UTAZÁS- A néma lélek hangjai

zenés vers felolvasóest 

2018.szeptember 7-én pénteken, 18 órától 

a Feledy-házban (Miskolc, Deák tér 3.)

Az esten Viola Barbara verseit előadják:

Petri Nóra - női hang, 

Balázs István - férfi hang

__________________________________

Hangok a néma lélekre

A Herman Ottó Múzeum, Miskolci Galéria, Múzsák Kertje Alapítvány rendezésében Viola Barbara és barátai adták elő egy Utazás történetét, amelyben Petri Nóra előadóművész adta a női hangot és Balázs István, a Múzsák Kertje Alapítvány elnöke, versmondó a férfi hangot. Barbara verseit tolmácsolták. Egy spontán baráti közösség alakult kollégáiból, művésztársaiból: Varga Krisztina - zongora,  Horváth Gyula - nagybőgő, Ritter József - gitár, Soós Tibor - ütő, Járdányiné MatakovIcs Kamilla - cselló, Bódi-Máté Ágnes - énekes és Viola Barbara fuvolaművész és költő. A közreműködők Viola Barbara verseihez választották a hozzáillő muzsikát.

            Megszólalt az első zeneszám: Bolling: Amoirouso, utána három vers: Elégia tél felé közeledve: "Közelít, már ideért,/ arcomba dúl-fúl a változás fagyos szele.../ a tél lehelete/ érinti csikorgatva arcomat./ 'Nem szabad - /hallom magamra csattanón hangomat -/ nem lehet fejem leszegnem!'/ Hisz akkor nincs út, nincs akarat,/ Akkor nincs tovább.../ 'Nem szabad fejem leszegnem!' -/ mondom rendületlen, míg tétován lépdelek/ fagyos szélnek támasztott piruló arccal.../ Harccal/ évődő élet a sors/ mi mindünknek adatott...// Cssst, hallod?/ kezed hűs nyomát morzsolom,/ hordozom szíved kicsit helyetted is magammal,/ a szabadban/ sorsod sorsommal feszül a tél hátán a szélnek.../ Nézz csak, nézz meg!/ Te vagy a támasz, mikor elfagyva botladozok a tél ág-bogán,/ lépdelek a tél lábnyomán...'//..." Mottó - nő: "Az arcodat látom/ Soha el nem tűnőn, folytonosan/ pislákol a lelkem.// A kérdéseket nem kell/ megválaszolni, egyszer/ történnek a válaszok maguktól./ Hamuból/ feltámadó főnix/ a lélek./ S az élet?/ Repülő, suhanó, ajándék,/ mit a sors adhat, ha akar./ Zivatar/ közepén álló/ behunyt két szempár vagyunk./ Mögöttünk a múlt,/ a jelen talán megtanul/ végre csikorogva/ jövővé válni.// addig könnyben ázva tanulj velem várni.//" Fénykép - férfi: "Szeretted, ugye?/ Mesélted mennyire/ Szeretted./ A bajokat csak/ Nevetted.// Hallottál, ugye?/ Néha nagyon fájón/ Néztél./ S a reménynél,/ A fénynél,// Felcsillant szemed,/ Ugye? S a szíved/ Dobbant./ Halkan, ahogy soha már/ Dobbant.//"

            Yiruma: Kiss the rain - fuvola, gitár, majd megint három vers: Disszonáns - nő: "A legtöbb, amit tehetsz,/ hogy szembenézel/ az élettel./ Elfogadod a lélekkel/ hullámzó tengert,/ önmagadat,/ s ne tagadd,/ néha túl messzire evezel,/ bár úgy hiszed, jól leszel.../ S ha zátonyra is futsz,/ hajódat magasról, pökhendi módon tagadón/ vakon inted el./ Színtelen/ csókok öblén nézed,/ miként fut el/ megannyi árny a parton,/ naplementébe hajlón/ bájosan, mosolyogva intesz/ a túlpartra, míg csendben összecsuklik a lelked/ némán sikoltva.../ 'majd holnap' - legyintesz magadhoz méltatlanul - holnap, reméled/ ha olvadna/ egybe a csillagos ég/ s a nappali fényár,/ akkor talán felállnál...// Rezignáltan ülsz a hajó ormán,/ s hallgatod felhúzott lábakkal/ ahogy ölelőn borul rád a selymes ég./ Istenem, de szép...// Bennem olvadva elfolyó, elfutó fénysugár,/ hajómmal összesimuló, tébolyult kék hullám,/ összefut a sima tenger éjben csillogó tükrén.// Holnap ülj le mellém!// Ekloga- férfi: "Futni, futni, futni,/ szállni, énekelni,/ s csak behunyt szemmel kergetőzni/ volna jó körbe, körbe.// Élve élni, égni,/ a kék égben lépni/ felhőről felhőre,/ az volna jó..../ Sárgán ömlő fényfolyó/ közepébe ugrani csobbanón./ Szivárványt ölelni, s kiáltani/ 'hahó!'... guruló nevetés.../ Boldog ez a kacagó feledés...// Repülni fénytörés/ kellős közepén,/ s a lét küszöbét meglesve,/ pimaszul megfricskázni a Hold fakó,/ rücskös ráncos orcáját.../ na, az volna jó csak igazán.// Csillag csillagporán/ megcsúszva hasalni,/ s hempergőn körbe, körbe/ forgolódva már látni, 'nicsak'/ felhők vesznek ölbe!!/ Futni, futni volna jó mindörökre.// Allegória - nő:  "Halk ruhájú léptek/ kongnak a belsőmben/ százszínű kertek/ szikráznak szemedben/ mikor belépsz./ Gyere közelebb!// Neked virít, csak Neked!// Lépj beljebb Kedves/ nesztelen tavon,/ halld, ahogy suttog/ a múlt, nagyon, nagyon/ fáztam,// míg nem voltál itt,/ nem voltál velem.// Lelkem titkos,/ virágos kertje ringva vár,/ kecses, szirom-ruhás/ parázs tulipán/ elhullajtja legszebb szirmait.../ csak maradj,/ ülj le itt,/ a puha, moha borította/ illatos föld ölén.// Zeg-zúgos ösvény,/ függőkert vagyok,/ a szívem, a nő,/ vacog, vacogni fog,/ ha nem jössz!/ Rád vár,/ csak Terád!// Öleld magadba ezt a zubogó világot,/ öltsd fel ezt az ezernyi/ vágyó, puha virágot,/ ringj velem,/ ing a tó.// Halk ruhájú léptek/ csitulnak kertemben,/ sziromlevél hull, elfekszik öledben.// Neked ragyog,/ csak neked.//

            Bolling: Affectuoso, és ismét három vers: Beszélgetés a tükörben - férfi: (Én): "Olyan idők járnak,/ mikor folyton fúj a szél,/ túlcsordul a tél,/ nem ölelheted a várva várt tavaszt,/ csak vágyódsz kókadón napmeleg után.// Oly hangok születnek,/ kik sosem halnak meg már,/ befészkelik magukat a fejbe, s így szád/ örök sikolyt lehel csak, akár/ valami rút szörnyetegé.//" (Tükör): "Tessék barátom, nézd,/ Ez a világ a tiéd,/ hol a hangod üldöző,/ s nem téged szolgáló gondolat.//" (Én): "Ostoba, torz alak!/ Olyan hang nincs, mi egyszer csak megáll./ Megmutatom,/ olyan ember nincs, ki feláll,/ de nem lép semerre.../ Indulok, hogy a tavaszt megkeressem,/ ha már magától nem talál hozzám/ napmelegbe burkolózva...// S egy nap ha megtaláltam./ Akkor ülj le mellém jó Barát,/ neked adom majd nevetve.// Papírhajó - nő: "Törékeny papírhajó/ Az élet./ Értsd meg!/ A vihar elől/ Nem menekül.// Halovány csillagok/ pimaszul leskődnek,/ mosolyogva, kacsingatva/ felette kergetőznek./ A vihar elől/ Nem menekül.// Csillagfénnyel úszó, tűnő/ papírhajó,/ nevető éggel/ merülő/ tenger-fény-takaró,/ A vihar elől/ Úgyse menekülsz.// Epilóg - férfi és nő felváltva: "Láttál már szemeimben/ Soha nem látott szikrát?/ Láttam egy rég meghalt/ Csóknak legszebb titkát.// Láttál már szívemben/ Fekete romokat?/ Láttalak Téged, s hitted,/ Boldog vagy.// Láttad már égve,/ Perzselőn lelkemet?/ Láttam egy percre,/ Elvettem s most nem leled.// S láttál már meghalni/ s hitted élni fogok?/ Láttam egy csókunk,/ Meghalsz s meghalok.//"

            Piazzola: Oblivion, és két vers: Kimondhatatlan - nő: (Magamban): "Bennem lopva égnek a szavak,/ Csillogó lángmadarak./ Bennem halnak a szavak.//" (Kimondott): "Várj, várj még./ Ne siess olyan messzire...//" (Magamban): "Bennem fájón dalol a hang,/ Elnémult csend-harang./ Bennem holtan kél a hang.// S ha kélt is, ó miért is,/ Magamba visszaszáll.../ A válladon ül az álmom! Várj!/ Ha elmész, messze, messze száll!//" Szatíra - férfi: "Ül a részeg az asztal alatt,/ torkán már rég nem/ ment le falat,/ csak borra bort vedelt.../ A férfi csuklott a sarokban/ és nevetett/ bután, sután,/ emberhez méltatlanul,/ míg szája bús szegletén kiserkent a nyál,/ mit elszánt mozdulattal/ még elkenni akart.../ - 'Vajon ki tette ide ezt a falat? - / gurgulázik magában,/ mikor egy pillanatra/ könyökébe nyilall a fájdalom.../ S a csepp a szájáról elfolyik a padlaton.../ Elillant egy perc alatt minden/ - 'Nyugalom!'- / Lélegez mélyeket,/ s bár most végre nagyon szeretne/ mégse tud csevegni./ Pedig végre kitörne/ sok-sok lélekben szenvedve elfojtott/ gondolat./ Így marad.../ Csukolva.../ Bambulva.../ Mormolva érthetetlen szavakat...// Különben jól van ez,/ marad a beszédes, ostoba nézés.../ Tetézni már rég felesleges ezt az életet beszéddel.../ Eltiporva, holtan fekszenek a reménnyel/ telt percek lelkedben holtan./ 'Jól van...' - mordul a részeg, míg/ a padlón görögve hengergő zöld üveg/ temérdek, opálos szilánkra szakad./ Mint a szív,/ ami meghasad./ A fiadé, ki józanul, az ajtófához simulva nézi.// Réged néz, Csóri,/ te Részeg! Ha tudnád,/ milyen mikor tehetetlen áll,/ s elborítja,/ az élet égni kíván benne el,/ Az apád részegen fetrengve/ dől a szobádban el/ csúful az asztal alatt!// Érdemel ilyet bárki is?/ Miért nem szereted a fiadat?// Tudod is te!/ A részegség elvakít,/ Még szerencse./ Szégyellnéd magad igazán te is,/ ha tudnád az életed valójában/ mekkora kelepce,/ hová csak sörre, borra valót raktározol./ 'Lakmározol!' míg/ vakon éled végig a saját életed./ Mondd, mikor meghalsz,/ lesz majd, ami lepereg/ szemed előtt?// Már nem látod a bortól,/ de megöltél mindent magad mögött.//"

            Kimenék én... - gitár, fuvola, ének: (Elmúló anapestusok) - nő: "Tovaröppen a szerelem/ taligát tol a vizeken/ nesztelen suhan át.// Fut a tűz vízen fakuló/ suttog a percmutató/ csendeden fagy meg a szél.../ Csst, ne beszélj!// Fodroz a tó kacagó,/ összecseng, halld,/ "hahó".../ eltünedez az a perc,/ csók-szavú, múlt-szívű nesz...// Tova száll minden szerelem./ Elmédben gyalogol./ Tó szíve vágy, dala perc.// (Gyászirat) - férfi: "Mikor a pillanat/ ragyogó fénysugarakra hasad,/ eljött a perc, hogy halni térsz,/ s a szív megszakad./ Az enyém is, a tiéd is./ S te némán, szótlanul ernyedsz/ életből halálba./ Az anyag elterül/ értelmetlenül./ Nem dobban, nem hevül/ a szív többé,/ csak hamuként oszlik/ részről részre megszámlálhatatlanul./ A vér megszűnik pulzálni megannyi-szerte,/ fegyelmezetten megáll, s közben sután tanul/ egykor oly sok álmot látott/ szemhéjad lecsukódni./ Immár végleg sötétbe vonja/ fénytelen szembogarad.// A lelked kérdőn áll tested felett,/ tehetetlen nézi holtodat./ Tán elrepül.../ Tán ott marad...// A hamu porrá lényegül,/ szégyenben szélbe száll messzire,/ s ellepi arcodat a por, a gondolat...// Csst.// Ne nézd soká a holtakat./ Hallgasd a csengő-bongó lelkeket!/" (Élő-lélek) - nő: "magad vagy az életed kellős közepén,/ hol nincs te vagy én,/ körülötted meztelen mind egyre csak forog, forog a világ/ s a lélek ha meg-megáll,/ fulladozol... immár/ tért követelsz különben omladozol,/ foszlik az anyag, mit a semmiben az örök forgáshoz az élet követel,/ s eljövel a perc, mikor meg kéne állnod, de/ szétválik benned az anyag,/ nem marad/ magában./ mind nyughatatlanok vagyunk/ a lét áttetsző, puhán hullámzó tavában,/ különben megfagyunk.../ fogd meg a kezem, mikor középen itt meghalok,/ s akkor ellipszis lesz a kör,/ már nem magam vagyok középen/ a nemlétben/ a lelked a lelkemmel érzem,/ hol gyorsul, hol lassul, de körbe, körbe jár.../ ez az élet, a halál.../ lélek-sugár az ellipszis/ csillámló ködében megfagyva,/ igéző, sugárzó csillagár...//

            Morricone: Lolita - clavicord, fuvola, pianino: (Tóparti séta) - nő: "Táncol a lenhajú lány,/ Angyala, angyala már/ Rég megpihent messze, messze.// S fodroz a tó, szíve vágy,/ Hajnala, bús szíve kél,/ Halld! Összecseng.// Megpihen, árny a padon,/ Száll, csak száll, ege szó,/ Ég a lenhajú lány.// Ég, ég, haja rég fakuló,/ Lenhajú, ősz takaró,/ Tánca se, élte se ágy.// S halkul a bús jegű tó,/ Tél pihen, s tánca fakó:// Holt szívű lenhajú lány.

            Utolsóként Hans Zimmer: Inception - gitár, fuvola: (Üveg-virág) - férfi és nő felváltva, zenére mondják szaggatottan: "Szív nélkül élni,/ mintha üvegfalak mögé bújtál volna,/ guggolva, fogad összeszorítva/ lehelz rá fátyolosan,/ ujjad újra meg újra végigcsusszanón csíkot/ húz a nedves üvegen./ kissé tapad az ujjad hozzá, vacogsz/ dermesztő hideg van odabenn./ Üresen mered tekinteted az útra kinn,/ nem tudsz kilépni, a vaskos kín/ vigyorgón átölel./ csak nézed miként halad az élet melletted el.// Dermedten az üvegnek támasztod/ csapzott, ráncos homlokod,/ hidegen tapad tükrén a csillogó falnak/ a tekintetek bambán elhaladnak/ a túlról a mélyen ülő ránc/ csak egy narancs folt opálossá repedt széllel/ Belül a széllel táncolnak fürtjeim,/ mik bohón omlanak szerte széjjel...// Nyitnám ajkaim, de inkább leülök./ Üveggolyót veszek a kezembe./ Olyan mintha az enyém lenne,/ de a közepén csillanó díszt sosem érinthetem./ Elteszem, hűvösen simítja a ráncot fakó kezemen,/ míg erősen úgy teszek, mintha nem kellene,/ aztán úgy, mintha nem volnék itt, eldobom az órámat is,/ reccsen, illanó csík,/ nem is köszön./ Nincs magamhoz közöm.// Üvegbe zárt szív, nem dobog./ Egy cigarettáért torz vigyorral/ az arcomon zsebembe nyúlok/ s a szívem megadón roppan egy nagyot.// Szívom a füstöt, haladok.// Behunyt szemmel görnyedek,/ az üveg a legszebb mosollyal rám nevet,/ 'kire vársz? Nem jön el.'// 'végy egy követ.'/ S a túlról valaki integet./ Venni egy követ nem merek.//

            Egy fiatal költőt és zeneművészt hallottunk. El sem hittem volna, hogy ezek az ő gondolatai. Korábban találkoztunk vele személyesen, így el kellett hinnem. Verseiben olyan élettapasztalat van,  amit csak egy idősebb költő tud leírni. Azt nem tudom, mennyi benne a képzelet és mennyi a megélt valós helyzet, de ahogyan ezeket a történeteket érett költőként megfogalmazza, magáénak vallja, megérinti lelkünket. Szomorúság, gyötrelmek, gyász és a boldog szerelem, a természet gyönyörűsége ― mind-mind előfordul verseiben. Beszélgettem vele már korábban is, akkor is éreztem, hogy nagy művész, nemcsak fuvolistaként, hanem fiatal, szép alakja mellett lelke is elvarázsolja hallgatóit. Gondolom, mindezt elődeitől örökölte, ő pedig magas szinten tovább adja olvasóinak. Alig várom, hogy megjelenjen hangoskönyve és nyomtatott kötete. Ha erről értesülök majd, megvásárolom. Ezt ajánlom azoknak is, akik nem lehettek jelen e csodás bemutatkozáson. Az előadóművészeknek és a zeneművészeknek is köszönjük, mert nélkülük ez az est nem jöhetett volna létre.

Kühne Katalin