IRODALMI FONÓ

2017. december 8-án, pénteken 17 órakor 

a Feledy-házban (Miskolc, Deák tér 3.)

A 87. találkozó témája:

Mesélők, akik nemcsak mesélnek

Válogatás Kormos István, Lázár Ervin és Csukás István írásaiból.

_________________________________________

Mesélők, akik nem csak mesélnek

A Feledy-házban Kormos István, Lázár Ervin, Csukás István meséit, verseit hallhattuk az Irodalmi Fonóban. A műsort szerkesztette Koncz Károly György. Előadták: Dr. Hortai Rita, Rajna Andrea, Balázs István, Koncz Károly György és Perecsenyi Attila.

            Kormos István (1923-1977) József Attila- és Radnóti-díjas költő. Első könyve, Az égigérő fa (1946) verses meséket tartalmazott, első verseskönyve, a Dülöngélünk 1947-ben jelent meg. Ezután hosszú éveken keresztül csak verses mesék, mindenekelőtt a Vackor-történetek szerzőjeként van jelen az irodalomban, hallgatása mögött politikai és magánéleti okok is meghúzódnak. 1971-ben tért vissza költőként: a Szegény Yorick kötet nemes szenzáció volt. A kevésszavú költőnek még egy könyve készült el: az N. N. bolyongásai (1975).

A műsor Kormos István Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról (1956) című verses meséjével kezdődött, HR: Megismerünk egy pisze kölyökmackót, aki mindig elcsavargott az erdőn: Hol volt,/ hol nem,/ messze, messze,/ volt egy boglyos,/ lompos,/ loncsos/ és bozontos,/ Vackor nevű kicsi medve,/ nem is medve,/ csak egy apró,/ lompos,/ loncsos/ és bozontos,/ piszén pisze/ kölyökmackó.// Az az apró,/ kölyökmackó,/ az volt ám csak/nagy csavargó,/ egész nap járta az erdőt –/ hiába kereste anyja,/ bömbölt utána az apja,/ nem lelték a csöpp tekergőt.// Hát egy szép nap,/ alkonyatkor,/ megint messze/ kószál Vackor,/ csalta játék,/ tarka lepke –/ itt egy kicsit vackort szedett,/ vackort, azaz vadon termő/ erdei vadkörtét, ahogy/ vadon termette az erdő,/ ott egy kicsit fára mászott,/ le a fáról,/ föl a fára,/ szagos fűbe heveredett,/ barlangba bújt bújócskázva;/ addig,addig,/ napnyugodtig,/ míg elérte,/ el az este.// Este,/ este,/ csöndes este,/ sötét a távol,/ a messze,/ sötét a hegy/ és az erdő./ Fenn az égbolt elsötétül,/ a kék sötétebbre kékül,/ sötét dunyha:/ száll a felhő./ Fél is ám a kicsi medve,/ megriad a pisze mackó,/ menne haza/ árkon-bokron,/ futna átal/ dimben-dombon,/ bújna anyja bundájához,/apjához a csöpp csavargó.//..." KKGY: Mörrenmorcogi Micó meséje: "Hol volt,/ hol nem volt,/ Buda városába volt/ egy macska, egy fekete,/ kutyák vad rettenete:/ Mörrenmorcogi Micó/ világraszóló neve!// Hát egy szép napon/ ez a szóbanforgó macska,/ e Mörrenmorcogi Micó/ megszomjazott, de nagyon!/ Ha meg, micsinált?/ A Közértbe sétikált,/ oda egy akó tejért,/ mivelhogy a tányérjába/ egy akó tej belefért.// ..." BI: Névtábla seholnincs ajtómra (1945): "Kivetett a víz alól/ fröcskölődő hullám,/ kavicsos parton szárítom/ bú-buborék hullám./ Nyíranyám és nyárapám/ ágaiból lettem,/ sarkam alatt ég bizsereg,/ föld forog felettem./ Hónom alatt van a nap,/ mint egy édes sülttök,/ ükeim, a batyubálban/ teknőn hegedültök?/ Szaladtomban pihenek,/ míg a hold nem jő fel,/ s Titánia veri orrom/ lapulegyezővel./ Ajtóm fák közé nyílik,/ nyitja-csukja tollam,/ karcolászva bűbájolom:/ K. I. aki voltam.//"  RA: Őszi metszet három csavargóval (1943) : "Balázs iszákja penészes,/ régen járt itt,/ Boldizsár leült a földre,/ nem kér sámlit,/ Bálint, a féllábú gólya/ menne tüstént/ Úrjézussal szembeköpni/ minden törvényt./ Nézésüktől hull a fáról/ szilva, körte,/ halálraítélt malacot/ fognak körbe./ Tördelik a kukoricát,/ zölden herseg,/ lopott nyárson sütögetik,/ három herceg./ Héderváry ezer holdja/ lesz az asztal,/ leterítik köpönyeggel,/ nem damaszttal./ Csordakút vödre kezükben/ föl-le császkál –/ Semmi nincs jobb széltolásnál,/ csavargásnál.//" PA: Téli metszet három csavargóval (1944) című betlehemi versét: "Balázs jő a betlehemmel/ hóba hágva,/ Bálint bűvigét mond a tél/ szépanyjára,/ Boldizsár szerint a szentek/ kara kancsal,/ bokájára kutya herreg,/ mert csak angyal./ Betlehemest játszanának,/ itt a kastély!/ Benn a zöld királyfi henceg,/ arcán rostély./ Ül a grófkisasszony mellett,/ kezét fogja./Balázs erre betlehemét/ hóba dobja./ Kis kisasszonyért dalolnak,/ de nem kajlán:/ Walther von der Vogelweide   / hárfa-hangján./ Ablakon keresztül ütve/ jó tűz lángol,/ leskelnek be a szikrázó/ hóhullásból." Advent kezdetén járnak még a falvakban betlehemesek, bár egyre kevesebben őrzik ezt a szép szokást. A következő gunyoros vers felidézi költő elődeit, barátait, akikkel a Gellért-fürdőbe járt, elmondta  KKGY: Szonett (1951): " Szent Gellért lánya, te, borongó, tünde Thermál,/ téged kíván a test, híjján egyéb vigasznak,/ medencéd öblibe lehull a lélek, elmáll,/ kamrád ködében agg hímek magukban asznak.// Ha ifjú áll beléd, sűrül a vére máris,/ míg hámlik hallgatag, belül lealjasul;/ szemét legelteti a homoszexuális,/ sóhajt és üllepét gyuratja pimaszul.// Fogadjon kő-öled magába, ládd, esengünk,/ hiszen teáltalad tűnik Dunába szennyünk,/a rüh, a kosz, a rev.// Ó, el ne hidegülj! Légy hozzánk szénsavas!/ Áhít Juhász, a Réz, a Kormos és a Vas,/ sőt Iván Kozirev." BI: Ilia Mihály főpincemesternek című borversét: "Édes öregem, Miháj!/ Ez rímel nevedre: kiráj./ De én most potsékul rímelek,/ mivelhogy verset csak mímelek,/ célom, hogy zsömexkűzt zengjek,/ és pinczéd előtt kerengjek,/ mert valék igen badar,/ s rizlinged lett kotsis kadar!/ Mér ittam viszkit én, kanadait?/ Ha kedves italom földre hajít!/ Süllyedek poklokra, mert a/ szavaim jegyezé Bertha./..." KKGy: Lírai riport Kormos Istvánnal  1977. okt. 26. Mi itt felolvassuk az elhangzottakat: a költő, Kormos István szövegeit én, a köztes verseket előadó társaim. PA: Kereszttel hátuk szőrén: "Az országút porában a szürke szamarak/ kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak/ patájuk alól fölszáll a por szép lepedő/ szitál a por fehéren ragyog a lepedő/ ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak/ átlépnek át a kórón a szürke szamarak/ letérnek le az útról eléjük áll a fű/ a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű/ mosollyal a mezőben a szürke szamarak/ mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak/ eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig/ fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit/ fejüket lassan rázzák a szürke szamarak/ ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat/ mennek napon esőben a por szép lepedő/ a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő//" KKGy: "Emlékezetem szerint, vagy legalábbis szeretném az emlékezetet úgy irányítani, hogy azt mondhassam, hogy az első állat, amit láttam – szamár volt. Pedig nem jászolban születtem, mint a Kisjézus, de a szamarakat és általában az állatokat gyerekkorom óta nagyon szeretem. Amikor betlehemest játszottunk gyerekkoromban, mindig nagyobb fiúk voltak a társaim – nagy fájdalmam volt, hogy már nagy lónak éreztem magamat, már iskolás voltam, és még mindig a betlehemezésben Kisjézust kellett játszanom. Legalább pásztor szerettem volna lenni! ...Az állatokat, a növényeket, a folyókat, tehát a teljes világot magaménak érezhettem, az eszmélés első pillanataitól. Legeslegelső emlékem, hogy egy szamár nézett rám. Sokszor írtam állatokról, ez az előbb elhangzott vers az első szamaras versem volt, de a szamarak sokszor visszatérnek a verseimben. Amikor ez a vers megjelent, alaposan félreértették – igaz, hogy elég nehéz világ volt –, de egy nagyon tekintélyes kritikus vallásosnak, klerikálisnak tartott, mert Jézus anyját emlegetem ehhez a szamaras vershez. Noha soha nem voltam se istenhívő, se istentagadó. A paraszti osztályban vagy vallásosak az emberek, vagy közömbösek Isten iránt. Nálunk nem volt napi téma Isten jelenléte az életünkben." BI: Profán mágia (Elmondta: Lukács Sándor): "Hajdanvolt fű-fickó időmben/ elém állt Sövényházi Márta,/ keményített apácaingét/ farkasalma bokorra hányta./ Cicerélésre szólított,/ fénydézsából ömölt a nap,/ de hideg lelt, hogy nagyfülü/ kutyája lábikrán harap.// Palatáblám a fűre raktam,/ mivel rendszerető valék,/ bőröm kibökő bordáimra/ fehér füsttel borult az ég.//Szeme két zöld üveggolyó,/ vadvíz fényével beterít,/ sivatag-szám szomjún legelte/ pihés hónalja gyöngyeit.//Anyajegyét anyja se látta,/ csak én, meztéllábas kisisten,/ lágy pusztakalács-tomporán,/ ha szél mordulna, félrecsisszen.// Arany iniciálék zengtek/ kódexes feneke alatt,/ fölöttünk barátrécék úsztak,/ szálltak szivárványos halak.// Siratott szegény nagymama,/ tele tóthtihamér atya –/ Balzsammal pólyálta be testem/ ölének ánizsillata.//" KKGY: "Azt hiszem, hogy minden magyar költőre érvényes az, hogy amikor a pályáját elkezdte, olyan sötét kétségbeesést kellett, hogy érezzen, amire más nem is gondol. Mindig, mindenkori magyar költő előtt olyan elődök álltak, akik után elkezdeni verset írni csak kétségbeesésében kezdhetett el egy-egy költő. Az én nemzedékem előtt ott volt József Attila. Egy hatalmas művet hagyott ránk. Én úgy éreztem, hogy mindent elírt előlem, amit nekem kellett volna megírnom, vagy nekem kellene majd megírnom. Árvaságot, szegénységet, mindent. Annyira személyesnek éreztem minden sorát. Ahogy például Bartók zenéjét is egyenesen saját személyemhez szólónak érzem mindig... Kétségbeestem, amikor először vers jutott az eszembe. ...Tudom, hogy Petőfi kirugdosna a költészet csarnokából, ha volna ilyen, mint régen a régi angol költészetben; Arthur király udvarában mindig összegyűltek a költők – ott költői versenyek voltak... a magyar költészet tele van Himalája méretű csúcsokkal. Nehezen törődtem bele, hogy ezek alatt a csúcsok alatt kell élnem egy életet, végigélni az életemet, de a költészetben nemcsak csúcsok vannak. József Attila nem lehet a mértékem a saját mondanivalómra, mindenki csak saját magához, saját tehetségéhez szabhatja a mondanivalóját. Nem József Attilával kezdődik a költészet, hanem ott fejeződik be. Azt, amit József Attila elért – magaslatokat –, nem sokan érték el magyar költők az elmúlt nyolcszáz év alatt. A József Attila-i csúcsok alatt is jó költészetet hozott létre minden korban egy-egy magyar költő. Az én világom az enyém. Helyettem nem írnak meg ugyan semmit, de amit meg kell írnom, az csak az enyém... Van egy földim ugyan, Radnóti Miklós, aki úgy lett a földim, hogy ahol én születtem, őt ott ölték meg. Amikor Győrből megyek a falumba, akár vonaton, akár autón, akár gyalog, vagy akárhogyan, mindig elmegyek az abdai sír mellett, ahol Radnóti Miklós nyugszik. Ő is persze a nagy elődök közé tartozik. Nagyon fiatal voltam, amikor egy versemet az ő emlékének szántam, egy kis verset. Sokan azt hitték, hogy ez szerelmes vers, hogy egy halott lányról szól, mert nincs ajánlása, nincs alcíme a versnek, de Fehér virág című versem ennek a tiszta, nagy költő emlékének szántam:  "Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát/ holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát/ szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll/ e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál/ Fehér virág kezedben szétporló liliomszál/ szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál/ szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll/ eltüntél aki köztünk angyali zene voltál/ " Útra kelni mindig – nemcsak befelé, hanem a térben is – mindenki szeret. Én sokat császkáltam a világon. Azt mondják rólam, hogy otthontalan vagyok. Nem igaz. Én mindenütt otthon érzem magam. Erdélyben, ismeretlen helyeken, ahova először teszem a lábam, Normandiában ugyanúgy otthon érzem magamat." HR: Ágborisrét (Elmondta: Rutkai Éva): "Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról/ egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár,/ fák ködkucsmái közt szárnyával telleget,karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll./ Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz,/ Ágborisrét marad világvégezetig,/ eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics/ édes szülője, ki virágot vétkezik." KKGY: "Amikor először utaztam Párizsba, az első percben otthon éreztem magam. Sokkal nagyobb csavargók vannak nálam, akiknek nincs ilyen veszett hírük a csavargásban. Amikor Normandiában jártam először – el Párizsból –, emlékszem rá, pedig régen volt, szombati nap volt, Cécile kocsiján mentünk át Normandián. Ezeket a szép zöld erdőket autóutak szelik keresztül-kasul, de autó nem volt sehol. Elérkeztünk Jumièges-hez, már fönt a Szajna folyásánál, a Szajna deltájánál van Jumièges, szinte nem lehet ráismerni a párizsi Szajnához mérten. Komppal mentünk át Jumièges-be, éppen búcsú volt. Egyszerre éreztem Jumièges-ben és a Szigetközben magamat. Május vége volt, egy verset írtam ebből az élményemből.  Jumièges-ből írtam Fülep Lajosnak egy üdvözlő lapot. Az a hatalmas katedrális, amit ott láttam, annyira lenyűgözött, csak utólag tudtam meg, hogy ennek a nagy katedrálisromnak a köveiből építették a párizsi Notre Dame-ot, elég régen, nyolcszáz évvel ezelőtt. De áll csodálatosan még a katedrális, pedig sok kő hiányzik belőle. A mi lébényi templomunk tízszer vagy tizenötször is beleférne. Ez szerelmes vers, egyben honvágyvers is volt. Jumièges-ben egy szerelem közepén a gyerekkoromra gondoltam, Lébényre, a győri halpiacra, ugyanúgy az enyémnek éreztem ott, mint ahogy most a magaménak érzem a jumièges-i katedrálist." Elhangzottak a Tél Normandiában, Nakonxipánban hull a hó, Szegény Yorick (utóbbi néven sokszor emlegették a költőt) című versei, amelyből néhány sort idézek, de előbb a költő szavait: "A szegény Yorick szerepe a Hamletben számomra fontosabb, mint néhány valóságos élő szereplőé. Úgy éreztem, hogy az életben sokszor láttak engem Yoricknak. Sokféle becenevem volt kisgyerek koromtól kezdve, később Sarkadi Imrétől kaptam, nőktől kaptam különféle beceneveket. Ezt a Yorickot átvettem Shakespeare-től, magamra számítva ezt a nevet. Gyönyörű a darabban, Arany János szövegében valahogy úgy van, hogy „e koponyának valaha nyelve volt, szépen tudott dalolni”. Nem biztos, hogy így van, csak az emlékemben van így. Amikor a saját halálomra gondoltam, arra, hogy meg fogok halni, nagyon sajnáltam magamat. Akkor írtam ezt a verset. Régen volt már, több mint tíz évvel túléltem a verset is, és nagyon remélem, hogy még sok évvel túl fogom élni, mert azóta kislányom született, szeretném nagylánynak látni." A költő mondta el: "Halálon túl kicsit/ mondjuk ötszázöt évvel/ senki nem tudja rólam/ hogy én valék Yorick/ koponyám partra vetve/ fűrésszel elfelezve/ egy jó öreg sírásó/ pohárnak kinevez/ széléről kortyint fecske/ Hajha barátaim/ akkor már ti se lesztek// Valaha magyarul/ éneklő nyelvemet/ árva ükunokáim/ a kutyának se mondják/ mert nyelvem elrohad/ szívem is elrohad/ mivelhogy aki élt/ rohad egy miccenésre// Dunnyogtam nagymamának/ tarló tű-tengerén/ mezítláb átszaladtam/ lábam csont dobverő lett/ ujjam a betűkön/ motozgatott riadtan/ sillabizálva ó –/ s újtestametumot/ térdeltettek sarokba/ nagy vödröket cipeltem/ vállam kulcscsontja orsó/ térdemben stroncium//... végül csak Yorick voltam/ azaz szegény Yorick"

            Lázár Ervin (1936-2006) József Attila-, Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas író. KKGY: "Valójában Lázár Ervin életművének jelentős hányadáról elmondható, hogy meseszerű, de az is, hogy ott van benne a mágikus, mitikus (…) Szövegvilágában a valóság és a fantasztikum szinte megérintik egymást.” (Komáromi Gabriella). A leginkább meséiről ismert író első novellája a Jelenkorban jelent meg 1958-ban. Írásaihoz az inspirációt javarészt gyermekkorából merítette. Írásai jellegéből fakad, hogy szövegeit gyakran feldolgozták színházi, filmes adaptációk és rádiójátékok formájában, illetve ő maga is írt hangjátékokat. Műveinek nyelvezete egyéni és játékos. Jellegzetes hangvételű meséi mind a gyermekek, mind pedig a felnőttek körében népszerűségnek örvendettek, örvendenek. Az 1964-ben megjelent Kisfiú meg az oroszlánok című kötetét Réber László illusztrálta, aki ekkortól kezdve az íróval rendszeresen együttműködött. Egyetlen regénye az 1971-es A fehér tigris. Meseregényéért, az 1979-es Berzsián és Didekiért 1982-ben nemzetközi Andersen-diplomával tüntették ki. Ó be szép az élet, s minden más madár című hangjátéka elnyerte szerzőjének a Magyar Rádió 1986. évi kishangjáték-pályázatának első díját. Ki ne ismerné A hétfejű tündér (1973), Szegény Dzsoni és Árnika (1981), A négyszögletű kerek erdő (1985) című műveit. Most Jankula című mondáját idézte HR, a szép Morzsinai lány és Zsigmond király találkozásáról szól, amikor gyermekük, Jankula megszületik, akiből a hős Hunyadi János lett. Elhangzott Buddha szomorú (1973) kötetéből a Mese a szembejövőről: "Ennek az embernek, aki szembejött, irtózatosan nagy feje volt./ Mint egy ház, mint egy gáztartály, mint egy uborkaszállító vagon./ Dörr-bömm-dörr, hegygerincekre taposott meg városokra.// Azazhogy nem is volt akkora feje./ Csak, mint egy krumplifőző denfer, mint egy szapuló, mint egy abáló üst./ Bimm-bumm-bimm, folyókra lépett, hidakra, ligetekre.// Tulajdonképpen alig volt nagyobb a feje a normálisnál./ Mint egy jól megtermett úritök, egy rózsaszín luftballon, egy felfújt marhahólyag./ Csirr-csörr-csirr, házakra lépett, virágoskertekre, játszóterekre.// Mondhatnánk azt is, normális nagyságú feje volt./ Mint neked, nekem vagy neki./ Tipp-topp-tipp, pásztorkutyákra lépett, csűrökre, búzaföldekre.// Nem is volt normális nagyságú feje. Kisebb volt./ Mint egy konzervdoboz, mint uborka, mint egy nagyobbfajta alma./ Csisz-csosz-csisz, kismalacokon, pipacsokon, ingecskéken csoszogott./ Persze, egészen kicsi feje volt./ Mint egy gombostűfej, mint egy mákszem, mint egy ruhatetű./ Sity-suty-sity, szép formákon, virágillaton, álmokon lépkedett./ Ennek az embernek, aki szembejött, egyáltalán nem is volt feje.//". Elhangzott a Pávárbeveszévéd, A manóvár (2002) című kötetéből a Sírós Frakk, amit PA tolmácsolt. A TV több filmjét közvetítette, amit a gyerekek, szüleik, nagyszüleik ámuló szemekkel néztek meg, ha ismételték ezeket, újra leültek a kicsik mellé.

            Csukás István 1936-ban született Kisújszálláson, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas költő, író. A hatvanas években Kormos István „csábítására” kezdett a gyermekekhez szóló műveket is írni. Az egész világon ismerik Mirr-Murr, Pom-Pom, vagy Süsü, a Sárkány kalandjait könyvben, rajz- és bábfilmeken. 1975-ben a hollywoodi X. televíziós fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapta a fesztivál nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet is.Mai estünkön elsősorban költészetét mutatjuk meg. A válogatás Csukás István – Összegyűjtött versek 1996 című kötetéből készült. KKGY: Elmondani adj erőt (1962): Játék a tűzzel : "Tűzkígyókat rajzoltam én,/ ábrándos gyerek./ Parázs izzott a szalmaszál hegyén,/ mint szentjánosbogár vergődött, köröket/ róva untalan, szeszélyes ábrát,/ s lángra lobbantotta a fantáziát –/ S később, ha kimerészkedtem topogva/ a kovácsműhelybe, apám a magosba/ emelt láng-harapta karján,/ s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván./..." BI: Előszó a szerelemhez (1965): "Búcsúzni volt jobb: a bánat,/ mint fogam közt a virágszál,/ finoman lengett utánad/ a szerelem félfordulataiban,/ tetőtől-talpig könnyben álltál,/s én hol tragikusan, hol szórakozottan,/ nagy átéléssel előadtam/ a költő magánszámait./ S hogy mégis élve maradtam,/ szorgalmas szívverések/ térítgettek végül elébed,/ hátamon az ifjúság káprázata lobban,/ az őszinte kalandok végetértek,/ sorompók csukódnak a szájsarokban;/ s harminc évhez közeledve, alig/ értünk az egészből valamit./ De hiányod már fájna; a megszokott/ mozdulatokban keresem az okot,/ az egymagasságra hangolt idegek/ összjátéka, a félszavak, talán,/ s az is, hogy féltesz s féltelek,/ s együtt tutajozunk a nosztalgián,/ míg a napok egykedvű hullámain sodor/ világosodó partok felé a kor./" HR: Koromcsillag (1968) Karácsonyi ének a pásztoroknak: "Mert angyal suhant, ingével súrolva a sziket,/ a torsot, kutyák kaptak utána álmélkodva,/ a gubancos szamár elsavanyodott ínnyel rémüldözött;/ mert a fekete ég alatt angyal suhant, hófoszlány,/ isten megfagyott lehellete, dérlepte nádas ringása,/ tündöklő nyári szárnycsapások, ölyv, csíz fehér árnya,/ sírós őszi ködök, gödörmély köhögések visszhangja;/mert együgyű álmotokon, jámbor hortyogásotokon át/ angyal suhant, pendelyes gyerekkor emléke, kemencesutok/ melege, bögre tej, kenyér jóreggeltje, szalmakazal alkonyok,/ kifakult kék kötények illata, torokfájás, rozsdás szög/ ma is eleven sajgása, ó, milyen hamar elveszített éden;/ mert a sistergő csillag világnyi huzatában angyal suhant,/ templomablak foszforeszkálása, dörejlő orgonaakkord,/ miseruhák aranyférce, püspökcsibuk füstkarika glóriája,/ plébániák hízott libája, szentképek meztelen nőteste,/ aranytól, gyémánttól roskadó, lassúdó mélyrepülés,/ – fölriadva a puszta földön, kapkodva megsüvegeltétek."Ezután következett az előadók tolmácsolásában a Gilice-síp /Tamkó Sirató Károlynak/: Gyalókára gyalog mentünk,/ Vencsellőre elcsellengtünk./ Görgetegen átgörögtünk,/ Tiszasülyön elsüllyedtünk./ Gyónon gyóntunk,/ Nyőgéren nyögtünk,/ Dadon dadogtunk,/ Bujon bújtunk,/ Duzson duskáltunk,/ Dőrön dörmögtünk,/ Acsán acsarogtunk,/ – szemünk, szánk tátva,/ így értünk Tátra,/s bedugtak, mert nem köszöntünk,/ Zsákán egy zsákba..."  Bicsérdtől Görömbölyig járta be az országot, a gyerekek nagyon élvezik a mulatságos rímekkel teli verset. KKGY-HR: Rigmus két hangra: Ima a vadevezősökért (1975) című versében Debrecen híres épületeit és az ott rövidebb-hosszabb időt töltő írótársakat mutatja be. RA: Az üres papír elégiája (1980): Egy kisfiú mondja:" Nem tudsz te semmit!/ A tigris helyből átugorja a kerítést,/ s akárhányszor, oda-vissza. Piros/ mozdonyszemével kitolat az éjszaka,/ mindig tolat, hallhatnád a vágány-/csattogást, ha éppen nem aludnál./ De te a füttyöket se hallod,/ a tülülüző hegyoldalt, pedig ingyen van./ Rosszabb vagy a medvénél, mert az legalább/ egy nagybőgő-vonóról álmodik. De te/ azt se veszed észre, hogy a Nap gólt/ lőtt az ablak jobbfelső sarkába!/ " PA: "És mi történt a többiekkel,/ akik lent maradtak? Élnek-e,/ halnak-e? És hogyan élnek és hogyan/ halnak? Nevelnek-e kölyköt repülésre,/ vagy menekülésre? Néznek-e utána

reménykedve, vagy komoran? Az összehúzott/ szemekben lobog-e még István király/ palástja? / jnak-e ködöt, gyúrnak-e alá/ csillagot? Én álmaimat szülöm, mely lesz/ még az álmuk? És ők? Ugyanazt álmodjuk-e?/" A folytatást BI, KKGY tolmácsolta. Elhangzott még PA-tól a Te mire gondolsz közben? című a férfi és nő kapcsolatáról szóló vers, RA-tól a Hagymaillat, majd az Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig (1985): Hajnali kutyaugatás, Metszet az időből, Szárszó, nyár (1989), amelyből egy rövid szakaszt idézek:  "Kinek számolunk el a végén,/ letéve testünket, mint egy batyut?/ Ki veszi kezébe tűnődve/ és szánakozva kihűlt agyunk?//Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel?/ A végtelen türelem, mely összerakta,/ miért volt s miért van, hogy ugyanúgy/ szétszedi sejtjeinket darabokra?//" Vidám és komoly versek váltogatták egymást. Végül KKGY: Étellift a pokolba című verssel zárult a megemlékezés e három kiváló költőre. Ezt idézem: "Hová futok, mért izgulok,/ mintha vonatjegyem volna,/ s lekésem a csatlakozást:/ ételliftet a pokolba.// Nézek a szerelvény után,/ telerakva zsúfolásig,/ megkönnyebbülök, hogy nem én/ haltam meg, hanem a másik.// Kaptam még egy napot, percet,/ de zsebemben a meghívó/ a többi igazolvány közt,/ széle szakadt, betű fakó.// Ődöngök még s ragyogok is,/ de már mint a délutáni/ napsütésben a házfalak,/ jó mellette álldogálni.// Megtört fényben majd a szemem/ fénye is végül megtörik,/ csak a hús lesz, mi nem érzi,/ ha az ételliftbe lökik."

            Igazi karácsonyi ajándékban részesültünk, köszönjük a műsor szerkesztjének, a kiváló előadóknak. Ha tehetik, vegyék elő köteteiket, mert  ritkán nyílik alkalom arra, hogy élőben hallhatják ezeket a verseket. Az első két költő sajnos már a csillagok közül néz le ránk, de köztünk él még Csukás István, aki sokszor adja elő a verseit. Olvassák, gyönyörködjenek, kacagjanak vagy gondolkodjanak el közben. Olvassák fel gyermekeiknek, unokáiknak, mert a "szívével látó"gyermekek hamar megjegyzik e sorokat, a felnőttek pedig újra átélhetik a gyermeki ártatlanság korát.

Kühne Katalin