EMLÉKESTEK A MÚZSÁK KERTJÉBEN

Meghívó

A Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria és a Múzsák Kertje Alapítvány

EMLÉKESTEK A MÚZSÁK KERTJÉBEN

2016. november 25, péntek 17 órára

CSOÓRI SÁNDOR

Arcképvázlat versekkel, prózával, visszaemlékezésekkel

_______________________

Csoóri Sándor költőre emlékeztünk

Emlékestek a Múzsák Kertjében sorozat keretében Csoóri Sándor íróra emlékeztünk. Hajnal József rádiós szerkesztő, újságíró állította össze Elibe állni a pusztulásnak címmel az író alkotásaiból a műsort.

            Koncz Károly Gyögy: "Leginkább egy kirakóhoz hasonlítható ez a tervezett ötven perc. Mintha képek darabjai kerülnének egymás mellé, versekből, prózákból, a visszaemlékezések szavaiból, hogy a majd egy órahossza végére kirajzolódjon a költő, az esszéíró, a közember portréja. Az emlékek felidézésében, az arckép megrajzolásában segítségemre lesz Pankucsi Márta, előadói tudásukat, tehetségüket adják a papírra vetett szavak visszaidézéséhez Ötvös Éva és Balázs István. Mivel is kezdődhetne a megemlékezés, mint a mindent meghatározó gyermekkorral".

            "Az idei nyár megint a régi nyarak tündöklésére emlékeztet. Kitartóan s keményen süt a nap, mézesedik a szőlő, s a Vértes fedetlen mészkőcsontjai fehéren vakítanak. Forró a föld, a dűlőút pora, forró a kavicsbánya, s olyan áttüzesedett a levegő is, mintha egy rőzsével befűtött kemecéből dőlne a meleg. Az ilyen nyarakon voltam én boldog suhanc odahaza, Zámolyon. Csavargó, természeti lény, ősemberutód az erdőkben, a réteken, a réti folyókban. Halszagú és vízszagú a kezem most is, ha az utolsó negyven esztendőmet fölpárologtatom magamból. Halásznak, vadásznak, erdőjáró felnőttnek inkább elképzeltem magamat, mint parasztnak... De ha kézzel vagy vesszőkosárral halászhattunk, azt éreztem, az Isten fia vagyok lucskosan, áthevülve. Húzódtam is mindenféle mezei munkától, amennyire a tehetségemből tellett. Pirongatott is anyám finnyásságom miatt, amiről álmában sem tudta, honnan örököltem. Mintha egy parádés kocsis elkényeztetett fia volnál - jegyezte meg egyszer igazi parasztgőggel. De korholás közben úgy láttam, hogy azért tetszett is neki a fekete, vadóc fiú, aki sehogy sem akar besorolni az ökrök elcsámpult fara mögé. Tetszett neki, hogy nem vagyok jámbor barika. Igazság szerint ő már a lányát is kitaníttatta volna szívesen, hogy ne paraszt legyen, hiszen a lány osztályelső volt mindig, de hát hogyan adhatta volna rá a fejét erre a merész ötletre, ha a módosabb parasztok közül senki se mutatott ilyesmire hajlandóságot! A lány persze amúgy is csak lány! Tudtam, hogy ott forog a fejében az én gimnazistajövőm is, de nincs ereje erről a jövőről beszélni...."

            Zongoraszó:  "Kiábrándultan, leveleket tépve/ bolyongsz a kórház vén fái alatt./ Hűvös az este; elnehezült porban/ vonszolod árván fáradt lábadat./ Reményed sincs már, az is elhagyott,/ a minden-mindegy közönye borít./ Elmúlás? Vég? közömbös kérdés,/ megszoktad már, csöppet se szomorít./ S amíg az esti csendben ily üres/ szívvel bukdácsolsz céltalan tovább,/ hangokat hoz a hirnök szél feléd:/ egy indulónak hozza dallamát,/ és te megállsz, fülelve hallgatózol/ - zongoraszó egyre száll feléd -,/ forróság önt el s érzed, hogy az élet/ ifjú árama tér vissza beléd,/ s megkönnyebbedve vágsz tovább az útnak,/ és egyszeribe bolond kedved támad/ valami csodás dalra megtanítani/ billentyűit egy lelkes zongorának./"

            Vers a bátorsághoz: "Gyáva, türelmes és közömbös voltam./ Anyám az óvatosság kenyerén nevelt./ Szelíd szava, mely mindig szívből intett,/ áthallik ma is éveim falán:/ 'Vigyázz fiam, ne légy sehol az első,/ húzd meg magad, mert gonosz a világ;/ szegény vagy, szegény: kinek használhatnál?/ maradj magadnak s maradj meg nekem...'/ Ó gyávaság! szegények bölcsessége,/ milyen sokáig hordtam én a jármod!/ s pironkodva milyen soká viseltem/ darócruháját az alázkodásnak./ Hol vagytok már, ti fejlehajtó évek?/ Hol vagy diákkorom sok durvaságot elnyelt,/ levettsapkájú ifjúsága?/... S itt állok most huszonnégy évem/ bástyafokán és lelkemben, szavamban/ a szabadságnak bátorsága él./ S oly jó így élni! Kimondani nyiltan,/ aminek örül, kitárul a szív,/ de azt is, ami kezet ránt ököllé/ daccá lobbanva forró napjainkban./... Erőd, hatalmad nemcsak arra kell, hogy/ hibák és bajok tornyait ledöntsük,/ de arra is, hogy eszméink és jövendőnk/ szavában tudjunk szép-merészen hinni! 1954."

            "A hatalom szilenciumra ítélte. Csoóri írásaiban kritizálta a diktatúraszemélyiség- és társadalomromboló hatását, különös tekintettel a vidéki emberek sorsára. Megfigyeltette, megfenyegette a hatalom, ő pedig járta fájdalmakkal teli útját. Megfigyelés alatt, megjelenés nélkül. Budapesten élt, s folytatott eszmecserét barátaival, többek között Jancsó Miklóssal, Orbán Ottóval, Konrád Györggyel, Kósa Ferenccel. Azt mondta: 'Eszünkbe sem jutottak azok a kérdések, amelyek a két háború között elmérgesítették a magyar szellemi életben, főként az irodalomban az ún. urbánusok és népiek közötti viszonyt. A társadalom  megbénulása ellenére mi a Belvárosi Kávéházban olyan szabadságot teremtettünk magunknak - hétköznapi, jó szabadságot - hogy mindenről beszéltünk.' Költészete az 1960-as évekre forrott ki igazán. A Kádár-kor ellenzékének egyik legmarkánsabb képviselőjévé vált."

            "Ötvenkilencben lettem huszonkilenc éves, és valójában még sehol se tartottam. Megjelent ugyan már két könyvecském, de több árnyékot vetettek rám, mint amennyitől még egészséges arcszíne maradhat az embernek. Fáradt, nyugtalan és kallódó voltam általában. Hajnalonta megalázó halálfélelmekre riadtam... És bárhová mentem, bármibe kezdtem, az ötvenhatos országrobbanás szilánkjait nemcsak hogy testemben éreztem vándorolni, de bizonyos voltam abban is, hogy végérvényesen bennem maradtak. Hiába akartam, nem tudtam elszakadni a politikától, s begubózni a költészetbe. Szerettem volna tisztáni, mi történt velem, velünk, mi történt az országgal... Többet és más szerettem volna hallani, mint amit a politika a nyilvánosan bevallható válság és a kötelező szigor malomkövei közt őrlődve bevallhatott... Hittel valottam, hogy beteg és torz dolgokat is csak akkor követ el egy nép, ha előzőleg megbetegítették. Nyilván ez történt velünk is. S ha ez így igaz, akkor mi nem a történelem balekjei, hanem szerencsétlen zuhanású Dugovics Tituszai vagyunk. Bukás és példa is. Heves szívrohamunk az egész közép- és kelet-európai térség figyelmeztető szívrohama volt."

            Kísérő dal: "Hidakon tankok vonulása,/ remeg az asztalon a váza./ Hó hul, hó hull a láncnyomokra,/ hó hull a belső látomásra./ Két ág között rigó repül,/ két szárnya szememben marad,/ fekete rigószárnyak/ borzolják össze most a hajad./"

            "Kósa mefisztói zsibvásárt emlegetett. Plasztik-emberiséget, amely lökődik, hányódik ide-oda, egyik perctől a másikig, érzéketlenül behorpad, s élénksége ellenére is halott, mert lemondott minden elemi értékről... Kószáltam Bartók utcájában, de semmi bensőségeset nem sikerült a megfakult lábnyomokból kicsikarnom... Az Empire State Building százkettedik emeletéről láttam ugyan a tengert, a Szabadság-szobor tövében szürkülő hajókat s a két folyót beömleni a végtelen vízbe, és ez tagadhatatlanul lenyűgözött, de a csoda mégse lehet tartós támasza az embernek. Mert a csoda nem ismeri a meghittséget, nem ismeri a folyamatosságot, nem kínál föl kölcsönös viszonyt."

            Fénykép, nagy háttérrel: " Behajolok a képbe s arcomnál/ megáll a Nap, mintha te volnál./ Az utcán senki, csak a délután/ gyalogol négy ludunk után./ Nézd, mielőtt szerettél volna,/ itt folyt a gyerekkor folyója./ Homokjába halat rajzoltam:/ ússzon az elképzelt habokban./ Az öröklét is idefénylett,/ mint mennyei tükör-csendélet./ Nem tudtam, hogy felnőtt leszek/ s halált iszom, követ eszek./..."

            Sem halál, sem kőcserép:  "Mikor már szép lenne a földi nyár/ s a csontvázas test szárnyalni tanulna:/ korommal temeti be a Nap gödreit./ s lefekszik melléd a vérfertőző múzsa./ Csupa seb lesz a szád, a láthatár szemhéja,/ a megálmodott fák közt eléd futó vidék,/ s vakarózhatsz, akár a bibliai ember:/ nem segít sem halál, sem rücskös kőcserép./"

            "1968-ban a Dózsa-filmünk helyszínkeresése közben Erdély legtöbb zegét-zugát, a legeldugottabbakat is bebarangoltam. Csíkot, Háromszéket, Gyimest, Gyergyót, a Mezőséget. S egyik ütés után ért a másik: hogyan múlhatott el 38 év az életemből, hogy én ezeknek a tájaknak az életéről, sorsáról, kultúrájáról csakis tegnapi szavakaat hallottam, avuló és fáradékony szavakat, de mait egyáltalán nem... Mindenféle ideológiával agyonnyomorított fejemben jóformán csak az Ady-emlékhelyek maradtak meg: a sártenger közepéből kifehéredő érmindszenti szülőház, a csucsai kastély, a Kalota folyó, melyen pompás magyarok mentek át templomból jövet. De 14 évvel később, mint aki tetszhalálból ébred, romok és hazugságok porával betakarva, egy elveszettnek hitt világ levegőjét kezdtem belélegezni egyszeriben. Nyomorúságra ébredtem és örömre. Irtózatra és konokságra. Medvebújtató erdőket jártam be, de a bejárt utakon itt is, ott is a gyávaság és az árulás kifehéredett csontvázain lépkedtem át. Megtörtént velem a csoda: amitől az első rádöbbenés után halnom kellett volna, attól újultam és erősödtem. Szavak, mondatok sebeztek meg, amiket szerelmesen hallgattam végig. Dalokat napokon, éjszakákon át, ismeretleneket, de a hiányuknak ott kellett élnie bennem, mert első hallásra belém fészkelték magukat. Mintha gyermekkoromat kaptam volna vissza felnőtt fejjel egy földi Isten akaratából, igazibb hazámat a sorstól, hiszen a küszöbök, melyeken átléptem, a köszönések, melyekkel megtiszteltek, ismerősök voltak... A sarat fakasztó mezőségi faluk azzal fogadtak, amit Zámoly réges-rég megtagadott tőlem. S mint aki a töredékesen tanult anyanyelvét a szüleinél is ízesebben beszélő rokonaitól újra tanulja, mohón tanultam én is mindent: igéket, sóhajtásokat, gyöngynek fölfűzhető káromkodást, melyben a kereszténység előtti hit villogott inkább, mint az elvetemültség: köszöntőket, csujjogatókat, népdalokat."

            A műsor felénél Koncz Károly György szólította Pankucsi Mártát, hogy szóljon arról,  hol és mikor találkozott először Csoóri Sándorral gimnazista korában. Későbbi férjével, Fuhrmann Imrével (költő és MDF alapító tag) és joghallgató társaival Pécsett többször is beszélgethettek irodalomról, filmekről, társadalmi problémákról szűkebb körben, az egyetemi klubban. Megbeszélték a világban zajló folyamatokat, végre nyíltan vallhattak színt egymás között. Ez egész további életüket meghatározta. Társadalmi változást szerettek volna, ennek alapjairól, lehetőségeiről vitatkoztak. Az 1989-es választások után váltak szét útjaik azokkal, akik akkor még egy nyelvet beszéltek. Ezután folytatódott a műsor:   

            "Az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledékenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk. Ezért lehet benne valamiféle örökös kihívás. Körülötte pedig ezerféle értetlenség. Persze a hagyomány maga is többértelmű. Pontosabban: paradoxonok nélkül elképzelhetetlen. Elég, ha csak a legszembetűnőbb vonására utalok: minden erőteljes hagyománynak egyedüli célja az, hogy legyőzze a múltat. Méghozzá azt a múltat, amelyik nélkül elképzelhetetlen volna a megéledése. Egy nálamnál bölcselkedőbb hajlamú egyén talán nyugodtan le is írná: a hagyomány annyit jelent, mint újra és újra forradalmasítani a múltat, hogy a múlt folyamatosan jelt adhasson a létezéséről. Esetleg még azt is hozzátenné, hogy a hagyomány legkevésbé természeti jelenség, hanem a legemberibb csoda, mivelhogy az értelem és az akarat napja is süt fölötte."

            "A hetvenes esztendők magyar fiatalságát az eredetiség nyűgözte le. A fényes szellők ifjúságának népzenei és néptáncos mozgalma fölött még erősen ott villogott Bartók és Kodály pedagógusi és módszerbeli szelleme is... A fiatalok mostani mozgalma fölött már csak a bartókiság személyeken és korokon túli szelleme süt. Egy-két esztendő elég volt ahhoz, hogy a népdalok fölül a szél elfújja az iskolai zenei órák hangulatát. Hogy a zongora klasszikus hangszere helyett előkerüljenek a dudák, a nyenyerék, a dorombok, a töröksípok. Hogy éneket s zenét ne közvetetten, kottából tanuljanak, hanem közvetlenül azoktól, akik több száz vagy több ezer éves örökséget hoztak a torkukban idáig... Mert a stílus nemcsak az irodalomban, de énekben s táncban is azonos az emberrel. Ebben az esetben magával a néppel."

            Várakozás: " Várok, magam se tudom, mire./ ... Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el./ Valami, aminek szállni kéne/ a homlokom felé,/ ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő/ atlanti habok suhogtak valamikor/ vagy a rovarszemeket is kiégető,/ háborús tüzek,/ de csak egy kilúgozott galamb húz el/ ferdén az arcom előtt./"

            Anyám fekete rózsa: "... Anyám az ijedtségtől/ dadog és bereked./ Sötét kendőjét vonván,/ magányát húzná össze:/ ne bántsa többé senki,/ félelmét ne tetőzze./ Anyám utakon lépdel,/ s nem jut el sehova./.. Nyár van égen és földön,/ zene szól, muzsika,/ anyám csönd-sivatagján/ el kell pusztulnia./... Anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi - /Bejön egy madár érte,/ s csőrében elviszi./"

            Jók voltunk, jók és engedelmesek: " mint a cigánymeggyel teleaggatott kisfiúk a sétatéren,/ nem tapostuk le a gyöpöt s nem aknáztuk/ alá a parkba kiültetett dáliákat./ Jók voltunk, és engedelmesek:/ a hátbarugdosott, kósza kutyákért/ még álmunkban is fölszisszentünk,/ de a meghunyászkodó férfiak szemét,/ mint egy karambol vértócsáit, kikerültük./... sajgó orrcsontunk fölött szoknyásan/ lépkedett át a balszerencse,/ céljához ért velünk a múlt,/ de mi még mindig egy trombitás bál emlékét/ dédelgettük a háborúból,/ mintha egy megtömött, rózsaszín zsák/ álmodott volna helyettünk éjszakánként."

            "Nemeskürty kérdése nem csupán szónoki kérdés, de számonkérés is. Baráti felszólítás, hogy miféle bozótosban vagy istenszékében ülök, amikor ez a megviselt idegrendszerű ország ismét összezavarodhat, kishitűvé válhat s alig akad ember, akire legalább a fél fülével odahallgathatna. Mit válaszolhatnék Nemeskürty Istvánnak. Csakis az igazat. Az, hogy az elmúlt évtizedek közéleti küzdelmeiben elfáradtam, megkoptam, csalódtam - csak részben igazolná visszahúzódásomat. Különösen a 98-as választások után, amelyek sok mindent visszaadtak nekem a kilencvenes évek elején eltékozolt reményből. A fáradtságnál, a kimerültségnél komolyabb nyavalya zuhant rám: elszállt belőlem az ihlet. A politikai fűtöttség... Az utolsó évek közélete inkább csak súrolt, fölsebzett, ahelyett, hogy lázba hozott volna. Miért politizáltam én régen természetesen, töprengések és aggodalmak nélkül? Egyszerűen azért, mert úgy gondoltam, hogy az államteremtés, a kormányzás, a közösségteremtés eredeti eszméje nem járhat messze másféle alkotóképességek sugallataitól, így a tisztességes politizálástól sem és ha ez igaz, akkor a politizálás művészetéhez is ugyanúgy szüksége van az embernek ihletre, mint egy kép megfestéséhez vagy egy társadalmi dráma megírásához."

            "Zörög az újság, mocskolnak megint./ Fizetett, nagy köpködők céloznak meg/ bátran maguknak. Nászi düh vagy halotti/ tor mámora tört ki rajtuk: gyönyörrel kiabálják, hogy az elaltatott/ kígyót én rejtettem el a szétdöncölt/ virágcsokorban, én, én az epres tálban is./ Ma még csak sima cselszövő vagyok/ nekik, jég-tűkkel alvó vezér, háborúk/ megtervezője, hattyúkkal ágyútűzben,/ de holnap már, mint csapongó tolvaj,/ lopni is fogok: pénzt, harangot, kegytárgyat,/ makarónit s égen nyargaló kiscsikót,/ mert odáig is fölér a kezem./... Ne tudjátok meg soha, üvöltő jótevőim,/ micsoda édenkertekbe járok még ma is éjszakázni,/ megmenteni tőletek magam s nézni alulról/ hosszan az átvilágított jegenyék csúcsát./"

            "Hogy mit hoz majd ez a rendkívüli, mert minden eddigitől elütő változás, egyelőre még megjósolhatatlan. Annyi bizonyos, hogy átmenetileg mindenképpen szellemi többszólamúságot készít elő, nemzetközi műszóval: kulturális pluralizmust. Az iparilag fejlett országok európai szerkezetű kultúrája mellett olyan kultúráknak is egyenjogúságot ad, amelyek - alkatukat nézve - mítosziak, vagyis a mi racionalizmusunkkal szemben inkább esztétikai jellegűek, s közvetlenebbül kapcsolódnak még a hagyományokhoz: az ősművészetekhez, népművészetekhez. Ha jósolni kár is, annyit azért megkockáztatok, hogy egy új ötvözet keverésében és kiöntésében a főszerep továbbra is Európáé lesz. Pontosabban a román kori művészetet, a gótikát, a reneszánszot, a felvilágosodást, a tizenkilencedik századi nagy regényt s a modern tudományokat létrehozó Európáé. De ez a főszerep már egyáltalán nem kizárólagos. A több száz éves lángésszel épp az a létra ingott meg, amelyen az égnek is nekitámaszkodva - legmagasabbra jutott: a tudomány létrája. A tudományé, amelynek - eredetét és lényegét tekintve - ugyanúgy kulturális ügynek kellett volna maradnia, ahogy egy székesegyháznak vagy a mozarti zenének. Hogy a szörnyű méretek és szörnyű csodák árnyékából van-e visszatérési esély itt is a forrásokhoz, mint a kultúra némely más területén, ne is kérdezzük. Mert kérdezni és választ keresni is már csak egy másik írás föladata lehet."

            Jóslat: "Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti/ utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad./ A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból,/ az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,/ ki a szabadba, a fák közé/ és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal./ A parkokban tücskök,/ a jövendőmondó szobrok tövében/ részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit./ A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké./"

            "A sokféle műfaj kezdettől fogva egy gond irányába sodor. Az elszemélytelenedés nagy háborújában mindenáron megőrizni a személyiség, a lírai én jelenlétét a világban. Mert hiába történnének akár csodák is a földön, ha ezek a csodák már nem érdekelnek minket. Hiába jönne el ablakomig a tenger, ha én, a vendéglátó, már semmit se tudnék magamról."

            Egyszer majd ez is elmúlik: Kósa Ferencnek: "Egyszer majd ez is elmúlik,/ ez a zűrzavar/ s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,/ hetekig hintáztat majd a szél/ s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok./ Se bedűlt szemek, se vérdarabok/ s mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt/ nem riasztanak./ Aki enni kér belőlem, enni kap,/ aki világot akar látni, azzal elutazom./ A visszahódított test,/ mint háborút átvészelt cimbalom/ szól majd mindenkinek./ Erősebb leszek, mint a vértanúk/ s a földből megszökő szerelmesek./ Elszéledt barátaim is visszatérnek:/ egyikük arca nyugtalan külváros lesz,/ a másiké tanya-rom vagy éppen Európa -/ Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat/ s ami velünk veszett, velünk támad föl újra./ Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek/ ezt a nevet adom: világ./ S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,/ földre nyomó súlyom,/ Dózsa-koronám./"

            Lehetem volna én is: "Lehettem volna én is leitatott,/ mocskos frontkatona: hadonászó/ s lövöldöző rumhős, rumvitéz,/ a halál ivócimborája, ki hátratolt/ rohamsisakban jár és szuronnyal/ csiklandozza meg az összegömbölyödött/ sündisznók és a reszkető nők/ hasaalját, aztán egy birsalmát/ szúr föl vele, hogy Holdja is legyen./ Készen volt hozzá minden: ég, föld,/ behívó, parázna dobolás, készen a/ végtelen utak. A holtak legújabb/ szótára, melyben a csontnak/ s az elveszett szemnek több neve van./ Készen az anyasírás az elsötétített/ házban, ahonnét minden éjjel megindultak/ volna a meleg pogácsák és a forró/ kanalak a hómezők felé./ Hallom kattogni most is/ a lángolva futó vonatokat,/ vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket/ az erdőn, melyek még mindig engem keresnek/ fától fáig. Hol maradtam el tőlük?/ S a tetűktől: a tökéletes,/ kis halál csicskásaitól?/ Angyal vigyázott rám? Elrühesedett/ ápolónő vagy az anyás Vakszerencse?/ A kihaló istenek közül Egyvalaki,/ aki rám csukott titokban minden/ ajtót s harangzúgásba öltöztetett?/ Zúg, zúg bennem most is a harang,/ de összekormozott szobákról álmodom mégis/ és röpködő, véres ludakról ágyútűzben."

Kühne Katalin

            Ez volt az utolsó részlet Csoóri Sándor írásaiból. A hallgatóságot mélyen megérintette ez a műsor. Hosszan tapsoltuk meg az előadóművészeket és a műsor szerkesztőjét. Csoóri Sándort a hetvenes évek közepén hívták meg Miskolcra, a Kossuth utcai - akkor még - Nevelők Házába. Hatalmas tömeg sorakozott előtte, én is köztük voltam. Kíváncsi voltam rá, mert köteteit rongyosra olvastam. Tiszteltem bátorságáért, reményt adó szavaiért. Hamar eltelt a két óra, amíg őt hallgattuk,  szinte perceknek tűnt. Szédülten, megigézve vonultunk hazafelé barátaimmal, némán ballagtunk, annyira elbűvöltek bennünket gondolatai, hogy még hetekig hatása alatt voltunk. További köteteit is megvettem, azóta is többször előveszem. Amikor könyvtárunkba szerettem volna elhívni, telefonon sikerült őt elérnem. Bár örült az érdeklődésnek, kedvesen elhárította. Elmondta, hogy lelkileg összetört a támadások súlya alatt, ezért nem vállalhatja. Sajnos nem volt módom vele többször találkozni, de ezek a kivételes alkalmak és írásai, vallomásai nagy nyomot hagytak lelkemben. Úgy gondolom, a Feledy-ház látogatói is ugyanezt érezték ezen az emlékesten.

Kühne Katalin

___________________________________

Fotók: Kiss Ágoston