2013. augusztus 17-én, Nagy Ernő példátlan emberi-művészi teljesítményt mutató életmunkásságának valódi szintézisét mutató, minőségét reprezentáló életmű-kiállítása nyílt Egerben, a Trinitáriusok templomában. Habis László, Eger polgármestere, országgyűlési képviselő köszöntőjét követően verset mondott dr. Misz Mihály, városi tanácsnok, fertálymester. Farkas Pál pedig zongorán működött közre. Az unikálisan szép és reprezentatív tárlatot Goda Gertrud művészettörténész nagy érdeklődés közepette nyitotta meg – a festőművész ünnepi alkalomra összesereglett családtagjai, ismerősei, hajdani tanítványai, pályatársai, tisztelői körében.
Nagy Ernő életmű-kiállítása meggyőzően bizonyítja: munkássága nemcsak Egernek és a régiónak, de a magyar képzőművészetnek is különleges értékét képezi. Élete során emberként és művésztanárként sosem a kínálkozó könnyebbik utat, hanem az etikum és a minőségeszmény jegyében a nehezebbet, a gyötrelmesebbet választotta. Munkáiban kivételes artisztikus minőség jött létre. A jól megkomponált kiállítás képein az alkotó férfi csodálatos szépségvágya, de mindennapos szakmai-művészi vívódásainak a szépsége is felragyog.
Nagy Ernő képei művészi imaginációk, alkotásait a képzelet, elképzelés, képzelőerő és tehetség hitelesíti. A művészet ma is titok, van benne valami, ami nem érthető teljesen. Ilyen titok az áhítat, az indulat, az érzés, a látvány transzformációja látomássá, amely része lehet a mágiának. Az imagináció a mindent kivallás határtalan művészete, száz meg száz eszközből teremti meg az artisztikus és poétikus szépséget. Ez a vászonra igézett, teremtett és épített – főképpen egri és bükki – örökség a szeretet és öröm érzését kelti a szemlélőben. Általuk a ma emberének eleven, de korunkban nagyon törékeny szépséggel egy szebb kor álma üzen.
Az élet rövidségével szemben áll a művészet maradandósága. Hippokratész első aforizmájának latin változata ma is érvényes: ars longa, vita brevis. Minden múlandó, de a művészet maradandó. Nagy Ernő létélmények kifejezője – „Midőn teremt új dolgokat, A semmiből világokat”. Egyéni, artisztikusan gyönyörködtető, humánusan kifejező művészetében a barokk Eger szépsége, hajdanvolt egri emberek belső arculata tárul elénk, de reménysugarat küld emberlétünk mélyebb értelméről is.
Cs. Varga István
(IX.22.)
Nagy Ernő festőművész gyűjteményes kiállítása – Eger
E csodálatos belső tér rég elfeledhette volna már – mégis árasztja a szakralitásban rejlő fenséget. Túl a barokkon itt érezhető az előző kor, - a reneszánsz – büszkesége, de az ókori termák impozánssága, az a tudás, ami évszázadok, ezredek távlatába utal vissza, s ami a világmindenség felé képes kitágítani képzeletünket!
De akár milyen magasra is szegezzük tekintetünket – földet vagyunk járni e világban. Miénk csupán a falat elviselő méret - de milyen szerencse, hogy ezúttal nem csak a kitűnő építész, Kilián Ignác Dienzenhofer a 18 sz. elején tervezett műve képes kiváltani belőlünk az emelkedettség érzetét, - hanem kortársunk, Nagy Ernő festőművész is.
Megtisztelve érzem magam, hogy itt állhatok! Legfőképpen azért, mert egy olyan erőteljes emberi helytállásról valló életmű kiállítás alkalmából szólhatok, mint amilyen a köztiszteletnek örvendő Nagy Ernőé, a főiskola emeritus tanszékvezető tanáráé, - aki olyan nagyszerű díjakat tudhat magáénak, mint a Pro Academica Agriensi (1984), vagy Eger város Önkormányzatának nívódíja (1994) - hogy csak a legjelentősebbeket említsük az utóbbi időből - és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportja is 2011-ben beválasztotta tagjai sorába.
Ezen túl igen sok szakmai kitüntetéssel is rendelkezik, aminek az azonos hivatást gyakorlók körében legalább ilyen nagy jelentősége van!
Mindannyian tudjuk: a Tanár Úr nem szorul rá egyikünk méltatására sem. De a 60 éves pályát összegző gyűjteményes tárlat ünnepi alkalmához mi is szeretnénk hozzájárulni. A tisztelet hangján megpróbálnék az oeuvre kiemelkedő alkotásairól szólni és arról, azoknak hol a helye a kortárs magyar művészet egészében.
De mindezek előtt az Emberről; Ha a történelemben jártas, de a világról kevés saját tapasztalattal bíró fiatalember tekint Nagy Ernő energikus alakjára – nehezen hinné, hogy az ő ifjúsága még a 2. világháború idejére esett, hiszen 1926. augusztus 28.-án született Felnémeten. Az Egri Érseki Tanítóképzőből – társaival együtt -, a 18. életévét éppen betöltve, szinte kiképzés és megfelelő muníció nélkül vezényelték őket a tűzvonalba, a németek visszavonulását fedezendő.
Azután nem kevesebb, mint négy esztendő emberpróbáló távollét után meglepetésként került haza a Moszkva melletti hadifogságból! Ekkorra már minden gyermeki ingóságát – többek között rajzait is felszámolták szülei – mert fejsérüléséről halálhírt hoztak bajtársai.
Hogy egy világháború, az azt követő új megszállás, a drasztikus világnézeti változtatás az egyén életét mennyire befolyásolja, Nagy Ernő életútján keresztül nagyon is nyomon követhető és érezhető milyen hatással lesz mindez művészetére.
A fiatalon jó zenei felkészültségre szert tevő fiú 22 évesen – a Szovjetunióban eltöltött négy keserves év után - már nem találta meg félbe hagyott iskoláját. Az új rendszernek nem kellettek azok a kántor-tanítók, akiket ő maga is, mint felnémeti kisgyermek oly nagyon tisztelt, s akiktől, mint Boros Endre tanító úrtól, vagy Bitter Dezső zenetanártól a Líceumban egy életre szóló példát kapott.
Szüleinek nagy csalódást jelentett, - hogy a rajzolásban mindig is tehetséget mutató fiuk - végérvényesen a festőművészet felé fordul. Próbálták visszatartani ebbéli szándékától, mert jól érezték, végképp el fog távolodni a földműveléstől, attól a megélhetéstől, amiért édesapja Kanadát megjárva dolgozott nagy szorgalommal, s amiből teljes erejével a szünidőkben a nagyfiúnak is ki kellett vennie részét, oly annyira, hogy festőnövendékként a nyári gyakorlatokra, a művésztelepekre sem mehetett el.
A katonaság előtt megszerzett érettségiével jelentkezhetett a Képzőművészeti Egyetem akkori elődjébe, a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, s még abban az évben, 1949-ben felvételt is nyert. Talán azért, mert merte vállalni önmagát, véleményt tudott formálni először látott műalkotásokról, s jó képessége mellett ezzel a tulajdonságával bizalmat tudott ébresztett maga iránt, mint egy leendő művészjelölt.
Az ösztöndíjjal függetlenített diákévek szorgalmi időszakai különösen szépek lettek számára. Az „alapozó” két évben a látvány valóságának visszaadása volt a feladat. Mestere, Pap Gyula bár modern, aktivista festőművész volt, következetes leképezést várt el a növendékektől, mint ami nélkül egyetlen művész sem képes később a hiteles absztrakcióra.
A természethű ábrázolás terén már volt gyakorlata, mivel a fogságban szovjet képzőművészeti reprodukciókat is másolt - olyanokat, melyek a közízlésnek megfelelő naturalista művek voltak (I. I. Siskin, A. K. Szavraszov). A ceruzával, rajztollal – diófapáccal készült tanulmányai azonban ettől a megtanulható rutintól többet is elárulnak. A modellek gondolkodó, sorsuk fölött töprengő emberek, akik mély érzelmekkel is rendelkeznek!
A főiskolai rajzok alapjául szolgáló beállítások (Festőköpeny) következtetni engednek arra az alázatos, mégis igen közvetlen munkálkodásra, ami az akkor megújult akadémián zajlott, s az élő modellek után készült portrék, aktmodellek stúdiumaival sikerült kellő képen megalapozni annak az új, plebejus nemzedéknek az életpályáját, akiket ekkor tudatosan kerestek a művészeti főiskolákra. Nagy Ernő harmad évben Domanovszky Endre vezette osztályba került. Szurcsik János, Udvardi Erzsébet, Mazsaroff Miklós volt közvetlen társa, de szívesen emlegeti KonokTamást, Vecsési Sándort, Vati Józsefet, Tóth Imrét, Patay Lászlót, Kondor Bélát, mint akkori növendéktársait a többi évfolyamról.
A kiállításban egy egész alakos, 48-as Nemzetőrnek (1952) beöltöztetett fiatal férfiről készített festmény reprezentálja a felsőbb évfolyamok időszakát, azt, hogyan tanultak meg a színnel, az ecsettel bánni, hogyan kell a témát kiemelni, milyen festői ötletet igényelt egy díszítő elem, vagy a neutrális felület képileg izgalmas megoldása.
A nagyon bensőséges Csendéletek a barokk mester, J. B. Chardin reggeli asztalait idézi, finom olivazöld tónusban tartva a köznapi tárgyakat. Nincs a képen semmi különleges, semmi egzotikus, mégis minden nagyon szép, szeretnivaló és harmonikus. Ez a látásmód, - de talán nem túlzás azt mondani: világkép meghatározója lett Nagy Ernőnek! A végtelen egyszerűben rejlő esztétikai rend visszatükrözése szinte kivétel nélkül valamennyi művének jellemzője.
1953-ban szerezte meg diplomáját, s az ő „fényes szelek” nemzedéke lett a politikában, de a művészetben is a hangadó, s talán velük szoríttatta volna ki a hatalom a magukat sikeresen átmentő, régi vágású művészeket.
Radikalizmusuk tulajdonképpen a múlt értékeinek tudatos megsemmisítésével járt volna együtt, s az erőltetett materialista világnézettel. De ezt az „iskolát” művészünk már a fogság hosszúra nyúlt keservében kijárta, a gyakorlatból jobban ismerte azt a filozófiát oktatóknál, s méltán voltak ez irányban fenntartásai. A közös nemzedék nevet, amit utólag Jancsó Miklós kultusz filmje alapján próbáltak rájuk húzni – társai közül is alig valakire - Nagy Ernőre végképp nem lehet.
Bizonyára földműves őseitől örökölte azon jó tulajdonságait, mint a realitásérzék, vagy az újra kezdésbe vetett hit, a dolgok valóságos értéken kezelése. S ez adja majd alapját következetes művészi pályájának is. Mer hűséges lenni önmagához, hisz saját képességében, a megszerezhető gyakorlatban és abban, rendelkezik azzal az érzékenységgel, hogy a világból számára lényeges dolgokra - mint kezdő művész – felhívja a figyelmet.
Véletlenül (?) a minisztérium 1953-ban a magasan kvalifikált szakembert egykori diákvárosába küldte. Egyenesen a főiskolára, holott nem is volt ott betöltetlen szabad hely! A különös állapot tartott egy ideig, majd egy szakmunkás iskola műszaki rajtanári állása adott megoldást számára, mígnem a mindenre éber szemek egyházi esküvője miatt nem csak a tanítástól, de még az üzemekben való elhelyezkedés lehetőségétől – mintegy retorzió – következetesen elzárták.
De a szélsőséges társadalmi berendezkedésben is akadnak tisztességes, „igaz emberek”. Strubák István meggyőződéses kommunistaként felvállalta, s állományon kívül foglalkoztatta a Vörös Csillag Mozi Üzemi Vállalatnál s alkalmazott grafikusi teendőkkel bízta meg. (Strubák tanár úr neve jótékonyan többször előfordul Eger képzőművészeti életében!)
Nagy Ernő kellő öniróniával mondja életének erről a nehéz szakaszáról: „Rákosi Mátyás tett úri emberré, - mindaddig én egy parasztfiú voltam! Az 1958-as tagosításig apám mellett nekem is keményen kellett dolgoznom a földön. Minden paraszti munkát meg kellett tanulnom és végeznem.” S azután, hogy szüleit szövetkezetbe kényszerítették, felszabadult a családfő szigorú elvárása alól, – s ekkor kezdhetett a tanítás mellett a saját maga választotta hivatásával is foglalkozni!
Nagyon érdekes, ahogyan feladatot adott önmagának. Elsősorban meg akart győződni arról, művésztanárainak korrektúra nélkül - teljesen magára hagyatkozva - mire jut. Ekkor fogott hozzá ahhoz a tanulmányhoz, ami mint látjuk, igen érzékeny és szép lett (Női gipszfej), s majd egyre bátrabban dolgozott „élő modell” után. Portrék aktok születtek ekkor. Megnyerő, szép alkotásainak ihletője szinte kizárólagosan a szeretett nő, az ifjú feleség volt. Kevés színnel, de annál gazdagabb tónusárnyalattal jelenítette meg a sudár termetet, az egymásba átható formákat, a karcsú nyakat, az ébredő mosolyt. Hasonló módon és ugyancsak pasztell technikával örökíti meg ekkor ifjú önmagát is, mintegy párdarabot alkotva felesége arcképeivel, - s ezek az alkotások nagyon is úgy tekinthetők, mint a közös életút művészi elővetítései.
A téma egy ideig változatlan, de a kompozíció kezd összetettebb lenni, s a művek is egyre színesebbek. Technikában is fordulat áll be, bár nem hagy fel végleg a pasztellal, de javarészt olajjal oldja meg a Fésülködő, a Tükör előtt c. festmény-variánsait. Más-más művészi megközelítésből sok évtized múltán is vissza-visszatér e témához, bizonyára azért is, mert festőileg igen érdekes tud lenni a valódi kép és a tükörkép kettősége egy alkotáson belül. Tulajdonképpen a figura több nézetből láttatható, ami nem csak az alkotót, de a nézőt is izgalommal tölti el. E ciklusból az első mű 1953-ra datálódik, a legutóbbi 1997-re, s ez utóbbi már egy új, szecessziós felfogást mutat (2. sz.kép)
A család, a szűkebb környezet szolgáltatja sokáig számára a megfesteni való kedves témát, ami tulajdonképpen az övéihez való ragaszkodás megnyilvánulása is, s ez az emberi alapállás része egész egyéniségének. Magánemberként, de művészként is őszintén mindig önmagát adja. Nem folyamodott soha – s ezek után sem fog biztosan - a köznyelvben „művészi allűrnek” nevezett pótcselekvésekhez, amivel a gyenge egyéniségek kívánják magukra felhívni a figyelmet. Amivel szíve mélyéről nem tud azonosulni, azt a világ folyására bízza, nem fut az ideig-óráig tartó kordivat után. S mint a valódi karakterek, ő is a saját képesésségét fejleszti – s ez a hűség önmagához átsegíti sok kétségen, s nem csak kijelöli útját, de meg is tartja a rögös festőművészi pályán!
Egerben, az 1950-es években egy Nagy Ernőtől jóval idősebb festőgeneráció működött, akik csoportot is alkottak Kastalics Istvánnal az élen. Gergely Pál, Gódor Pál, id. Kátai Mihály, Hamza Tibor voltak a kiállító művészek, s ami azért is érdekes művészünk szempontjából, mert a festészetet bár igen magányosan szokás művelni, mégis az nagyon igényli a megnyilatkozás (kiállítás) lehetőségét és egyáltalán, a szellemi alkotói invenció ébrentartását. A volt Legényegyletben, a későbbi Művelődési Központban, majd a Kaszinóban rendezett tavaszi, vagy a téli tárlatok alkalmából ő is megmutatkozott: Aratás, Kaszálás, Cséplés, Halott siratás című kompozíciójával.
Hatvan évvel ezelőtt így ismerhette meg a város műkedvelő közönsége a fiatal Nagy Ernő festőművészt!
Az 1956-os forradalom után normalizálódott körülötte is a légkör. 1958-ban a főiskolán most már valóságosan megüresedett álláshelyre őt nevezték ki, az akkor már Munkácsy-díjas Jakuba János (1909-1974) tanszékvezető mellé. Jakuba világot látott, a művészet nagy klasszikusai körében igen tájékozott, s mindemellett kitűnően festő, nagy egyéniség volt, aki méltán nagy hatást gyakorolt nem csak növendékeire, de fiatal kollegáira is. Nagy Ernő is úgy emlékezik rá, mint akitől legalább – ha nem többet – tanult a festészetről, mint addig, az akadémiai éveket is beleértve.
Főiskolai oktatóként az önálló alkotó munka szerves része lett életének. Ő is helyet kapott az Érsek utcában az egykori fotó műteremből kialakított közös (városi) műteremben, ahol Király Róbert szobrász is dolgozott. Ez már a Magyar Képzőművészeti Alap tagságával kellett, hogy együtt járjon, ami igen komoly megmérettetés után volt elnyerhető, de amivel sok lehetőség is megnyílt. Többek között a bejárás a budapesti Fészek Klubba - ami akkor a legszínvonalasabb szellemi produkcióknak adott otthont, s ahol ő is életének legnagyobb hatású kulturális élményeit élte át, s többek között kora nagy, egyedülálló ikonjával, Kodály Zoltánnal is találkozhatott.
Évtizedeken keresztül, - mint a város legemblematikusabb művésze – a Magyar Képzőművészet Heves megyei titkáraként fogta össze és mobilizálta kollegáit. Szervezte azokat a kiállításokat, amik idővel közkedvelt országos tárlatokká fejlődtek, többek között az Egri Akvarell Biennálét.
Az alkotások csoportos bemutatói - és az azt megelőző zsűrizések a kollegák előtti megmérettetéssel járt együtt. A képzőművészeknek mondhatjuk ez a legkomolyabb fóruma, ami az egyén saját munkája iránti igényességét megköveteli. Ezért is jelent igen nagy presztízst a kellő módon alátámasztott kiállítási díj, mint Nagy Ernő esetében 1965-ben a Munka Művészet-díj, Salgótarján; 1970: Pro Arte, Salgótaján; 1971: Székely Bertalan-emlékérem a rajz oktatásáért; 1973: Művészeti-díj, Eger; 1974: Pályázati-díj, Miskolc; vagy 1976.-ban a II.Országos Tájfestészeti Biennálén, Hatvanban kapott bronz diploma.
A kitüntetések jelzik azt a régiót is, ahova művészileg kötődik, s ahol jelentősebb egyéni kiállításai is voltak.
1980-ban Arany diplomát kapott Salgótarjánban; 1982: Heves megyei Művészek kiállítása, Budapest - nívó díjával tüntették ki. A VI. Országos Tájfestészeti Biennálén, Hatvanban, valamint 1986-ban Közművelődési díjban részesült.
Bár évenként rendezett egyéni kiállítást, a fejlődés szempontjából talán mégis fontosabbnak tarthatjuk a megmérettetéssel együtt járó csoportos kiállításokat.
Idővel azután a családi arcképgaléria is kiegészült a gyermekei portréjával, az unokákéval, az egyre népesebb család tagjaival (Kalapos lány, Unokám) (1. kép). De hiányoznak a felmenők képi megörökítése (!) – s ezt a hiátust pótolta abban a visszaemlékező hármas arcképben, ahol szülei társaságában festett meg a korán elhunyt öccsét, háttérben felnémeti házukkal Emlékezés (2010) címmel (3.sz.kép). A szelíd és szép, fiatal édesanya arcát kendő szegélyezi, és ő az, aki bár megtörten, de mégis bizakodóan kitekint ránk, a késői utókorra. Ez már egy beérett festő alkotása, aki maga is meg tudja érteni szüleinek egykori elzárkózását attól, hogy akaratuk ellenére festővé lett fiuk őket megörökítse. S nem véletlenül válhatott ez a mű a retrospektív tárlat emblematikus művévé!
Mivel az egykori „ábrázolási tilalom” csak a szülőkre vonatkozott, a falura már nem, így hát a kezdetektől megjelenhetett a képeken Felnémet pincesorával, gyümölcsöseivel, téli csendjével, békéjével. Nagy Ernő mindig olyan témát keres, amit igazán belülről lát és láttatni is tud, mert jól ismeri, hogy egy-egy ablak mögött milyen élet zajlik, mik okoznak önfeledt örömöt, mi váltja ki a hallgatagságot.
Képei a látvány esztétikáján túl mutatnak. Emlékeket idéznek – olyanokat, amik akkor is melegséggel töltik el az ember szívét, ha csikorog a hideg hó. Érezni a petróleum szagát, hallani véljük a búbos kemence padkáján mormolt imát (Kemence)(4. sz. kép).
Főiskolai tanárként nyaranta megtehette, hogy a festészetre koncentráljon és művésztelepekre menjen. Szívesen emlegeti ő is mint sok alkotótársa Tokajt, Hajdúböszörményt, Tiszacsegét, Mártélyt, ahol egykori diáktársaival, művészkollegáival egymást inspirálva festettek. Nagy Ernő számára a fejlődés fontos állomásai lettek ezek a helyszínek, miközben képileg kezdte felfedezni saját hazáját is (Tokaji házak, Udvaros, Mártélyi tó). Ezek a figurális, állatos-emberes kompozíciók emlékeztetnek arra, hogy a Népművelési Intézet által fenntartott művésztelepek alkotóira, mekkora hatással volt Szőnyi István Zebegényhez kötődő művészete. És ez egy olyan jótékony befolyás volt, aminek tanulságát felhasználva tovább lehetett lépni.
Ő, akinek a néprajz tudományt is kellő mélységig magáévá kellett tennie – miután a rajz-festés, betűírás (alkalmazott grafika) tantárgyak mellett ezt a kiegészítő tárgyat is rá osztották Platty György után a főiskolán - felismerte, hogy az önellátó falusi lét megszűntével nagyobb változás következik be az apró településeken, mint a városokban. A kenyér valahol egy messzi gyárban sül, az abrosz műanyagból dívik, a lovat szinte csak „lóerőként” emlegetik, s a sátortetős kockaházak antennáin keresztül kapja vissza a vidék a saját újraértelmezett táncát a világvárossá nőtt fővárosból.
A polgári otthonokba rusztikus dísztárgyakként tűntek fel a már padlásokra vetett köcsögök, rokkák és köpülők, vagy a megénekelt petróleumlámpák. A fiatalok körében ekkor vált általánossá a tolerancia érzése a paraszti kultúra iránt, s ez sokkal több volt, mint egyszerű divat, egy egész életérzéssé lett. A művészek, a festők szinte élharcosai voltak ennek a felismerésnek, különösen a paraszti származású, első generációs értelmiségiek döbbentek rá a visszafordíthatatlan folyamatra. Talán éppen saját életútjuk kapcsán, és versenyt futva a külföldi piacra gyűjtögető nepperekkel próbálták megóvni örökségüket övéiknek.(Konyha) (5.sz. kép)
S amikor Nagy Ernő többedmagával - de leggyakrabban Zilachy Györggyel - járta hóna alatt rajzmappával a pásztorok elhagyott tanyáit, s azoknak művészi ábrázolását adta, tulajdonképpen ugyanaz motiválta őt is, mint az etnográfust, amikor fotózott, és fölmérést készített. Romantika? – több annál. Hiteles ábrázolások sora született különösen az archaikus építményekről. A viharvert, magára maradt hodályokról, a már alig felismerhető pásztorkunyhókról, amik lassan elenyésznek a természetbe (Kiskörei tanya)(6. sz. kép). De több képén megjelenik az ipari műemlékként megőrződött verpeléti kovácsműhely is (Elhagyott kovácsműhely, Kovácsműhely). Tájképek ezek, de közelebb állunk az igazsághoz, ha egy jelzőt is illesztünk elé: „népéleti tájképek”.
Az 1970-es években egyre több hazai tárlaton szerepel, - főként olyanokon, ahol megbecsült helye van a magyar tájábrázolásnak, a ránk jellemző színharmóniáknak, a nemzet lelki karakterét visszaadó hangulatnak: tulajdonképpen annak a vonulatnak, amit jobb kifejezés híján alföldi iskolának nevez a szakirodalom.
Nagy Ernő nagyon egyszerűen komponál. A tisztaság egyszerűségével él. Nem köntörfalaz, nála minden sallangmentes, úgy, mint a népművészetben. Amint a tárgyaknak a használhatóság adja az esztétikai alapját, az általa tükrözött harmónia is visszautal az eredeti rációra, s mindemellett tud lírikus maradni (Bélapátfalvi tó)(7 sz.kép).
„A rajztanárok nemzedékeit formáló és útjára bocsátó művészpedagógus – idézve dr. Kárpáti László laudációjából – a régió meghatározó szellemi jelensége” ugyan azt tanította, amit vallott festményein keresztül, amikor a Rajz tanszéki kollegáival be tudták csempészni az átadandó ismeretek közé szeretett balladájukat, népdalaikat, Dankó Pista nótáikat egy olyan időszakban, amikor mindez még csak alig-alig „tűrt” dolognak számított!
A szellemi néprajzban is otthonos művész szinte magától értetődő, hogy amikor képet alkot; a természetből indul ki, s majd abból vonatkoztat el.
Az Almár-völgy, Szalajka-patak, Bükk, Elhagyott kőbánya Felnémeten (8. sz. kép) című művek láttán Mednyánszky László erdei látomásai jutnak eszünkbe, különösen az olajjal való bánásmód okán, meg azért is, mert úgy maradnak természetelvűek az alkotások, hogy közben nagyon is telítődnek azok a művész érzelmeivel.
Az ezer szépséget nyújtó világ egy másik csodát kiváltó témája Nagy Ernő festészetben a vízparti táj. Ezen képeit egy egészen magas hevületű, panteisztikus rajongása hatja át. A nyári ludak, a Mártélyi tó, Tisza tavon című képeken a kifeszült tükör embertől nem zavart vibrálása, az egész párával teli atmoszféra a művek láttán felidéződik, és jelen vagyunk magunk is eme bűvöletben. Azután észrevesszük, ott lebegünk a végtelenné kinyílt tájban és sok-sok minden gondolat ébredezni kezd bennünk létünkkel kapcsolatban, - keresve helyünket a makrokozmoszban.
Szinte eszköztelenül éri el ezt a meditációs hatást, amit azután későbbi pasztellképein még tovább tud fokozni!
Itt Egerben, ahol annyi szép példát mutat a barokk festészet az égi szféra összekapcsolására a földiekkel azt is látjuk, mennyi képi ötletre, rövidülő angyalkákra, felhőn ülő puttókra van szükség az ebbéli illúzió érdekében! Nagy Ernő inkább a reneszánsz táj finom tónusaira figyelve alakítja ki a síkra redukált valóságban a harmadik dimenziót. Mindezek után talán nem is kell hangsúlyozni, hogy ezek a lírikus, sokszor a lét kérdését is kiváltó képek természetelvűsége nem azonos a hiperrealizmus hűvös tárgyszerűségével, s művészünk nem is úgy láttat, mint a naturalista, aki az apró részletek bűvöletében él. Ő az alá- és fölérendeltséget, az összefüggéseket, a lényeges és lényegtelen viszonyát az Egészhez próbálja mérni (Mocsaras táj)(9. sz.kép).
Képes eljutni a teljes motívumtalanságig. Olajpasztell tájképei, ha azok egyáltalán még tájképek, önmagukban egy-egy örömteli tündöklések. Még Egry József balatoni képeinél is oldottabbak, a felfokozott érzelmek nonfiguratív látomássá lesznek! A szépen felépült művészi pálya talán legizgalmasabb lapjai születtek ekkor.
A Magányos fa (10. sz. kép) című képe viszont egy konkrét látványból indul ki.