IRODALMI FONÓ

A Gömörország Regionális Kulturális Egyesület és a Múzsák Kertje Baráti Kör meghívja

2017. szeptember 22-én,  pénteken délután 5 órára,  

verses-boros beszélgetésre

a HOM  ̶  Miskolci Galéria Feledy házba (Miskolc, Deák tér 3.)

A  83. találkozó témája:

10 éves a Műút folyóirat.

Bemutatjuk a szerkesztőség három prominens tagját:

Jenei László – kabai lóránt – Zemlényi Attila

Közreműködnek: Ötvös Éva, Balázs Bogdán, Balázs István és Koncz Károly György. Vendégünk lesz – reményeink

szerint – sok mindenki, akik már voltak itt és akik még nem. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! Aki jól érzi magát velünk,

hozzon belépőként egy üveg bort (vagy amit szívesen iszik)! Persze a pogácsát sem utasítjuk vissza. A hagymás-

zsíros kenyeret a házigazdák biztosítják.  

Természetesen a boron kívül mindenki hozhat szívéhez közel álló, a témához kapcsolódó alkotást, bemutatás céljából! Saját írásokat

különös örömmel várunk! A „fonókat” általában minden hónap második péntekjén délután öt órakor rendezzük,  

a változtatás jogát fenntartva, így az idei szeptemberi, októberi és novemberi időpont nem a szokásos!          

________________________________________________________________

Irodalmi Fonó - Műút szerkesztői, írói

Az Irodalmi Fonó a Műút szerkesztőit hívták meg: Jenei Lászlót, Zemlényi Attilát és Kabai Lórántot. A Műút idén ünnepli tíz éves évfordulóját, ebből az alkalomból mutatkoztak be a folyóirat szerkesztői, akik egyébként több kötetes írók is. A műsort szerkesztette és a vendégeket Koncz Károly György, Radnóti díjas előadóművész mutatta be. A Műút főszerkesztője Zemlényi Attila: irodalom; Képregény online: kabailóránt(így, kisbetűvel); Kritika, esszé: Jenei László. Sajnos Kabai Lóránt nem tudott eljönni, de írásait hallhattuk. Előadók: Ötvös Éva színművész, Koncz Károly György előadóművész, Balázs István versmondó és fia, Balázs Bogdán.

            Jenei László (Miskolc, 1964. május 3.) író, szerkesztő. Alapításától, 1989-től 1992-ig az Orpheus folyóiratot szerkesztette Miskolcon. Sikeresek voltak tematikus számaik: Irónia, Játék, Orpheus-mítosz. Az Orpheus szerkesztőjeként szervezte a háromnapos lillafüredi "80-as évek" konferenciát (1992), ahol közel 50 előadás és korreferátum hangzott el. 1992-94-ig a Holnap irodalmi folyóirat főszerkesztője volt. A szerkesztésben társai voltak: Csiszár Imre (színház), Kishonthy Zsolt (képzőművészet), Selmeczi György (zene). 2007 nyarától a Miskolcon megjelenő Műút c. irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat kritika-esszé rovatának szerkesztője. Hatodik kötete a múlt évben jelent meg, ebből következik a Taktus című novella:

"Allison egész nap San Michele szigetén volt, bár induláskor még nem látta értelmét, hogy ilyesmire időt pazaroljon. Egyszer át kellett szállnia, belezavarodott, hogy a 4.1-es vagy a 4.2-es kell-e neki, nem ismerte a Giracittà-járatokat. Végül elég simán odaért, de a zavarodottság érzését az idő múlásával sem rázhatta le. Nem a hatásvadász leírások befolyásolták. Olvasta az útikönyvben, hogy munkaidőben gépi kihantolásokba botolhat, és ez felkavaró, neki azonban egyetlen árva csont látványa sem jutott. Lőtt pár fotót, egyébként dologtalanul csapdosta az oldalát a fényképezőgép. Nem jegyzetelt, a diktafont sem használta. Émelygett, délig erősebben, délutánra lett kicsit jobban. Sztravinszkij sírja miatt ment oda, de szimplának találta. Tulajdonképpen nem is a sírral, vagyis a kalligrafikus betűkkel ékített fedlappal volt gondja, mely egyébként az eltérő színű márvány keret miatt festményszerűen hatott rá – hanem a szaggal. Gondolta, különálló kis szigeten lesz, végre kiszakad abból a fojtogatóan feszes összhangra építő színjátékból, ami maga a város. Állt a sír előtt, visszaidézte magában a dallamot, amit ideérkezése óta dúdol. Tegnap éjjel élőben hallotta, a Teatro la Fenice elé hívták itt dolgozó amerikai ismerősei; nyugati partiak voltak, de ez most nem jelentett semmit, talán csak azért, mert ő New York- iként az utóbbi évekig el sem hagyta szülővárosát. A színház oldalában indultak el, sétáltak pár percet, s egy kívülről semmilyennek tűnő, belül azonban izgalmas elrendezésű művésztanyára, zárt klubként működő kis étterembe jutottak... A zenészek, ahogy elővették, el is pakolják a hangszereket, viszont egyikük fellép a zongorához, és amint helyet foglal, máris játszani kezd. Ez azért szíven ütötte Allisont. Kiderült, hogy előre megbeszélték: a kedvéért választották Sztravinszkij Oedipus Rexét, néhány részletet a zongorakivonatból. Említette az ismerőseinek a San Michele-t, Sztravinszkijt. Azt sajnos nem mondta nekik, hogy ő egyszer csúnyán felsült ezzel a témával, méghozzá közönség előtt. Mindent megkapott gyerekként, tucatjával sorakoztak a polcain a partitúrák - az adott darabot talán körvonalazatlan lázadásának részeként választotta ki, de valószínűbb, hogy Cocteau librettója, pontosabban az átlagemberek sorából kilógó, kórosan sovány szerző miatt, mert halvány, külsődleges rokonságot érzett sorsuk és fizikai adottságuk közt. Míg a tanárok le nem állították, fiúk, lányok egyaránt úgy csúfolták Allisont, hogy kis auschwitz-i. Vékony lány volt, olyan, akire azt szokták mondani, kórosan sovány, és valóban alultápláltnak találták a kórházban. Úgy került oda tizenhat éves korában, hogy elöntötte a vér, s bent kiderült, ektópiás terhességét vetélte el. Apjának arról kellett beszélnie, mi ez a terhesség-dolog, s nem arról, miért vannak étkezési zavarai. Szégyellte hosszú, csontra fogyott felsőcombját, melyről egyszer azt mondták: izmok se nagyon lehetnek ott. Egyetlen fiú volt, aki unalomból rámászott. Pedig Allison tudta, hogy az arca vakítóan szép, kislányos,  hamvas, túlzásig bájos, harapni-tépni, nyalogatni való. Nem tudta elérni, hogy csak a szemébe nézzenek, végig, amíg vele beszélnek: csak az arcába, lénye gyújtópontjára összpontosítsanak. A fiúk, a férfiak mindig nézik a testet is. Az apja is ezt tette, látta néhányszor, és nem fogta föl, hogy tehet vele ilyet, lefitymálja a lábait, laposnak gondolja a fenekét. De hisz ő az apja! Képes volt neki odavetni, csoda, hogy bírja taposni a zongora pedáljait. Mert hogy eléri, az nem kérdés, nevetett fel az egyébként visszafogott kedélyű ember, de hogy ki is bírja nyomni... Ül esténként a Rio del Ferali fölé magasodó szálloda hatalmas termébe állított szobabiciklin, hallja a fejében Sztravinszkij recitativóit, a részt, ahol 6/8-os ritmusra vált, a megrendítő üstdobütéseket, végül az epilógust: Divum Jocastae caput mortuum! A rendről, a dolgok rendeződéséről álmodozik, s körülötte minden olyan, mint egy halálba dermedt színpadkép. Alatta, a sejtelmességre rájátszó célfényeknek hála, olyan a padló, mint egy rég elhalt, tisztátalan, hínáros tó felszíne, várja, hogy az orgazmussal, vagy a második-harmadikkal majd sikolt egy hatalmasat, kitör belőle, ettől pedig felszakad alatta a vékony álcaréteg, s alámerül végre...  Úgy néz ki, egyedül maradt vele, eltörpülve a hosszan sorakozó fülkeboltozatok előterében, számol magában, amíg eljön az idő, s találgatja, hogyan nevezze ezt az oly jól ismert szagokkal cselező alakot. Holnap is ezt fogja csinálni, esetleg visszamegy a temetőszigetre is. Képtelen tovább utazni, marasztalja a tudat, hogy minden fenyegetettség ellenére még mindig itt tanult magáról legtöbbet: hogyan maradhat fönn valami, amiből látszólag teljesen hiányzik a vitalitás."

            Zemlényi Attila Szerencsen született, költő, szerkesztő, tanár, a Magister Gimnázium igazgatója.  Horváth Előd Benjámin beszélgetett a Műút főszerkesztőjével (Helikon irodalmi portál, 2016. január 26.) részlete: "H. E. B.: Apa vagy, főszerkesztő, szerző, szervező, még van egyéb is? Lehet bírni ennyi felelősséggel? - Z. A.: Nem több ez egy dekával sem, mint a másé, mármint a felelősség. Nézd meg Lackfit, van egy rahedli csodálatos gyermeke, ír, szerkeszt, fordít, tanít, minden szempontból termékeny ember, csodálom a szívósságáért. Egyébként most szeptember van, a nagyhalak hónapja, Zsiga fiam óvodába, Hanna lányom gimnáziumba, Luca egyetemre megy. Jó kis leltár szerintem, nagyon örülök neki, hogy ez így van. Emellett gimnáziumigazgató vagyok, ahol próbálom a zsiványokat a helyes útra terelni, jelentsen ez bármit. Főszerkesztőként inkább organizálni, lobbizni, pénzt kunyerálni kell. Elejétől fogva teljesen megbíztam a szerkesztőtársaim ízlésében, a Műútat is én találtam ugyan ki, de a tartalom az ő érdemük."

Következett Zemlényi Attila készülő Csonthéj című kötetéből hat vers, négyből idézek: 

A Jézus Szíve Kocsma: "A lángoló Ohat felé menet láttam./ Lenn van a délibábos peremvidéken,/ de még nem a határvidékre rúg,/ puha, fekete istenmezeje, senkiföldje./ Sportautóval, apostolok lovával,/ egy kézzel, két kézzel, nagyon mérgesen./ Szelíd hely ez a falu szíve, / ide jár szomjas borja-bocija./ Tiszta, rendes az udvar, kolbász a kerítés,/ csendesedésre ott vannak a kamrák,/ gaz öleli az embert./ Meg is látnám magam benne,/ ha egyre nem közeledne./ Fenyegetne, megreszketne, / lejtmenetben ereszkedne.// ..."

Az ördög formaldehidben: "Ne hidd vagy hidd el, de ezt álmodtam a szombati/ szlempoetri után, forró, nyárhajnali álom-remixben:/ Forgott - keringett egy halott ördög, jégkék formaldehidben./ Mint űrét vesztett űrhajós támolygott tétován ide és oda,/ én boldogan zengtem, verődve poklon és mennybolton,/ hogy végre földobta a patáit, Isten orgyilkos ostora.../ Imádkoztam, térden üvöltöttem, hogy nincs több bűn és bűnös ötlet./ És az outletekben csak szeretetet kapni és jóságot a second handben,/ mindenki dzsukel lesz, raj, fajin, és minden rendben lesz öcsém, a legnagyobb rendben./ Ömlött tűzforrón és kéken a könnyem,/ hogy könnyen fogunk ééé lni, baromi könnyen!/ Nem lesz több sárgacsekk, csak sárga út, és Miskolc lesz a smaragdváros!/ Minden gyerek jóllakik és az összes szingli párt talál, már most !/ Újra indul a gyárpárduc és lesz munka dögivel./ A panel ligetes lesz és virágos, a gyengét senki sem löki fel.../ A játszótér Kánaán, és minden pitbull, pincsi lesz,/ és az uzsonna mindig téliszalámi, ami lassan uncsi lesz..../ És Mmerdzsóval járnak a szegények is, automatával, bőrülésessel, / a csövesek meleg előételeket esznek, aztán bőrös csülköt / támasztanak ki, minőségi szesszel,  meg gyűrött Ulisszesszel./ És boldogan élünk bró, amíííg meg nem halunk,/ hisz nincs már ördög, ott van a formaldehidben./ És már sokkal, de sokkal jobb nekünk,/ hisz ketten maradtunk végre,/ mi, meg az Isten, mi, meg az Isten."

A férfi, ha: "A férfi, ha negyvenkilenc, és a fia, ha három,/ már nem úgy mutatkozik be egy csínos nőnek, hogy Bármi Áron./ Nagyfaternak nézik az őzik, az erdőszéli óvodánál,/ bensejébe ki-be jár az Ősz, megáll, legyint, majd tovább áll./ A pank már csak a satunak jó, hol tesz-vesz, rézhalat kalapál,/ a Dead Kennedys, már nem front, nem saját halál.// Szeme alatt Árkádia, a hanyatt-homlok élet ránca,/ az asszony minden ár kádia, teszkós labyrinth, gazdaságos pénztárca./ Mákos a sérója, nem tarajos,/ szürke szakálla sem túl karajos./ Turkálós a zakója, cipője sáros, / munkahelye Miskolc, a jó Tesz-Vesz város./ Az egész Avast átjárja a szú./ Röpül, dzsanázik az idő, a vasfaszú,/ szmogos, hideg zephir, mellette, felette,/ régi ellenségét, szegényt, a sors tegnap temette./ Szilajon mosogat, porszívózni bátor,/ hitellel terhelt ház, a családi inkubátor./ Tisztesen adózik, jogkövet, nem ő szüli a rendet,/ nem játssza már kajakra, a sárkányölő szentet.//... A férfi, ha negyvenkilenc, és a fia, ha három,/ nincs szebb ettől: Apamama, te vagy a legjobb barátom!//"

hipnoterápia: "helyezd magad kényelembe/ kényelmesen fekszel/ engedd el magad/ hallgasd a hangom/ elkísér/ vezet majd a szösz-sötétben/ figyeld a szívverésed/ figyeld ahogy feletted csattog/ csendesítsd  el magad/ ringasd el/ csodálatos tájon jársz/ virágbaborult cseresznyefák/ fű fa füst/ kora nyári játszadozás/ a napsütötte sávban/ arany mezők ezüst folyók/ gyermek vagy/ újra, gyermek,/ gyifakó gyibetyár csebogár/ kisfiú nagy bőrönddel/ hallod a négyhuszonnégyes indulását/

vas csikordul vas gyomra kordul/ vasúti delta, sínek hullámverése/ locsog a parti füzeken/ az elméd legyen vendégszerető/ szabad szilaj állat óla/...ez a légópince téglaporos teteje és a pitvar/ varázsigék oldódnak, kötődnek benned/..."

            Kabai Lóránt (Miskolc, 1977. március 23.) költő, író, szerkesztő, kritikus, vizuális művész. Eddig hét önálló kötete jelent meg, legutóbb 2016-ban a Tiszatáj Könyvek (Szeged) kiadásában a semmi szín (versek). A Műút folyóirat irodalom, képregény online szerkesztője. Felkérésemre azt válaszolta, hogy mostanában új verseket nem írt, de ha a Vasgyári eklógák elhangzanak, akkor az őt is bemutatja, lévén Zemlényi Attilával társszerzője. Narrátor: Ötvös Éva, szereplők: Koncz Károly György, Balázs Bogdán, Balázs István. Következzenek a részletek  a Vasgyári eklógákból: "Jártam a gépgyár rémteli romjai közt, hol sorsokat vájt a penész zöld vasfalakra. Rémteli sorsokat olvastam rímekben, oly szépeket, mint egy lomtalanítás: mennyi az annyi, ha semmi se semmi, És valamiddel mit kezdesz, ha eljön a kába királynő, az enyészet? Vagy ha meglátod azt a beteg kisfiút ismét savószín ég alatt fázni? Ezrek enyészete ez, pirostéglás, muskátlis ámen, kabátlobogtatás kóbor ebek közt, lassú vicsorgás. Pőre enyészet, pucér munkáslányok közti élc, szörnyű fémszínű titkok izzanak kohójában. Az átok szoknya alatt fogant, égő szem kokillaformában, mesélni se merném, géppokol vérpecsétes titka. Lázas a titka, és anatómialecke a vége, mint mikor feltépi sebét a gyárpárduc, szeme fordul méla sötétbe, olajszín vacogásba. Az a hír járja, és az éj rémjáró szaka hosszú mifelénk, mint nemesfémből hegesztett élet, van valami eleven halál vasföld őskohójában, rozsdatemető olajfaló lakója, fémszívű démon, kékalienje szögesdróttal óvott marsbéli tájnak, boldog a Zóna, ha varjai szállnak vasgyári temetőn át pálinkafőzősűrejébe, hol cigányok főznek álmodó cefrét... Told fel a szürke kapucnit, nehogy meglássanak a varjak, húzd be a hordóba és kussoltassad a pitbult...  Varjak keringnek a Zóna fölött, ahogy vér kering a testben. Szürke fémtestben bíbor folyók, eleven húsban tűzkörök, jaj, megannyi égő flegeton, ejtik a rőt sebeket az égen." A varjak első dala: "Nem szállok többé éjjel, nem, nem szállok többé! Nincs többé éjjel, testvér! Mert nappal sincs már, csak savószín szürkület, mit megtagad a Mozgató, elcseszett uralkodója a Zónának. Nem szállok többé éjjel a Zóna fölött, soha nem, tesó! Szürke az ólmos szürkében, két félpokol fénybe se' látszik a kelte enyészete, rozsdarák marja a fémnapot. Yahhfeketében repül tem tesó temte só temte só yah szilánkos, ragacsos égben, tépett le magához a Mozgató, mer' meglátom a méteres gilisztát éjjel is, a csernobili kelgyót, olyan a szemem, mint az éjjellátó acél-sasoknak, a dögöt megérzem a felhők felől, és tudom, hogy volt ott valami, jött-ment, csillogott valami, amitől még a vas is fél. Rozsda, de nem tudja a Mozgató se a végét, hogy közeleg, hogy érkezik a fémíz, szaga vér, elkapart sebe Miskolcnak, érzéstelenítés nélkül, hirtelen levezényelt rapid felejtés. Rozsdamarót ide rögtön, nyíljon az elme ki végre, emlékezz a múltra a mában, féld a jövődet!...."Miskolci kaleidoszkóp: "Hol van a szó rá, hogy mi a lószart hadoválnak össze a varjak? Balga a hangjuk, zsíros a röptük, köpjenek vért és húzzanak messze fenébe! Baljós rinyagépek, ámde titkokat hoznak és visznek a Bükk-fennsíktól az alállomásig, látják a létet, rakják a fészket az Avason, panelek lángoló száján. Az éjszakai Dél-Kiliánban, erőszakot a Fonoda utcán. Suhannak a húszemeletes felett, lágy haját borzolva szépszemű Öngyilkosoknak, ülnek a Molnár-szikla keresztjén. Kémkednek mindig, hallgatják a bolond Miskolci Laci fecsegését, a Tiszai ásító, odvas szájába belenéznek. Látták Rolandot, a költőt, csillogó, kék gyermekszemekkel részegen vihogni, garázsban szeretkezni Bonnie-t és Clyde-ot. Tudják, mért kapott ki a csapat három-kettőre, hol vizezik a sört, ki a legfiatalabb utcalány a nehéz, szürke éccakában.... Tudják, hogy a vér nem válik vízzé és mit vett az alpolgármester a Corában, ki kinek a valódi borja, ismerik Nérót is, aki pitbull, nem pedig a véres költő. Tudják, kemencetűznél lobban a vágy is, kékacél férfivágy, ifjú irodista lányok parázsló álma, kik incselkednek a tűzzel és lobban kék szemük lángja. Halkszavú, kockahasú, sztár olvasztár haláláról viszont hallgatnak ma a versenyt károgó múzsák, roppant erejű vándormadaráról a gyárnak - boldog a Zóna, ha varjai szállnak az elveszett éjben, röptüktől sötéten és hidegen izzik az égbolt, durvakométa, keletre tart, majd visszajön újra... "Római klub: "Öreg és fiatal roma beszélgetnek, körülöttük asszonyok, romnyik, purgyék alapzsivaja, pálinkafőző a temetővel szemben. Varjak repülnek vasgyári temetőn át pálinkafőzde felé, ámuló, fekete, háromperhármas tartótisztjei az égnek, alsó kövér ágra, jó odvasra gallyaznak, szemeik sötéten, jéghidegen égnek, plafonig ér a fülük. Szárnyas besúgói az ősznek, a télnek... Devlába eriggyélmá' te meg a mákos lecsóba,/ Mondom suneltam a vazsgyári Rémet, a Múlót./ Nem izs gép, nem izs ember, tőccsél már, csávókám, eggyet!/ Dada Fater, nem hiszek magának, nem látott maga semmit,/ Csak csórták a vasat és az árnyéktól beszart./.. Nem dumál, Fater! Csak tőti a cuccost, oszt kész!/ ... Tőccse a páleszt, kurva hamar, hogy/ lássam az arcát annak a kisköcsögnek, akit/ ránkküld a Mozgató, ura mindennek - itassuk meg!/..."A varjak második dala: "... Zuhannak már ugatva a varjak a lenyugvó napba',/ Rőtszájú Rozsdába, a Zóna legszéle felé, az Otthonfa ága-bogába, égett törzse reves sötétjébe./ ... Hogy ti mit össze nem alakoskodtok! Ostoba varjai/ Zónának, cinikus besúgói a Mozgatónak! Szégyellem, hogy testvérek vagyunk, picsák!/ Mit szégyellsz, kivel szállsz, picsatesó, varnyú?/ Ha szállna a Vasisten, most mind Ongán ingáznánk,/ mint azon az őszön, mikor sok dög lett hirtelen errefelé./... El nem kapott a démon, de befűzte a szárnyunk,/ rettegjük csak kénszagát, akarnok tüzét is/ mindörökké, míg a savószín ég ragyog szürkén,/ míg a Szinva fertőzött halakkal önti el/ Békeszállót és a Szondit/ és míg a Zóna/ Mozgatója mindent uralva okád salakot./ A Szinva kifecsegi a titkot, hogy ki fertőzött meg kit,/ Ki, miért zuhant az öntőkemencébe, a miniszter/ hetvenhárom kegyetlen őszén, bika vérére várva,/ gyógyszeripar ura égett, mint forró acélfáklya./ ..."Először a vak varjúnál: "Tudom, mit akartok, varjúk, tudom, mit vakartok!/ Titkát a Zónának, cinikus kokillát, égő bűnét,/ KGB-t akartok, miniszterelnök-helyettes kalapácsvérét,/ a diósgyőri szépmellűSigourneyWeavert./ Mit hoztatok? Mit hoztatok két éhes szememnek,/ ami, Mindent lát mostmár örökké?/ Én a szememmel eszem, hetvenhárom óta/ csak a szememmel. Mivel etetitek a varjúsámánt,/ világlátó Teiresziaszt? Zord hírekkel, szaftosakkal?/... Kolhozba járó delnőről beszélj most, vakvarnyú,/ és hozzá illő párjáról, részegen kokillák közé szoruló/ funkcionáriusról, kit elnyelt a rendszer fekélye!/... A nőről mesélj, ki az alient szülte forró ágyban,/ tüzes munkástrónon, miniszter terminátor fattyát,/ A kibuggyanó melléről mesélj, fekete kínjairól./ Mondjad, vén banya!/ Csak kirágjátok belőlem/ titkát Vályi halálának, mikor elesetten,/ fémrészegen, súlyegyent elvesztve zuhanni/ kezdett, Énekes Sándor hiába kapott utána,/ ő is a mélybe esett. És máig se tudni, hogy éppen/ alkohol vagy a karhatalom szédítette oda,/ mindegy is, mert a miniszterelnök-helyettes/ itt lelte halálát, ama sötét 1973-as évben/ a dicső Lenin Kohászati Művek új martinüzemében./ ... Azt surrogta a mérgezett Szinva, azt bőgték a szarvasok/ hetvenhárom korai őszén, hogy a miniszter/ túl messzire ment, pedig szerette is Kádár, meg nem is./ Mikutyánk kölkéből farkassá lett már a Chinoin élén,/ hisz deviáns vegyészmérnök volt eredendően az istenadta./ Imádta az erős konyakot, az erős nőket, csípőben, csecsben,/ a szerelemtől dühöngő bikát a hajnali erdőn,/ a természet vegykonyháját, féltett titkait, ódon/ esthomályát, de Ámerikát is, hol tárgyalt zajos sikerrel./ Ez a csíkos és csillagos zaj üthette meg a KGB elefántfülét,/ hiúzszaglását, és utána engedte a mi emberünknek/ a kétség szibériai tigrisét, korrodált hűségének vadászát./ Nincs véletlen, hisz '73 márciusában járt Washingtonban,/ S ettől a naptól tort ült a jégszívű kétség./ De most huss, menjetek! Aludnom kell étel után./ Huss-kuss, fröccsenjetek a fészkekre széjjel./"Utánam, srácok!: "Ott köröznek a száraz Otthonfa fölött megint,/ a vak anyjukat csesztetik százszor tört varázsért./ Mindig toldja és hegeszti a vasmesét a vénség./ Rágja már izzó Piroskáját az acélfogú farkas,/ hét Martinász aljas indokból Hófehérkét,/ Juliska zaklatta hetvenháromban Jancsit,/ a vak végzet már akkor előre látta a világvégét./... Jaj, hetvenhéttől csikorog vad idő kereke, még.../ Rég nem a táj része mind a hetvenhét gépmese./ Hulljon a pépese a diktatúrának, nézzük azt a gyárat,/ ami fentről csak gyárüzem, vörösek a zászlók,/ a múlt üzen vörösen, hetvenhárom rőt szeptembere,/ tizennegyedike, péntek. Én már eléggé megvagyok, brada,/ hótbiztos, hogy élek. Kösd be az övet, jöjjön a fémmese./"Tűz, jöjj velem!: "Énekes Sándor vezérigazgató elvtárs eligazítása a fekete-ovális tárgyalóban a miniszterelnök-helyettesi látogatással kapcsolatban: Elvtársak, a Lenin Kohászati Művek számára/ a mai látogatás fontos népgazdasági érdek!/ Mindennek tök(k)életesnek kell lennie, muszáj!/Vályi elvtársnak a hazai acélgyártás felleg-/ várát mutatjuk. Az igazi szocialista embert,/ jövőnk pillérét, erős zálogát, a munkást mint istent./ Fürdik a tűzben, pattogó szikrában, a fényben./ Legszebb részeibe visszük a gyárnak, a/ martin narancsszín poklába, azt akarom, hogy/ lássa teljes pompájában tűzijátékunk./ És ez a tűz áthassa őt is egészen, izzon az ég is!/ (magában dünnyögve) (Azt a kapitális bikát is lője meg Pénzpatakon,/ hogy folyjon át rajtunk is széltében az a patak./ Magdolnát, a vasnőstényt én eligazítom, ha tetszik/ neki, vagy ha nem, ha tetszik neki, hanem.) Induljunk, elvtársak, erőt, egészséget a mai/ feladatokhoz, induljon hát, s törjön előre a NagyNap!/- Na hogy má' megin ideveri a rada a roszsebet,/ parádézni, pukkedlizni, funkcionáriust járni/ és járatni velünk a falubolondját, kisfőnökökkel./...Magdolna: Én vagyok csak női pásztora az égő acélnyájnak,/ az egyetlen kereszt nélküli kokilla-lovag,/ táncol a, játszik a, vérzik a láng sisakrostélyomon./ Most ezer okra hevítelek, ezer fokon égek el veled.// Vad kékesfekete csábító korom a sminkem,/ pattogó szikrahad és zúzó rozsda a rúzsom./ Olvadt arany nőstényördög vagyok köztetek./ Most ezer okra hevítelek, ezer fokon égek el veled.//... Perzselő ölem trónusán összeroppantalak,/ felhólyagosodik a bőröd a közelemben./ A köz öle vagyok, de a szemem is megöl./ Most ezer fokra hevítelek, ezer fokon ég el a lelkem.//..."Vályi Péter megérkezik: "Ami élve-mesélve zúg, az az életed erdeje-fája./ Jöttem bőgésre, tizennyolcas, kapitális bikára./ Magdolnával, a rézvörös angolnával, munkásistennővel, a/ gyönyörű szarvas-gyárba, elvtársak, szar-vasbikára./... De jöttem tüzelőünőre is, mielőtt az éj denevérembere/ Megkezdi kiterjesztett szárnyú, játszi zuhanását./ Acélfarára, drága ércmosolyára, csillogó tomporára./ Amíg élve-mesélve zúg az életem erdeje-fája./" Zuhanás közben: Énekes igazgató elvtárs fogadja: "Gyere hamar, igyunk csak egy féldecit,/ mutatnám a szépújvilág-hengerművet,/ meg a martint is egyszersmind, az ósdit,/ nem az ózdit irigylem el, de kéne/a fejlesztés, ne legyen fejvesztés,/ ha a kemence nem hozza a normát,/ ezért meg a hengerműben unatkozó/ szakik mulatoznak a fémrémmel,/ ha delirálnak, ha nem. Konyak jó lesz?/Vályi: Konyak jöhet, (halkan) de hozza mellé Magda a mellét,/pompás farát, tüzes kedvét,/ (újra fennhangon) aztán nézzünk a tűzre,/ öntőformája hasonlítson ama formára,/ majd elő a fegyvert és rontsunk a bikára! Vára a vadászház, hív a vadászláz!... Énekes: Szívemből szólsz, Péter elvtársuram,/ tessék, erre,(kiszól Magdának) jöjjön, eetásnő, segítsen tálalni, nyissa a pohárszéket a miniszterenökettesetásszomjúhzik...." A kissé dűlöngélő Vályi és Énekes Magdolnát közrefogva, Magdolnába kapaszkodva belépnek a martinüzembe, ahol a munka nem áll le most sem, felmásznak az öntőgödrök fölé. A felszikrázó kemencétől hátrahőkölnek mindhárman, de Vályi egyensúlyát elvesztve bezuhan az öntőformák közé. Énekes utánaugrik, a kép kimerevedik, a két férfi lebeg a levegőben, csak Magdolna mozog, a gödör széléhez siet, próbál a férfiakon segíteni, hiába. Magdolna megfordul, de nem mozdul a peremről. A nő háttal a fémolvadékba veti magát...Magdolna lélekbúcsúztatója: "Én kicsikéim, a párttal a fémmel egy ma az utam, egy ma az éjjel, végre na végre, hálok a fémmel, fatális fémmel jutok át a határon...Salakangyalok, acélördögök marakodnak értem./ Ők is azt? Ők is ugyanazt akarják? Ugyanazt a varrt vakarják?/ ÁLLÍTSD MEG FIJAM, ŐKET! ÁLLÍTSDMEGFIJAMŐKET! Na ez itt a baj: megfijamőket, megfiamőket, negyven éves az átok, a megfijamőket!"

            Nem volt lehetőségem az egész művet idézni, de akit érdekel, elolvashatja a folyóiratban. Nehezen lehet feldolgozni ezeket a rémséges képeket. Hallgatása közben mi is megdermedtünk, moccanni sem mertünk, annyira hatott ránk, pedig a történetet a jelen lévők közül többen hallottuk, hiszen a hetvenes években sokáig erről szólt a média. Mi abban a korban nőttünk fel, tisztában voltunk a diktatúra mindent átható zsarnokságával, a kisemberek kiszolgáltatott helyzetével. A fiataloknak is érdemes megismerni ezeket a szörnyűségeket, hogy ne történhessenek meg soha többé.            

Kühne Katalin