Barczi Pál Munkácsy-díjas festő- és grafikusművészre emlékeztünk halálának tizedik évfordulóján. A Múzsák Kertje Baráti Kör által rendezett kiállításon jelen volt özvegye, Anika is, hű társa egész élete során segítette, támogatta őt, emlékét őrzi. Köszöntőt Kákóczki András művészettörténész, a Miskolci Galéria új igazgatója mondott. Koncz Károly Györgytől József Attila: Bukj föl az árból című versét hallhattuk. Karosi Imre csodálatos stílusával megírt esszéjében emlékezett rá, mint egy olyan emberre, aki mélyről jutott fel a csúcsokra, de sohasem kérkedett ezzel a tudással, tanítványainak példaképe volt. Beszélt a művész gyermekkoráról, családjának és környezetének nehéz sorsáról, korán megnyilvánuló tehetségéről, arról a korról, amelyben a hozzá hasonlóknak meg kellett küzdeni mindenért. Tanárai és barátai mindig mellette álltak, de művészi fejlődését elsősorban saját magának köszönhette, kitartóan tanult, dolgozott. 1933-ban született Sajószentpéteren (sok neves ember, köztük művészbarátja, Feledy Gyula is e táj szülöttje), most lenne 80 éves. A bányászváros nehéz életéről, elesett embereiről alkotta megrázó műveit. Ő maga mondta: „Én nem lerajzolni akartam valamit, én megrajzolni igyekeztem. Hordozzon üzenetet a mű.” Minden portréja, életképe, a környező hegyekről, dombokról készített grafikája, festménye üzen, nemcsak az elődöket idézi fel, szól az utódokhoz is. 1958-ban kapta meg diplomáját, a szakma elismerését korán kivívta, 1973-ban a Munkácsy-díjjal tüntették ki. Hazánkban és külföldön számos kiállításon mutatta meg alkotásait a hatvanas évek kezdetétől. Az itt lévő alkotásokat ajánljuk minden miskolci érdeklődő figyelmébe. Festményei elgondolkodtatnak. A szép nála nem azt jelenti, hogy gyönyörködhetünk a képben, hanem az alakok, fények, árnyékok mögött a lelkek beszélnek nekünk. Az ő lelke is itt marad velünk, mert műveiben tovább él.
„Palkó, ébredj, nyit a bánya. Apád már befogott…”. Így ébresztgette édesanyja a hajnali hidegben, mikor a kakas is csak krákogott, mint a bagós öregember. Futás, fiam, szólt be az apja is, elviszik előlünk a szenet…
Palkó addigra már kezdett magához térni, a lavórból jéghideg vizet lögybölt arcára, aztán nyomás...de a magas szárú cipője még nyirkos volt az előző napi hóban taposástól, hiába kente folyamatosan szalonnabőrrel, egy ideig bírta, délre már áteresztett, estére szinte hozzáfagyott a lába a begyűrődött, örökké lyukasodó zoknihoz. . .
Szótlanul ültek a bakon. Apja gyakorlott mozdulatait figyelte, ahogy ostorával épp csak érintette a lovakat. Nem ütött oda soha. Még akkor sem, amikor megrakottan lendületből muszáj indulni. Nagy a teher. Meredek és hosszú az út a megrendelő házáig. Az igazi fuvaros tiszteli a teherrel birkózót. Palkó tudta ezt. Szinte azonosult a lovak ritmusával, maga is húzta a szekeret, mint akit korán dologra fogtak. Nemcsak furikázott apja mellett, hanem pakolta is a fekete gyémántot. Eleinte kézzel, később óriás szívlapáttal a hatalmas vesszőkosárba, sőt a behordásban is segédkezett, ha úgy adódott, ennek-annak, idős embereknek. Jó szén, mondogatták. Ti hozzátok a legjobbat. Ők nem trükköztek. Alulra levegősen a nagyobb darabokat, s behinteni az aprajával. Egy szekérnek tűnik, de nincs annyi. Apja tartotta magát az ősi intelemhez: „Szegény ember a másikat nem lophatja meg, fiam.”
Miskolc bombázásakor is szenet vittek a városba. A tetemvári szénpiacon érte őket a támadás – híre. Az ócskapiacos nők jajveszékeltek. Szétnyivákolták a rémhírt, hogy összeroppant a vásárcsarnok. „A hullák az égig repültek” – szörnyülködtek. Palkó akkor is a lovakat figyelte. Rajtuk is látszott a haláli remegés, de álltak, patáikat mélyebbre nyomták a porban.
Az élet sok emléket présel össze. Édesapját’43-ban, 43 évesen – fronti szolgálat helyett – bekényszerítették a bányába. A nyarakat a mezőgazdasági munka vitte el, a naphosszat tartó napszám – pár pengőért robotolás. De jó, ha volt,ha jutott… A bányászember télen szenet termelt, nyáron meg várta a telet …pontosabban munkával várta. Akinek volt valamennyi saját földje, nagyobb háztájija, szőleje, abban is küzdött a napi betevőért. Palkóék tenyérnyi házi kertje, földje, két öklömnyi szőlője, épp csak annyit adott, hogy ne haljanak éhen. Ez a kettősség, a munkás-paraszti világ meghatározóan hatott erkölcsi tartására, értékrendszerére, lelki-szellemi fejlődésére.
Polgári iskolába már csak egy hónapig járhatott, az végleg megszűnt létezni, mikor Szálasiék vették át a hatalmat. A menekülő németek, a beözönlő románok és az oroszok, mind kórháznak használták az épületet. Később, mikor legalább ilyen erőkkel támadt rájuk az iskolareform, a kicsik kísérleti alanyok lettek. Összezavarodtak. Sokáig azt se tudták, mi a jó jegy: az egyes, vagy az ötös. Legbelül persze sejtették, hiszen a latin mondásból annyi megmaradt, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulsz…hát igen. Csak módjával. A módos ember gyereke ide, a szegényé oda. Vagy sehova. Palkó hiába szeretett volna Miskolcon gimnáziumban tanulni, nehéz szívvel, de elfogadta édesanyja kérlelését, érvelését: megélhetésre sincs pénzünk, fiam, nemhogy a taníttatásodra.
Pedig az általánosban Csík Gáza miskolci festő, később Keller Lívia már felfigyelt az örökké festő fiúra. Örökké? Ugyan miből? A külön szénhordásból csurranó-cseppenő aprópénzeit továbbra sem játékra, Diana cukorkára, netán egy gombóc fagylaltra fordította, hanem papírra, zsírkrétára, ecsetre, s az akkoriban fogalomnak számító vízfestékre. Az akvarell izgatta. Mindent megörökített, amit látott. A konyhaasztalon egy kancsó vizet, mellette a megtört, maradék kenyeret. Édesanyját, ahogy szennyest mos a fateknőben. Az igavonó lovakat szerette paripáknak látni és láttatni. Velük benne élt a tájban mikor itatásra, legeltetésre vitték őket. A járomból szabadulást, a két lábra állást, a büszke kitámasztást igyekezett megörökíteni. Két testvére, bátyja és öccse is nagyon büszkék voltak „munkáira”. „Te, te tiszta művész vagy, csinálunk mi neked olyan kiállítást, hogy csudájára járnak a népek!” Palkó mosolygott. Szerette, ha szerették. De kiállítást, ők? Bizony ám. A fiúk Palkó festményeit egyszerűen kirakták az árkádos szülői ház utca felőli oldalára, s a kíváncsiskodó ily módon megszemlélhette a műveket. S valóban, megtörtént a csoda. Így kopogott be hozzájuk Lukovszky László festőművész, mert kíváncsi volt, miféle szerzet ügyködik abban a házban. ( Csak zárójelben jegyzem meg, Lukoszky, a szintén sajószentpéteri születésű Feledy mester nővérét vette el feleségül.) Szakkört működtetett, meghívta Palkót, akinek meghatározó mestere lett. Lukovszkyra Barczi Pál később úgy emlékezett, mint ráérző emberre, tanárként is egészen kiválónak tartotta. Arra késztette, hogy ne csak a hasonlóságra törekedjen, ne csak a benyomásokat igyekezzen rögzíteni, hanem értse meg a szerkezetet, s tárja föl magát a megértés folyamatát is. Járták szorgalmasan az alacskai, sajószentpéteri dombokat. Talán a világon nincs, vagy nem volt annyi féle gyönyörűséges gomba, mint amennyi az Alacskát körülölelő tájban. Palkó „mindet” megfogta, megfestette, meg is ízlelte, hiszen a szárításnak, a savanyításnak nagy becsben tartott titkait tudták errefelé az asszonyok. Nem sejthette, hogy a fény és a vízpermet világa számára nemcsak gyönyörűséget, hanem gyötrelmet is hozhat.
Még 16 éves sem volt, mikor beállt műszakba az üveggyárba. Másfél éven át izzott az arca, ahogy a munkapadról szedte le az üvegeket, fújta a tüzes anyagot. Káprázott a szeme. Azt hitte, már valamiféle ájulásos álomvilágba került, mikor megjelent egy sereg embert közt egy fekete alak is. Nevettek rajta. Ne félj, ez csak egy néger. ..Petőfi halálának 100. évfordulóján a világifjúsági találkozó küldöttei ellátogattak a sajószentpéteri üveggyárba is… majd következett a városi felvonulás. Lehetett választani. Műszak, vagy menetelés. Palkó maradt a munkánál, pedig csupa merő hólyag volt már a keze, a ceruzát is alig tudta megfogni. Csendéletet festeni ?… ez az élet. Aztán csend.
De bárhogyan. Valahol valakiben mindig kicsúcsosodik, s megtestesül a nemzedékek álma. Különösen akkor, ha ő is korán felismeri magában, mire teremtődött, illetve természetes, vele született intelligenciával teszi azt, amire belülről késztetést érez. Evidens volt Palkó számára, hogy felvételiznie kell a képzőművészetire. Már csak azért is, mert szinte megvilágosodásként hatott rá egy kiállítás: 1950 őszén a Herman Ottó Múzeum bejáratánál meglátott egy szinte lobogó plakátot: „Realista festészettel a szocializmusért!” Hm. Az igen. Illetve nemigen. Egy kép félre volt dobva. Győri Elek festménye. Palkó rácsodálkozott. Egy szekér lefosztott sárga csöves kukoricát ábrázolt, bámulatos fény áradt belőle. „Akkor döbbentem rá, van kapcsolódás a saját életem és a művészet között: ilyen képeket szeretnék festeni! Mindenem egy irányba rendeződött. A képen megjelenő valóság képpé volt szerkesztve. Mélyen és végérvényesen megérintett, hogy amivel nap mint nap találkoztam az életben, az élhet a képen is.”
A ’46-os sárga villamoson utazott a felvételire, életében először látva a fővárost. Két hétig rostáltak több, mint 600 jelentkezőt, végül 80-at vettek fel. Köztük őt is, annak ellenére, hogy nem volt érettségije, de nem is kényszerítették, hogy előtte elvégezze. Csakhogy, a tanulmányi osztályon kiderült, mégiscsak felvehetetlen, hiszen még nem töltötte be a 18. életévét. Hát várjon. Egy év múlva jöjjön vissza, s kezdhet. Palkó már nem akart visszamenni Sajószentpéterre. Maga kérte, hadd végezhesse el a szakérettségis tanfolyamot. Belevetette magát, munkának tekintette. Szeme, akár az üveggyárban – kötőhártya gyulladásos lett a dacos, mohó tanulástól.
A főiskolán 1952. szeptember 12-én kezdhetett. Kmetty János osztályába került, akit, mint tudjuk, a nagy magyar kubistaként tartottak számon… Aztán átkerült tanár szakra, ahol Papp Gyula volt a mestere, majd harmadéven Koffán Károlytól tanulta a grafikusmesterséget. A főiskolát is átpolitizáló légkör ellenére nem vett részt a mozgalomban. Véleménye persze volt: „ A téeszesítésről nyíltan megmondtam, nehéz lesz, hiszen az emberek még csak most kaptak földet, még ki sem élték magukat, s máris elvennék tőlük? Megbíráltak ezért. Járnom kellett szemináriumokra, hogy megismerjem, milyen a fejlett kollektivizmus. De én főleg a rajzra figyeltem. Arra, hogy tanuljak, s azt majdan hasznosítsam.
Alighanem édesapja természetét örökölte, az ő intelmét tartotta szem előtt: „Minden munkának megvan a maga tisztessége, fiam, azon túl kell jutni. Ha nem, hát a munka megmarad. S ha más végzi el, abból te nem tanultál semmit.”
Valószínűleg ez a tisztesség vezérelte 1956 vészterhes időszakában is, mikor megszervezte, hogy a Bernáth Aurél 60. születésnapjára rendezett kiállítás anyaga visszakerüljön a mesterhez, illetve a művek tulajdonosaihoz. Bernáth Aurél betelefonált a főiskolára, Barczi Pál vette fel a kagylót, a mester azt kérte, szóljon a tanítványainak, szíveskedjenek elszállítani a kiállítás anyagát. De Palkó valahogy senkit nem talált meg közülük, így szerzett egy autót, s egy barátjával – a harcok ellenére – maga juttatta el a képeket a különböző helyszínekre. Sajátos forradalmi helytállás volt ez. A kollégiumban édesapja várta. Érted jöttem, mondta. Értem, szólt Palkó, s hazamentek Péterre…
A sokszorosított grafikai osztályon végzett 1958 nyarán. Feledy Gyula is hazahívta. Immáron Miskolcra. Addigra ugyanis kialakulóban volt egy grafikai műhely, melynek jelentősége többek között abban állt, hogy sikerült idetelepíteni rézkarcnyomó gépet, utána pedig lito-gépet is. Az első országos képzőművészeti kiállítás Miskolcon nyílott, ezen Barczi Pál is részt vett, majd 1961-ben, az első biennálén is jelen volt munkáival. Anélkül, hogy misztifikálnám ezt az időszakot, tény, hogy az ország minden tájáról jöttek ide grafikusok, nagy mesterek, művek sokasága bizonyítja, sokan és sokat dolgoztak itt, nagy művek születtek, szinte naponta szembesültek az alkotók a szakma virtuóz fejlődésével. De nem mentek el az ócska manír felé, nem estek annak csapdájába. Nem is tehették, hiszen figyeltek egymásra, már csak azért is, mert törekvéseik hasonlóak voltak.
Barczi Pál ezen időszakra így emlékezett egyik beszélgetésünk alkalmával:
„Kialakult az úgynevezett sorsokkal foglalkozó grafika, amit a maga világán belül mindenki addig tágított, ameddig bírt. Mondanivalónknak súlya volt. Kondor Béla, akit már a főiskolán barátomnak tudhattam, nem félt a „szárnyas emberről” beszélni. A szabad emberről, a szorításból kitörni vágyó emberről. Tűrték. Csak amikor a szárnyas ember kardot vett a kezébe, az már nem tetszett…”
Kérdezhetnénk, milyen volt a „barczis grafika”? Nagyon sok témája a családdal foglalkozott. Kézenfekvően a bányász családok életét igyekezett feltárni. Egyik legszebb és legigazabb sorozata Zola Germinálja alapján készült 1963-ban. Eleve az alapmű is remek, mint tudjuk, kiérlelt, súlyos és hiteles, nem az álságos hősiességet, a poklot akarja láttatni Zola. Barczi Pál lapjain is ez látszik, a lovak, megint csak a lovak, az elgyötört, félig vak bányalovak szét akarják feszíteni a bányát. Ahogy jön, tolul, sodor a szennyes ár, van olyan ló, amelyik ki akar kapaszkodni a vízből a szárazra a bányászhoz…
Palkó halkan megjegyezte: „Kondornak végtelenül tetszett.”
A szorításból kitörni, igen, akkor ez szinte általános életérzés volt. Megjelent a művészet minden területén. A sorsokkal foglalkozó grafika mellett a költészet, a zene, a színészet, az építészet, s talán még az újságírás is az egyik legszentebb, küldetéses időszakát élte.
A ’60-as ’70-es években egy valamire való művésznek muszáj volt hinni a művészet ember és társadalomformáló erejében. Barczi Pál így vallott erről: „ A grafika alkalmas volt ehhez, hiszen a legátjárhatóbb műfajnak bizonyult. A legtöbb levegőt hozta. Hozzáidomulhat a propagandához is, lásd a békegalambot, de a szárnyas ember közéjük vág a bűnnek, a mocsoknak. Én nem csak lerajzolni akartam valamit. Nem. Én megrajzolni igyekeztem. Hordozzon üzenetet is a mű!”
Ha egyetlen szóval kellene jellemezni ezt a viszonyulást, akkor az: a részvét. Részvét mások sorsa iránt, hiszen hasonló a sorsunk, ugyanakkor részvét, vagyis részvétel mások sorsának jobbításában, a világ megváltoztatásában, s mindez közös küldetés. Csak éppen, ahogy Weöres Sándor mondta, ki-ki a vele született és szerzett képességek által a lehető legjobbat hozza létre. Műve használjon, s ne csupán szájtátva lehessen csodálni.
Aztán, mivé lettünk, istenem. Ahogy Pető Janó mondta, „sokan bedőltünk Kádárnak”, a hatalom fondorlatos gondoskodásának. A tili-tolinak. Tiltunk, tűrünk, támogatunk. Aki nincs ellenünk, az velünk van hangzatos blöffjének. De jött, mert mindig jön, hiába reklámozza a mindenkori hatalom önmagát, mint frenetikus sikeres példát, követendő morált, eljött akkor is a kijózanító válság. Maga a valóság… vetett véget az állami és közgyűjteményi megrendelős világnak, az állami vállalatokhoz bebújtatott „mi művészeink” állásainak, (bár a művekért járó juttatás épp csak a rezsijüket fedezte, de fedezte), a művészi léttel kecsegtető szakköri silányságnak, amatörizmusnak, a kiválasztottak fennkölt zsűrije zsarnokságának. Aczél György nagy kegyesen kijelentette: „Visszaadjuk a művészeknek az éhenhaláshoz való jogát!”
És elszabadult a pokol. Ettől-e, vagy mástól, mindenesetre messze, fényévekre kerültünk a szakmaiság alapmércéjétől, a munka tisztességétől, az elegáns hovatartozástól, a magánélet szentségétől, a barátság mély misztériumától…
A rendszerváltás táján, mikor beindult a gagyiság vásári gépezete, a megélhetést ígérő kényszer Barczi Pállal is dolgoztatott megrendelésre: „Olyat soha nem csináltam, amit akkor, vagy utólag szégyellnem kellene!” Feleségének, Anikának életében először csődöt jelentett: nemcsak nem akarja, de nem is tudja ezt csinálni. Még ha erőltetné se áll rá a keze…”Akkor ne csináld!” Tanítani is elsősorban azért ment el, hogy ne kelljen a politikai, üzleti kívánalmaknak megfelelni. Ám valószínűleg azért hívták Nyíregyházára tanársegédnek, mert, mi tagadás, jól mutatott a tanári karban egy Munkácsy díjas…1976-ban kapta meg. Alapos felkészültségének, végtelen szorgalmának köszönhetően később már kinevezett főiskolai tanárként dolgozott. A számolásnál csak hümmögött… de történelemből, irodalomból, földrajzból, rajzból bámulatos műveltséggel rendelkezett. Tanítványait – saját gyermekük nem lévén, atyai gondoskodással szerette. Feleségének, Anikának, aki mindvégig szerelme, társa, barátja volt, s persze ma is az, elárulta, les a gyerekektől. Csodálja merész színkezelésüket. Mindez mintha megjelent volna a 65. születésnapjára, a Miskolci Galériában rendezett kiállításon, amit természetesen Anikának ajánlott…
„ Én a magyar képzőművészet olyan sodrába helyezem magam – mondta –, mint aki nem adta fel a figuratív művészetet. Az a humánus gondolkodás vezérel, amely az emberből indul ki, s az emberhez jut el. Az ember pedig együtt él a világgal. Annak minden képi megnyilvánulása, vizuális léte érdekel, az, ami a sorsommal, életemmel függ össze. Főleg az ember hite foglalkoztat. A hitről való folyamatos gondolkodása, gondoskodása is izgat. Így a magyarságunk megőrzése sem kerülhető meg. Hogyan él az ember az ezredforduló végén? Milyen lehetősége marad az emberi létre?
A sors nagy rendező. A teherhordozókat, ki tudja miért, folyamatosan terheli. Az önfeledt testvéri szeretet, öröm kiállítás rendezői közül bátyja összeesett, s meghalt. Úgy mondták, a szíve vitte el. Öccsét hazafelé menet megtámadták, beverték a koponyáját, olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy élete végéig az izsófalvai intézet lakója maradt.
Palkó cukorbetegsége súlyosbodott. Mindkét szemére hírtelen megvakult. Budapesten műtötték, háromszor. Reménytelennek tűnt az állapota. Kérdeztem Anikától, vakon rajzolt-e. „Nem. Sokat aludt. A csészét a keze alá toltam, gondolja azt, azért találta meg, mert mégiscsak látja. Így éltünk két hónapig. Teljes vakságban. Aztán elkezdett festeni. Mintha látna. Olyan színeket hozott elő, amelyeket az előtt soha. Korábban, ha festett, lerakta, befordította, később kifordította, folytatta, letette. Most meg csak festett. Egyből. Spontán. Gyönyörűeket. Ezek a legszebb munkái. Ő tudta ezt. Az orvos szerint az akaratereje mentette meg.”
Meg Anika gondoskodása, s egy kicsit a gondviselés is közbeszólt. Talán nem is alvás volt az, hanem odaátra, ama létben történő utazás. Ezután már a gyermeki lélek merészségével rakta föl a színeket. Nem félt. Már nem. Már nem a szemével akart igazán látni, hanem belülről, a Teremtőnek, a teremtés ütemes titkainak átadva magát.
70 évet élt. Tíz éve, 2003. június 16-án halt meg. Szeptember 12-én lenne 80. éves.
Palkó ébredj. Látom én Palkót, a szárnyas ember mellett a bakon. Épp csak csippenti ostorával az ég lovait. Tisztes teherhordozók. Viszik az örök emberit, a fényt, a melegséget, ha kell, ha kéri, ha nem, ebbe a didergő világba.
Barczi Pál előtt tisztelgő kiállításunkat ezennel megnyitom. Köszönöm, hogy meghallgattak.
__________________________________________________________________________________________________
A Képzőművészeti Főiskolát 1958-ban végezte Kmetty János, Pap Gyula és Koffán Károly tanítványaként. Tanulmányúton járt Prágában, Olaszországban, Jugoszláviában, Krakkóban, Besztercebányán, Berlinben, Moszkvában, Vologdában és Svájcban.
1959-től haláláig Miskolcon élt. 1987-től a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán tanított.
Díjai, elismerései:
1959 V. Miskolci Országos Képzőművészeti kiállítás Grafikai-díja;
1961, 1967, 1969,1971,1975,1996 Miskolci Grafikai Biennálék díjazottja
1962 VI. Miskolci Országos Képzőművészeti kiállítás Grafikai-díja;
1964-67 Derkovits-ösztöndíj,
1975 Miskolc Város évi ösztöndíja
1976 Munkácsy-díj
1984, 1994 Miskolci Téli Tárlaton díjazottja
Válogatott egyéni kiállításai:
1967 Miskolc, Libresszó;
1968 Budapest, Dürer-terem;
1971 Sajószentpéter;
1972 Tokaj;
1975 Salgótarján;
1980 Miskolci Galéria;
1981 Déryné Művelődési Ház, Sajóbábony;
1986. Mini Galéria, Miskolc; Déryné Művelődési Ház, Sajóbábony; Kazincbarcika, Ózd;
1988. Városi Kiállító Terem; Kazincbarcika;
1989. Művelődési Központ, Mátészalka;
1994. Miskolci Galéria;
1996 Sajószentpéter;
1998. Miskolci Galéria;
2001. II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár, Miskolc (Lenkey-Tóth Péterrel)
Csoportos:
1958-tól rendszeresen részt vett az észak-magyarországi területi és országos tárlatokon (Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás, Miskolci Téli Tárlat; 1961-től Országos Grafikai Biennále, Miskolc; 1968-tól Országos Akvarell Biennále, Eger)
1969: Mai Magyar Grafika, Magyar Nemzeti Galéria;
1971: Dürer emlékkiállítás, Magyar Nemzeti Galéria;
1972. Dózsa emlékkiállítás, Magyar Nemzeti Galéria;
1971. Új Művek, Műcsarnok;
1982. XII. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat;
1983. Miskolci művészek, Herman Ottó Múzeum, Miskolc;
1982-től Országos Rajzbiennále, Salgótarján;
1986-87. SZOT-ösztöndíjasok, Magyar Nemzeti Galéria;
1995. Vonal, Budapest, Vigadó Galéria;
1997. Miskolci művészek, Herman Ottó Múzeum, Miskolc.
Művek közgyűjteményben:
Bajna Luca-i Múzeum; Bakony Múzeum, Veszprém; Balatoni Múzeum,3 Keszthely; Banska Bystrica Múzeum; Berlini Múzeum; Damjanich Múzeum, Szolnok; Herman Ottó Múzeum, Miskolc; Magyar Nemzeti Galéria; Miskolci Galéria, Miskolc; Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba; Müncheni Grafikai Cabinet; Nógrádi Múzeum, Salgótarján; Sárospataki Képtár;
Városi Gyűjtemény, Kiel
Irodalom:
Gyarmati Béla: Útközben. Megtartotta a táj. Barczi Pál műtermében in: Déli Hírlap 1969. 1. évf. 53. sz. 2.p.
Végvári Lajos: Barczi Pál. Kiállítási katalógus előszava. 1980. Miskolci Galéria
Konok elszántsággal a saját úton. Hajdu Gábor beszélgetése a 60 éves Barczi Pállal = Észak-Magyarország, 1993. augusztus 6.
Dobrik István: Barczi Pál. (Miskolci Galéria füzetek 1/1994.), Miskolci Galéria 1994.
Barczi Pál:Arany János: Csaba trilógia III. Barczi Pál: Feketében-fehérben I.
________________________________________________________________________________________________________________
„Félreérthetetlen rend és áttekinthetőség uralkodik grafikáinak tartalmi és formai kifejezésében. Aki először találkozik szembe lapjaival, azt érzi: benső tartásuk, kötésük van. Tömör, stabil világ ez, amely az átélt eseményeket, jeleneteket tartalmuk lényegére szorítja, s ezzel az általánosabb, átfogóbb jelentések területére viszi át őket. Szülők, család, munka, természet, állatok, - ilyen mindenki számára ismerős, szívnek kedves, látszólag nem bonyolult tartalmak mentén járnak Barczi gondolatai. S éppen a legegyszerűbb témákkal járó veszéllyel – az önmagát és mást-ismétléssel - sikeresen küzd meg. (…) Témaválasztása és komponáló készsége egyaránt arra vall, hogy nála az alkotói cselekvés, az ihlet kiindulópontja az erős érzelmi koncentráció,- s az leginkább emlékezésből és nosztalgiákból sűrűsödik képeinek tartalmává.”
B. Supka Magdolna