IRODALMI FONÓ

A Gömörország Regionális Kulturális Egyesület és a 

Múzsák Kertje Baráti Kör meghívja

2016. június 10-én, pénteken 17 órára 

A 73. találkozó témája:

Faludy György versei

_________________________________

Faludy György  a Feledy-házban

A Múzsák Kertjében Faludy György írásait olvasták fel az Irodalmi Fonósok. A bevezetőben Koncz Károly György mutatta be a költőt: "1910. szeptember 22-én született Budapesten. Édesapja vegyész, a felsőfokú ipariskola tanára volt. 1928-ban az Evangélikus Főgimnáziumban tett érettségi vizsgát, ezután 1928–1930-ban a bécsi, 1930–1931-ben a berlini, 1931–1932-ben a párizsi, végül 1932–1933-ban a grazi egyetemen tanult. 1933–1934-ben katonai szolgálatot teljesített, zászlósi rangot kapott, ezt később megvonták tőle.                                                                                                                                                               Első versei a harmincas évek elején jelentek meg a Független Szemlében és a Magyar Hírlap című napilapban. 1937-ben adta közre Villon-fordításait, pontosabban átköltéseit, ezek zajos vitát okoztak. 1938-ban Párizsba utazott, ahonnan a német megszállás elől Marokkóba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba költözött. A Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és a mozgalom Harc című lapjának szerkesztőjeként tevékenykedett. 1943 és 1945 között szolgált az amerikai hadseregben, ennek következtében a csendes-óceáni hadszíntérre is eljutott. 1945 végén leszerelt, 1946-ban hazatért Magyarországra, a Népszava szerkesztőségében helyezkedett el. 1946-ban, tíz nappal feloszlatása előtt, tagjává választotta a Kisfaludy Társaság. 1950. június 14-én koholt vádak alapján letartóztatták, három évet töltött a recski kényszermunkatáborban. 1953-ban a tábor felszámolását követően szabadult, ezután műfordításaiból élt. 1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsa újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetségben és a megújult Népszavánál tevékenykedett, a szovjet invázió után nyugatra menekült.                                                                                            1957 és 1961 között az emigráns Irodalmi Újság szerkesztője volt. 1963-ban felesége meghalt. 1964-ben Firenzében, 1965-ben Málta szigetén élt, végül 1967-ben a kanadai Torontóban telepedett le. 1968-ban a New York-i Columbia, 1971-ben a New Jerseyben lévő Montclair Egyetem, majd a philadelphiai egyetem tanáraként dolgozott. Még ebben az esztendőben visszatért Torontóba, ennek egyetemén a közép-európai irodalomról tartott előadásokat. 1972-ben a torontói egyetem díszdoktorává avatták. 1975-ben a quebeci Bishop University-n tartott előadásokat. Tagja volt az Ötágú Síp című rövid életű amerikai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának, 1986–1989-ben a chicagói Szivárvány című folyóirat szerkesztőségének. Ezek mellett munkatársa volt az Irodalmi Újság, a Látóhatár–Új Látóhatár, a Menora című folyóiratoknak, a bécsi Magyar Híradónak, az amerikai emigráns Népszavának, a Haifai Szemlének, a Montevideóban kiadott Tárogatónak és más nyugaton megjelenő magyar lapoknak. Rendszeresen írt könyvismertetéseket a Toronto Star című angol nyelvű újság számára. 1988-ban hazalátogatott, 1989 márciusában hazatért.                                                                                                                                        1990-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1994-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.                  2006. szeptember elsején hunyt el."

Az elhangzó írásokat a költő A pompeji strázsán; Börtönversek 1950–53; Emlékkönyv a rőt Bizáncról; Jegyzetek a kor margójára; Jegyzetek az esőerdőből; Őszi harmat után; Pantagruel; A Pokol tornácán; Pokolbéli víg napjaim; Test és lélek; Versek; Villon balladái és Vitorlán Kekovába  című köteteiből válogattam.

Az Irodalmi Fonó tagjai: Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész Balázs István, a Múzsák Kertje Alapítvány kuratóriumának elnöke, előadóművész tolmácsolásában hallhatta az érdeklődő közönség.

            Elsőként a Szonett a Múzsához című vers hangzott el Koncz Károly előadásában: "Tőled reszkettem elejétől fogva,/ nem vonzott-űzött így még soha más:/ a lomb lehullt s a gyermekajkon lopva/ rajzolt keskeny redőt a rohadás.//Te ültettél az omló földű fokra,/ amerre nem tért vissza vízfolyás,/ s csupán az illó Szót kaptam marokra/ bolond bálodon, örök változás./ Mezitlen táncos érted lettem sértett/ gőgömben. Jöjj hát, íhletett kisértet,/ zuhanjon rám öklöd, ha megtalál,/ mard, verd e testet és gyötörd e szívet/ hogy dallal-vérrel kössünk ősi frigyet,/ uram, vezérem, istenem: Halál./" Balázs István mondta a Koldusdal-t:

"Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,/ sántán, bénán, süketen és vakon/ járunk koldusdalunkkal házról-házra/ jeges télidőn s izzó nyárnapon./ Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,/ borunk az árok, ételünk a sár,/ de néhanap egy boldog házhoz érünk,/... S egy lámpátlan, vad téli éjszakában/ lesz egy barátunk még, ki arra tart, / megáll a háznál, körbe járja,/ megáll megint s fölgyújtja majd./"

Ezután felváltva mondták a verseket, prózai részleteket: "Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről: "Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába/ egy kofferrel, mely a hazája volt/ s az esti, szürke panziószobában/ Natasja balvállára ráhajolt s a rolettán/ a Rathaus tornyának sárga óralapja/ úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –/ akkor hajnal felé így szólt Natasja:/ 'Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.' / S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze/ s gallérja ünnepnap sem volt fehér,/ de a diáklány, ha kérdezték érte,/ csak vállat vont s vele maradt. Ezért./ Kimosta ingét, ruháját kefélte/ és szava lett számára a parancs; / az ágyban olykor Csehovról beszéltek/...A másodikat Mettának hívták./ Porcelán arca nem árulta el soha, mire vágyik/ s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta/ a firenzei dóm összes gyertyáit./ ...Az első este kávéházban ültek,/ egymástól diszkréten távol az asztal két oldalán./  Szemben fényreklám szaladt/ s így társalogtak Einsteinről és Zoláról a Kurfürstendamm lámpái alatt./ És Metta ásított: 'Ez a szerelem is éppen/ úgy kezdődik, mint minden szerelem;/ most két hétig Einsteinről beszélsz nékem/ és két hét múlva lefekszel velem. (Miskolc, 1933)" François Villon balladái (fordítások-átiratok) Mesterem és néhai barátom, dr. Feleky Géza emlékének. Ballada a Senki Fiáról: Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,/ és hű barátom egy akadt: a köd./ Rakott tálak között kivert az éhség, /s halálra fáztam rőt kályhák előtt./ Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak/ s szájam széléig áradt már a sár,/ utam mellett a rózsák elpusztultak/ s lehelletemtől megfakult a nyár,/ csodálom szinte már a napvilágot,/ hogy néha még rongyos vállamra süt,/ én, ki megjártam mind a hat világot,/ megáldva és leköpve mindenütt./... S bár nincs hazám, borom, se feleségem/és lábaim között a szél fütyül:/ lesz még pénzem és biztosan remélem,/ hogy egy nap nékem minden sikerül./ S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,/ a palotákat megint otthagyom,/ hasamért kánkánt járnak már a férgek,/ és valahol az őszi avaron,/ egy vén tövisbokor aljában, melyre/ csak egy rossz csillag sanda fénye süt:/ maradok egyszer, François Villon, fekve,/ megáldva és leköpve mindenütt.(Budapest, 1934)"  Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt: "Francia vagyok Párizs városából,/ mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,/ s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,/ és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz. (Miskolc, 1934)" A testamentum (részletek): "Az őszi sárban már magamban járok,/ s lábam nyomában a Kaszás üget,/ hajam deres lett és az utcalányok/ másnak mutatják már a mellüket,/ s a csillagok is már fakóbban égnek,/ mint egykor égtek, mikor este lett:/ ajánlom bűnös lelkemet az égnek,/ s az út sarának vézna testemet./ Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,/ emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,/ mikor félig fejemre szállt az álom,/ s elmorzsoltam már rég az estimát: / hirtelen belémnyilalt a sötétben/ a rémület, hogy egyszer meghalok,/ s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,/ s hogy fákat láttam, holdat és napot,/ hogy nemzedékek fognak jönni-menni,/ de nékem nem lesz szavam és dalom,/ és a bitang sors, mely nem adott enni,/ végül sarat dagaszt az ajkamon:/ hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,/ s ha már a sírba tettek, e kevés örömtől sem lesz édes lenn a szájam,/ s nem lesz soha, de soha ébredés./ S ezért most, vénen, még két térdre esve/ köszönöm Néked, Uram, a nyomort,/ hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este/ mindenre pökve, szürcsöli a bort,/ hogy mámoraim keserűk és búsak/ voltak s utam az éj aljába vitt,/ hol a sötétben megláttam a dúsak/ hatalmát s a szegények titkait./ Köszönöm Néked a kenyér csodáját,/ s az éhes gyomor lázadt vágyait,/ a tömegszállás fuldokló homályát,/ s a vén kórházak sápadt ágyait,/ köszönöm Néked álmom lágy varázsát,/ s lyukas cipőmben a hideg sarat,/ és köszönöm a meddő vágy darázsát,/ s a szél zúgását a hidak alatt./...Aztán meghalt apám s mi ültünk szótlan,/ s az éhségtől állunk már felkopott,/ s így jött, hogy nyolc évvel kenyeret csórtam/ a pék előtt. S a strázsa elfogott./ Huszonöt botütés jutott ki nékem,/ s a kis Montcorbier sovány farát/ röhögték éppen a dámák a téren,/ hogy ott jött Guillaume de Villon apát./ Magához vett és nékem adta lelkét/ és címerpajzsa minden csillagát,/ és papszívének vénülő szerelmét,/ és vén könyvtára ódon illatát,/ amelyben annyi titkot magyarázott/ kamaszfülemnek ő, a mesterem,/ míg kinn a fákon nyári zápor ázott,/ vagy tar gallyak hintáztak meztelen./...ha versem átszállna jövő korokba,/ úgy megsúgom, hogy azért lettem hérosz,/ mert fütyülni tudtam a héroszokra./ De megvallom, bár száz rímet faragtam:/ koldustarisznya jutott énnekem,ű/ gazdag versek közt is szegény maradtam,/ s fanyar gondok közt folyt az életem,/...Mindent, amit magamról s a világról/ tudtam, néki, csak néki mondtam el, /felszedtem volna lábnyomát a sárból,/ s a holdat néki loptam volna el:/ s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,/ mért nem szeret és mért nem szeretett?/ S akkor felült a pamlagon fehéren,/ s így szólt: Unom, Villon, az eszedet./...Lelkemet tehát az Úrnak ajánlom/ (vedd tolladat és írd, Frémin papom),/ a többit a sárnak és azt kívánom,/ ha elköltöznék innen egy napon:/ hogy minden cókmókomat pénzzé téve/ temessetek el s azt, mi megmarad,/ dobjátok az első koldus kezébe,/ ki elétek akad./...(Budapest, 1935)" Elhangzott még a Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri, A magyar nyelvhez (Kéri Pálnak), a Versek Magyarországról /Honvágy/ című verse: "Tán megszoktam, tán engedett az átok:/ nem kínlódom már, nem is könnyezem./ Füttyentek; mint fehér viharkabátot,/ zengőt és szépet, hordom könnyeden./ Tán, mert szünetlen változik a tájék,/ azért olvadt meg bolygó bánatom,/ vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék/ s a nékik fájót mégse fájlalom?/ Ha esti utcán a kirakatokban/ magamat látom, hirtelen megüt:/ Tiszát-Dunát idézek két karommal,/ szemöldököm a Mátra meg a Bükk./ De hétköznap az ország képe úgy jár/ fejemben, mint százados metszeten:/ a Balatonból hal néz; régi úr áll/ Buda felett s rámutat mereven./ Unalmas, mondom. S révülök akármin:/ olykor egy-egy sétálót követek,/ s a pályaudvarok roppant óráin/ elbámulom a tompaszögeket./ Éjjelre persze tótágast áll minden./ Legtöbbször egyenest hazamegyek/ apám házába, Pestre. A kilincsen/ dörömbölök. Máskor becsengetek./ De a zsandár régóta meglesett:/ üres szobába visz, mely csupa vér./ Ott megkötöznek s hosszú késeket/ döfnek belém őrült szerelmemért./ (New York, 1942 január)" A Börtönversek 1950–53: Kihallgatás: "Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta/ s ordított, hol dühödten nógatott./ Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,/ hogy ártatlan vagyok./ Hencegni ezzel már én sem kívánok./ Bárcsak tettem volna egy keveset/ ellenük! S nem most kéne kifundálnoma kémkedésemet./ Mindegy. Az embert úgyis elítélik./ Az ablakra haránt dőlt a nehéz/ napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszki Félix/ szakállán a penész./ Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,/ elfordult. Oldalvást, az írógép/ mellett egy nő terítette a széken/ szét vájdling-alfelét./ – „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta/ a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon/ szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista/ családból származom.”– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta./ – „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?/ Jogot hallgattam” – hazudtam – „Bologna/ híres egyetemén.”Diktált: – „Két Ny-nyel írja, hogy: Bolonnya/ egyetemén jártam ki a jogot,/ mert már akkor a fasizmus bolondja/ voltam, s az is vagyok.”/ Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán/ ültem. Napestig ily színvonalon/ tárgyalt s engem ez inkvizíciónál/ kivert az unalom./ Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem/ az út túlján, hol nők és férfiak/ mutatkoztak, kiket nem fogtak még el./ Idő kérdése csak./ Vagy vágtam volna ávósom szemébe/ (azt is tudom, hogy Zala a neve),/ hogy semmikor, semmiért, semmiképpen/ nem cserélek vele?/ Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,/ kiknek minden szava örök titok,/ hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb, / és elszenvedni jobb?/ Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,/ aki a rabok védő szelleme,/ hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,/ s már visznek lefele?/ Itt állok most a kimeszelt cellában./ Karom lecsüng. Vén verejték tapad/ testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,/ és fel ne fújd magad./ Mit érlel sorsod? Mit kaptál hazádtól?/ Mért jöttél vissza? Minek vagy magyar/ ily bolondul? Téged e föld nem ápol/ s nyom nélkül eltakar./ (Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)"  Kínrímek: "Jaj, jaj nekem!/ Csupa ütés, csupa rúgás/ az alfelem./ Mi lesz velem?/ Tízévi börtön, pusztulás,/ jaj, jaj, nekem!/ Húszévi sitt:/ az ember nők után visít,/ de nincs vizit./ Szibéria!/ Jajgathatok, mire megyek?/ Visz Béria./ A tundra: / ahol elfagy a rab feje/ s az ujja./ S az ávós banda!/ Mikor megvertek, mindegyiknek/ felállt a farka./ Jaj nekem!/ Felakasztanak, tarkón lőnek./ Jaj nekem!/ Ha pedig/ szabadulnék, megírom őket./ Jaj nekik!(Az ávósok összerúgdostak, majd 24 órára a falhoz állítottak; akkor gondoltam ki ezt; 1950.) Pokolbéli víg napjaim /Recsk (részlet): – A táborparancsnok megígérte a nacsalnyikoknak: szabadlábra helyezik mindet, ha bennünket az utolsó emberig kiirtottak. Nadabán Gyurka elárulta, hogy a meszesgödröt két méter mélyre, húsz méter hosszúra és 6,1 méter szélesre ásatták. Összesen 244 köbméter. Nadabán szerint köbméterenként három és egynegyed hullát lehet számítani; kétszáznegyvennégyszer három és egynegyed pontosan 793, a tábor létszáma, a nacsalnyikokat is beleértve. Világos? Véletlenül Robespierre rémuralmának dátuma is ezerhétszázkilencvenhá…Jancsi szoborpózba dermedt, és pásztorbotjára támaszkodva, tátott szájjal bámult az erdőben eltűnt disznai után, mintha lelki szemével még mindig látná őket. Ugyanekkor Gábori ránk szólt: – Vigyázat, jön a Sírásó!Az ösvényen az úgynevezett bányamester – civil ruhás ávós altiszt tűnt fel. Tóth Andrásnak hívták; a Recsktől néhány kilométerre fekvő Egerszólátról származott. Falujabeli rabtársaink szerint hat esztendővel ezelőtt, a helyi nyilasok vezére volt; a pártszolgálatosokkal felásatta a zsidótemetőt, ahol ékszereket keresett, de nem talált. Aprófejű, hegyes, veres orrú, ronda emberke volt; magunk között csak Sírásónak neveztük. Indok nélkül és furkósbottal esett neki mindenkinek, akit antipatikusnak talált. Mindennap újabb és újabb áldozatot szemelt ki, de a zsidós külsejűeket megkímélte: a temető felásása miatt alighanem éppen elég kellemetlenségben volt része, míg az ÁVO kebelében biztos menedéket talált. Mégis ő volt az egyetlen ávós, akitől senki sem félt. Szaglóérzékünkre sem volt szükségünk, hogy közeledtét felderítsük; holott hol hajnalban jött, hol délben, hol napszálltakor. Mindig kapatosan, énekelve, dülöngve, krákogva, köpködve, káromkodva, fütyülve, böfögve és heherészve érkezett. Öltözete messziről elárulta: mintha farsangi menet heroldja tűnt volna fel a fák között. Zergetollas, zöld kalapot hordott, galambszürke, kurta bekeccsel, vajszínű lovaglónadrággal, piros-kék kockás skót harisnyával, hozzá glaszékesztyűt és cseresznyeszínű bakancsot. Ízlését mégis arisztokratikusan eklektikusnak kell mondanom, minthogy öltözetében Somsich József, Zichy Péter és Ambrózy Gyula grófok ruhatáruk egy-egy darabjára ismertek; nyitva hordott bekecse bélésén Pallavicini Frédi őrgróf üdvözölhette rég nem látott családi címerét.Tüntető nyájassággal közeledett; amikor reggel kivonultunk, valamivel lejjebb az úton ült, az árokparton, a szemerkélő esőben, és a tőle mintegy tíz méterre álló tölgyfa odvába próbált beleköpni, de mindhiába! Közénk állt és elmagyarázta: mekkora kitüntetés ért bennünket azzal, hogy az ország legnagyobb kőbányáját mi tárhatjuk fel. – Az avatás napján mindnyájunkat szabadon engednek. Holtbiztos, mert én mondom – ismételgette rekedt hangján, és tekintetét a földre szegezte. Addig dolgozzanak keményen. Odakint bevezették a kenyérjegyeket. Itt napi fél kiló brúgót kapnak ingyen. Az egész ország magukat irigyli! És a Mátra legszebb, klimatikus gyógyhelyén üdülnek."

            Elhangzott még A Buddha azt tanítja, Huszonkét éve utazom, Li Ho versek: Hangosan mondd e versemet, Noteszlapok (1978-79), Mire vagyok büszke? És mire még?,  F. Gy. jelleméhez, Autoritás, Egy költőhöz, Elmondom, úgysem értik, Magyarország, Száz könnyű szonett, Pintyőkék, Csuang Cö mondta, 33 év, Merőben érthetetlen, Szélsőjobb, Krisnamurti még egyszer, Halálfélelem, A közeli jövő, A távolabbi jövő, Meditáció, József Attila emlékmű Szárszón, Megfúlunk vagy éhenhalunk, Új Európa című versei. Aki először hallotta Faludy György életkörülményeit, verseit és prózáját, megdöbbent. Aki ismerte, és újra hallja, elborzad, megrőkönyödik a sok szenvedést átélt költő sorsán. Ez a kor ilyen volt, tele testi és lelki gyötrelmekkel. A szabadságért életét kockáztatta Faludy, honvággyal küzdött, mégis, mindezen túltette magát, humorral vegyítette, kínrímekkel, szójátékokkal tűzdelte verseit. Hosszú életének végén hazatért. Járt Miskolcon, a József Attila Könyvtárban, nagy élmény volt őt hallgatni, tele volt a terem. Ajánlom, olvassák őt, nem véletlenül kapott Kossuth-díjat, mutassák meg köteteit gyermekeiknek, unokáiknak, hogy megismerhessék a múltunkat azok, akik ezt nem élték át.

Kühne Katalin