IRODALMI FONÓ

2017. október 20-án két különleges eseményre hívunk

A  85. találkozó témája:

16.30 ótától a miskolci írók, költők emléktáblájának felavatására kerül sor.

17 órától Arany Miskolc - Csorba Piroska köszöntése és új kötetének bemutatója. Mindenkit szeretettel várunk a

Vendégünk lesz – reményeink szerint – sok mindenki, akik már voltak itt és akik még nem. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Aki jól érzi magát velünk, hozzon belépőként egy üveg bort (vagy amit szívesen iszik)! Persze a pogácsát sem

utasítjuk vissza. A hagymás-zsíros kenyeret a házigazdák biztosítják.                                                                                            

Természetesen a boron kívül mindenki hozhat szívéhez közel álló, a témához kapcsolódó alkotást, bemutatás céljából! Saját írásokat

különös örömmel várunk! 

________________________________________

Irodalmi emlékfal avatása

A Múzsák Kertjében felavatták az Irodalmi emléktáblát. Tavaly novemberben kezdték meg a szervezést, 2017. október 20-án leplezték le a Miskolcon élő, vagy ide szorosan kötődő elhunyt írók, költők nevét megörökítő emléktáblát, amelyet a Magyar Írószövetség és a miskolci  önkormányzat támogatott. Számos irodalmat kedvelő közönség előtt Vitéz Kardos Katalin mondta el Szabó Lőrinc versét, majd Fecske Csaba József Attila díjas költő beszélt nagy formátumú elődeiről és azokról az irókról, akiket ő is ismert, többeket barátjaként tisztelt. Korábban már egyedi emléktáblák készültek elhunyt író társairól, most pedig visszanyúltak a kezdetekre, így tiszteletünket tehettük Dévai Bíró Mátyás, Miskolci Csulyak István, Kelemen Didák, Dayka Gábor, Tárkányi Béla, Lévay József, Vadnay Károly, Csengey Gusztáv, Kozma Andor, Kaffka Margit, Sassy Csaba, Hajdu Béla, Balázs Győző, Szabó Lőrinc, Csorba Zoltán, Fekete Sándor, Kalász László, Gulyás Mihály, Bihari Sándor, Hajdu Gábor, Furmann Imre írói pályája előtt.   Kimaradtak nagy alkotók is, akik közül többen világszerte elismertek lettek. Városunkban jártak, gyakran töltöttek el több napot itt és környékünkön. A Bükk és Zemplén erdeit járták, szépségeiben gyönyörködtek, az avasi pincékben író barátaikkal beszélgettek: Petőfi Sándor, Tompa Mihály, Szemere Bertalan, Móra Ferenc, József Attila, akiknek ugyan szobrai állnak, de megérdemelnék, hogy itt is megörökítsék nevüket. Néhány író, költő neve is hiányzik a tábláról, amit remélhetően még lehet majd pótolni. Akác István (1936-1992), Berencsy Sándor (1942-1980), Borsodi Gyula (1925-1992), Mándoki Tóth György (1952-1995), Ormos Gyula (1945-1998), Répássy Tamás (1943-1987). Tehetséges és nagyra hivatott írók, költők azokban az évtizedekben alkottak, amelyek nem tették lehetővé, hogy igazán kibontakozzanak. Akkor kellett volna biztatni őket, amikor még éltek. Az Írószövetség Miskolci csoportja elnöke, Györgyei Géza író mondott köszöntőt, majd elhelyezték a koszorút. Sajnos egyre többen távoznak el napjainkban városunk híres írói, művészei közül, de bízunk abban, hogy méltó módon emlékezhetünk majd rájuk is. A fotóművészek és a zeneművészek emléktáblája készülőben van, amint ezek is megvalósulnak, hírt adunk róla. 

Kühne Katalin

_________________________________________

Csorba Piroska kötetbemutatója

A Feledy-házban a Gömörország Regionális Kulturális Egyesület, a Múzsák Kertje Alapítvány és a Miskolci Galéria rendezésében, Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész szerkesztésében köszöntötte Csorba Piroskát születésnapja alkalmával és bemutatta az Irodalmi Fonó versmondóival Arany Miskolc című kötetét. Közreműködtek: Ötvös Éva és Vajda Éva színművész, a költő férje, Parázs István gitárjával és énekével, Koncz Károly György, Balázs István és Mikita Dorka versmondók.

            A Feledy-ház termeiben Szaniszlóné Kövesdi Judit akvarell-kiállítása jól illeszkedett a költő írásaihoz, hiszen Miskolc és környéke szerepel képein, a kötet borítóját is ő tervezte. Tanára, Csabai Kálmánné és Seres János festőművész terelgette a középiskolában, majd több alkotóközösség - BAK  Egyesület, Seres János és barátai Kör, Diósgyőri Vasas Képzőművész Egyesület tagja lett. Kedvenc témái városunk épületeinek, tereinek, környékének megörökítése tollal, tussal, akvarellel.

            KKGY: Truman Capote idézettel köszöntötte Csorba Piroskát és a megjelent vendégeket:" Vannak városok, amelyek, mint a becsomagolt dobozok a karácsonyfa alatt, váratlan ajándékokat, titkos örömöket rejtenek. Vannak városok, amelyek mindörökre becsomagolt dobozok maradnak, megoldatlan rejtélyek, meg se látják őket igazán a turisták, de még az állhatatosabb utazók sem. Az ilyen városokat megismerni, kibontani csak az tudja, aki ott született".

            Csorba Piroska így vall erről: "Életem két meghatározó színtere Szuhakálló és Miskolc. Az egyik a szülőfalum, ahol gyermekéveimet töltöttem, s ahová - kis kitérő után - visszatértem, hogy közel két évtizedig ott éljek, tanítsak és írjak. A másik a város, ahol középiskolába jártam, ahol dolgozni kezdtem, s ahová 1994-ben visszatértem élni, tanítani és írni. Miskolc a lelkem fővárosa. Emlékek kötnek az utcákhoz, épületekhez, terekhez, parkokhoz, szobrokhoz, emberekhez. Néztem a várost a gyermek és a fiatal szemével, aki voltam; a múltat kutató-kereső kíváncsi ember szemével; a jelent érteni akaró felnőtt szemével... Miskolc megannyi kinccsel halmozott el engem. A kincsekből versek lettek, sokszínűek, mint a város. Derűsek és borúsak, klasszikusak és formabontóak, játékosak és komolyak, líraiak és groteszkek, pillanatfelvételek és nagy tablók... Miskolc a hazám. Tizenhatodik kötetem főhajtás előtte."

            M.D.: Miskóc: "miskóc város/ ezt onnan tudom hogy én falun lakom/ annak a neve meg nem miskóc/ miskócról rengeteget tudok mert gyakran járunk oda/ például azt hogy van puja/ az én falumnak meg egyáltalán nincs egy se/ miskócnak két puja is van:/ először van a gömöripu/ aztán egy kicsit tovább megy a vonat és akkor jön a tiszai pu// ...miskócon villamos is van/ az olyan mint a vonat csak sárga/ és nincs előtte gőzmozdony/ hanem a levegőben is megy egy sín/ és felülről az fut fölötte/ a villanyrendőr az úgy néz ki mint egy ember/ de nem az/ hanem villanyrendőr/ és egy üvegkalitkában ül fenn egy cső tetején és onnan irányítja/ hogy mikor legyen piros/ a villanyrendőr nem eszik/ nem iszik/ csak kapcsolgatja a lámpákat/ piros sárga zöld// mikor piros akkor tilos lelépni/ fogom az anyám szoknyáját/ nehogy a lábam lelépjen//..." Kedves, csilingelő hangjával mondta ezt a verset, gyermeki rácsodálkozással tekintett városunkra.

            P.I.: Várva: "Egyszer majd elmegyek,/ el innen,/ ma még nem, ma este nem./ „Az a hely/ ahol várakoznunk kell”/ itt van./ Tegnap is itt,/ holnap is itt,/ a város belém növeszti/ ágait./...Egyszer majd elutazom,/ holnap vagy holnapután/ itt hagyok mindent,/ csak magamat viszem/ magammal.// És akkor minden ugyanaz lesz,/ ugyanígy várok./ A változás belül kezdődik,/ és akkor/ kívül is megváltozik minden,/ akkor várakozva is/ haladok.//" Csak most ismerhettük meg István zenei tehetségét. Felesége írásait a zene nyelvén még intenzívebb erővel adta elő, igazán átérezte a sorok mélyén rejlő gondolatokat. Elvarázsolt bennünket.

            V.É.: Séta: "'Nézz a lábad elé!' -/ figyelmeztet anyám,/ és én szót fogadok./ A járdáról lelépve figyelem a fehér csíkokat./ Egy állat fekszik az út alatt,/ úgy hívják, zebra.//Még nem láttam zebrát,/ de elképzelem, ahogy/ besüllyedt az útba/ és bebetonozták,/ akár otthon a járdába a rozsdás vasakat.//...’Nézz a lábad elé’ - mondja anyám./ Azt még sose mondta, hogy/ ’nézz a fejed fölé!’ –/ pedig az sokkal érdekesebb.//Igaz, ha fölfelé nézek,/ nem látok zebrát és csíkokat,/ ott házak magasodnak és szökőkút,/ az Avas/ és templomtornyok/ meg felfelé rakott épületek./ De ég itt is van,/ azzal van lefedve az egész,/ az égen a kékség és felhők/ olyanok, mint otthon,/ ismerősek.// Ha az égre nézek,/ otthon érzem magam Miskolcon is.// Ismét egy gyermeki lélek hangja, ahogy faluról városba kerülve visszavágyik, majd megszereti új lakóhelyét. Éva érzékeny előadó, a gyermek még benne él.

            KKGY: Séta az Avasi kilátóhoz: "...Valaha pad volt itt, ahol megálltam,/ most nincs más, csak a kihűlt emléke,/ e padon ülve a látványt csodáltam,/ kedvesem kezébe kezemet téve,/ szerelmünk zúgott előttünk, nagy folyam./ Mikor is volt? több mint negyven éve/ – de puszta szónál nem több az idő,/ csak a jelen van, örök eredő./ ...Egy pillantás a temetőre, látom/ az öreg templom hallgató falát,/ körötte a földben, koporsó ágyon/ a valaha-voltak békés hadát,/ kezük összekulcsolt, oszló liliom,/ szemük ragyogását vesztett achát./ Az élethez a halál úgy simul,/ mint szerelem, mely el sohase múl’//...Odafönn, a tetőn vár a jutalom:/ a kilátó, teteje égig ér,/ az égből az Avas csak egy kis halom,/ bezárhatja egy isteni tenyér./ Lenézek, tekintetemben hatalom,/ alattam a város most belefér/ – látványát pillantásomba zárom,/ örök kép világnagy festővásznon.//" Fiatalon sokszor mentünk fel az Avastetőre, ültünk le ugyanígy szerelmünkkel és "váltottuk meg a világot" barátainkkal, néztünk le szeretett városunkra.

            P.I.: Egy nyári délután: "Az utcát járva várom, hogy jöjjön egy barát,/ legyen egy kávéház itt, igyunk meg egy teát,/ a pincér mosolyogjon, szóljon a halk zene,/ napfénytől csillanjon meg     az ég kék üvege./ A teraszon, hol ülünk, virágok nyíljanak,/ ne vegyen észre senki, aki ott elhalad./ Nem is vagyunk talán ott, és képzeljük csupán,/ hogy összetalálkoztunk egy nyári délután./ Te sír mélyében fekszel, s én máig nem hiszem,/ hiszen nemrég még éltél, és itt jártál velem./ A léted úgy hiányzik! Most is téged kereslek/ az utcák szögletén és padjain tereknek,/ de rejtőzöl előlem, sehol nem talállak./ Vagy én sem vagyok már? Otthon hiába várnak?/ És nincsenek már utcák,hol kongnak lépteik?/ S a város, ahol élek, csak bennem létezik?//"

            V.É: Az első munkahely: "...Nekem a sarokban volt a helyem,/ háttal mindenkinek. Ők láttak engem,/ én őket nem./ Máig nem bírom, ha valaki a hátam mögé áll,/ mikor írok./ A földszinti iroda koszos ablakszemein/ sosem sütött be a nap,/ az arcok szürkék voltak, mintha évtizedek óta/ bezárták volna ide őket./  Az iroda egyik fala/ tompa üveg, azon túl is ugyanilyen élet./ Vagy diktált valamelyik elvtárs,/ vagy iratokat adtak lemásolni./ Néha nyolc-tíz példányt kellett/ indigóznom, és olyan erősen ütnöm/ a betűket, hogy az utolsó hártyapapíron is látsszon.//...Kitűztem az asztalom fölé/ Baranyi Ferenc néhány verssorát:/ „…nagy kutyákkal ne perelj,/ tedd azt, amit mondanak,/ s beléd sose botlanak,/ az meg csudajó dolog,/ ha főnök a sógorod,/ akkor vetődnöd se kell:/ kényszerű a karrier…”// Az idézetet letépték,/ és én megkaptam a magamét,/ ezúttal a párttitkár elvtárstól,/ akiről azt gondoltam,/ semmi közünk sincs egymáshoz.//..." A jelenlévők közül sokan hasonló hangulatú irodákban tengődtek, felesleges látszatmunkákkal vesződtek, a főnököknek kiszolgáltatva. 

            B.I.: A nyitott kapuk városa: "Nyújtózni, mint templomtornyok az ég felé,/ ha Miskolc fölött meghasad a hajnal,/ és a reggel kibontja szirmait/ – így lenne jó az ébredés.//...Végigsuhanni az életen sodró erővel, mint a szél,/ újjászületni, ahogyan leheletétől az utcák;/ eldalolni a múló időt az avasi templom haranghangján./ Várakozni, mint néma kapuboltozat a félhomályban,/ mikor a házak ablakszemei becsukódnak,/ s a villamossínek kígyóit az éj vasba mártja,/ és a tereken a szél egy gazdátlan padra hajtja fejét./ Elárvult hintaként vágyakozni egy érintésre,/ amely ringatna, mint az anyaöl;/ elaludni, mint panelablakokban a lámpafények;/ álmodni, ahogyan becsukott tulipánok a parkban/ és bronzba kőbe zárt szobrok a hűvös talapzaton.// Kitárni szívemet, ahogyan a város tárja ajtótlan kapuit/ az égtájak felé/ – s várni a közelről és távolról érkezőt.//" Balázs István is szereti városát, ezért láttatni tudja kincseit.

            Ö.É.: Jövendölés: "Lezárt szemhéjaink alatt álom lakik,/ álom a jövőről,/ amelyben földbe süllyedt köveink hátán/ várost emel az el sem képzelt nemzedék,/ amelynek nevet ad,/ ahogyan ennek a hegynek és/ ennek a tájnak is, ahová éhség űzött,/ s élelem marasztalt./ Nevet ad forrásnak, pataknak,/ mik szomjunknak inni adnak,/ el nem apadnak,/ futnak tova, ahogyan az idő,/ amelyről nem tudunk…// Mi nem adunk nevet semminek,/ nincsenek szavaink, csak hangok,/ torkunkból félelemből vagy/ örömből kiszakadtak./ Ismerjük a körforgást,/ tél-tavasz-nyár-ősz örökkön/ forgó kerekét,/ a barlangokat, erdőket,/ vadvirágokat, rőt leveleket,/ vad állatot, szelíd pillangót,/ madarak röptét, énekét,/ föld melegét és hidegét,/ sarat, iszapot, jeget,/ szelet, esőt, zivatart, viharokat./ Formál a tapasztalat,/ ahogyan mi szerszámmá a köveket.// Város lesz itt,/ örök jelen, örök emlékezet.//" Így legyen! A színművész hihetetlen átéléssel szokta tolmácsolni a verseket, most is így történt.

            KKGY: Város áll az áradó időben: "Együtt van benne minden:/királyi pompa, jobbágynyomor,/ kincs és nincs, míves és értéktelen vacak,/ szellem és kocsma.// Ölén megfér a bárdolatlan, a szenvedélyes,/ a tudós, a fogyatékos,/ a börtön és az egyetem./ Ismer hóhért, papot,/ kurvát és szentet,/ hőst és gyáva gyilkost,/ elvtársat és urat,/ bordélyházat, zárdát, fogdát,/ templomot, mészárszéket,/ szülőszobát, vágóhidat,/ kórházat, légópincét, múzeumot, gettót,/ laktanyát, cukrászdát, várat,/ könyvtárat, krematóriumot,/ születést és enyészetet,/ gyárat, üzemet, vendéglőt, bunkert,/ a Sziklát, függőkertet,/ borospincét, deszkából emelt templomot,/ kohót, színházat, plázát, stadiont,/ bezárt üzletet.// A város nem lázad fel,/ elfogad bűnöst, ártatlant,/ utazót, itt maradót.//Méhében szép és rút egyaránt fogan;/ kripták, bordélyházak, közfürdők,/ színház, pompás homlokzatok, szállodák/ – fájdítják béke és háború ütötte sebek.// Romjaiból mindig újraépülő város,/ főnixmadár város,/ jó anya-város.// Nem különböztet, nem büntet,/ szélütött panelt, szent templomot/ egyformán ölel./ Egyik szeme előtt a jövő,/ másik előtt az emlékezet.// Pokol bugyrai, vesztőhely, barlanglakások,/ bűzös és tisztes szegénység s hivalkodó gazdagság gőgje / – elillan az időben, mint a füst a levegőben.//...A város álmodik./ A város álma a mi álmunk:/ enyém, tiéd, övé, miénk./  A város vár./ Várja, hogy ne az idő/ oldja meg gondjait. /... Templomok áhítata, harangok szava,/ iskolák zsivaja, presszók gépzenéje,/ a forgalom lüktetése modern/ szimfóniába olvad.//... Vonz és taszít, biztat, elkeserít,/ ringatja fiait, elaltat és kijózanít.//" Karcsi nem véletlenül kapott Radnóti-díjat, előadása mindig felemelő. Hasonló gondolatok sorjáznak bennem is, fájdalom és öröm emlékét őrzöm szívemben, ha Miskolcot említi valaki. Pár hónapos koromtól élek itt, elődeim itt születtek, nőttek fel. Lehetett szidalmazni távolról, hogy sáros és piszkos város, de nekem mindig is a legszebb volt akkor is, ma pedig egyre inkább fejlődik, szépül.

            B.I.: Emlékeiből áll össze egésszé: "A város mélyeiben emlékek bújnak meg,/ és magaslatain emlékek pihennek,/ repülésre készen, felfedezésre készen.// Nem elég csak ideszületni,/ csak idejönni, csak ideköltözni./ Ha emlékeid falába a város emléktégláit,/ köveit be nem építed,/ nem lesz tiéd, nem adja meg magát,/ nem ismered.// Ha úgy nézel múltjába, ahogy gyermekkorodba,/ akkor tiéd, akkor neked növekszik,/ mutatja arcát. Akkor ismerős,/ és ha ismered,

nem tudod nem szeretni.//" Sok kiváló elöljáró, tudós, mérnök, tanár, orvos, építész, író és  művész született itt, vagy évtizedeket töltött városunkban, él és alkot ma is, tesz azért, hogy ne a számozott utcákról, és a nyomorúságban élőkről szóljanak a hírek, hanem arról, mennyire szerethető ez a szépülő város.

            P.I.: Miskolci Nemzeti Színház: "A színház a főutca éke,/ vendéget váró épület,/ a város egyik büszkesége/ a réges-régi eredet./ Kolozsvári vándorszínészek/ járták elsőként a vidéket,/ Déryné szép hangja szinte/ szállt a csizmadia-színbe’./ A társulat ekhós szekéren,/ s ha zápor, hó, jégeső verte,/ egykettőre kiheverte./ A játék maga volt az éden/ – a színész mindent feledett,/ ha tapsoltak a tenyerek!// Magával sodró szép szédület/ szülte a nagyszerű tervet:/ emeltessék egy kőépület,/ amelyben szó és dal zenghet,/ pár év, s az álom valóság lett:/ állandó helyen a színészet/ – és elsőként e hazában/ nemes Miskolc városában!//...Városlakónak máig ünnep,/ s izgatott édes örömtül,/ mikor a függöny legördül,/ bársonypáholyba, hogyha ülhet./ ’Itt és most’ a színház titka./ Ajtaja csodákra nyitva.//"

         Ö.É.: Morzsák: "Nem a város, hanem amit benne megéltél,/ az kötöz magához. Titka fel nem fejthető,/ szívet boncolni lehet, de a lelket nem/ találja szike, nem szeletelhető. Vagy mégis?//...

Illatok. Szagok. Helyek. Terek. Hangok./ Kampói az emlékezetnek. Felidéznek,/ egyik húzza a másikat, mint láncra vert/ rabok vonszolják a hozzájuk kötöttet,/ végeláthatatlan menetben. Az ablakon/ befénylő ragyogásban egy fácánkakas áll,/ díszes tollazatban, eltévedt csodamadár/ a belvárosban//... A villamos csörömpöl, hátulján/ kapaszkodó kamaszok nincsenek már,/ és csörömpölés helyett is csilingelés./ A kocsmák ajtószája alkoholgőzzel/ párolog. A buszok utasokat okádnak./ A sínek nyakkendője a főutcán kanyarog./ A virágóra mutatója minden percben/ virágot mutat. Éled a város.//"Múlt és jelen ötvöződik ezekben a versekben, szép és rút, de a végkicsengésük mindig optimista.       

            KKGY: Harangok a város felett: "Templomtornyok magasában,/ titokzatos félhomályban/ alszanak mozdulatlan,/ álmodnak kondulatlan.// Száruk kötél, toronyba zárt,/ testük vasból öntött virág,/ soha el nem hervadnak,/ télen-nyáron bondulnak.// Csendül egyik, másik kondul,/ lassan egyik, más bolondul,/ ’le-gyen ked-ve, le-gyen ked-ve!’/ szaporán így felelgetve.// Reggel zengőn ébresztenek:/ keljen fel, aki nem beteg,/ ’do-log-ra, mun-ká-ra’,/ harang búgó szavára!// Mennyei bronztulipán/ cseng-bong az ég ablakán./ Ha templomban harangoznak,/ szárnya nő egy új angyalnak,// Szél viszi a harang szavát:/ ’ki-csi a ta-va-lyi ka-bát’/ ’bun-dát, bun-dát, bé-lé-sest’,/ délidő van, nincs még est.// Bongva zúgja: ’dél van, dél van’,/ étkezéshez ’gyer-tek gyor-san’,/ asztalon ebéd vár rátok,/ kezdődjön déli imátok!// Keresztet vet, aki hallja,/ hálát adva imádkozza:/ ’Aki ételt, italt adott,/ annak neve legyen áldott!’// A harangnak neve van,/ neve van és szája van,/ szája van és szíve van,/ szíve van és lelke van.// Ég s föld között üzenet,/ vár az istentisztelet,/ vasárnapi szentmise,/ keresztények ünnepe.// Zeng, zúg, kong, bong, csendül, bondul,/ hol riasztva, hol bolondul,/ visszhangozzák hegyek, dombok,/ mit kondítnak vészharangok//...A harangok némán tűrtek,/ háborúba kényszerültek,/ érckönnyekkel megsiratták/ katonák s a világ sorsát.//...Az avasi toronyba’/ harang lakik: Johanka,/ jelképpé vált a hangja,/ ezt csendíti-bongatja:// „Az avasi harangjáték/ csengő-bongó szép ajándék/ egy órában négyszer szólal/ időt hirdet harangszóval// szívedig hatoló zengés/ örök miskolci köszöntés/ üdvözöl, ha óra kerek,/ színházban kezdetet jelez.//

miskolci vagy? akkor tied!/ minden hangját jól ismered,/ ha felcsendül, kedved éled,/ lelke van e szép zenének.’//..." Ha megkondul a harang, mindenki felfelé néz. Gyönyörű e költemény, előadónk a harang szavát hallatta.

            Elhangzott még Az idő elfárad, A középszerű, A mizantróp, Egy hajdani fiatalember legemlékezetesebb randevúja, Az apró ember, A széplélek, A badi-ember című vers. Ezeket most nem idézem terjedelmi okok miatt. Olvassák el a kötetben.

            KKGY: Ha majd...: "Ha majd a várost sötétbe csomagolja az Isten,/ s nem szennyezi többé földi fény,/ akkor látod meg a csillagok tüzét,/ ezüst karéját a holdnak – szelet kenyér.// Ha majd a csöndbe zárja utcák zaját,/ házak zörejét, akkor hallod meg a szél neszét,/ föld moraját, patakzenét,/

madarak kotta nélkül énekelt dalát,/ s megérted a térdeplő bokrok mormolta imát.// Akkor majd a város felmutatja rejtett arcát,/ mint monstranciát."

            P.I.: Tovaring a patak: "Szinva vizén úsznak tova/ letört virágok, ezüst halak,/ fakérgen bársonyos moha/ – és ring, tovaring a kis patak,// Letört virágok, ezüst halak,/ mi vízben él, mi vízbe hull/ – és ring, tovaring a kis patak,/ hulláma hullámhoz simul.// Mi vízben él, mi vízbe hull/ a patakkal utazik tovább,/ hulláma hullámhoz simul,/ mint szem alá finom szarkaláb.// A patakkal utazik tovább/ szemlélődő tekintetünk./ Mint szem alá finom szarkaláb,/ belevésődik életünk.// Szemlélődő tekintetünk/ bámulja az elfolyó időt,/ belevésődik életünk,/ s tovaring, elfut szemünk előtt.//"

         KKGY: Sosem-hitt, szép varázslat: "Lillafüreden ültem     a vízesés alatt,/ a szemem elé függönyt     húzott a zuhatag,/ köröttem dalolt a nyár     trillázó hangokon./ Az Idő láblógatva     ült messzi szirtfokon.// Mint kényelmetlen ruhát,     levetve testemet/ úsztam a levegőben     a függőkert felett./ Égbe vágyva szálltam,     akár hívők fohásza./ Alattam szakadék,     a múlt tátongó szája.// Féltem, elnyel engem,     és eltűnök örökre,/ hullok a többi holtra,     mint rög hull a rögre./ Ekkor csoda történt,     sosem-hitt szép varázslat,/ mit földi ember szeme     csak álmában láthat:// a múlt katlanából,     mintha vonzaná az ég,/ fölfelé szállt minden,     ami belezuhant rég,/ elfoglalta helyét     egy kősziklán Attila,/ eltűnődve nézte,     ahogy folyik a Szinva//...Petőfi érkezik,     várja az Anna-barlang,/ kőcsipkék csodája,     s a versét mondó visszhang.// A Hámori tó vizén     ringnak a csónakok./ Az evezők pihennek,     csodálják a napot;/ az égen az egyik,     a tó tükrén a másik./ A fenti tündököl,     a lenti csak világít.// És látom, ahogyan     megáll a Molnár-sziklán/ az ifjú molnárlegény     s a bájos molnárlány./ A szerelmüket tiltja     apai akarat,/ ők egymás kezét fogva     a mélybe ugranak. //...Felrobbantott házak     téglái összeállnak,/ – nevét betűzöm a     Megay cukrászdának./ Látom Dayka Gábort,     Móriczot, Aranyt, Mórát,/ a szelíd Jókait     és Laborfalvi Rózát,// Dérynét, Latabárt.     Él Latinovits Zoltán,/zeng tőle a teátrum,     lelke tüzes oltár.// A színház tetején     megállt a régi óra,/ örök időt jelez     hiányzó mutatója.// A ’Villanyrendőr’ újra     az utcákra tekint,/ alatta szerelmesek     randevúznak megint,/ a sarkon egy kislány     ibolyacsokrot árul,/ süteményillat száll,     cukrászdaajtó tárul.// Villamos csilingel,     siklik Hejőcsabára,/ fiúk versenyeznek,     ki fut tovább utána.// Egyik utoléri,     felül az ütközőre,kárörvendőn nevet,     társai mind legyőzve.// Az Egyetem most épül,     és foglyok építik,/ zongoraművész keze     faragja köveit./ Mint kaleidoszkópban,     most változik a kép,/ látom a kanyarodó     Pece-patak vizét;//...Újból változik a kép:     öreg ház udvarán/ egy pendelyes inaska,     a kis Munkácsy tán,/ porba képet rajzol,     így születik a mester,/ az ujját használja csak,     még nem fest ecsettel.// Szabó Lőrinc is gyermek     egy másik időben/ – évek, évszázadok     hevernek, mint a kőben./ Ahogy egybefonja     hét színét a szivárvány,/ úgy tár letűnt időt     együtt elém e látvány:// a gyermek költő épp     a vasúti hídon áll,/ mozdonyvezető apát     és mozdonyt megcsodál,/ – s míg füstkígyót eresztve     halad tovább a gép –,/ ő már földhöz hajolva     hallgat tücsökzenét.// Már nem hall Herman Ottó,     de mindent megfigyel,/ a pók hogyan sző hálót,     őszapó hol telel,/ mit eszik a sármány,     és mit a kenderike,/ miről kaphatta nevét     a barkóscinege.// Fürge lépteivel     az erdőket bejárja,/ a természetben él,     az második hazája./ Kincseket gazdagon ád     erdő, mező s a föld,/ színeket szór a tájra;     rőt, sárga, barna, zöld.// A mélyből tiszta forrás     hány helyen felfakad!/ Átlátszó, hűs vizével     itat vándorokat,/ tapolcai gyógyvízzel     baját kikúrálja/ Csokonai Mihály,     Debrecen poétája.// A tó vizén hattyúk     úszkálnak hófehéren,/ égerfák álmodnak     örök lombról az éjben./  A napszakok egymásba     ringnak, tovatűnnek,/ hétköznapok közül     kiragyog egy-egy ünnep.// Fazola Henrik vasból     kovácsol új álmot,/ gyárat épít, kohót,     megalapítja Hámort,/ szeme, szíve lángol,     fiának úgy tanítja,/ mi a vasérc, a fém,     s az olvasztárok titka.// A képzelet fonalán     siklik a látomás,/ sínek kígyóit rakják,     épül az állomás,/ sok várost összeköt     a száguldó vonat./ S az erdei kisvasút     Garadnáig szalad.// A város izgalomban,     az ünneplés kijár,/ a velszi hercegből lesz     a koronás király./ A Dőry-kúriába     Rákóczi érkezik,/ átkozzák a kurucok     labancok istenit.// A ’legkurucabb város’     méltón emlékezik,/ midőn a Tiszaira     gyászvonat érkezik,/ – Rákóczi hamvait     azon viszik Kassára –,/ nagy fatorony épült     az Avas magasára.// Miskolc híres hegye     most fényekkel tiszteleg,/ és fejfedőt levéve     állnak az emberek./ Havas, téli éjjelen     a lángok felcsapnak,/ tűz hányszor pusztított,     és patakok áradtak…// Szomszéd a szomszédnak     segítségére siet,/ újra fölépítik,     mit elvittek a vizek,/ és áll a Deszkatemplom,     hirdetve, hogy csodás/ mindegyik közösség,     hol él az összefogás.// A város vagyok én,     megőrzök minden kincset,/ mit idő mélyre ásott,     ember elfelejtett;/ és mint az édesanyák     és mint a szerelem,/ mind, mi itt valaha volt,     magamhoz ölelem.//"

            Ezzel a gyönyörű versfolyammal zárult az est, mely felöleli városunk történetét. Múltunk hőseit, épített és szellemi örökségünket megismerteti azokkal, akik Miskolcon még nem jártak. Világgá kiáltja kincseinket, felébreszti az érdeklődést, buzdít arra, hogy városunkba látogassanak. Ezt a kötetet szét kellene osztani az egész országban, hogy mások is láthassák a miskolciak büszkeségeit.  Gratuláltunk Piroskának, körülvettük, köszöntöttük, ő pedig meghatódva dedikálta köteteit. Végignéztük a tárlatot, örömmel üdvözöltük az ismert utcarészleteket. A verssorok hazafelé is elkísértek, fülünkbe csengtek.

Kühne Katalin

_______________________________________

Fotók: Á. Tóth józsef