Irodalmi Fonó

A Gömörország Regionális Kulturális Egyesület és a Múzsák Kertje Baráti Kör meghívja

2016. szeptember 9-én,  pénteken délután 5 órára,

 verses-boros beszélgetésre

a HOM -  Miskolci Galéria Feledy házba (Miskolc, Deák tér 3.)

A  74. találkozó témája:

Tizenegy ismerős - miskolci költők szubjektív élő antológiája

Bereti Gábor, Csorba Piroska, Fecske Csaba, kabai lóránt, Kühne Katalin, Némethi Lajos,

Papp M. Bori, Papp Lajos, Serfőző Simon, Vass Tibor, Zemlényi Attila.

Vendégünk lesz – reményeink szerint – sok mindenki, akik már voltak itt és akik még nem. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!    Aki jól érzi magát velünk, hozzon belépőként egy üveg bort  (vagy amit szívesen iszik)!  Persze a pogácsát sem utasítjuk el. A hagymás-zsíros kenyeret a házigazdák biztosítják.

Válogatta Koncz Károly György, közreműködnek az Irodalmi Fonó előadói. Természetesen a boron kívül mindenki hozhat szívéhez közel álló, a témához kapcsolódó alkotást, bemutatás céljából! Saját írásokat különös örömmel várunk! A „fonókat” minden hónap második péntekjén délután öt órakor rendezzük, a változtatás jogát fenntartva

____________________________________________

Fotók: Dobos Klára

____________________________________________

Tizenegy ismerős - miskolci költők szubjektív élő antológiája

      Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész válogatott 11 miskolci költőtől verseket, a Múzsák Kertjében az Irodalmi Fonó című sorozat őszi első előadására. Bereti Gábor, Fecske Csaba, k. kabai lóránt, Kühne Katalin, Némethi Lajos, Papp M. Bori, Papp Lajos, Serfőző Simon, Vass Tibor és Zemlényi Zoltán költők verseit a Fonósok: Koncz Károly György, Balázs István, Ötvös Éva és Mikita Dorka előadóművészek tolmácsolták.                                                 2015-ben jelent meg Bereti Gábor Titkolt múlt – tiltott jövő című kötete. Ebből választottam még három verset. Talán nem élni kéne: "Bolyongok az egynyelvű magány határtalan/ kertjében, mint a lélek, mint a nap árnyékában   veszteglő isten./ Jeleket marok a fákba, kifehéredett álmokat,/ emlékoszlopokat állítok elfelejtett/ barátaim szavaiból. Míg halványodó kezüket/ szorongatom, hangokat hallok,/ indulókat a törpék országából, felszálló,/ mindent felfaló kacagás-seregélyrajt./ Visszatántorodom múlt időbe, pedig ott se/ jobb. Felejteni kéne/ kétszáz, háromszáz évet, felcsapni, mint/ a gejzír, gőzköddel, fehéren, borzalmasan./ Talán nem élni kéne, csak szánkózni a szavak/ hóhegyén, asszonyok/ mellébe kapaszkodni,/ csillogják be feltámadás ígéretekkel éjszakámat/..."  Egy szürreális tényvers: "Ne hidd, hogy e keskeny, jövőből kígyózó/ ösvényszalagon ugyan úgy lehet/ menetelni, mint mikor a tankhernyótalpfogakkal megharapdált/ dísz-aszfalttesten vonul előre,/ előre a század, s a hadtáp./ Itt egyedül vagy. A felhőkarcolók/ ablakaiból kunyhófény fúj rád:/ a mezítláb cipős menekülők talpa/ alatt sínig dagad a cet gyomra/ és sötét, vaskerekeken freccsenő/ villamosok úsznak a partok felé.../" Benézett hozzám: "Benézett hozzám P. Klee,/ azzal a tökéletesen fűzöld hajával./ Ha lett volna nyulam,/ hát tépkedtem volna belőle./ Széles mosolyom, mint az ég,/ végtelen, hatalmas léggömbként/ kéklett felettünk. Láttam,/ tágra nyílt szemében/ hegyekké magasodott a meglepetés./ De az enyémben is./ Apró, sárga pillantásokat vetettünk/ egymásra, olyfélét, mint mikor/ napfény kúszik át a tenger/ árnyas fövenyén./ Ö az én kéklő mosolyomat csodálta,/ én meg az ő tökéletesen fűzöld haját./..."   

            Csorba Piroska Magánterület című, az idén megjelent kötetéből három vers: ECCE EGO:

"Mikor születtem, fölhasadt az este,/ a véres nap a domb ölébe hullt,/ egekbe zuhant anyám könnyű teste,/ az ordításom mély álomba fúlt./ Sovány testemet bába keze mérte,/ túl hosszúnak és könnyűnek talált,/ az udvaron apám rettegve félte/ a vajúdást, az életet s a halált./ Csenevész lánynak jöttem e világra,/ és azt se tudtam: ki küldött ide,/ fiúra vágytak tán vagy Messiásra,/ de én lettem a testté vált Ige./ Pólyám levetett, viselt, ócska holmi,/ nem engem álmodtak először oda,/ és soha-soha nem lehet jóvátenni:/ másé volt anyám első mosolya./ Becéző szavakat ha súgott fülembe,/ ritkán tehette, nem emlékezem –/ és bár elfogyott néha a türelme,/ pofonját, csókját ma is éhezem./ Tekintetek korbácsa közt futottak/ napjaim, milliárd gyönge percem,/ legbelül vadul s folyton lázadoztam,/ kívülről mégis mindig megfeleltem./ Úgy éltem, mint a mágnes, taszítva/ s vonzva két pólusa között,/ szívem szárnyas ajtaját kinyitva/ vártam a betévedő örömöt/..." Pohárszámoló: Az első pohár bor után/ megédesül a kedvem,/ a második után/ megifjodik a testem,/ a harmadik pohártól/ bizseregni kezd a vérem,/ a negyedik után / a Lie-algebrát is értem./ Az ötödik pohártól/ gyönyör önt el és mámor./..."A fa, mit apám ültetett: "A fa, mit apám ültetett, ma rám vigyáz./ Ágain telente varjak ülnek: csupa gyász./ fekete ágakon fekete madár,/ fekete bírákon fekete talár.// Apám sírjára hó hull, oly fehér,/ mint a haja, mit megütött a dér,/ mint sápadt arca, melyben megfagyott a vér./ Szomorúan gubbaszt tetemén a tél.// A hó elolvadt, és felszáradt a sár./ Rigóvá vált a sok varjúmadár./ A fák fején rózsaszín kalap,/ bokrok haján szirmokból a hab.// Eljött  tavasz, a nyár is eljöhet./ Csak az nem hal meg, ki nem született./ Tátonganak az árva üregek/ a föld alatt, a föld felett."

            Négy vers Fecske Csaba Szárnyaim nőnének című új (idei) kötetéből: Szeptember: "Szalmaként zizzen a fény,/ tépett dália sír a kertekben,/ csillogó hálót sző a pók,/ ődöngő dongó döngicsél,/ pici neszek szöszölnek,/ lejárt szavatossága már a zöldnek,/ vándormadarak országútja az ég,/ mint ütésnyom kéklik a szilva,/ epottyan,/ szelek veszekednek a lombban,/ a rügy reménye hol van?/ Könny csillog a dalokban.// Megszólal újra az iskolacsengő,/ nehéz táskával/ iskolába siet Esztike, Gergő./" Tücsök: "A hallgatózó kertben, /ahol halkan nő a fű,/ és majd észrevétlen hervad el/ amint a múlás rálehel,/ ebben a kertben / él a kis tücsök/ két fűszál között./ Ó beh jó hely az a kert!/ Évszakok őrzik:/ cserfes tavasz,/ komoly nyár,/ ott sírdogál az ősz,/ ott didereg a tél – / A házban/ öreg anyóka él./ Ezért, ki tudja miért?/ olyan jólesik/ crí. crí. crí,/ olyan jólesik/ crű, crű, crű,/ hajnalban s alkonyatkor is,/ és persze máskor is,/ olyan jólesik cirpelni./..." Róka: "Egy kis róka, egy ilyen/ lompos farkú, hegyes fülű,/ ravaszdi, ám mégis együgyű/ kis róka mit csinál?/ Mit csinál reggel,/ délben,/ este?/ És mit, mikor az erdőt/ az éjszaka korma belepte,/ és zörög az avar, reccsen az ág,/ zúgnak a súlyos lombú fák,/ bagoly huhog, s holdfény szitál,/ mondd egy ilyen kis róka/ mit csinál?/ Mit csinál hétfőn,/ kedden,/ szerdán,/ és főleg csütörtökön?/ Szívében bánat tanyázik-e,/ vagy farkát csóváló öröm?/..." Szárnyaim nőnének: " Egyszer, ha elmennék,/ vissza sose jönnék,/ nagy búzamezőben/ nyár-éj csöndje volnék.// Forrás vize volnék,/ tisztán fölbuzognék,/ napfényben, holdfényben/ hűvösen csillognék.// Mint a cinegének,/ szárnyaim nőnének,/ bejárnám útjait/ a végtelen égnek.//..."

            kabai lóránt: első próbálkozásai óta ismerem, és nagyra tartom. Az idén újabb kötetével jelentkezett, semmi szín címmel, immár a hetedik. Ide két versét választottam: még a taps előtt: "találkozni kellene az úristennel,/ már ha van.megkérdeznék tőle jó pár dolgot. hogy mivégre./ ha ezt nem a kifejezett feketében kell keresni,/ bár nyilván annak környékén/ (csinos húsdaráló ez),/ na meg a bőrszínben, a sárgára tapadó árnyékokban/ – leírható ez a sárga, ha van mindig valami fekete? –,/ a betűzést elrontom, örök hibám,/ narancsbőr; nem lépek tovább./ indulásról szó sem volt./ hiba nincs, csak a tábla: nem kijárat./ miért is lenne másképp,/ mint ahogy éppen van;/ ez van: aprópénz, bikavér./ hogy lehetne tenni/ arc nélkül bármit is./ vérnarancs, álmok, keserű, vagyok./ eső után hogyan alszom el./ készült egy portré, színhúsból;/ nekem tetszene, de nem számítok./..."egyszer volt: "színüres szívem kárörvendő hollója azt károgja, sohamár,/ és a hold is egy felhőt von maga elé durcásan./ bizonyos rutinok kerülendők –/ olykor mégsem lehet kitérni előlük./ mi ez a késő őszi sátánizmus?/ ráadásul mesélnem sincs már kinek,/ amióta meggyógyultam.// nem tudom, miért, de megrémültem/ mintha valami rondaság volna az élet./ és most már csak egy kegyetlen sláger szól,/ valóban szívbemarkoló forma;/..."

            Kühne Katalin Tajtékok fodroznak című, 2016-ban megjelent kötetéből három vers:   Virágom, gyönyörűségem, kincsem: "Szemed ragyogása, éke/ napsugár, csillagok fénye,/ fák susogása, ég kékje,// hegyek felett madár szárnya,/ tenger végtelen hulláma,/ Te vagy életem szép álma!// Szíved szívemben dobogjon,/ lelked lelkemben lobogjon,/ virágokkal illatozzon!// Izzíts kristályok tüzével,/ csobogj patakok medrében,/ kísérj el az örök fényhez!// Mosolyogj a mindenséggel,/ mosolyt fakassz minden arcra,/ boldogságot minden napra!" Tajtékok fodroznak: "hömpölyög a folyó/ arcába fúj a szél/ párja rámosolyog/ szeme tükrében Ég// tiszta víz permetét/ két ifjú szerelmét/ így szórja szerteszét/ áldó ragyogó fény// kis öreg a parton/ ballag a homokban/ hószín-fehér habok/ tajtékok fodroznak// bánatot elmosnak/ ráncokat simít’nak/ elfeled gondokat/ felkacag hangosan// vén teste bizsereg/ vérerek pezsegnek/ ifjúkor feldereng/ szíve beleremeg// a hídon átoson/ repül szivárványon/ csillogó-villogó/ színpompás világon// megint fiatal lehet/ új utakra mehet/ jobb sorsot remélhet/ haláltól nem félhet// sugárzik az égben/ a hajnal öröme/ világít örökre/ a szeretet fénye//  Zsendül az élet: "bogarak zsizsegnek a fű alatt/ tüzet szítanak ég a zsarátnok/ parazsat izzít szabadság-álmot/ élet zsendül zsong-bong a tavasz/"

            Némethi Lajos egyszer csak hatvanöt éves lett. Szinte minden írása közel áll hozzám, nehéz volt választani, hármat semmiképp nem akartam kihagyni: Várhattál volna még: "Sápadt hold tündérleánya/ pilláidon nem repdes már/ törékeny léted lepkeszárnya.// Eltűntél hirtelen,/ mint az a/ bátor, rózsás, kicsi herceg./ Anyánk, várhattál volna még,/ várhattál volna még reánk/ legalább néhány csillagpercet.// Eltűntél hirtelen, idegen,/ vaksötét bolygóra fénynek,/ maradtál mégis itt,  belül/  hitet tápláló reménynek." Az út szélén: " Az út szélén kivert kutya/ sebeit nyalva/ ugatja a nappali Holdat/ szinte koldul/ ahogy egy szusszanásnyi/ pihenőt tartva/ rám veti két nagy/ barna szemét.// Mért fáj nekem – annak/ aki láttam már embert is halni:/ acél síneken vérbefagyót/ meg elfekvőben tébolyult arcú/ hullajelöltet/ ki eltapostam bogarat virágot/ öles késsel szabdaltam disznót/ bár sohasem vágtam el/ rántanivaló csirke nyakát?// Gyere hát öreg/ kapd el a csontot/ dobogjon tovább/ a bús kutyaszív!" Ebben az országban: (Emlékeztek még a szóra: „haza”? Ma már minden – nem „hazánkban”,/ nem „itthon”, nem „honunkban”, hanem  –  „ebben az országban” történik./ Így/úgy mondják – ma már… Csak füleljetek! Füleljetek csak!)// Úgy mondják: ebben az országban nem lehet élni./ Ebben az országban csak félni lehet. Ebben az országban kutakat mérgeznek,/ téboly gyötör sok hitevesztett örökszegényt,/ ótvaros hajléktalanok bűze terjeng, itt a szopós macák még/ forintért cumiznak, szájkosár nélkül sétálnak vérebek,/ koktéllal kínálnak sünöző, gyáva, kilóra vett rendőrt.// Úgy mondják: ebben az országban nem lehet élni./ Ebben az országban szabad a rablás, és gyilkol a sárga irigység,/ megélhetési „honatyáinkat” kapzsivá tette Mammon talmi/ kincse, kátyús újsztrádák mentén szégyenpipacs virágzik,/ míg úttalan utakon döcögve, uzsorakamattal köszönnek be/ véreikhez a kigyúrt, merdzsós álomrablók.// Úgy mondják: ebben az országban nem lehet élni./ Ebben az országban rongyrázó rongyok, szélkakaskaméleonok,/ ügyes bankfiúcskák csupor mézet méretes madzagra kenve/ csalnak falánk darazsakat, ártatlan méheket lépre; hajszálon függ/ függetlenbíróság becsülete, minden testen tetkók, mint tetvek,/ toronypanelgettókban cigányélet – cigányúton.// ...*** Nem? „Ebben az országban” tényleg nem lehet élni?/ Kérdem, hát feleljetek! „Ebben az országban” tényleg nem lehet élni?/ „Ebből az országból” el kell menni? El innen, „hölgyeim és uraim?”/ Nincs más kiút? Nincs válaszút? Hová? Hová? Hová?/ *** Te meg mit körmölsz itt Pistagyerek? Mi ez az ákom-bákom?/ „Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek…”/ „Ebben az országban(!?)”

            Három vers Papp M. Bori (16 éves ifjú hölgy) Végletek című első kötetéből. Vele kötetbemutatón is fogunk találkozni.  Én sem vagyok más: "Én vagyok a tintapaca egy álmokkal teleírt naplóban,/ az értéktelen összegyűrt blokk az aprók közt a tárcában./ kiradírozott, sokszor átírt, satírozott vonalak,/ lerombolt majd újra épített, összefestett kőfalak./ egyszer megvett, gondosan eltett képeslap a messziből,/ összetépett szerelmes levél egy régen látott senkitől./ én vagyok a hamis hangú énekes a kórusban,/ egy üresen álló építési telek valahol a városban./ De én sem vagyok más, csak egy egyszerű ember,/ aki várja, hogy a magánya véget érjen egyszer." Nem érdekel: "Legyen az élet kopár pusztaság,/ egy kiszáradt folyómeder,/ meghasadó sziklafal,/ szilánkokra tört ablaküveg./ ha ilyen is, nem érdekel./ Legyen minden értelmetlen,/ hibás, céltalan, felesleges,/ hiábavaló, tökéletlen/ Már nem érdekel./...Egyszer talán majd a világ vállára borulok,/ és emberről emberre mindenkivel megosztom,/ hogy mi is bánt engem.// Addig viszont nem érdekel./"

            Az idén nyolcvan éves PAPP LAJOS két, számomra nagyon kedves és fontos verse következik: Don Quijote búcsúleveléből:"Lebontották a szélmalmokat./ Többé velük hát nem verekszem./ Rocinante elpusztult szegény;/ ülök a napon és melegszem./ Mi testem óvta, ott a páncél./ E lágy köntösre fölcseréltem./Tököt aprít lovagi kardom,/ a disznaimnak;/bizony, egészenkijózanodtam./ Uraságtok,akik tegnap kószálni láttak,/ el sem hihetik, mivé lettem./...Fáj a kivénhedt katonának/ a frissen kapott seb hiánya./ Sárgaréz-sipkám óvott attól,/ hogy bárki is komolyan vegyen./ Uraságtokat érdekelné?/... Imbolyogtam képek és szavak/gomolygó lidérc-erdejében./ Rossz fegyverekkel hadonásztam./ Hittem a vakhit erejében./ Csetlő-botló hősiességem nyakon öntötték, kiporolták./ Most itt vagyok, ülök a napon.//...Most itt vagyok, ülök a napon./Mellettem ül egy emlék-ország./ Csillámló üvegcserepek közt/fényét visszfények sokszorozzák./...Melegszem, és lassan enyészek./ Visszafelé jár vén zsebórám./ Dulcineám, a tobosói,/ mos-takarít rám zsémbelődve./ Hallgatni jobb, vagy átkozódni?/ Lám, megint szólít…/ Hát, csak ennyi./Lehull a szó,/törött a szárnya./Lebontották a szélmalmokat.//" Kérdőjelek: "Az ember, ha már megmarad,/ elámul; majd szobrot farag,/ elnevezi hitnek, csodának./ Utak mentén nem eperfák,/ csak ilyen csoda-szobrok állnak.// Úgy kezdődik, hogy félszegen/ Ülünk a padban, s értelem/ és szív nevében, végtelen/ gonddal rakva a szót: a Rend/  hitére tanít mindahány/ oktatónk, s mivel hallani/ jobb ezt; egyszerűbb vallani,/  hogy Valahol Van Valami,/ ami mindennél több talán,/ meg erősebb. Hát hangtalan/  elfogadjuk. Legyen, ha van.//... Az ember, ki szobrot farag,/ nem mondja már hitnek, csodának./ Ül egy rossz széken hallgatag./  Az utak mentén nem eperfák,/ csak ilyen csoda-szobrok állnak./"

            Ebben az évben Kossuth-díjjal ismerték el Serfőző Simon munkásságát. Négy versét válogattam a mai Irodalmi Fonóba.  Nem azok: "Ezek már nem azok az egek,/ amelyek a láthatárig/ kinyitották a szemem./ Nem azok a berobbantott tücsöklyukak,/ bányakijáratok a földből,/ amelyekre emlékezem./...Nem azok az évek,/ amikor csupa sár volt az életem,/ s amit mindenki tudott,/ merészség kimondani ahhoz kellett./ Nem azok a szerelmek már,/ amelyek lángjai/ felcsaptak a Holdig,/ s szívemig megperzseltek./ Nem azok a madárcsapatok,/ amelyek megtudni merre járnak,/ éjszaka a magasból bekiabáltak a városokba./ Nem azok a fák, szelek őrtornyai,/ nem azok a faluszélek,/ ahonnan valamikor/ felröptettem a végtelent./" Itt jártunk: "Szívvel, egy sejttel/ mozgó lények,/ tán emberré leszünk egyszer,/ partra vetődünk,/ a napvilágra e szánkba/ loccsanó tengerből, hullámos,/ meleg levegőből./...S megállunk a Nap előtt,/ mellünknél piroslik majd./ A jövendőnek rajta6 hagyjuk/ – mint a barlangfalon – / kezünk nyomát,/ itt jártunk,/ innen indulunk tovább." Itt élnem: "...Ha eltemet e föld,/ ez marad hátra,/ sálam, a lobogó szél/ odavetve egy csenevész fára,/ ingem, az ég/ a legfelső ágra?/ Arcom a gondban/ ezért szikesedett el,/ szivárgok majd el/ gyökérmélyi vizekben?// S mégis,/ ha ennyire telt is,/ mint szembenézni a földönfutó idővel,/ s míg biztat a jövő: ne adjam fel,/ megérte itt élnem./..." Félország, félvilág: "Félország, félvilág eltakar./ De sorsodat,/ gúnyás szegénységed/ az országban/ én sikoltom,/ halálodat is majd/ én tanítom.// Anyám, édesanyám,/ a bölcsőmben,/ mert összetöpörödtél,/ már kétrét elférnél./ Ha kimész a mezőkre,/ a kórók között/ nem is látszol,/ a Hold is/ hiába világol./ Ha kánya kopogtat/ este a kapun,/ ne ereszd be,/ kezed kicsavarná,/ hátára felkapna,/ elvinne magával/ az égbe,/ Isten is/ hiába keresne/"

            Vass Tibor két versét iktattam ide, szívem szerint az egész Nagy Bibint felolvasnám. Ez a kettő korábbi. Jóformán:"Lássuk a nedvét!"/Kun Marcella/ Gyakorlatilag nőznöm kéne álló egész nap,/de nem bírom megszervezni a dolgokat./ Ha nőzök álló egész nap,/ gyakorlatilag nem jut időm másra,/ a dolgok megszervezése/ az álló egész napos nőzéssel nem az erős oldalam.// Időm még csak lenne,/ szellemi foglalkozású nők is akadnak,/ de a megszervezés,/ gyakorlatilag, hogy nem bírom,/ álló egész nap erősen útját állja a dolgaimnak.// A másra jutott idővel tudok mit kezdeni,/ meg tudom szervezni gyakorlatilag, álló egész nap, hasznosan az időt,/ a megszervezés,
ha nem álló egész napos/ helyes szervezésről van szó, erősen az oldalam...." Utolsó előtti vers: "Mintha unos-untalan/az Utolsó előtti verset írnám,/ mintha minden szavam/ arra az egyre készülne,/ mintha valami folyton feltartana,/ mintha belecsörögne szakadatlan/ a telefon,nyomnák a kapucsengőt, küszöbön állt volna/ éppen az Utolsó előtti vers/... Mintha unos-
untalan/az Utolsó előtti verset írnám,/ mintha minden szavam arra az egyre készülne,/
mintha valami folyton feltartana,/ mintha belecsörögne szakadatlan a telefon,/
nyomnák a kapucsengőt,/ küszöbön állt volna éppen az Utolsó előtti vers."

            Zemlényi Attila költő, a MŰÚT folyóirat főszerkesztője. Két „családi” verset választottam tőle.Napfürdő:"A lányom háborítatlan erdő./ Szeleburdi gondolataim kovácsa.
Sűrű nyugalmával,/ zöld kedélyével,/ mohamancsaival övez./ Szilajon szalad a vérem./
Kétéves, még nyakába szedi/ két édes lábát./ Keményfából farag. Árnyékként követem a verőfényben./ Zsarolom, hízelgek, megkövetem./ Bolyhos barlangból, cilinderből bújt elő,/ fészkelődik, mindjárt repül./ Földobom – nevet –, elkapom./ Emlékszik a repülés boldogságára./
Breviáriumom, olajágam, meg üveggyöngyöm, kiskondásom./ Színe elé viszem disznóságaimat,
kisded játékaim./ Elbágyad a napraforgásban,/ megszárítom sötétszőke haját./ Lábujjhegyen járok, lassan alszik,/ álmoskönyv./ Eltemet majd, hiszem, eltemet." A férfi, ha: "A férfi, ha negyvenkilenc, és a fia, ha három,/ már nem úgy mutatkozik be egy csinos nőnek, hogy Bármi Áron./
Nagyfaternak nézik az őzik az erdőszéli óvodánál,/ bensejébe ki-be jár az Ősz, megáll, legyint, majd továbbáll./...Mákos a sérója, nem tarajos/ szürke szakálla sem túl karajos./T urkálós a zakója, cipője sáros,/munkahelye Miskolc, a jó Tesz-Vesz Város./...Kettétört száraz ágként ropog, gyűrött árnyéka a havon,/ szabadon engedett állatok, hét lakatra zárt zöld vadon./ Az „élet” hesteg tovaszáll és tétova minden óda./ A távolban a kaszás riszál, hiába ellenállás, dióda./ De addig is, Ember, gyerünk, avázzál, éleszd magad újra!/ A halál úgyis alászáll a kékmadár bőrébe bújva./
Aztán még vagy negyven percet néz szembe kötelesség a vággyal./ Mikor meg már túltolja, feje lebakkan, nem szárnyal./ A másnap mindig sommás nap, didereg a lélek./ Vallási fanatikus leszek, hálás Istennek, hogy élek./ A férfi, ha negyvenkilenc,/ és a fia, ha három, nincs szebb ettől:/ Apamama, te vagy a legjobb barátom!"

            Koncz Károly a versszeretőknek egy nívós összeállítást kínált, a különböző hangulatú, stílusú versek a hallgatóságot megérintették. Elgondolkodtató szavak a múltról, jelenről, ránk váró jövőről, anyáról, apáról, gyermekkorról, unokáról, természetről írott líra, majd tréfás, nyelvi játékok szórakoztatták a jelenlévőket. Koruk 16 évestől a 80 évesig terjed. Más-más életkörülmények között nőttek fel, eszmélésük és tapasztalatuk a világról sem egyforma, mint ahogy minden ember egyedi, megismételhetetlen. Ajánlom, vegyék elő versesköteteiket, ismerjék meg gondolkodásukat. Itt csupán néhány szakaszt tudtam idézni verseikből. Egyedül olvasva, jobban elmélyedhetnek. Az előadóművészek csupán ösztönöztek ezzel a műsorral arra, hogy újabb versekre is bukkanjanak.

Kühne Katalin