Cs. Varga István
A barátság gyémántpecsétje
Maradandó, lelkiismeretünket mélyen megérintő, lélekemelő és katartikus színházi élményben volt részünk tegnap az egri Gárdonyi Színházban, Kocsis István drámájának ősbemutatóján.
_____________________________________________________________________________________________________
____________________________________________________________________________________________________
Harmadszor láthattam a darabot. Először egy kosztümös próbán vehettem részt, tegnapelőtt a főpróbát nézhettem meg, tegnap pedig az ősbemutatót láthattam.
Ilyen óriási nemzeti és keresztény szellemű vállalkozást és sikeres összefogást az egri Gárdonyi Géza Színházban még nem láttam.
Új magyar dráma született: gondolati szintézise a történetfilozófiai magyar és az emberi sorskérdéseknek…
Nagyszerű a színrevitel, Beke Sándor rendezés, remek a szereposztás, csodálatosak színészi produkciók…
SZERENCSÉSEN EGYMÁSRA TALÁLT: SZERZŐ, RENDEZŐ ÉS SZÍNÉSZ!
Ez a különös dráma tele van Németh Lászlótól vett gondolatokkal, mégis egyértelműen Kocsis István műve: egyszerre képvisel keresztény és magyar szellemiséget, fontos értéket az igazságkeresés jegyében.
Másfél évtizede kérdezem: Miért nem szól Németh László?
Most szólt és szólni fog, ha lesz igény arra, hogy meghallgassák.
Kocsis István drámája egyedülálló a kortárs magyar drámairodalomban.
A színészpróbáló nagy szerepeket, önmagukat felülmúlva játsszák kiváló egri színészek…
A kérdés: lesz-e érdeklődés, elég értő befogadó ehhez a drámai és színházi remekléshez?
Ez a színházi produkció Eger színházszerető közönségének lelkiismereti vizsgája lesz.
Tegyünk érte, hogy sikeres legyen ez a vizsga, hogy sikerüljön ez a kísérlet, amely Németh Lászlót ébreszti, hogy jelenünkben is szóljon hozzánk, hogy a kortárs magyar színház visszatérhessen közösségi, nemzeti küldetéséhez.
Attól tartok, hogy a médiában most is beindul majd az elhallgatás mechanizmusa.
Ismerjük a régi taktikát: támadás vagy hallgatás, mert amiről nem beszélünk, az nincsen.
Németh László és Kocsis István gondolataira ma rendkívül nagy szükségünk van.
Nem itt tartanánk, ha a Németh László-i Minőség forradalmát, az etikumra épített minőségeszményt követtük volna, ha Kert-Magyarország helyett nem panel-Magyarországot, stb. építettünk volna…
__________________________________________________________________________________________________
Cs. Varga István
Németh László és Pilinszky János barátságáról
Pilinszky János: Ama kései
Az Ama kései Pilinszky egyik legszebb, miniatűr remeklése. A költő itt valóban „ível”, dimenziókat, világokat fog át. Remekművében a legmagasabb művészi fokon őrződött meg valami maradandó Németh László háromnegyed századot átívelő életéről, szellemi örökségének sorsáról, az emberi históriában mindeddig ember és Isten ellen legnagyobbat vétő XX. századról. Pilinszky 1965 végén, szilveszteri ajándékként, Simone Weil műveinek francia nyelvű válogatásával ajándékozta meg íróbarátját és a címlapra ezt az enigmatikus tömörségű és szépségű verssel és dedikációval emlékezett meg Németh László közelgő 65. születésnapjáról:
Ama kései / Németh Lászlónak / Ama kései, tékozló remény / az utolsó, már nem a földet lakja / mint viharokra emelt nyárderű / felköltözik a halálos magasba.”
„Örök hálával és szeretettel: János.”
Németh László és Pilinszky levelezésének anyaga ma már hozzáférhető Ebből kiderül, hogy kapcsolatuk folyamatában akadt hiátus, és probléma is. Amennyire a levelekből kivehető, ezeket a gondokat főképpen a hírhordó közös barátok okozták. Például elhitették Pilinszkyvel, hogy Németh csalódott benne, pedig levelek tanúsítják, Németh László töretlen nagyrabecsülését költőbarátja iránt. Pilinszky minden levele hangsúlyozott tanúságtétel, tiszteletének, szeretetének briliáns kifejezése. Csupán azért idézek néhány levélrészletet, mert azoknak a figyelmébe szeretném ajánlani őket, akik szeretik kijátszani egymás ellen az írókat.
Az 1960 tavaszán kelt egyik Pilinszky-levél önmagáért beszélő tanúságtétel: „Igen tisztelt, kedves Barátom! Leveled nehéz pillanatokban érkezett, s újra beigazolta előttem, hogy milyen rendkívüli emberség lakik benned. Több mint tíz évvel ezelőtt kaptam Tőled egy hasonló levelet, mely eldöntötte belső krízisemet, megértő s feloldó volt egyszerre, s a sírásra, amit kiváltott belőlem, ma is úgy emlékezem vissza, mint tizenöt év keserveinek a befejezésére. Nagyon nehéz erről írnom, de még nehezebb lenne elviselnem, hogy ne tudd rólam és Rólad a teljes igazságot.”
Pilinszky tanúságtétele önmagáért beszél: „De ha valakit szeretek a magyar irodalomban, az ma is Te vagy. (…) erkölcsben és művészetben a magam módján változatlan példaképnek tekintelek, s ezt a meggyőződésemet soha senkivel szemben egy pillanatra se árultam el. Örök hálával: János”. Érdemes egy másik Pilinszky-levélből is idézni: „Öreg fejjel is »kritikátlanul« és csodálattal tudok viszonyulni csak Hozzád. Köszönöm mindazt, amit akarva s akaratlanul életre szóló ajándékként kaptam Tőled. Örök hálával és szeretettel: János.” Németh László levelében megköszöni Pilinszkynek a Végkifejlet című verskötet megküldését és dedikációját, amelynek szövege mélységesen jellemző a költőre. „Németh Lászlónak baráti és tanítványi szeretettel és ragaszkodással / János.”
Pilinszky lírájában érezhető a költészet liturgiája is, amelyből a költő evangéliumi esztétikája forrásozik. Pilinszky hitvallása: „Egyedül Istennek írunk”. Ugyanezt írja Németh az Utolsó széttekintés naplójegyzeteiben, szándékának, elhatározásának vajúdását is érzékeltetve: „Istennek írok, igen; de őneki írok, s tán nemcsak olvasónaplókat. Az áhítat szárnyait bontom ki, maradék erőmmel.” Németh László egész életében ismerte és hirdette a szeretet eszményét, élete végén meg is valósította: „Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek.” (Kolossze 3,23)
Az író és a költő barátsága, mint az Ama kései című Pilinszky-remekmű, a Szent Lator című vers végén felragyog a „barát, barátság mindörökre” emberi igazsága és fönséges szépsége. Barátságuk története a szeretet garanciáját, teofániáját is érzékelteti. Mindketten a kegyelemtől átjárt emberek, Isten emberei voltak. A lélek csendje: a Lélek kiáradó szeretete Németh László életében, a Pilinszkyhez fűződő barátságában. Ettől a szeretettől, tragikusan fenséges szépségtől sugárzik Pilinszky János Németh Lászlónak dedikált verse. Barátságuk is bizonyítja, milyen iszonyúan hamis és kártékony a népi és urbánus megosztottság, hogy Németh és Pilinszky élete és műve egymástól elválaszthatatlanul és kitörölhetetlenül egyűvé tartozik: a valóság része.
Babits igaza Németh László utóéletére is érvényes: az igazi költők, írók „nem fejezik be pályájukat a halállal, s nem hajlandók márványpózban ülni végig az utókor századait.” Németh remekművei tovább élnek és újjászületnek az új nemzedékek olvasatában, akik felfedezik bennük emberség és magyarság művészi hitellel kódolt üzeneteit, tudván azt is, hogy „Egy gondolat ereje nem az, amit mond, hanem amit ad.” (Kisebbségben.) Napjaink állapotrajza sanyarú, mégis biztató, hogy nem hiányzik az életmű esztétikai hatásának kifogyhatatlan, éltető, újrateremtő ereje, a folyamatos értékelés és változatossága.
Illyés Gyula Üdvösség vagy halál című, Németh László emlékezetére írott versének intelme örökérvényű igazságként zárja a könyvet: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja, / s a kárhozókra kőre kő / a büntető / idő botja kopog.” Napjaink szellemi, közéleti állapotát ismerve azonban félő, hogy kettéhasadt, majd sokfelé szakadt szellemi-irodalmi életünk képviselői későn ismerik fel, Fodor Andrással szólva: „a közös ügy szavát”. Ma is időszerű a Homloka égöve alatt költőjének kérdése: „S most újra nézem, / nézem csak a képét. / Homloka égövét. Alatta / elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amíg élt, / megérdemeltük-e?”
Nagy Gáspár Éjszakáimban lámpafény című, Németh László halhatatlan szellemének dedikált versében egyértelmű választ ad: „A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt, / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb és értőbb utókort remélt!”
Németh László imája a „Szent Örökkévalósághoz”
(NL.: Életmű szilánkokban II. KÖTET. Bp., 1989. (Az imádság szövege.( 171-172.) 1947-BŐL!
„Itt állok vízszintes kapudban – a sír szája fölött --, hogy felszívódjak benned, Szent Örökkévalóság. Te küldtél s én omlom vissza beléd – mielőtt visszaszólítottál volna. Megbocsátod-e bűnömet? Nem átkozod-e meg atomjaimat, mielőtt a földben szétoszlanak?
Tudom én, mi pusztul el minden emberben. S csak én és Te tudjuk, mi pusztul el – mennyi szó, látomás – az én lezárult szemem mögött. Hisz még csak most lettem volna az, amivé csináltál. Amit eddig éltem – csak adat- vagy inkább fájdalomgyűjtés volt tervbe vett művünkhöz. Sem beteg nem vagyok, sem lelkem nem fáradt; sem helyzetem nem tölt el keserűséggel. A szerzetes szép életét éltem – leányarcokkal mosolygó fehér folyosókon. Semmi belső okom nem volt a halálra. Annál több a termésre, az ősz kihordására. Rád gondolok – közös terveinkre --, s a zokogás fojtogat. Ez a zokogás méri bűnöm és veszteségem --, de ez méri mentségemet és áldozatomat is.
Mert nemcsak a kertet csináltad Te – azt is, aki a kertet most kivágja. Te adtad a gazdagságot, de Te adtad az igazság felelősségét is. Azt akartad, hogy mindenáron mindent kimondjak, s nem engedted meg, hogy amit igaznak kellett éreznem, megtagadjam. Lett volna ez vagy az! Miért kellett mind a kettőnek lennem? Vagy az volt a célod velem, hogy a föláldozott gazdagság mértékével hirdesd, annyi igazságmondó század után, utószor tán e földön: a lelkünkben kialakult igazság, kötelező méltóságát? Azt kívánták tőlem: mondjam az igenre, hogy nem; a nemre, hogy igen; az agyam műszere helyett az ő óraműveikre szereljem lelkem mutatóit. Bűn-e, hogy a csalás helyett a tékozlást választottam? A művész szürete helyett az igaz ember lelkiismeretét?
Azt mondhatod: vártam volna be az emberek ítéletén át a Te döntésedet. Hisz én mutattam ki, hogy a hős elszánása gyengeség, és bűn, ahol a mártírium koronája ragyog. De Te tudod: hogy nem a börtöntől féltem én. Riadt idegeim a középkor kínzószerszámaival is összebarátkoztak. Husz János máglyájára én is odaállok, ha azon – mint ő – vallhatok s győzhetek. De épp a győzelem volt kétes. Az ideg az, ami nem győzi a megtörés tökéletesedett módszereit. Megtagadván a csábító súgókat – nem akartam a fölém került hóhérok megafonja lenni. Ezért halok meg így – forma szerint: önként – valójában? Az önkéntes halál borzadását is legyőzve, hogy ami a legjobb volt bennem, győztes maradhasson.
Te hallgatsz – s én, szétoszló lélek: nem érzem felmentésed, csak részvétedet. Nagyon nehéz embernek lenni. S nekem nehezebb volt, mint akárkinek.”
Németh László: Az Ószövetség olvasása közben (1954)
„Az ember az Ószövetségben ismert rá magára s világára, s az Újszövetségben az orvosságra és megváltásra.”
„Az a civilizáció, mely a kereszténységet megnemesítette, a természettudományt földajkálta, most csap végig egy világon, melyben az ószövetség vadsága, ha fékeződött is, épp az átalakulás következtében mindenfelé újra előbukkan. A mi feladatunk ebben az átalakulásban nem lehet az, hogy erkölcsiségünk miatt önmagunkon kétségbeessünk, hanem hogy a világ nyers erőinek a szelídség s belátás zabláit szájába vessük. S ne attól féljünk, hogy túlságosan meg találjuk fékezni őket, hanem hogy még mélyebbre ne merítsenek, mint ahonnét az Ószövetség prófétái kiemeltek: – a mozgástalan vadságba, a renddé dermedt kegyetlenségbe.”
P. s. II.
Cs. Varga István
„Arra, hogy kivel mint bántak, mennyire ismerték félre, van objektív mérték: az, amit ez életen át összeírtak róla. Én sosem kívántam más emlékművet, mint ezt: a rólam írtak összegyűjtését, kiadását. Nem azért, hogy támadóimat pellengérre állítsam; mentségül inkább, hogy művemet milyen közegellenállással szemben kellett a világba nyomnom.” (Németh László, 1969.) „Nem szoborra: visszhangra vágyott, az írói gondjába emeltek válaszjeleire.” (Sütő András, 1975.)
„Én sohasem kívántam más emlékművet…” (Vonulatok a Németh László recepció történetéből) Válogatta, szerkesztette és a kísérő tanulmány írta: Monostori Imre. Argumentum, Bp., 2003. A Németh László-recepció történeti vázlata címen nagyszerű tanulmányt publikált.
Az iskolaorvosi robotból alkattani és szociográfiai műhelymunkát csinált, a műfordítói „gályapadból” nyelvösszehasonlító „laboratóriumot”, az élet, a sors kelepcéin, a csalódásokon, a vélt vagy valóságos sérelmeken felülemelkedik: a katarzis, az öngyógyítás eszközeként használja a naplót. „Amikor egy helyzet olyan tűrhetetlen volt, hogy az életet nem lehetett folytatni tőle, olyan helyzetben, amelyben más, az írásvédelem katarzisát nem ismerő agy rövidzárlatot kap vagy öngyilkos lesz, akkor fogadta el a naplóíró is a kikerülhetetlen párbajt… a zsigereiből táplálkozó Anteust… a logika, a gondolkodás erejével próbálta megsemmisíteni vagy közömbösíteni.”
Németh László intelme: „Ezek a naplók legviharosabb óráimba engednek bepillantást – aki belső életemről ezeknek alapján akar képet alkotni, mégis durva tévedésbe esik. Sokkal sötétebb, viharosabb képet kap rólam, hiszen csak azokba a pillanatokba lát bele, amikor a naplóírás szükségessé vált – holott a célja annak nem a sötétség s a fájdalom feltárása, hanem a derű vagy legalább a nyugalom megszerzése volt.”
P. s. III.
Németh László esszéíró, regény- és drámaíró, műfordító, a magyar népi írói mozgalom eszmeteremtő és mintaadó személyisége. Életműve kivételes egység és teljesség, műfajai: egy egyetemes kifejezőkészség különféle megnyilvánulásai. Legfőbb példaadója Ady volt. Tőle örökölte a magyarság tragikus sorsérzését: a szembesülés etikai imperatívuszát. A magyar irodalom „templomépítő” géniuszának életművében a főhajó az esszéírás, a főoltárt pedig: „A minőség forradalma” képezi.
Esszéírása kísérlet, vallomás és vita: az emberi lélek önkeresése. Ady nyomán a veszendő „magyar szellemi erők organizátora”, majd pedig „nemzedékszervező” akart lenni. „A készülődés” időszakának (1925-1932) végén szakított a Nyugat táborával. Saját utat választott: maga írta és adta ki 1932-1936 között Tanú c. folyóiratát. A magyar esszéírás legmagasabb szintjén közvetítette az európai gondolkodás és irodalom eredményeit: Szophoklész, Arisztophanész, Goethe, Keats, Dilthey, Gide, Proust stb. 1934-ben Gulyás Pállal és Fülep Lajossal együtt megalapította a Válasz c. folyóiratot. Pályakezdésének történetét Ember és szerep (1934) c. önéletírása tartalmazza. Részt vett az Új Szellemi Front (1935) reformkísérletében, de hamar kiábrándult a hatalomból. A magyarság nemzettudatát szerette volna újraszőni, a népi elkötelezettségű értelmiségiekből „új nemességet” akart szervezni. Az 1935-ös év kiemelkedő esszéi: San-Remo-i napló, Magyarok Romániában.
Az 1938 és 1944 közötti háborús időszakban is hirdette a szomszédos népekhez, a „tejtestvérekhez” fűződő sorsközösséget. Abban a „néma tejtestvériségben” hitt, amelyet „nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el.” Szerinte a „tejtestvérek-eszme” adottság és utópia: a történelem erkölcsi ellenereje. Európát a magyarságon át látta, értelmezte: Magyarság és Európa (1935). Hangsúlyozza, hogy „Az európai művelődés: az első igazi polifon kultúra. Ez a szépsége, ereje, nagysága.” Életcélja: a polifóniában a sorstól a magyarságnak szánt „hangjegyfüzet” tudatosítása.
A Kisebbségben (1939. március-április) című munkája a második világháború előérzetében, vívódások és töprengések közepette született kiáltvány és program. A nemzeti önvédelem szándéka, egy új „Bach-korszak” veszélylátó képzelete hozta létre e vitairatot. Szerzője, történész- és írókortársaihoz hasonlóan, a múltat értelmezi. A posztmodernek is elgondolkodhatnak azon, mennyire figyelembe veszi a befogadót: „Egy gondolat ereje nem az, amit mond, hanem amit ad.” Azt kutatja: utat tévesztett-e a magyarság valamikor? Kialakítja és mitologizálja a „mélymagyar és hígmagyar” tipológiát. A „hígmagyarok” az asszimilált idegenek, akik a 19. század elejétől egyre fontosabb szerephez jutnak a magyar politikában és kultúrában, miközben a nemzetalkotó magyarság kisebbségbe szorul. „A szellem »zajtalan katasztrófáját« ugyanis abban látta, hogy az idegen szellemiségű kapitalizálódás hatására Magyarországon éppen a kultúraalkotó nemzeti értékek szorultak kisebbségbe”(Kulcsár Szabó Ernő). Kultúrkritikai tipológiáját a történelem tragikus fénytörésbe állította. A vitairat élesen megosztotta a „népi” és az „urbánus” tábort, az eszmeileg differenciált magyar progressziót. A „kisebbségben” metaforát XX. századi tragikus történelmünk azóta is súlyos tanulságokkal telíti.
Németh László esszéírói csúcsteljesítménye: A minőség forradalma (1940-43). Európai horizonton összegezi és bírálja a korszak eszmevilágát, irányzatait, tudatosítja a nemzeti hagyományrendszer jelentőségét. Egyaránt elvetette a fasizmust, a fajelméletet, a kapitalizmust és a kommunizmust. A humánumot féltette tőlük: a kommunizmustól a szabadságjogokat, a kapitalizmustól a szociális igazságosságot. A kettő között egy „harmadik út” lehetőségét kereste. „Mintadiákként”, „éltanulóként” az önképzést és a nevelést önmagán kezdte, családját is életelvei kísérleti szigetének, terepének tekintette: Lányaim (1943). Iskolaorvosként városi diákok világának szociológiai rajzát adta, a pubertáskor élet- és alkattanáról végzett orvosi megfigyeléseket, értelmiségi vizsgálatokat: Medve utcai polgári (1943). Méltó értékelést adott Móricz Zsigmond-ról (1943), az etikum, a humánum és a minőség jegyében értelmezte Az értelmiség hivatásá-t (1944).
Az 1943-as szárszói konferencián tartott beszédében a magyarság lehetőségeit, az értelmiség erkölcsi felelősségét elemezte. Nemzeti „reformtervet” vázolt fel. A hatalom várományosait figyelmeztette: a jövő politikai berendezkedését és intézményeinek rendszerét a magyar társadalom hagyományaira és érdekeire kell majd építeniük. A konferencia előadói főképpen a „harmadik oldal” elméletét vitatták, de az értelmiséggé váló néptömegek funkcióváltásáról is erőteljesen polemizáltak vele. Németh látnoki módon szögezte le: az értelmiség nem „másodrendű munkásosztály”, hanem elsőrendű termelőerő. Küldetéstudatát összegezte: „Ma az értelmiség a Noé bárkája (...) benne menti magát a jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”
1945 után az oktatásügy nemzetnevelő jelentőségét hangsúlyozta: A tanügy rendezése (1945). Hódmezővásárhelyen az „Óraadók királyságát” teremtette meg, tanítva tanult, műveltségét megújító „tapasztalat- és álomátadást” végzett. A pedagógus hite éltette: az ember többre tanítható meg és jobbá nevelhető. 1951-től 1956-ig, amikor a politika tilalma miatt saját műveket nem publikálhatott, műfordítóként „gályapadból laboratóriumot” épített. Vértelen szellemi hódítást végzett, tízezer oldalt fordított magyarra: Anna Karenina, Ibsen Nóra. Tolsztojról a világirodalom legszebb esszéjét írta: Tolsztoj inasaként (1956). Az etikum és minőség jegyében legfőbb álma az „Emelkedő nemzet”(1956) volt, és egy olyan Magyar műhely (1957), amelyben „a nemzeti feladatok az egyetemes algebra szerint az egész világ használatára oldódnak meg”.
__________________________________________________________________________________________________