IRODALMI FONÓ

A 71. találkozó témája:

 

A Múzsák Kertje Alapítvány és a Gömörország Kulturális Egyesület márciusi Irodalmi Fonó sorozatában Fecske Csaba, József Attila-díjas költő összeállításában hallhattuk a Nem múzsák, költőnők című műsort a "fonósok" előadásában. Mikita Dorka, Ötvös Éva, Petri Nóra és Koncz Károly tolmácsolták a magyar női líra kiemelkedő képviselőinek alkotásait. 

Koncz Károly György, Radnóti-díjas versmondó köszöntötte a jelenlévőket, elsősorban a nőket a Nemzetközi Nőnapon: "Nem szeretem az olyan ünnepeket, amikor évente csak egy napon ünnepeljük az édesanyákat, a nőket, én azok közé tartozom, aki minden nap tisztelettel és szeretettel fordul feléjük. Most virág helyett ezt a műsort adjuk át a közönség nő tagjainak." 

A 19., a 20. században és a napjainkban alkotó költőnők gyönyörű soraiban felidéződik az a világ, amelyben éltek, élnek. Koncz Károly Petőfi Sándor versével köszöntötte az itt megjelent hölgyeket. 

Petőfi Sándor: Szeptember végén : "...Elhull a virág, eliramlik az élet.../ Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!/ Ki most fejedet kebelemre tevéd le,/ Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?/... Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,/ Fejfámra sötét lobogóul akaszd,/ Én feljövök érte a síri világból/..."

Szendrey Júlia: A költészethez : "...Csak egy maradt, egy szent kép birtokomban;/ Feldúlt egyházam oltárképe volt,/ Tekintetem föl, a magasba hívá,/ Míg térdem le, a porba roskadott./... Te képed volt ez, oh költészet! képed./ Az egyetlen kincs, mely enyim maradt./ Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,/ Vetvén reám egy fényes sugarat./ Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől/ Mint égető nap, áradjon reám/ Habár fényedben, oh én istenségem,/ Foszló harmatcsepp leszek én csupán!/"

Kaffka Margit: Lackó : "Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,/ Édes, lihegő, bimbószínű lény./ Vér lüktet benne! Eleven valóság!/ S nézem kétkedve, tanakodva én./ Vánkospihéit elzilálni félek,/ Már szétterült az álmaim felett,/ Már átölelem féltve, mikor ébred,/ Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!/ --- A te szemeid a leggyönyörűbb szemek./... - Hát vége volna a titáni hévnek?/ Nagy száguldásnak viharparipán?/ Közelebb jöttek-é a messzeségek?/ Nem! - Csakhogy itt engem keres az élet./ --- Az csak a párna fodra, Csacsikám!..." 

Nemes Nagy Ágnes: Fák : "Tanulni kell a téli fákat/ Ahogyan talpig zúzmarásak,/ mozdíthatatlan függönyök./ Meg kell tanulni azt a sávot,/ hol a kristály már füstölög,/ és a ködbe úszik át a fa,/ akár a test emlékezetbe./..."

Károlyi Amy: Déli szél : "Valami pici, percnyi lét a holtaknak is megmaradt,/ átmelegíti őket a föld,/ átmelegíti őket a nap./ A nyárnak kelyhe cseppen, csordul,/ kosarában az alma érik,/ kosarából a fűbe fordul./ S mint hamvas ujjaknak koppantása:/ - az ajtót, mi csak egyszer nyílik, - / megkoppantja a szilva szára./ E lágy és színes morse-jelre/ a holtak szíve megcsikordul:/ emlékeznek a kék napokra,/ mikor még nagy virággal nyílt/ az élet meleg csipkebokra./..."

Hajnal Anna: Legyszebb volt az éjszaka : "...Óh, több volt ez, mint szerelem,/ nem hevítette semmi láz,/ de mindennel megbékített/ ez ajándék találkozás,/ minthogyha annyi tévedés,/ sötét tapogatás után/ a fénybe érnék végre ki,/ hogy magtaláljam új hazám.../ vagy mint tengerbe ért folyó,/ kit őseleme vesz körül/ s szívében magasság és mély/ egyetlen csókban egyesül,/ míg minden cseppjében betelt/ s megszűnt az út, a szomjúság,/ s élete boldog vegyülés,/ napfényben édes áramlás./"

Szabó Magda: Ha édesedik az ecet: "Juharág hajlik homlokomra,/ méhtől rezeg a némaság,/ kutyám fordult szemmel hever,/ naptak tárja békés hasát./ Hangyaraj bírkózik egy maggal,/ fölötte fátyolos legyek/ kefélgetik prizmás szemük/ egy szivárványos üvegen./ Idill - bontja szét lusta szárnyát/ gondolatom. Szirupos lével/ körülzúdít, fanyar gyümölcsöt,/ s szájamig ér a sűrű béke./ Hiába emelem fejem,/ torkomba csordul. Fulladok./ Csolnakot, lassú süllyedésben,/ beszívnak a mézes habok./... ha édesedik az ecet,/ amit a kor a számba töltött,/ ki hagyja rájuk örökül/ a Szót, ha nem én, nem a költő?/"

Szécsi Margit: A játék vége : C. J. halálára: "...E nagy vadon, farkas-vadon/ linkké és éhessé teszi/ a tanulatlan gyereket./ Nem voltam nálad én se/ tisztességesebb./ Köszöntünk leköpni-valóknak,/ üzletelőknek, csalóknak./ De értő ésszel ezt a mókát/ húzni soká nem lehet/ Visszavitted szépen/ a kölcsön-könyveket,/ s komolykodva megittad végre/ emberhez-méltó mérgedet./ Életed, a nagy szerencse-játék,/ tudott dolgokra tanít./ Ha lesz pénzem és borom, megírom/ az Undor Himnuszait./"

Gergely Ágnes: Fifike: Radnóti Miklósné emlékére: "...Megpróbáltam elhinni lassan,/ a veszteség túlélhető./ A történések farzsebéből/ rám hengeredik az idő./ ...Én nem talállak. Semmi jel nincs./ Mint óriás búvárharang,/ egyetlen valószínűséged/ elborítja a híd alatt/ az Erő, mit nem ismerek meg,/ mit imádtam valamikor,/ de sejtésemből nem támad fel/ sem pásztor, sem nyáj, sem akol./... Te vagy az, Szentséges Szerelmem?/ Ölelnélek lomhán, vadul,/ és nem érzem többé a tested./ Sírok, sírok szárnyatlanul./"

Ladik Katalin: Csak az eső hangja: "Csak az eső álmodik a régi falakban,/ terjeszkedik zölden a penészben./ A kacagás felszállt, illanó pára,/ napfénybe pusztult kabátujj./ Kié a hang a vakolat mögött,/ a befalazott égben?/ Elhagyott penészes kabát énekel az esőben./"

Takács Zsuzsa: A test imádása: "Mikor már búcsúzóul szeretkeztek,/ és nyitott szemmel figyelte a látványt,/ kéjesen meg-megvonaglott, eltorzult/ az arca, szinte sikoltozott az aktus/ gyönyörétől, a pusztítás és pusztulás,/ a rongálás, a hidak fölégetésének örömétől/... sírt, mert úgy vélte, az felel, akit most/ büntetnek, a hónapok óta érzett,/ alattomosan terjedő fájdalomért, a lélek./"

Balla Zsófia: Számvetés: "...Miféle szárnyakon repülnek/ azok, kiket mindig megölnek?/ Markolatánál kapják el s visszalökik/ hüvelyébe az álmot./ A gyanú a szívbe ugrik. Csatakos macska/ és hízelgő vadállat./... Fejemben a múlt néha megakad./... mikor lázadnak fel és majd mikor/ törik össze a tükröt, hogy ne lássák/ válluk fölött a tespedt törtető,/ fakó és eltüzelt arcuk mását./ Szembenézni magunkkal hány év ad erőt?/"

Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei: "Leőrölve a nap; de a falak merő/ imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont/ a csillár, plafonra vetítve az üveg/ redői, ráncai, a belső fénykörön/ rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,/ vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog./... Újra és újra jön, ahányszor szaggatott/ álomba szédülök, melyből újra és újra/ fölver a villámlás: a foszfor égre/ kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil./"

Csorba Piroska: Engedj utamra: " Engedj utamra - nem egy már veled,/ mert senki sem azonos senki mással/ s ki meghasonlott önmagával/ mással békében nem lehet./ A házasság szűkülő terem,/ a falak lépnek egyre beljebb,/ már nincs hely ahová kimenjek/ csak gondolatban lépkedek./... Mégsem lehet már elszakadni,/ tőled nem tudok elszaladni,/ itt fogok szépen szörnyethalni./ Maradni? Menni? Nem maradni?"

Finta Éva: Séta a beregszászi temetőben: "most sorra járom árva sírotok/ ki éltet adott és ki szellemet/ az enyészetben csontmalom forog/ megőrli mind az elmúlt éveket/ így lesz minden csak por és képzelet/ a temető igen modern dolog/ folyvást megújul és megváltozik/ születnek sírok enyészik a múlt/ a kő beton s a márvány is kopik/ a lényeg marad benne csak topik/ pedig halottnak lenni köztetek/ lenne értelme és másutt sehol/ az ősz ragyog a tarka hegyeken/ a történelem körbeszónokol/ volt egy világ mely megvan valahol/"

Tóth Krisztina: Világadapter: " ...Mindig utólag/ tudni biztosan, mi lett volna a jó,/ mintha ismeretlen városban távolodna/ az ember egyre saját lelkétől, összehajtott/ térképpel, nyakában színes sállal./ A világ közben áramlik észrevétlen/ át a testen, bármikor zárlatot,/ túlfeszültséget keltve, nem beszélve/ ingadozásról, hevülésről./ Egyetlen rossz döntés, legyőzött/ kísértés, fejben átszámolt pillanat,/ és évek telnek rögtön el. Mikor újra/ eljutottam Londonba, tévedésem helyére,/ már nem volt ott a bolt./... Figyelem a jövés-menést,/ hamvas, barázdált, vagy épp kortalan arcokat,/ és sejteni vélem, hogy az utazók közt/ ki az, akinek van: ki tudja/ bármikor konvertálni a világot, gépeit/ ismeretlen szívek lüktetésére kötni, aztán/ csomagolni, feltekerni a kábelt/ anélkül, hogy megtörne, vinni tokban/ azt a jó kis világadaptert./..."

Kiss Judit Ágnes: Száműzetés: "Mi rabság volt, száműzetés,/ egyszer talán otthon lehet./... A matracod erős tutaj/ visz át a zúgó tengeren,/ s ha sírsz, néz rád a nagy tükör/ fényes szemével szenvtelen./ A szomszédból már ismerős/ a kutya meg a kisbaba,/ s ha party végén buszra ülsz,/ már úgy mondod: megyek haza./ Lehet, hogy mindig így marad./ Ha verset írsz, kibírhatod,/ fekszel a takaró alatt,/ ölelsz egy játékállatot./"

Eddig tartott Fecske Csaba válogatása, most Koncz Károly Györgyé következik: Szergej Jeszenyin: Bokraink közt /Rab Zsuzsa fordítása/. Erre a fordításra mondta Hegedűs Géza irodalomtörénész, hogy megszületett a legszebb magyar vers: "Bokraink közt már az ősz barangol,/ kóró lett a fényes laboda./ Zizegő, szép zabkéve-hajadról/ nem álmodom többé már soha./ Arcod haván bogyók bíbor vére -/ szép voltál, te kedves, illanó!/ Szelíd, mint az alkony puha fénye,/ s fehéren sugárzó, mint a hó./ Szemed magvai kihulltak régen,/ neved, a törékeny, messze szállt./ Gyűrött sálam őrzi már csak híven/ fehér kezed hársméz-illatát./ Amikor a háztetőn a hajnal/ macska módra, lustán lépeget,/ emlegetnek tűnődő szavakkal/ vízimanók, dúdoló szelek./ Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene./ De tudom - aki formálta vállad,/ fénylő titkoknak volt mestere./ Borkaink közt már az ősz barangol,/ kóró lett a fényes laboda./ Zizegő szép zabkéve-hajadról/ nem álmodom többé már soha./"

Garai Gábor: Nők: "Szemünkben megnézik maguk,/ megnézik futtában a nők;/ alkalmi tükreik vagyunk,/ fényünkön átrebbennek ők./ És bűntelen mennek tovább,/ ha elkapták tekintetünk,/ s mi - villogók s fakók, simák - / szilánkjainkra széttörünk./ Végül homokká porladunk/ bontó sugaraik alatt,/ testünkből csak keret: a csont/ s a fekete foncsor marad./ S a fekete foncsorban is/ gyilkos tekintetük ragyog,/ mely földre vont és sírba vitt/ és mindhalálig ringatott./"

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa - részlet a Második énekből: "...Erzsók asszonyom ékes,/ Holdkerek arculatán, - hol még csak/ Ötvenöt év lakozik, -/ Örökös hajnalnak/ Pírja dereng./ S innen ez elnevezés./ Vannak ugyan, kik/ Állítni merészek,/ Hogy Erzsók asszonyom arcát/ Nem a szende szemérem,/ Hanem a borital festette hasonlóvá/ A hajnali pírhoz./ De ezek csak pletyka beszédek, / Mert Erzsók asszony nem is issza a bort..../ Csak úgy önti magába./ ... Bájos vala ő!/ Mint a pipacsból/ Font koszorú,/ Vagy mint a bakter dárdájába ütődött/ Éjjeli holdsugár,/ És ennek okáért/ Látogatá őt/ Az egész falu népe/ Oly szorgalmatosan,/ Elannyira, hogy/ Be se' nézett más kocsmába.../ Az igaz, más kocsma nem is volt/ A faluban./..."

Szabó Lőrinc: Tücsökzene - De szép vagy, lány: " De szép vagy, lány, te rebbenőszemű,/ de isteni, te dolgos, egyszerű,/ de ártatlan vagy - ahogy nézlek, úgy/ leszek egyre gyávább és szomorúbb:/ maradj te elérhetetlen! Pedig/ te is ölelsz, nemsoká, valakit:/ s ért az majd hozzád? Ért bárki? Csak én/ tudom, mit tudnál.../ Volt már s lesz még szeretőm biztosan,/ de egy se, mint te, egyik sem olyan:/ engem az idegesek, okosak,/ nyugtalanok keresnek s vonzanak,/ téged a nyugodt szív, a tiszta, hű-/ Soká fájni fogsz, rebbenőszemű!/"

Juhász Gyula: Anna örök: "Az évek jöttek, mentek, elmaradtál/ Emlékeimből lassan, elfakult/ Arcképed a szívemben elmosódott/ A vállaidnak íve, elsuhant/ A hangod és én nem mentem utánad/ Az élet egyre mélyebb erdejében./Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,/ Ma már nem reszketek a tekintetedre,/ Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,/ Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis/ Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt/ És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!/ Mert benne élsz te minden félrecsúszott/ Nyakkendőmben és elvétett szavamban/ És minden összetépett levelemben/ És egész elhibázott életemben/ Élsz és uralkodol örökkön, Amen./

William Shakespeare: YXXV. szonett - Szabó Lőrinc fordítása: "Az vagy nekem, mint testnek a kenyér/ S tavaszi zápor fűszere a földnek;/ Lelkem miattad örök harcban él,/ Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;/ Csupa fény és boldogság büszke elmém,/ Majd fél: az idő ellop, eltemet;/ Csak az enyém légy, néha azt szeretném,/ Majd, hogy a világ lássa kincsemet;/ Arcod varázsa csordultig betölt/ S egy pillantásodért is sorvadok;/ Nincs más, nem is akarok más gyönyört,/ Csak amit tőled kaptam s még kapok./ Koldus-szegény királyi gazdagon,/ Részeg vagyok és mindig szomjazom./"

Ez a délután a nőknek szólt, köszönöm minden nő nevében az összeállítást. Igazi ünnepen vehettünk részt. Szót kaptak a költőnők, de azok a férfi költők is, akik tisztelik édesanyjukat, feleségüket, hálásak nekik mindazért, amiért egy nőnek sok szerepében egész életében el kell játszania. Anyaként, feleségként, nagymamaként önfeláldozóan kell cselekednie, de a munkahelyükön is helyt kell állni a mai megváltozott világban. Ezt mi nők szívesen, örömmel tesszük. Most egy szép ajándékot kaptunk a fonósoktól.  Köszönjük a szerzőknek és az előadóknak!

 

Kühne Katalin

 

 

 

_______________________________________

 

 

 

    

 

    

 

 

Fotók: Marosi Ágnes