IRODALMI FONÓ

Meghívó

A Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria, a Múzsák Kertje Alapítvány és a Gömörország

Regionális Kulturális Egyesület

tisztelettel meghívja Önt és kedves családját

2016. november 11-én, pénteken 17 órára a Feledy-házba

(Miskolc, Deák tér 3.) az

IRODALMI FONÓBA

Az 76. találkozó témája:

Rejtett kincseink – költők, versek távolodóban

Válogatás Faludi Ferenc, Verseghy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Dukay Takáts Judit, Tompa

Mihály, Vajda János, Heltai Jenő, Szép Ernő, Somlyó Zoltán, Nadányi Zoltán, 

Sinka István és Vas István verseiből

Bevezetőt mond és a válogatást készítette:

Fecske Csaba

Közreműködnek:

Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész és Fecske Csaba, József Attila-díjas költő válogatásában régi költők verseit adták elő az Irodalmi Fonósok: Ötvös Éva, Koncz Károly György, Perecsenyi Attila és Balázs István előadóművészek.

            Fecske Csabát és az érdeklődőket Koncz Károly György köszöntötte, majd Fecske Csaba beszélt a válogatás szempontjairól: "Azoktól a költőktől válogattam egy-egy verset, akiket nagyra értékelek, és megérdemlik, hogy róluk megemlékezzünk. Karcsi ezt kevésnek találta, így költőnként hozzátett még egy-egy verset. Faludy Ferenc kedves a szívemhez, ő írta az első szonettet. Ez még kezdetleges volt, hiszen nem volt előtte példa. A Nyugatosok: Kosztolányi, Babits, majd József Attila, Weöres Sándor írt míves szonetteket. Dukay Takách Judit volt az első számontartott költőnő. Berzsenyi sógornője volt, művelt asszony. A XIX. századig alig kapott helyet a pantheonban költőnő, ez mára megváltozott, számtalan nő ír verset, prózát. Verseghy Ferenc erotikus versét választottam. Tompa Mihály gyermekkorom kedves költője. Kelemérben szolgált, én akkor az olvasótáborban kiscsoport vezetőként ajánlottam, hogy látogassuk meg emlékházát. Kisfaludy Sándor /Himfy/ találta fel a 12 soros strófát, amit róla neveztek el. Öccse, Károly népszerű drámaíró volt, ma alig játsszák darabjait a színházak. Nadányi Zoltánt is nagyon kedvelem.  Berettyóújfaluba hívtak egyer, esett az eső, hideg volt, azt hittem, senki sem lesz ott. Végül tele lett a terem. Szeretem a verseit. Szép Ernő a maga korában népszerű kabarészerző volt, halkszavú, szerény ember. Egy szuhavölgyi kis faluban versmondó versenyen zsűriztem. Szép Ernő Gyermekjáték című versét Somló Ferenc miskolci színművész szavalta el csodásan. Erre a versre én is írtam egy parafrázist. Vajda János, Somlyó Zoltán ismert költő, mindenki szereti verseiket. Sinka Istvánt a Fekete bojtár című önéletrajzi írásából ismerhetjük, film is készült róla. Népszerű költő volt. Vass István Húsvéti vers a testről című verse remekmű. És most jöjjenek a versek!"

             Faludy Ferenc /1704-1779/: A pipárul:"Hív a társam, dohányos börböncém,/ Te tisztítod fejemet./ Szép pipám, égő kis kemencém,/ Te enyhíted mellyemet.// Füstecskéd kereng, forog, játszik,/ És megvallom, vigasztal./ De alig tűnik s már nem látszik./ Azért engem meg is csal.// Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,/ Élő ember, gondold meg:// Mint a füst oszlik hirtelenül,/ Úgy magad is, fontold meg,/ Elcseppensz egykor véletlenül!//"

            Nem szeretem, nem gyűlölöm: "Nem szeretem, nem gyűlölöm,/ Nem keresem, nem kerülöm,/ De mégis,/ Nála nélkül nem lehetek/ Én is/ Csak tisztelem, csak becsülöm,/ De mégis/ Nála nélkül lélekzetet nem vehetek./"

            Verseghy Ferenc /1757-1822/: Soror Formoza: "Merülve voltak mély álomba/ mindnyájan, akik alszanak,/ mikor beszöktem egy klastromba,/ hol szép apácák laktanak./ Játszottak már az angyalkákkal/ álmokban a friss sororok,/ Sanctust hortyogtak nagy pauzákkal/ közöttök a vén máterok.// Búcsúzván Soror Formózával/ szűk cellájának ajtaján,/ ki átsegített font létrával/ a klastromnak kőfalán,/ átkaptam töstént karjaimmal,/ mint régen-kívánt tárgyamot,/ s megrakván képét csókjaimmal,/ elkezdtem véle harcomot.// Mióta egymást megszerették/ szóló-házban szíveink,/ ily Rendez vousnak nem lelhették/ jó módját mesterségeink./ Ott ült, ha együtt tréfálgattunk,/ az őr, egy titkos trónuson,/ s alig hogy cédulát válthattunk/ némelykor a vas-ablakon.//..." A továbbiakat nem idézem, mert eléggé erotikus, de ha kedvük van, a felnőttek elolvashatják. 

            A 'Szerető' boldogsága: "Melly boldog, a'ki életét/ kedvessel töltheti!/ Olly vígan legfőbb ünnepét/ egy Chán sem ülheti.// Párjának módos karja köztt/ Krőzussal mérkezik,/ 's lankadván tiszta csókja köztt/ mennyekkel kérkedik.// Forogjon véle tengelyénn/ vagy állyon a' világ,/ vígabban lejtez lábhegyénn,/ mint ágánn a' virág.//... Olly vígan, mint ő, a' madár,/ zöld ágak köztt nem él;/ 's megnyervén, a' mit szíve vár,/ világért sem cserél./... Jer hát, o lyánka! jer hamar,/ légy, kérlek, kedvesem!/ Ne tengjen, mint a' bús avar,/ nő nélkül életem./"

            Kisfaludy Sándor /1772-1844/: Kesergő szerelem (részletek): I. Ének: "Mint az őzek az erdőben,/ A halak a vizekben,/ Madarak a levegőben,/ A méhek a kertekben:/ Oly szabadon s kedvem telve/ Éltem egykor napjaim;/ Vígan lejtve s énekelve/ Űzém kicsiny bajaim.// Erő vala tetememben,/ Minden bajt megláboltam;/ Tehetség volt tűz-lelkemben,/ A sorsot csak gúnyoltam;/ Nem esmérvén veszedelmet,/ Nagy dolgokat koholtam;/ Nem esmertem a szerelmet -/ Egek, de boldog voltam!//" 1. Dal: "Az életnek tengerében/ Két örvény van: szív és ész;/ A kettőnek egygyikében/ A jobb ember könnyen vész./ Az ész ezer bajt okozó, - / Ezt el lehet kerülni;/ A szív, minthogy ragadozó,/ Könnyű benn elmerülni./ Engem a sors forgó szele/ Ez örvénybe csapott bele;/ S elragadt ez engemet - / A szív szerzi vesztemet.//..."

            Dukay Takách Judit /1795-1836/: A fársáng utolsó órájában: "Vége van már a gyönyörű időnek, /elrepült tőlünk siető futással/ S mi kinyílt karral, szemeink utána/ Vetve sóhajtunk./ Vissza nem jő már, el, örökre eltűnt./ Puszta a kép, mely maradott sajátunk./ Sors! ha már azt elragadád, miért nem /Oltod el ezt is./ Némaság búsong, hol az égi táncban/ Lágy zefirként mi szabadon lebegtünk,/ Bús zajok közt reng örömünknek ott most/ Szent hagyománya./ Így foly el minden, szeretett barátim!/ Aki Léthe bús özönébe nem fúl,/ Érhet ilyent még, nem örökre vész el/ Minden előlünk!//" Az én lakhelyem: "Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába/ Tőled, szent természet érzése, hiába,/ Szívemet semmi tárgy másfelé nem vonja./ Távol a nagyvilág fényes lármájától,/ Félrevonva annak csábító gőzétől,/ A hízelkedőknek menten csapatjától,/ Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:/ Itt élek csendesen és megelégedve./ Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja,/ Nem ér sem nap, sem éj békétlenkedve/ S panaszokra számat semmi sem fakasztja./ Ha szívemet éri bánat avagy öröm,/ Csak némán hullatom keblembe könnyemet,/ Kirendelt sorsomat békével eltűröm/ S enyhülni érezem mindenkor terhemet./ Kis kertemnek híves árnyú fái alól/ Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;/..."

            Tompa Mihály /1817-1868/: Az első ibolyához: "Ki megnyitod kelyhed mosolygva, kérlek:/ Légy üdvöz, üdvöz, kedves ibolya!/ A szép tavasznak első mosolya,/ Oh légy, a hű emlékezet nevében!// Ilyen volt ő szelíd szemével éppen!/ Mely hirdeté, mit lelke gondola,/ ártatlan élte csendesen folya,/ Mint a patak, rejtő bokor tövében!// Nem érte ő az ibolyás tavaszt,/ Mely zöld lombot és édes dalt fakaszt/ Vidékein az új éltű ligetnek;// És keblem zordon téli pusztaság,/ Hol bánat és szív, alvó gyöngyvirág!/ Fájó beszédben téged emlegetnek!//" Az erdei lak /Költői verseny Kerényi- és Petőfivel 1845-ben/: "Völgy felett, a bérc alatt, középen,/ A behorpadt hegynek oldalában:/ - Hallgatózva néma csend körüle, - /Nádkötésű kis lak áll magában.// A kis csermelyt rácsos ajtajánál/ Át sem kell röpülni a madárnak:/ Habtalan fut, szótalan fut, benne/ Tarka pintyek lépegetve járnak.// Görcsös ágú bükkel a sötét szilt,/ - Mely a házat vészek ellen ójja: - /Udvarába eleven sövénnyel/ Foglalá be régi jó lakója.// A vad-szőlő gazdag levelével,/ Mely magát a vért-telekre fonta:/ Sátort képez és a gazda déli/ Álmot alszik árnyában naponta.// Míg fiát a fatetőkre csalja/ A piros tojású vércse-fészek: / Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:/ Héhkakuk, kakuk! szólj: meddig élek?// Zúg az élet, zúg vásári népe,/ S nem hat a bérc egyszerű lakáig:/ Néha hallik elhaló harangszó,/ Szép idő ha gyors esésre válik.// Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,/ Van dalos madárja minden ágnak:/ A rigó-fütty, gerlicék búgása,/ S csattogány-dal szépen összevágnak.//... És ha éjjel a lak ablakából/ Mécskanócok fényt lövelve égnek:/ Azt hiszem, hogy mindez lüktetése/ A megdermedt jégvidék szívének.// És lelkembe nyugtató hit éled./ Nem halt meg, csak alszik itt az élet.//"

            Vajda János /1827-1897/: A vaáli erdőben: "Odabenn a mély vadonban,/ A csalános iharosban,/ Félreeső völgy ölében,/ Sűrű árnyak enyhelyében;// Oh milyen jó volna ottan,/ Abban a kis házikóban,/ Élni, éldegélni szépen,/ Békességben, csöndességben!...// Nem törődni a világgal,/ A világ ezer bajával./ Meggondolni háboritlan,/ Ami immár közelebb van...// Illatos hegy oldalában,/ A tavaszi napsugárban,/ Nézni illanó felhőkbe,/ Mult időkbe, jövendőkbe...// És azután, utóvégre,/ Észrevétlenül, megérve,/ Lehullani önmagától,/ A kiszáradt életfáról...// S ismeretlen sirgödörbe'/ Elalunni mindörökre.../ S ott egyebet mit se tenni,/ Csak pihenni, csak pihenni.//" Se földem se házam: "Se földem, se házam nincsen,/ Egy pár kéz a tőkepénzem;/ Majd a szabadság harcában/ Egy öles föld lesz jutalmam;/ Ejh, elég lesz az nékem!// Mit nevettek, ti gazdagok?/ Tán a honért csak ti haltok?/ Önző volt és lesz az ember,/ Haszon nélkül halni sem mer./ S a halál nem hasznotok.// Hej hogy épen a világban/ Az nem harcol, akinek van!/ Van ezüstötök,  aranytok,/ S ha a fegyvert eldobjátok,/ Másutt is lehet hazátok.// De a szegény, akinek nincs/ Hazájánál kedvesebb kincs;/ Ha elveszti s meg nem halna,/ Hiszitek-e, hogy találna/ Sírján kívül szebb hazára!?//"

            Heltai Jenő: Vallomás: "Mi ketten egymást meg nem értjük,/ Nagyon sajnálom, asszonyom,/ De ha nem kellek szeretőnek/ Egyébre nem vállalkozom./ Például arra, mit gyakorta/ Szónoki hévvel mond kegyed,/ Hogy meggyötört szegény szivének/ Legjobb barátja én legyek.// Legjobb barát! szavamra mondom,/ Megtisztelő egy hivatal,/ De nem vagyok hozzá elég vén,/ S ön aggasztóan fiatal.// Ön csupa élet, csupa illat,/ Lángol, vakít, hevít, ragyog,/ Hát hogyne szomjaznám a csókját/ Én, aki angyal nem vagyok?// Olyan kevés amit kívánok..../ Ha osztozkodni restel is,/ Legyen a tisztelt lelke másé/ Nekem elég a teste is.// Legyen lelkének egy barátja,/ Kivel csevegni élvezet,/ De ez az őrült,/ ez a mamlasz,/ Ez a barát nem én leszek.// Legyen övé minden/ poézis./ És az enyém: csak ami tény,/ Ő oldja meg a problémákat,/ A ruháját viszont csak én.// Hogy ez a hang szokatlan önnek,/ Kétségbe, kérem, nem vonom,/ De annak, hogy megértsük egymást/ Csak egy a módja asszonyom:// Adjon az Úr, ki egy tenyérbül/ Rosszat is, jót is osztogat,/ Rosszabb erkölcsöket kegyednek,/ Vagy nekem adjon jobbakat!//"

            Szép Ernő /1844-1953/: Gyermekjáték: " Mikor én kisfiú voltam,/ kis lovon nem lovagoltam,/ nem volt nékem ponnilovam,/ ponnilovam,/ ponnilovam,/ pedig de szép, mikor rohan.//  Ponnilovon sose ültem,/ kis biciklin se repültem,/ nem volt fényes kerékpárom,/ kerékpárom,/ kerékpárom,/ pedig de jó rajta nyáron.// Nem volt nékem meséskönyvem,/ nem volt csak iskolás könyvem,/ pedig de jó otthon este,/ otthon este,/ otthon este,/ lapozni ábrát keresve.//... Én játékot már nem kérek,/ a sok gondtól rá se érek,/ de meghalok én is egyszer,/ én is egyszer,/ én is egyszer,/ a mennyországba megyek fel.// Kiállok majd a Tejútra,/ arra visz az Isten útja./ Az ujjamat majd felnyújtom,/ majd felnyújtom,/ majd felnyújtom,/ ha elsétál a Tejúton.//... Égmezőben alkonyatbam/ szép pillangót fogok/ mennyországban ottan,/ ujjamon lesz arany pora,/ arany pora,/ arany pora,/ le nem mosom róla soha.//" Lányoknak való nóta: "Gyertek lányok karonfogva/ Menjünk fel egy magos dombra/ Nézni az eget milyen kék/ Lányok lányok/ Nézni piros naplementét.// Gyertek lányok jó időbe/ Kisétáljunk zöld erdőbe./ Zöl erdőnek közepébe/ Lányok lányok/ Ott leüljünk csendességbe.//.. Gyertek lányok koszorúba/ Egymás vállára borulva/ Tegyük össze szép fejünket,/ Lányok lányok/ Úgy hullajtsuk könnyeinket.//"

            Somlyó Zoltán /1882-1937/: Ültem hideg szobákban...: " Ültem hideg szobákban, könyvek homálya mellett./ A szürke kandallókban sipolva sírt a szél./ Álmodtam csókról, nőkről s másról. S zokognom kellett,/ látva, hogy elkallódom, mint rozsdavert acél.// Gyűrődött bús ruhámat, mit nyűttek hosszú évek,/ aztán csöndbe leráztam/ s rossz ágyra hullt e est./ Sovány kezeim fáztak s az éccakák jövének,/ a szennyes, borús éjjek. / S lenn táncolt Budapest.// Ma arcomon redőzik ruhámnak gyűrődése/ s megrokkant szívvel álmom nem hagyom én el mégse!/ Meám, te örök könyvem, te melegkarú álmom:// engedj a kandallóknak legszebbje mellé állnom,/ amelynek lángja: véred, rostélya: forró ajkad/ s márványa: mind a szépség, mi végigömlik rajtad.//" Kincseket hoztál: "Kincseket hoztál nékem, asszonyom/ a drága aranytálak roskadoznak./ Elfáradhattál. Ülj le és pihenj./ Már este van. A fények oszladoznak.// A kályha mellett megleled helyed,/ s egy korty italt a csillogó pohárba/ s ha majd leszáll az éj, elalhatol,/ itt nem zavar meg külvilági lárma.// És majd kis lábad elé borulok/ és megőrizlek, mint az éber dajka./ S halkan dalolgatva majd feltűzöm/ a csillagokat éjsötét hajadba.// ....E csillagokat adom én neked/ a kincsekért, miket hoztál, cserébe./ Hogy örökös fény ragyogjon reád,/ a férfihűség ritka életébe!//"

            Nadányi Zoltán /1892-1955/: Mariann a kádban: "Mire ébredtem máma?/ Zúgatják a csapot./ Túlságos volt a lárma,/ amit a csap csapott.// Egyszerre kitalálom, a fürdőben ki van,/ és szememből az álom/ kiszáll, ez Mariann!// Fürödni fog, rivalgó/ hangokkal hirdeti,/ közöttünk csak az ajtó,/ mulatság ez neki.// Csak azt akarta, tudjam/ és máris belekezd./ A csap utolsót buggyan,/ rátolja a reteszt.//... Csobban a víz is mingyárt,/ ez volt a felelet./ Ajtón keresztül így vált/ velem titkos jelet.//... A csend meséli szépen:/ most csendbe heverész,/ kagyló a tó vizében,/ milyen szép és merész!// Heverész, meg se moccan,/ csak fel meg letekint,/ az ajtót nézi hosszan,/ meg a vizet megint// és tudja, hogy az ajtó/ csupa szem, csupa fül,/ és nem riad meg attól,/ hogy nincsen egyedül./... most a zuhany záporzik!/ egész testét veri!/ az egész teste porzik!/ halmai, völgyei!// az egész teste végig/ felzendül odaát/ és zengi fel az égig,/ diadalmas dalát!//" Kislány a kádban: "... Derékig a kék vízben állasz/ kis angyal, kedves/ s ahol még a testecske száraz,/ gőztől lesz nedves.// Csudálod bőröd sima fényét,/ kinyúlsz a vízben,/ te sokkal szebb vagy, mint a nénéd,/ mikor meztelen.// Borzongva eszmélsz nagy csudára,/ lemerülsz jobban/ s a csurgó csap meleg sugára/ öledbe csobban.//"

            Sinka István /1897-1969/: Anyám balladát táncol: "Egyszer volt szép az anyám tánca,/ mikor kendőjét gyepre hányta./ A Korhány vizénél, Pusztapándon,/ s bokázó lába pásztortűznél,/ öles apám örömére/ szállt, mint illat a virágon./ De gyönyörű lábán víg figurát/ eredő táncába ő se vitt,/ csak mutatta ringó mozdulattal/ halálba járó őseit./ Mert ugyanaz sírt fel a flótán,/ hogy meghaltak azok ima nélkül,/ nagy szakállal, akasztófán.// S hajnaltájon, lengő szélben,/ hogy fény nyillott két nyárszemében,/ elébe raktak tíz szál gyertyát,/ hat másikat meg karikába./ Közöttük anyám ott sugárzott,/ s kis csizmája lángot vert át./ Az ősi ritmust pásztorok fütyölték.../ Kettő-kettő felállott szélrül,/ jelezve, hogy a csúfolt ős/ szép feje most halálba révül./ S a holtak szemét, ahogy lezárták:/ ezt a sirató, örök búcsút/ a nyárfák alatt már öten járták.// Akkor meg, mikor sírt nyitnak,/ közéjük lendült hatodiknak/ apám is, kinek lépteit/ úgy mérte az öt táncoló,/ mint ki utolsó fordulattal/ az egész műbe értelmet vitt.../ Mikor a gyertyák porig égtek,/ még anyám eljárta a végét:/ egy szál virág körül koszorút táncolt..../ A juhászok meg már csak nézték,/ hogy az égen hold ballag át/ s csudálja nagy, fehér szemmel/ anyám lábán a balladát.//" Egy se fusson az éjszakába: "Jöttem, láttam, égtem, szerettem,/ s most azt dalolom,/ ami viharrá nőtt bennem/ a földszagú parasztok fekete kenyerét/ szemükben az egyre növő homályt,/ a pásztortüzek hideg/ elhamvadt hamuját - / és dalolom a lengő éjjeli fákat,/ az el-elfelejtett régi ösvényt;/ ködös síkon dalolok mai lovasoknak:/ egy se legyen, ki az éjszakába vágtat.//"

            Vas István /1910-1991/: Húsvéti ének a testről: "... Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:/ Hol van most az a' kit ősszel temettek?/ Komor olvadáskor, vakult-rideg órán/ Látja befolyni a vizet koporsóján./ Az tudja, mi a test, aki külön-külön/ Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön./ Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény/ Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?/ Egy bece-szót mormol, de senki se felel./ Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.// Ifjú nő a sírban, ifjú rügy az ágon,/ Tavaszi szél fújja, virágom, virágom./ Tavaszi szél messze földek illatával/ Csábított hajdan, most fiatal halállal./ Jobb volna sötétbe elomolni, mint te,/ Hullani a mélybe, teveled egy szintre,/ De az a forma, mely odalenn enyész el,/ Ragyog idefönt is örök epedéssel,/ Fű, fa, virág, tavasz színe tőle tüzel,/ Az tudja, mi a test, ki árnyat ölel.//... Kereszten, olajban, vérbe a szent sereg:/ Bűnhődik a földön, aki nagyon szeret./ Tavaszi szél fújja, hozza a szép hitet:/ Szétomló testünket szebben megépíted./ Engem is merítsél, bár el is veszítsél,/ A vérszagba, melyet hordoz ez a víg szél,/ Virágzó sebedet ültesd el testemben,/ S áldani foglak majd csúf, hörgő estemben./ Szomjazó, bomlasztó gyönyörűség jövel!/ Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.//" A búcsú: "... Én tudtam már, hogy búcsúzunk, de ő nem./ Meredek lejtőn, görbe köveken/ Indultam a mélybe./ Ha élhetnék még ezer évet,/ Hogy oda mindig visszatérjek,/ Már nem találnám soha sem/ A fákat, csilló szigetet,/ És azt, aki gyanútlan integet,/ Nevetve és remélve./ Tűnt szigetek, legendák!/ Előttem a lemondás/ Sivatag évei./ Miért volt ez? Mi történt?/ Tudom-e valaha önként/ Megérteni?/Egész kegyetlen, önhitt/ Világunk ér-e annyit,/ Mint mi ketten/ És az a pillanat?/ Vagy tán a gyönyört így kell meghalatni,/ Hogy el ne romoljon az ismeretlen/ Sugárzás pillanatnyi/ Szeszélye, az anyag?/ Amiben mi öletve, ölve,/ Szeszéllyel is betöltve/ Egy nagy, szigorú törvényt,/ Nem értjük meg, mi történt./ És megsemmisül, alakul,/ Megint én és megint ő,/ Taszítva és konok/ Vonzásban boldogtalanul,/ Mint az atommag körül keringő/ Elektronok.//"

            Az előadóknak vastapssal köszöntük meg a különlegesen megrázó vagy humoros verseket, és gratuláltunk a műsor összeállítóinak. Szétszéledtünk. Szívünkkel együtt dobbant a versek ritmusa, az érzelmek hullámai elborítottak minket, alig tudtunk megszólalni ennyi gyönyörű vers után. Azt hiszem, most mindannyian, akik ott voltunk, otthon elővesszük a versesköteteket, hogy ezeknek a költőknek verseiből még többet elolvashassunk. Ajánlom a fiataloknak is, hogy ezt tegyék, hiszen ők a régi költőket nem ismerik, a tankönyvekben nem találják meg, érdemes a könyvtárak polcain kutakodni, kincseket fognak találni.

Kühne Katalin

___________________________________

fotók: Marosi Ágnes