Találkozások a Magyar Széppróza Napján

2018. február 16-án, 17 órakor 

a Múzsák Kertjében 

(Feledy-ház, Miskolc, Deák tér 3.).

Beszélgetés Fecske Csaba József Attila Díjas 

és Györgyei Géza Szabó Lőrinc-díjas írókkal.

________________________________

Találkozások a Széppróza Napján

A Feledy-ház vendégei a Magyar Széppróza Napján Fecske Csaba József Attila-díjas és Györgyei Géza Szabó Lőrinc-díjas írók voltak. Bemutatták Fecske Csaba Kiűzetés és Györgyei Géza Elhagyott harcmező című készülő kötetét. A beszélgetést a két író vezette, a szemelvényeket Ötvös Éva és Vajda Éva színművészek, Takács Anna előadó, Balázs István és  Koncz Károly György Radnóti-díjas versmondó olvasta fel. A beszélgetés mottója: "Jókai Mór: Az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél". Versek és novellák hangzottak el, közben a két író beszélgetett önmagáról, egymásról, kérdezték társukat és a közönséget. 

            Fecske Csaba: A nemlétezőről: "a boldogság nem szalvéta/ amivel megtörölheted/a szádat

étkezés után//a boldogság nem futball-labda/ amivel gólt rúghatsz/ a legjobb kapusnak is// a boldogság nem záptojás/ amely förtelmes bűzt áraszt/ ha eltörik// a boldogság nem kétágú létra/ amely elszalad veled/ ha rosszul egyensúlyozol rajta/  plafon festése közben// a boldogság nem vekker/ amit mindennap föl kell húzni/ hogy időben ébresszen reggel/ a boldogság nem harmatcsepp/ amelyben visszatükröződik/ a kelő nap// a boldogság nem szalmaszál/ amelybe kétségbeesetten kapaszkodnál/ ha már minden kötél szakadt// a boldogság nem zsenge pázsit/ amelyre ledőlhetsz szerelmeseddel// a boldogság nem vicc/ amin teliszájjal lehet nevetni/ még akkor is ha csak úgy eszedbe jut// a boldogság nem sportkocsi/ amelynek volánja mögött imponálni/ tudnál a csinos nőknek// a boldogság nem luftballon/ amit felfuvalkodottságodban/ meg akarsz hámozni/ a boldogság nem//" Fecske Csaba: Anélkül hogy tudnám: "megértő vagyok hallgatok róla/ mint sötétjében a szén hogy elmúlt/ a tavalyi év egy sokat igérő szép tavasz/ elmúltak napok amelyekben// benne voltam nyakig nemcsak megértő/ óvatos is vagyok bennem te ne keresd/ önmagad senki se keresse amit elveszített/  vagyok mint földben a gyökér hallgatag// vajon ez ami van mind jár nekem/ következmények nélkül bezsebelhetem/ magamévá tehetem azt ami a másé (is)esetleg mindenkié// elhiggyem-e hogy olyan sok szót/ meg tudok tölteni magammal/ annyi évet valóban én vagyok/ ez a sok hihetem-e// zörögnek a hajnali város első villamosai/ az egyiken egy itt felejtett év mosolygós/ kalauznője kezében csillogó lyukasztó/ zötyögünk át a városon  az obligát// kérdésként heverő  Széchenyi utcán válasz/ nélkül ő már ha él se létezik a menetjegy is/ érvénytelen még a csilingelés is az/ a kirakatok üvegét bezúzta a félhomály// izgatott eső siratja a fényes múltat mely jelen korában/ szebbre volt hivatott lassan már magamnak sem/ vagyok elég ne azonosíts avval akit még/ szeretni tudtál átfúj rajtam jeges huzatként// az idő átsüvítenek sorsok szavak/ létem picike hamuját a semmibe szórva/ mintha hosszú idő után kisütött volna a nap/ pedig csak rám mosolyogtál// olyan volt ez a mosoly mint fényfolt a fák alatt/ sietve lépek át egyik pillanatból a másikba/ mintha ismeretlen szobába nyitnék ahova mindig is/ vágytam anélkül hogy tudnám mi van ott//" Fecske Csaba néhány szóval bemutatta kötetét. Ezután Györgyei Géza írása következett, ebből csak az elsőt közlöm: Györgyei  Géza: Szerelmes téma – négy tételben: "Az  uszodában ismerkedtek meg. Éva már jó nevű versenyző, Ferkó csak tehetséges volt, de semmit nem tudott komolyan venni. Az edzést sem, Évát sem. Az országos bajnokság előtt, az utolsó edzés után kísérte először haza a lányt. A medencében közepes eredményei voltak, de a lányoknál verhetetlen volt.– Húzd fel a combod! – szólt rá a sötétben a lányra, és a múzeum falának támasztotta. Éva harisnyáján megpattant egy szem, az érdes tégla felhorzsolta a combját. Másnap a döntőbe sem tudott bekerülni.Moziban voltak, amikor hányinger fogta el. Egy francia krimit néztek meg, de a film közepén ki kellett jönniük. Ferkó ekkor pofozta meg először.– Már elvetetni sem lehet? – üvöltözött, mert nem hitte, hogy ezt teheti vele egy lány.Az esküvőn mindenki azt mondta róluk, szép pár. Éva edzés helyett intézte a szüleitől kapott lakás mindennapos ügyeit, mosott, főzött, takarított. Esténként, ha Ferkóra várt, tükörben nézte meztelen testét, lassan gömbölyödő bársonyos hasát. Szőke haját rövidre vágatta. Amikor a kórházba ment, már megvolt mindenük. Éva szüleitől megkaptak mindent. A hétvégi házat is. Ferkó apja elitta népes családja minden pénzét, nekik is alig maradt valami.Ferkó megutálta a panelt. Idegesítette. Jött a második gyerek, kicsi lett a lakás. Építkezni kezdtek. Ferkó cement, csempe után rohangált, Éva mesét olvasott a gyerekeknek. Rávette őket, hogy az ő szobájukban nekik kell rendet rakniuk. Ha bevásárolni ment, tömött szatyrokkal tért haza. A gyerekeknek örökké új ruha kellett, kenyérből mindig többet vett a kelleténél.Otthon fáradtan, csöndben ültek, mondani nem sokat tudtak egymásnak. Ferkó a televíziót nézte, sört ivott és böfögött, de megtanította sakkozni mind a két fiút.Az új házba gyakran hívtak vendéget. Ilyenkor a gyerekek korán fürödtek, és elvonultak játszani. Konyakot, viszkit ittak sok jéggel. A lemezt, amit feltettek, a vendégek választották ki. Táncoltak, kártyáztak. Vicceket meséltek. Éva hidegtálakat rendelt, néha meglepte vendégeit anyjától tanult édes süteményekkel. Ha dicsérték, szerényen mosolygott.Már hajnalodott, amikor a virágokkal teli erkélyen Ferkó Katit ölelgette. Kati imbolygott, könnyes volt a szeme. Éva Gáborral táncolt, közben szótlanul nézte férje és barátnője ölelkezését a muskátlik között. Azért sem szólt, hogy Gábor kellemesen meleg keze becsúszott pulóvere alá, a mellét simogatta.Éva másnap orvoshoz ment. Gyomrában szorosra húzott csomókat érzett. Nem volt beteg, csak nyugtatókat írtak fel neki. Napról napra csendesebb lett. Beült a sarokba, divatlapokat nézegetett, elkezdett kötni pulóvereket, sálat a gyerekeknek.Vendégek már csak ritkán vetődtek feléjük. Éva és Gábor véletlenül futottak össze. Beültek egy konyakra, szótlanul fogták egymás kezét a kerek asztal fölött. Később hetente találkoztak. Úgy érezték, csak egy kilincset kellene lenyomni, de féltek, magas kőfalat találnak az ajtó mögött.– Miért nem válunk el? Te is, én is – kérdezte Gábor – Legyen minden napunk meg-megújuló öröm!– Nem lehet – felelt Éva. Ha újra megkérdezi, beleegyezem, fogadta meg magában, és a cigaretta foszló füstjét, mint elmúlt, örömtelen életét nézte, melyből örökké hiányzott egy szó. Gábor kimondta.– Szeretlek – suttogta halkan. Éva gyalog indult haza. A gyerekek már nagyon várták. Magukhoz ölelte őket, de nem tudta minek örül. Ha ez az élete, ezt nem ő választotta. Lebontotta a kinőtt pulóvereket, újakat kötött helyettük. Háromszor olvasta el a Háború és békét. Az orosz klasszikusokat szerette. Elment a múzeumba. Mire az emeletet is végigjárta, fázott. Esténként fáradtnak érezte magát, nyugtalan álmai voltak. Reggelre csak az uszoda maradt meg benne. Kívül egy érthetetlen, kemény világot érzett. Mindig csak lépett egyet a dolgok után. Ez lett az élete. A rózsabokrot metszette, amikor egy hatalmas, fekete madár repült át a kerten.– Megöregedtem – mondogatta magában.Ferkó a vasárnapi reggelinél újságolta: – A nyáron Olaszországba megyünk!– És beülünk egy gondolába – mosolyodott el Éva, és a herendi készlettel a konyhába indult."

            A többit majd olvashatják kötetében, legyen ez meglepetés. Györgyei Géza a maga szerény módján csupán néhány szóval ismertette készülő kötetét, ebből azonban kiderült, mennyire sokoldalú író. Emlékeiből, gondolataiból összeáll majd egy új megvilágításban az a korszak, amelyben felnőttünk, ahogyan éltünk. Most Fecske Csaba verseiből idézek: Tragikus nyár: " a partról riadt kamaszok/ bámulják a fényes vizet/ ahol halak buknak fel a mélyből/ ezüstös néma sikolyok// fenyők taposnak a vízbe/ árnyékukat a partra visszadobva –/ bordák kosarában kifogott halként/ vergődik a szív a félelem// és izgalom sötétje árnyékolja/ szemüket az erdő nyöszörögve/ indul a gát felé ahol unatkozva/ vár sorsára a víz a napsütésben// a levegő most törékeny üveg/ csörömpölve zúzza szét a/ legfinomabb mozdulat az üres ladik/ szégyenkezve ringatózik a tó közepén// " Mi lesz veled: "ma rád gondoltam nemlétezőm/ szőke voltál és kék szemű/ mint nővéred és bátyád/ akik mit se tudnak rólad/ nem hallották oázásodat/ cérnavékony hangodat/ mely cafatokká tépi az éjszakát/ nem látták első botladozó lépteidet/ nem fintorogtak pelenkád szagától/ nem érezték  kezed/ bársonyos melegét/ nem láttak nem hallottak/ nem éreztek irántad semmit hiszen egy nemlétezőt se szeretni/ se gyűlölni nem lehet/ csak nekem vagy szőke és kék szemű/ szívemet markolászó kisbaba  múlik az idő/ felnőtt vagy (lehetnél) már/ múlik megkezdetlen időd miként/ az én valóságosabb időm/ elmúltam hatvanéves -/ mi lesz majd veled nélkülem/ hová leszel ha az én agyam is kivet magából//" Távozás: "dúlt októberi lomb köhög/ ablakra falevél tapad/ a lépcsőn Ella néni nyög/ öreg nénike szíve nagy// szeretteit eltemette/ emlékezet hősei ők/ csontjaikkal megetette/ ama bélpoklos temetőt// Éva szép volt korahalott/ Pistike örök kisgyerek/ visszatérő kérdése volt/ tegnap is fütyörészhetek// vonít a hideg őszi szél/ eszeveszetten süt a hold/ halni készül mind aki él/ a mát zabálja föl a volt// álmos kis falu Tiszalúc/ hol szőke kislány integet/ ki ő róla semmit se tudsz/ Miskolcra – veszendőbe megy// a tükörben egy ráncos arc/ most éri tetten az időt/ volt siker persze s volt kudarc/ a kettő olykor összenőtt// a lépcsőházban félhomály/ unatkozó káposztaszag/ langyos szavakat rejt a száj/ üres a ház előtt a pad//" Ideje jött: "úgy néztél rám mintha kútba néznél/ mélyre ahol a tiszta víz fakad/ egy pillanatig nem voltam észnél/ nem tudtam ez most valóban te vagy/ ennyire kiszolgáltatod magad/ vagy tettetés csupán az egész/ bár nem vall rád játszol velem/ a szív (agy) olykor túlontúl merész//...a virágait locsolta éppen/ a locsoló megbillent a kezében/ úgy nézett rám mintha másra nézne/ mintha itt lettem volna de mégse/ nyár vége volt azt hiszem nyár vége/ nagy szárnyú árnyak ültek szemére/ nincs hova lenni a darab véget ért/ ácsingózhatunk újabb szerepért/ amit nem lehet én azt folytatom/ szalto mortálét csinálok vakon/ mozdulj nem éred el kezemet/ nem lehet ezt többé már nem lehet/ kérdezem van erre magyarázat/ kétség fut be mint repkény a házat/ utána vagyunk valaminek mi/ bár jó volt csak ok a szenvedésre/ kérdezem megérte mondd megérte/ nem is tudom mi az és miért/ hogy az ember pokolra megy érte// * mindennek eljön az ideje/ ideje jött a feledésnek/ új érzésnek lettem a helye/ vágyak – hol sietnek hol késnek/ elveszett szavaim ne keresd/ napot tetőz be minden est/ és új napot kezd a reggel/ ami volt – bár szép – feledd el/ szél és rigó hussan a lombból/ valami szép és könnyű  a fájdalomból//" Míg el nem tűnt: "azt mondta halkan de lehet hogy/ semmit se mondott csak én/ gondoltam azt amit talán mondania/ kellett volna legalábbis jó lett volna/ ha mondja s én abban a hiszemben/ hogy mégis mondta csak álltam/ szétmaszatolódott mosollyal arcomon/ lemondva arról a szálkás szomorúságról/ amit akkor éreznem illett volna/ tekintetében már este volt/ fáradt csillagok zörögtek/ hajával integetett míg a lassan/ araszoló sötétben el nem tűnt//"

            Az elhangzott versrészletekhez nincs mit hozzátenni. Mi, akik közel állunk hozzá, ismerjük Fecske Csaba szenvedéseit, fájdalmas jelenét, tudjuk, mit öntött szavakba a költő. Ezután ismét Györgyei Gézával osztotta meg gondolatait, majd az ő írását hallgattuk.

            Györgyei Géza: Csodaszép kísértet: "Valahányszor munkahelyet változtatok, előtte leiszom magam. Egy borongós péntek délután is csöndben figyeltem a Pityergő gyér forgalmát, Mariska pult fölé helyezett dús idomait, és magamban szidtam főnökömet.Tudtam, hogy már akkor szálka voltam a szemében, amikor a tél közepén apró hóembert építettem íróasztalára. Miután a napokban elvitettem magam igazgatói Volgáján a patyolatba, miközben ő lekéste a berlini repülőjáratot, a békesség kedvéért felmondtam. – Ez a negyedik – tette elém Mariska a rumot, hogy oldja bennem a feszültséget, amikor az ajtóban feltűnt Dezső, aki szereti őrnagynak szólíttatni magát, noha közismert munkakerülő. Meglepő volt, hogy vidáman, fütyörészve tartott felém. Ő az egyetlen a környéken, aki tőlem is szomorúbb, bánatosabb tud lenni, ha akar.– Ha meghívsz, meghálálom – ajánlotta, és már ott könyökölt asztalom túlsó oldalán. Sandán méregettem, hát közelebb hajolt.– Olyan történet, amiért a kopasz Anti bátyád egy hétig itatna – dicsekedett előlegbe, sokatmondó ábrázattal. Úgy tettem, mintha gondolkoznék, pedig mióta belépett, tudtam, mesélni fog. Nekem mindig mesél. Az öreg Thúryt, aki hajdanán főispán volt, majd a környék legbátrabb portása, a napi fél liter pálinka után Dezső a vállán viszi haza. Beletörődve intettem Mariskának, aki jól ismeri Dezső igényeit.– Katonatörténet – törölte meg száját az első fröccs után, miközben nikotintól sárga, ritkás fogsorával rám mosolygott, alaposan elcsúfítva így magát. – Ott kezdem, amikor az újonc már átesett az eskün és az alaki kiképzésen, tehát már alkalmas volt a haza védelmére, mégis ha éjszaka kellett őrséget állnia, félt. A félelem ellen nem kapott kiképzést. Éppen harmadszor állt őrségben, amikor hallja, hogy valami huhog a sötét éjszakában. Hegyezte városi zajokhoz szokott fülét, de nem tudta elképzelni, miért huhogna a város közepén egy bagoly? Az ilyesmi jobban előfordulhat az erdő mélyén, ami ide messzire esik, okoskodott magában. Pedig valami éles, félelmetes hangon huhog, állapította meg, és azonnal be is rezelt. Megtapogatta vállán a géppisztolyt, ám az sem nyugtatta meg, és a huhogás sem maradt abba tőle. Meresztette a szemét, de a sötétben nem látott semmit. A környéken egyébként sem volt semmi látnivaló még nappal sem, kivéve azt a szemközti, régi épületet, ami vagy száz méterre omladozott a laktanya kapujától. Két hatalmas oszlop állt a bejárata előtt. Az első menetgyakorlaton, amikor a hivatásos állomány feladata abból állt, figyelje, tud-e mindenki járni, néhány újonc nehezen múló bánatában megszámolta, hogy tizenöt lépcsőfok vezet a bedeszkázott bejáratig. Senki sem tudta, mire használják az épületet, ám a laktanyához semmi köze sem lehetett. Az újonc megdörzsölte hirtelen a szemét, mert nem hitte, amit lát. A régi, omladozó épület előtt, a két hatalmas kőoszlop között egy kísértet járkált. Bő, fehér lepelben libbent ide-oda és huhogott. Gondolhatod, mit érzett ekkor?– Megint berezelt.– Pontosan, hiszen soha életében nem látott kísértetet. Azt mondták neki, hogy fontos dolga lesz, a hazát kell védenie, és nem azt, hogy huhogó kísértetekkel fogják ijesztgetni. Becsukta a szemét. Gondolta, ez helyesebb, mintha felverné a laktanyát. Egy idő után a kísértet visszavonult, az éjszakára csend borult. Az újonc jelentette az őrparancsnoknak a rendkívüli eseményt, de a tizedes átsiklott fölötte. Másnap, éjfél után Tóni, egy bátor alföldi gyerek állt őrséget a kapunál, majd ő is remegve jelentette a huhogó kísértetet. Ettől már az őrparancsnok is gondolkodóba esett, ami nála szintén rendkívüli eseménynek minősíthető. Mivel már nem telt bele egy hét, és a huhogás egészen az ezredesig jutott, aki parancsba adta, hogy nincsenek kísértetek. Ennek ellentmondott, hogy egy ott sétált rendszeresen a laktanya kapuja előtt, és már nem lehetett őrt állítani elé. Ettől az ezredes csak emésztette magát, mivel nem jutott eszébe elfogadható megoldás.– Először fordult ez elő? – kérdeztem, mintha katonai ügyekben járatlan lennék. Dezső elengedte füle mellett a célzást.– Attól az ezredes sem tartott, hogy épp abban az órában sétál majd be az ellenség az őrizetlenül hagyott kapun, ám jelentős beosztásán és tekintélyén egyidőben esett csorbának vélte, ha tartósan őrizetlenül marad laktanyája. Tudta, végső esetben az állásába is kerülhet, ezért feletteséhez fordult tanácsért, hogyan tehetne pontot a kísértetre? „Lője le!” – utasította a megbeszélés után helyettesét az ezredes. Az őrnagy, engedelmeskedve a parancsnak, még aznap éjjel átsétált közeli tiszti lakásából a laktanyába, és oldalán az őrparancsnokkal, meg egy színültig töltött géppisztollyal kiállt a kapuba és várt. Néhány perc telt csak el feszült várakozással, amikor megjelent bő, fehér leplében a kísértet. Az őrnagy a kapu kőoszlopának támasztotta fegyverét, és addig húzta a ravaszt, amíg ki nem lőtte az utolsó töltényt is. „Az ezredes parancsa” – hajtogatta közben. Már hajnal felé járt, amikor megtudta az őrnagy, hogy a saját lányára lőtt, aki szeretett mindenből viccet csinálni. Csodaszép lány volt… – merengett el Dezső. Talán az italtól, talán a füstös kocsmai levegőtől szeme fátyolossá vált, tekintete a távolba révedt. Arcán hirtelen széles vigyor jelent meg, és úgy villogtatta narancssárga fogait, hogy hirtelen én is azt hittem, egy kísértet ül velem szemben.– Az ezredes parancsa – mondta befejezésül Dezső, és lehajtotta fejét, meg a maradék fröccsöt. Fura érzésem támadt, ahogy elnéztem Dezső fátyolos tekintetét, és a mai napig nem tudom eldönteni, higgyek Dezsőnek, vagy sem?…"

            A Magyar Széppróza Napjáról, Jókai Mórról emlékeztek meg a meghívott írók, majd befejezésül Fecske Csaba verseivel zárult az est. Ezekből kettőt idézek: Árnyékok: "már nem tűzi cipőd sarka/ a tóparthoz árnyékodat/ vízben tükröződő arcod helyén / a fuldokló délutáni nap/ jelenléted minden bizonyítéka/ odalett a közeli erdő neszezését hallani/ talán egy őz nemrég még szemünkbe/ bámuló szelíd őz szagolgatja nyomunkat/ de csak a szél kotorászik az avarban/ mintha lihegésünket hallanám amikor/ a megállóhoz rohanunk hogy elérd/ az utolsó buszt amely oly közömbösen távolított el/ mint sebész az elüszkösödött végtagot/ s én árnyékommal véreztem össze/ a buszmegálló betonját//" Dávid király könyörgése: "Ült a király, múlatta a napot/ múlt tetteken, volt vágyakon merengve.”(Rilke: Abiság): elkövettem amit nem akartam/ amit nem kellett volna elkövetnem/ és nem tettem meg mi szándékomban/ állt és meg kellett volna tennem/ ám erőt vett rajtam a gyengeség/ és most ezért is azért is lakolnom kell/ vonít házőrző ebem a lelkiismeret/ éjszakánként nem enged nyugodnom/ ritkás ősz hajam úszik a szélben/ mintha az idő szele mozgatná hitvány üstököm/ mintha az idő mely nem siet nem késik/ mindenben ott van a fák évgyűrűiben/ a kő mozdulatlanságában alvó gyermek mosolyában/ az agg folyton könnyező mindent eltorzító szemében/ a halott megkövült vonásaiban/ remegő inakkal lépkedek földemen/ mit eleim tapostak keményre akik ki tudja/ hová iparkodtak csak azt tudom hová jutottak/ ez a föld hamarosan elbocsát engem is/ jaj visszaút nincsen csak út kacskaringós/ gyötrelmes út melynek egy pontján szembesülsz/ majd azzal mit kellett volna másképp/ bizony fontosabbnak ítélted magad/ mint érdemeid engedték volna lehetőségeidet/ összetévesztetted az ildomossal rájöttél bár későn/ hogy semmit sem lehet az időbe belefojtani/ attól a legnehezebb megszabadulni ami sosem volt tiéd/ ó Uram légy irgalmas gyarló híveddel adj neki még/ néhány szép naplementét add búcsúzó sugarak/ földöntúli ragyogását tavaszi lombok zsolozsmáját/ bogozd ki benne az összekuszálódott szálakat/ ne bűneit nézd de szerelmes ragaszkodását/ te őrzöd az igazak útját és ő ha nem is volt jó/ szándéka mindig megfeneklett – törekedett a jóra/ olyan szeretett volna lenni mint a víz partjára/  ültetett fa mely kellő időben gyümölcsöt terem/ és örömét leli a vágyakozásban//".

            Ajánlom mindenkinek, aki a kortárs irodalmat kedveli, vegyék elő e két író köteteit, vásárolják meg, hogy otthonukban elmélyedjenek írásaikban, érdemes rászánni idejüket.

Kühne Katalin

______________________________________________

fotók: Papp Emese