája, addig élünk, amíg az ég, lángol. (Aki meghal, annak elaludt az élete gyertyája, elfújták élete gyertyáját.) A gyertya végigkíséri a keresztény ember életét: a kereszteléskor égő gyertyától, a születésnapi, ünnepi gyertyákon át a haldokló melletti és a ravatali gyertyákig.
Az egyik etimologizáló felfogás szerint a Karacsun – A Téli Napforduló Ünnepe.
A sztyeppei lovasnomád kultúrákban, így az ősi magyaroknál is kiemelkedő jelentőségűek voltak a jelentősebb természeti jelenségekhez kapcsolódó ünnepségek. Ezek közül is az egyik legfontosabb ünnep a téli Napforduló volt. A Karácsony szavunk is ezzel kapcsolatos.
A szó jelentése a kara(türk illetve egyes altáji nyelvekben hara) = fekete, sötét, és a csun, csony = fordulás szóösszetételből. Tehát a sötétség átfordulása a világosság (növekedése) a tavasz, az új év felé. Szinte az összes mai európai nyelvben a Karácsony valamilyen módon a kereszténységhez (általában Jézus Krisztus születéséhez kötődik) de a magyarság esetében az ősi ünnepünk neve tevődött át a keresztény ünnepre is, amely időben is (2 nap eltérés) közel van egymáshoz. Talán az egyetlen kivétel a román craciun (ejtsd: kröcsun) amely a magyar karácsony átvétele, esetleg a kun vagy besenyő (török nyelvek) nyelvből való átvétel.
Szent madarunk, a Kerecsen sólyom is erről az ünnepről kapta nevét, hiszen ekkor tartották hagyományosan a rituális sólyomröptetéseket, a legszebb vadászmadarak reptetését. Sok Belső-ázsiai régióban a mai napig december végén tartanak nagy ünnepet vagy közös nagy vadászatot a solymászok illetve a sassal vadászók. Ekkor áll meg a fény csökkenése s indul el a napos órák idejének növekedése. A fény, a remény, a megújuló természet és a jövőbe vetett hit szimbóluma. Őseink virrasztással, énekléssel, évbúcsúztató szertartásokkal töltötték az év leghosszabb éjszakáját (december 21-22.).
Hívjuk minden magyar testvérünket, az Ősök hagyományát tisztelő embereket, hogy vegyenek részt a magyarok évbúcsúztató, reményteli jövőt váró ünnepén! Legyünk együtt az elmélyülésben, a lélek megtisztulásában, a reményben és a jövőt váró vidámságban. Töltsük ébren az év leghosszabb éjjelét, hogy kitartásunkkal erőt adjunk az éltető Napnak, de mindenek előtt önmagunknak az előttünk, és nemzetünk előtt álló célok eléréséhez.
Őseink ebben az időszakban ünnepelték kerecsen ünnepét. Karácsony szavunk is ebből ered. Kerecsen sólyom a fény madara. Az ünnep alkalmával röptették a sólymokat, hogy az emberek lelke (amely közel volt a sólyoméhoz), a sólymok közvetítésével közelebb kerüljenek az újjászülető fényhez.
Ez az ünnep a téli napforduló ünnepe és Őseink szokása szerint az újév kezdete. Ilyenkor a leghatalmasabb a sötétség, és a legerősebb a sötét erő. Azonban a legnagyobb sötétségben kell a fénynek megszületnie. Legyen rajtunk a Teremtő áldása!