IRODALMI FONÓ

2017. november 3-án,  17 órakor, 

A  86. találkozó témája:

Vendégünk lesz – reményeink szerint – sok mindenki, akik már voltak itt és akik még nem. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Aki jól érzi magát velünk, hozzon belépőként egy üveg bort (vagy amit szívesen iszik)! Persze a pogácsát sem

utasítjuk vissza. A hagymás-zsíros kenyeret a házigazdák biztosítják.                                                                                            

Természetesen a boron kívül mindenki hozhat szívéhez közel álló, a témához kapcsolódó alkotást, bemutatás céljából! Saját írásokat

különös örömmel várunk! 

____________________________________

Irodalmi Fonó (Füst Milán, Kassák Lajos, Orbán Ottó)

Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész szerkesztette az Irodalmi Fonó műsorát. Füst Milán és Kassák Lajos 50 éve hunytak el, Orbán Ottó  80 éve született és 15 éve hunyt el.       Koncz Károly György röviden ismertette életútjukat, majd következtek a művek.

            Füst Milán (1888–1967): „Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van.” Nádas Péter: "A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder. Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár. Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta." 1912-ben jogi doktorátust szerez, szenvedélyes pedagógus. Naplót, regényeket, drámákat, verseket ír, folyóiratokat szerkeszt. Nádas Péter kissé cinikus megállapítása mellett is tényleg sokat betegeskedik.1925 és 1938 között rendszeresen jelennek meg írásai, versei a Nyugat-ban. 1956-ban megjelenik az Emlékezések és tanulmányok. A forradalmi eseményekben lehetőségei szerint részt vesz: november 2-án az Irodalmi Újságban jelenik meg, s a rádióban is elhangzik az Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett című írása. November 4-én a Parlamentbe viteti magát: Hruscsovhoz akar felhívást intézni, melyet négy nyelvre lefordítanak, de beolvasni már nem volt idő.1965-ben Irodalmi Nobel-díjra jelölik. Ebből az alkalomból interjút készít vele a svéd rádió. Így nyilatkozik: „Azok közé tartozom, akik már megjelent munkáikat is kijavítják, amennyiben azok rászorúlnak és érdemesek arra. E vallomást pedig abból az alkalomból teszem, hogy válogatott verseimnek újabb gyüjteményét adom ki nemsokára: ezek között ugyanis jó néhány olyan vers van, amelyet sikerült kedvem szerint egészen újjá teremtenem.” (FM 1934)

Koncz Károly György állította össze a műsort: "Én most Füst Milán, Kassák Lajos és Orbán Ottó verseiből egy öntörvényű válogatást készítettem, munkásságát csak életműve ismeretében lehet felmérni, értékelni."

               Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887-Budapest, 1967.) Autodidakta költő és képzőművész volt. Írt verseket, elbeszélő költeményt, novellát, drámát, kisregényt, regényt, esszét, tanulmányokat, festett, rajzolt. A magyar avantgárd vezéralakja, az expresszionizmus, futurizmus, dadaizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus ismerője, művelője, alakítója. A nyelvtannal és a helyesírással egész életében küszködött, de hiányos tudása különösebben nem izgatta. Itt az óriási életműből egy kicsiny válogatással kedvet szeretnék csinálni mindenkinek Kassák megismerésére.

               Orbán Ottó (1936–2002). Már egészen fiatalon, diákkorában kezd verseket írni, hamarosan „csodagyerekként” tartják számon. Első kötete huszonnégy éves korában jelenik meg. Hatvanas évekbeli verseire jellemző az erős, közvetlen érzelmi telítettség, mely elsősorban a háborús élményekből táplálkozik, poétikailag pedig a metaforahalmozásban, a strukturális metafora alkalmazásában nyilvánul meg. A hetvenes évek második felétől költészetében egyre nagyobb teret kap a versbeszédben az irónia. Lírája a magyar és a világirodalom legkülönfélébb alkotóinak hatását hasonítja magához, József Attilától Allen Ginsbergig. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei. Műfordítói tevékenysége kivételesen széles körű, fő területei az angol–amerikai és a spanyol nyelvű költészet, de az ókortól a jelenkorig a legváltozatosabb nyelvekből fordított. Most a késői, 1993 és 2002 között írt verseiből válogattam. Ez az összeállítás – mint már mondtam – teljesen öntörvényű. A költők és verseik párhuzamosan hangzanak el, mintegy lehetőséget adva saját egyéni hangjuk felismerésére és az összehasonlításra is.

               Emléküket megőrizve, írásaikat előadta Balázs István, Koncz Károly György és Perecsenyi Attila. BI: Füst Milán: Oh holdözön! (Kortárs 1947 június–július): A hídon batyuval megy át egy ember,/ Ki bejárta Dániát… –/ Az úton vénasszony fut át/ És némán járkál egy komondor./ S ki titkot tud s fiakra gondol:/ ’Szürke kandúr lassan pislog,/ Fénybe’ fürdik és dorombol.// És én és én? Hajó ha volnék, bóbitás,/ Megállnék most a lusta fényen/ S ringatnám magam kevélyen./ Elomlanék, mint senki más,/ Megnyílnék Néki, mint a nő/ És hallgatnék, akárcsak Ő.// Oh holdözön, te végtelen!/ Nem ér fel hozzád értelem./ Miféle bűn a léted mélye,/ Hogy jussod földünk annyi kéje// –Sugárzik ott fenn s én hagyom./ Nem szólok semmit, ő se szól/ S a hátam borsódzik nagyon.//Te felfaló, te bűvölő,/ Vagy férfi-e, vagy lusta nő?/ Anyám vagy-é, vagy kedvesem?/ Bagoly vagy-é, vagy kerecsen?/Szépséggel étetsz, megzavarsz,/ Fejemben mérgeket kavarsz./ Így jár, no lásd, megannyi nép,/ Ki véled hold-viszonyba lép.// PA: Füst Milán: Önarckép (Nyugat 1932): "Horgaselméjű s szikár/ Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…/ S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,/ Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…// Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,/ Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –/ Úgy indultam el én is egykor biztos útamon./ És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,/ Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –/ De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?/ S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?/S a szomjuságtól majd jajongok-e?/ S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?/ S minden tudásban kerestem egyre új tudást/ S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket/ S hol világos volt az ég, nagyobb világolást/ S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet//..."KKGy: Kassák Lajos: Eposz Wagner maszkjában (1915):"Ó élet, ki hátamon hordtam a házam/ és csúsztam az árkot a gondfa tövén,/ most nyisson a bánatok árva gubója/ és nyisson utamra a messze világ./ Mert voltam idáig a könnyek igása,/ ki szántja szemének a drága körét –/ de lettem a dac, ki az égre dörömböl:/ megdúlt ige mécsese, tűzteli kín!//" PA: Kassák Lajos: Az idő szomorúságában: " Gyerekek átnevették magukat az idő szomorúságán./ Erdők fiatalságot nyújtóztak, csillagok szétkertesedtek./ Anyák kilencedik hónapja volt ez./ Tavaszszagú hajnalok fölgyújtották a napot./ Ó ki ne hitte volna: messiás érkezik a földre!/ Ó ki mert volna most vak gesztusokkal a táblákhoz nyúlni?/ Mindenki tudta: a gyerekek átnevették magukat az idő szomorúságán./ S ezen a napon visszaverhetetlenül elindultak a világosság dárdái./ Folyók áradtak, hegyek gyökeresedtek a világosságban./ Kétségbeesett emberek pedig az állatok kék lelke után nyalábosodtak./ Mert néhány sorvadásos fa még vérig kaparta az eget./ Mert az éjszakák még nem döglöttek meg a hidak alatt./ Ó nem! nem! nem!/ A perspektívában fölmutogatta magát a pusztulás lehetősége./ Trombiták égő sebeket ordítottak a levegőbe./ De valaki akkor az igazság szekere elé táltosodott./ Lányok vörös liliomokat énekeltek a magányosság templomában./ Haldoklók ágya fölött meglobogtak a reménység lámpái,/ s az összekeresztezett utakon elindultak a fanatikusok mérnökök,/  írók, istenkezű kőfaragók, karmesterek, festők,/ megdúlt fejű papok kék holdakkal a szemük alatt, kitagadott diákok halántékuk körül a tisztaság glóriájával./ Terek iszonyatot keringtek./De ők csak gázoltak a reggeli hidak felé./Ó menetelő testvérek a testvértelenség frontjain!/ Fivéreim és nővéreim./ Én ismerlek benneteket és értem az eltemetett utak zokogását./ Én látlak benneteket hintáló síkokon a napzuhogásban./ Karotokon az újszülöttekkel aranyoszlopok között vándoroltok/ s mögöttetek ugatnak a megláncolt tegnapok./ Márciusok vért harmatoznak./ Ó testvéreim!/ Kiket köszönthetnék én, ha titeket nem köszöntenélek!" KKGy: Kassák Lajos:  0 × 0 = 0: " A reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk/ Éjjel nappal/ ijedt fekete lovakon ügetünk a koponyánkban/ s néha föl szeretnénk ordítani a kínjainkat de fogaink között szétporlanak a hangok/ Ó együgyű állatok lovak szamarak és ti borjazó tehenek a jószagú istállókban Halleluja/ Öntsétek felénk szemetek meleg szomorúságát/ Kiolthatatlan tüzek lobognak a mellünkben és rémülten számoljuk hogy homlokunk alatt befordulnak a tükrök/ Gondoljátok meg a halál tenyerén feküdni reggeltől estig és estétől reggelig/ Vannak közöttünk akik még emlékezni tudnak a luftballonfejű emberekre de ezek naponta lezuhannak egy láthatatlan toronyból/ Vágyaink előtt az útak ketté fűrészelik önmagukat/ Gyerekeink kiáltása láncot csörömpöl az éjszakában/ Csak hajnalban a sárga madarak hoznak némi enyhülést/ Egyenesen a napból szakadnak hozzánk zengő aranylapokban és fényességet énekelnek fölöttünk/ Őket nem emészti föl a csönd/ Szeretetmeleg uszállyal röpülnek ide oda ők élnek és bizseregnek az elesett világ fölött/ Mialatt valaki itt vörös szökőkutat hörög a feje köré s mi szörnyű bádogpofával fújtatunk a plafon alá mert minden hiába/ mi tudjuk már az orvosok is csak pápaszemes fajankók ezen a csillagon./ Wiedner Krankenhaus, 1920."PA: Orbán Ottó: Ars politica: "Költő vagyok, mi érdekelne,/ ha nem a költészet maga?/ A névtelen megénekelve,/ a szó husa, teste, íze, szaga.// Az élet anyaga. Ha biztos/ nem is, otthon ebben lehetsz./ A többi politika, piszkos,/ lehangoló, kisstílü hecc.// Az igazi és a valódi/ mosléknak döntött kotyvalék./ Rabló eszmék lólába lóg ki/ a zsákból, mellyel e fényes kor lelép,/ mert viszi magával eladni a szajrét –/ s reményével majd mást hiteget,/ hogy „az ifjúság megéri azt még…” –/ utópiáit, a vakhiteket.// Csakhogy lehet úgy is, hogy nincs „Újra kezdjük!”,/ van úgy, hagy nincs mit kezdeni,/ a csillagok nem állnak együtt,/ s nincs esélyünk, csak veszteni.// Most száz év csönd jön és sötétség?/ Papírcsákó és máglyatűz?/ És munkaeszközünk, a kétség/ megőrül és ördögöt űz…?/ A poklok a mennynek mattot adtak./ Az idő tapogat, mint a vak./ De nyelvünk hegyén megmaradtak/ a mondatat alkotó szavak.// Én mondom, ez egy változó kor,/ az ember hol nagy, hol parány./ Csillannánk meg csak, mint az óbor/ egy új reneszánsz asztalán!//"BI: Orbán Ottó: Kocsmában méláz a vén kalóz: "Azok az évek a klasszikus-gitár farú matrózkurva fogságában, a föld ölében… a bíbor kagyló évei, testünk kocsonyás remegéséé, mely nem tud mást képzelni, csak sajátmagát: még! és még! surrogja a hús belső felének bársonyos hangján, míg csontig nem soványodunk és rá nem ununk az egészre…//Minden oké, az istenek jól intézték ezt, hogy megöregszünk.// Csak az éjszakákra nincs hatásos gyógyteájuk.// Ülök az ágyban a térdemet átkulcsolva, s a csillagok közt lobogó függöny, a tengeri szél szövetén Kalüpszó lúg ízű cigarettákkal gyilkolt, ősbuja, telt althangja szüremlik át, s rekedt nevetése korbácsol kora hajnalig, míg végre elalszom.//" KKGy: Füst Milán: A magyarokhoz (vélhető eredeti:. Óda Helikon magyarjaihoz (1932): "Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok/ S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatalan lángolás/ Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:/ Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.// Révület// fog el, ha rágondolok is./ Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből// származott// E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,/ Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,/ Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával//                        ellepték// világodat,/ Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid,//                – majd// a vad burjánzás/ Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek!/ Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…//De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon/ Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert onnan // vándoroltam// egykor erre/ Tekintsed őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,/ De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben/ Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt./ Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,/ Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!/ Én prófétáktól származom.//" BI: Kassák Lajos: 25: "Kiterített tenyereimen gabonát vasat és embert dajkálok/ fény az én rokonom sötétség kimászik a toronyablakon és lehull mint az ólom/ állatok összebújnak a papírsárkány elől de az én barátaim/ csavaros üveget és zöld maszatot kukorítanak/ vigyázzatok vigyázzatok/ alabástrom fejükkel jönnek felénk a ripulungi törpék/ asztalosok összetákolták a koporsókat esthajnalcsillag világít/ és állunk az utcasarkokon mint az eltévedtek hm hm/ boldog aki kis spárgával meghúzhatja az ízét s a kompozíció visszaesik az egyensúlyba/ nem kevésbé aki rá tud ülni az agyvelejére s várja hogy kinőjjenek alóla az új városok/ bizony mondom szedjük föl sátorfánkat és baktassunk tovább legalább egy gummikilométernyit/ a világ forog/ látjátok kis gyerek vagyok életem nagy szomorúságfürtjeivel kinyújtom kezeimet/ s innen és túlnan összekiáltanak bennem a hegyek/ de az emberek hallgatnak/ az emberek speciális vonatokon utaznak önmagukban/ egyedül a bolondok kontyába érdemes még beleszúrni egy bogarat/ aztán állítsuk be a szemaforokat/ s induljunk el a testvérek felé akik nyugodtan alszanak/ az elsülyedt szigeten//"

               Elhangzott még Füst Milán: A részeg kalmár (Kosztolányi Dezsőnek), Kassák Lajos: Földem virágom 1935: Szerelem, szerelem, Orbán Ottó: Jézus meghal a kereszten, Orbán Ottó Josephus Flavius a szövegszerkesztő írásjelei közt a biztos pontot keresi, Füst Milán: Halottak éneke: Mi bűnöm volt a csend? Eredeti: Meghaltam (1909), Füst Milán: Szállj meg nagy látomás... Eredeti: Halotti zsoltár (1913), Füst Milán: Zsoltár (Nyugat 1909), Kassák Lajos: Ajándék az asszonynak 1937: Hogyan dicsérjelek, Kassák Lajos: A költő önmagával felesel (1945): Múzsám, Orbán Ottó: Rákóczi nóta, Orbán Ottó: Erkélyemről a kilátás, Orbán Ottó: Az új elit, Füst Milán: Repülj (Nyugat, 1920), Kassák Lajos: Szegények rózsái: Hajnali tévelygés, Orbán Ottó: A köznép, Kassák Lajos: A tölgyfa levelei (1964,) : A magam kenyerén,  Orbán Ottó: Ballada a nagy modernekről, Orbán Ottó: Walther mester és az Ördög, Bellman szelleme a kapuban várja Csatlós Jánost, Kassák Lajos: Függelék: Valami készül (1905-1908): Az élet vándora, Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka - Tizenöt dal-ból egy: Dal a megrendült eszményekről, Orbán Ottó: A kapuboltozat alatt, Orbán Ottó: A múzsa csókja.

Ezeket a szűk keretek miatt nem tudom idézni, de érdemes elővenni Füst Milán, Kassák Lajos és Orbán Ottó versesköteteit, igazi kincsekre bukkanhatnak, ráadásul idézik azt a kort, amelyben éltek és alkottak. Most egy különleges verset idézek, amit Koncz Károly György adott elő: Orbán Ottó: Harmincas évek, Bartók zongorázik, a közönségben ott ül József Attila:

Végezetül egy verset idézek, amelyek most, Halottak napja után éppen aktuálisak. Koncz Károly tolmácsolásában hallottuk: Füst Milán: Epilógus: O beata solitudo! O sola beatitudo!                                                                                                            Ajánlás: a Változtatnod nem lehetben és Az elmúlás kórusában: Egy magyar költőhöz! a Válogatott versekből (1934):Szózat egy igaz művészhez: "Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező,/ S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé,/ Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt/ S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől:// Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose szóltam ezért,/ Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen,/ Dühvel ordítva rázza ökleit, hogy visszhangzik a vidék s furcsa kézmozdulatokkal is őrjöngve hazudoz:// Fájt az élet nekem is, nem voltam érzéketlen sohasem./ Ám torkom összeszorúlt, hangom rekedt vala s félve félszegen/ Csak hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, hogy szivem szerínt már sohse szólhatok:// Ezért is régen elhatároztam, magamba szállanom s hogy végkép’/ Elhagyom barátaim, szerelmem is s kezembe véve igaz könyvedet/ A nagy magánynak áldozom az életem.// Nehéz a valóság nekem: elmenekülni tőle/ Ó míly boldogság, míly révület lesz s elmerülve fájva/Reád emlékeznem vágyak harsány vásártere, nagy piac/És abban is: magános, bús kiáltozásaim…// Nehéz a valóság nekem, futni segíts hát s feledni, oh isteni jóság,/ Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak/ Segíts hát nékem is, egy sziklát adj, fölötte csillagot, ellágyuló szivet,/ Síráshoz könnyeket, multakhoz bágyadást:/ Add a kezdetet lennem úgy, mint a halottnak, kiről álmodék!// Egy nagy csarnok felét láttam egyszer világosan ciprusokkal,/ Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó zászlókkal legelől/ S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma/ Lélek kísérte el – s velök én is fogvacogva, reszketőn,/ (Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy mérgesen ugatnak,/ Féltik a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak csúnya kutyafejekkel:)// Ámde a halott is halkan sírt, –/ Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el!/ (Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, derengett.)/ Vegyék őt át a rossz hatalmak, – múljon e kicsi fény emléke szeméből,/ Múljon a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé,/ S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen!/ Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe:/ Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen!/ Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál!/ Ó minden szédületek mélye: régen várt magány!/ Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó!/ Ó jóleső hang a fülnek örökkévalóságé, búgó!/ O beata solitudo!/ O sola beatitudo!//"

               Amint hazafelé mentünk, lelki szemünk előtt felrémlettek a temetők. A sírokon virághalmok, a szél fúj, de a gyertyákat nem tudta eloltani. Tüzük fényében álldogálnak fiatalok és idősek, imára kulcsolt kezükkel. Elhatároztam, hogy újra előveszem és megkeresem az elhangzott verseket, kérem, tegyék ezt Önök is! 

Kühne Katalin