Cseh Károly-emlékest
Hirtelen halálának hírére összegyűltek Cseh Károly költő, műfordító barátai a Dőry-pincében, hogy rá emlékezzenek. Az Irodalmi Fonó előadóművészei közül többen évtizedek óta mondják Cseh Károly verseit, Ötvös Éva az ország távoli vidékeire, határokon túlra is elkísérte őt író-olvasó találkozókra. Meghitt beszélgetésekre emlékezett Koncz Károly György, Fecske Csaba, Némethi Lajos, Györgyei Géza, Pankucsi Márta. Az előadók verseivel idézték fel életének meghatározó eseményeit. A gyertya érte égett az asztalokon. (Kühne Katalin)
Cseh Károly 1952-ben született Borsodgeszten. Az egri tanárképző főiskolán szerzett magyar–orosz szakos diplomát. Tanított Halmajon, később Mezőkövesden dolgozott. Első verseit a mezőkövesdi Matyóföld közölte, majd megjelentek költeményei a Napjaink, a Hevesi Szemle, az Új Forrás, a Holnap, az Új Holnap, az Ezredvég, a Hitel, a Magyar Napló, a Zempléni Múzsa hasábjain, és még hosszan sorolhatnánk azokat a kiadványokat, napi- és hetilapokat, melyek rendszeresen közölték írásait. Saját művei mellett több nemzet – így például török, tatár, csuvas, litván és japán – költők verseit is fordította. A Kelet Irodalmi Alkotócsoport alapítójaként részt vett a megye irodalmi éltének szervezésében, szívesen vállalkozott író- olvasó találkozók vezetésére, a költőtársak bemutatására. De Cseh Károly ezekben a „prózai” műfajokban is költőként szólt a hallgatóságához. Nemcsak irodalmi éltünk jelenlegi helyzetének értő elemzése, hanem a megfogalmazás módja miatt is érdemes elolvasni a következő sorokat.
„Mostanában, a zömmel politika által atomizált világban, mindinkább megnő a művészetek, s ezen belül az irodalom helye és felértékelődnek az emberi kapcsolatok. Paradox módon, első látásra mintha mindennek az ellenkezőjét tapasztalnánk, a felszíni áramlatokban, úgy érezve, kilátásunk csak a kilátástalanságra nyílik. Mégis, mint vízerek ezüstcsillámaiból a forrás, úgy sorjáznak össze, szinte láthatatlanul, az alkotók és az alkotások, melyek együtt irodalmat teremtenek. Néha falusi árvultságban, néha szürke panelmagányban vetülnek papírra sorok, és sűrülnek össze művekké. Ha túlburjánzik a politika, alatta – védekezésképp – ott zsengéll a vers vagy a próza, s majd később kihajt, virágba borul és termést hoz. Soha nem volt talán még ennyire szükség az egymásba kapaszkodásra (de nem hajba kapásra!), mert oly időket élünk, mikor egy-egy alkotó, akár cellájában, mécsese fényénél a szerzetes, oly magányosan virraszt papírja fölött. Mintha a közösség hiányát sok-sok kis cella rendeltetne pótolni. Mécsvilág itt is, mécsvilág ott is – de nem tud világossággá vagy már világlássá sem kiteljesedni. Pesszimistáknak ez olybá tűnik: most temették a költészetet, s a sok apró fény: a líra Halottak napja... Bizakodó(bb) vagyok: ha metaforát kell választanom, én inkább a mécs-lángnyi fénykörben körmölő mellett teszem le a voksot – gondolva távlatokra, ünnepekre újra. S a minden múlandóságok korában ez túlemel a mindenek múlandóságán...
Konkrétabban: hiszek egy megint megújuló és továbbélő irodalomban! Mi is szükségeltetik ehhez szerintem? Mindenekelőtt alkotás(ok), s olyan alkotók, akik még hisznek a szóban, és egymásban/egymásnak. A kapcsolatok szétszakadt-szétszakított láncát, szemenként, ismét össze kell kapcsolni. A magunkba zártságból nyitni kell egymásra.
A helyet és szellemet illetően, itt, Észak-magyarországon, a huszonnegyedik órában vagyunk, hogy a kettőt – újra – a hely szellemévé tudjuk emelni. Megint irodalmi csoportokra, ülőhelyekre, körökre, egyesületekre van szükség: olyanokra, melyeket sem a helyi, sem a felső, fennen inogó hatalmak/hatalmasságok nem tesznek politikájuk szolgáló lányává, de kitartottjává sem. Egyedül az értékrendre – az értékre és mértékre – épülő társulásoknak lehet csak létjogosultsága…”
(Elhangzott az Írószövetség Észak-Magyarországi Csoportjának 2011. november 21-i közgyűlésén )