A Gömörország Regionális Kulturális Egyesület és a Múzsák Kertje Baráti Kör meghívja

2018. május 11-én,  pénteken délután 5 órára,  

verses-boros beszélgetésre

a HOM  ̶  Miskolci Galéria Feledy házba (Miskolc, Deák tér 3.)

A  90. találkozó témája:

Ideiglenes megálló

Válogatás Bereti Gábor újabb verseiből

és köszöntése 70. születésnapja alkalmából.

Megemlékezés Miskolc Város Napjáról.

Versmondók Rajna Andrea, Balázs István, Perecsenyi Attila és Koncz Károly György.

Vendégünk lesz – reményeink szerint – sok mindenki, akik már voltak itt és akik még nem. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! Aki jól érzi magát velünk, hozzon belépőként egy üveg bort (vagy amit szívesen iszik)! Persze a pogácsát sem utasítjuk vissza. A hagymás-zsíros kenyeret a házigazdák biztosítják.                                                                                            

Természetesen a boron kívül mindenki hozhat szívéhez közel álló, a témához kapcsolódó alkotást, bemutatás céljából! Saját írásokat különös örömmel várunk!

_________________________________________

__________________________________

Bereti Gábor az Irodalmi Fonóban

Bereti Gábor miskolci költő idén októberben lesz 70 éves. Ez alkalomból a Feledy-ház Irodalmi Fonójában köszöntöttük. Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész szerkesztette a műsort, a költőtől kért, kötetben még meg nem jelent verseket. Ezeket Rajna Andrea, Koncz Károly György, Perecsenyi Attila és Balázs István versmondók tolmácsolták. Bereti Gábor Nyíregyházán szerzett népművelés-könyvtár szakon diplomát, már nyugdíjas. A Napjaink, Agria, Ezredvég, Forrás, Hitel, Kortárs, Kritika, Műút, Napút, Palócföld, Polisz, Tekintet, Spanyolnátha, Új Nautilus, stb. közli verseit. Négy önálló kötete látott napvilágot: Egy szerep előélete (novellák,) 2000, A szabadság szenvedélye (versek), 2009, Hinni szeretném (Írások Varga Rudolf munkáiról), 2014, Titkolt múlt – tiltott jövő (versek), 2015.

            A műsor az Ideiglenes megálló című verssel kezdődött: "Ha az éjszaka jön, megáll./ Ha a nappal, nem./  Ideiglenes megálló ez, ahol lakom./ Másoknak alkalom, hogy/ összegyűljenek, s mesékbe merülve/ emlékezzenek, a lécekbe vájt/ évszámok, szívek, hol állt a/ zebracsíkos pad. S hol volt a / dús lombokat növesztő/ fa. A földön annak már csak/ árnyéka fekszik, ha fáradt, ha / pihen, s olykor, ha sok fojtott / hang kering körötte, nő belőle/ új virágzat, zölden is sárguló levél./ Amit már végleg, s annyiszor/ elhordott a szél./ Házam sincs, csak egy fehér kerítés./ A mozdony innen indul, s / a végtelen alagútjába tér. / Hallom a robbanást, ami benn, / akár egy kiáltvány, a múltat a jövőtől / elszakítja. Az ideiglenesség útján, / az égen, kiegyenesedik a szivárvány,/ s lehullva, körötte a fekete füstben / kering számtalan vöröslő szikra./ Mesélnek erről, mert / közöttük lebegtem én is. / De nem hittek nekem, hiába szóltam,/ s mégis, mintha mindig rólam beszélnének. /...//" Istenem: "Szeretnék olyan lenni, mint amire vágyom/ Földből kiszántva lenni, mint a kincs/ Kötözve száraz kórókhoz, lengeni, akár a füst/ A város fölé terülve lebegni, mint az álom// Egy nagy képben állni egyedül, mint az értelem/ Majd együtt állni veled, kettesben Istenem/ Ki nézne minket nemcsak látna, de értene/ S így lennénk mi ketten, mindőjük istene// Ha lennék olyan, mint amire vágyom/ Földből kiszántott kincs, megtalált álom/ Ki a város fölé terülve akár az Isten, ha küzd/ Nem ily árva, lebegő, száraz kórókhoz kötözött füst//" Ezt a tapintást: "Ezt a tapintást a roncsok közül/ halászta ki./ Még teljesen ép volt./ Csak a kékkendős ég/ fedte el,/ ha a felhők békésebb/ kontinensek fölé szálltak./ Ilyenkor, akár a világ belseje, / hallgatott az elhúzódó/ csillagtalanságról./ Ilyenkor élesztgetni lehetett/ a tapintást, ami, akár egy/ ígéret, megjelent/ a szemérmesen éhes bőrön./ Érezhető volt, akár/ a simogatás, s hogy/ átölelt, látszódtak a boldogság/ szép, önfeledt testrészei./ Hirtelen minden olyan lett,/ mint régen,/ s hihettünk a látszatnak –,/ ebben az éber gyertyafényben/ minden, örökre így marad.//" Így lesz minden: "Gyönyörtől fénylő csillagok/ lélegző, áthevült teste./ Ez, mit nékem itt hagyott/ a tegnap este.// Mondhatnám azt is, jól vagyok,/ hisz’ örökre nyitott ablak,/ s egy megállt óra, mik ott/ velem maradtak.// Roppant szívébe rejt a csönd/ és boldoggá tesz a hiány./ Így lesz minden lent és fönt,/ gazdag és sivár.//" Az éjszaka táncol mellkasodon: " Az éjszaka táncol mellkasodon/ sok törpe zihál és kutya csahol,/ s ha fölriadsz félve, csatakosan/ nem tudod hirtelen ki kivel van// Bűzlik a párna, a paplan, a szék,/ s hullik a falról sok éj-maradék./ Gyújtod a lámpát, mert úgy kell a fény,/ mint fuldoklónak a parti szegély.// De félsz is a fénytől, hogy meg ne vakulj,/ a rossz álomtól, hogy megszabadulj – / mert mégis, talán még les valaki// az éjből, a múltból még figyeli . . ./ Gyanakodva bámulsz, hiába tudod/ félni a fénytől, hogy nincsen okod//" A kerített tér: "A lakókocsi előtt,/ a kerített tér sarkában/ áll egy kis kályha./ Ha tél van,/ ha nyár,/ száll a füst.// Szavakkal fűti egy jó bolond./ Nyáron,/ mielőtt szétfoszlana/ énekesmadarak bújnak/ ki belőle./ Kottázni kezdik az időt./ Míg nem esik a hó,/ hallom, szántalpak/ csikorognak a lakókocsi/ előtt a kis térben./ Aztán csizmát húzok,/ hogy lábnyomokat hagyjak,/ össze ne tévesszenek/ az éhes szarvasokkal,/ a menekülő farkasokkal." Majd úgy csináljuk: "Majd úgy csináljuk, hogy meglegyen hamar./ Zöld pálmák, tengerpart, a képernyő led./ A tévében krimi, vagy sorozat megy  – / csöppet sem érdekel, szinte már zavar.// Ez most beüt, s meglesz a millió./ Bank, üvegszínek, bejárat csillogó./ „Legyen meg”, mondom, s inkább átkapcsolok./ Sport? Vagy a hírek? Vajon mi lenne jobb?/ „Az ellenzék, a kormány, a környezet . . .,/ S hogy milyen jó nekem, mert szabad vagyok.”/ És már majdnem elhiszem, mikor megkérdezik:// No és utoljára mikor étkezett?/ Bozontos, bámul  –  én erdőben lakom./ Ő hazánk egyharmada. És a  semmibe veszik.//" Lebeg a

 szó: "A Szinva melletti Terasz egy kis terecske./ Reményből van a teste./ Hogy holnap is süt./ S ide majd visszatérhet./ Gellért szobrával szemben/ a túlparton/ Március egy kis terecske./ Mintha nem is volna teste/ csak lebeg felette a szó./ Ide vágyott/ mert hallotta / itt halhatatlan minden halandó./ De idejutni vonattal / nem lehet. / Csak mint ki vízen jár együtt a habokkal:/ Szinva Sajó Tisza Duna Tenger./ S ott párává lenni a felhőkbe fel./ S ha jön az idő/ hallotta ezt is/ esőként hullni le zuhanni a Terekre./ Így él./ Láthatatlan a teste./ Hogy otthona legyen a Terasz/ s reménye Március./ Lebeg a szó.//" Az ajtók záródnak: "Szavai belsejéből kéregvasút zajait/ hallottam. Megállítottam a hangot,/ s az alagútban egy idegen szavai:/ az ajtók záródnak.// De nem erről volt szó./ A kivilágítatlan falak közt/ az ürességben csak árnyékok voltunk./S a vízcsobogás, amit hallani véltem.// Közelben lehet a Duna./ Két megálló közt a mélyben felidéztem,/ s láttam, amint pillanatra megáll,/ s kilép a szerelvény ajtaján.// Otthagyott, ha így volt,bár hallgattam volna még. De megállítottam/ a hangját, mert a folyó csobogása,/ s az idegen hang figyelmeztettek.. Életérzés: "Mert magántűz ég, lángokból kivágott,/ a versben társtalan szavak, s éj lakik,/ s ha kórusban szól is a dal, csak magad/ vagy, kerített tér ura, se szép, se bolond.// Bírod ahogy bírod. Árnyakból tépett/ inged leng körül, rád tapad, megjelöl./ Szegény vagy, s míg melletted eltáncol a/ világ, te állsz csak, mint aki fél, s szorong.// A lélek él így, bűnösként bűntelen/ és ha volt is álma, vágyó, szertelen,/ elhagyta mind, s a könyörtelen, fájó/ világba lökve, csak céltalan bolyong.// Hazád, léted, megfeneklett. Életed/ veled is üres lett. S értelmet miért,/ s hol kereshet, ki hánykódik szüntelen/ és múltján és jövőjén már nem borong.//" Ezt a napot: "Ezt a napot meghagyjuk máskorra./ És majd leéljük akkor,/ amikor éppen annyi időnk lesz,/ hogy egyszerre tudjuk leélni/ mindkettőt." Hiába fordítod meg 2. : "A só hideg havazása, mint a lepel,/ befed, a föld mélyébe rejti őket,/ pedig nem ott bújtak el. Csak/ néhány mozdulat maradt utánuk,/ amit ha akar, akár el is felejthet/ a világ, de beléjük is kapaszkodhat/ akár a szél, s együtt lebeghet / velük, ahogy ősszel a hidegtől/ vacogó lehelet. Ha maradt még,/ amit szerettél volna elmondani,/ majd vacsora után. Az éhség, amit/ érzek, borzalmas. A hentes bőre,/ akár a szenes ember arca a/ fénylobogástól megtisztult./ Ebben reménykedem. Mert az / éhség már sokszor bemocskolt,/ s kényszerített a bűnre. S most/ megint érzem, fel fogom falni / az élet húsában rejtőzködő időt.//" Anyád, s apád már rég:  "Anyád, s apád már rég itt hagyott./ Hogy dolgaid elrendezzék,/ most mégis itt ülnek asztalodnál./ De mit tanácsol majd a két öreg,/ mikor még a halál okát sem ismered./mikor a macskátok patkányokat/ rakott a küszöbre, s te mindig/ a kiszenvedett állatot akartad/ meggyógyítani. Már akkor se/ tudtad, ki mellé illik állni,/ mi az, hogy dicsőség. Nem tudtad: / ölni nem bűn, hiszen csak veszélyt / hárítasz el –, mondták. S most / itt állsz a nagy, kék plakátok alatt, / s mintha patkány lennél,/ akit a macskátok megölt,/ csak állsz és várod, hogy meggyógyítsanak./De hozzád most ki hajol le? Ki szól? / Talán a két öreg? Szeretted őket,/ s ők tudták ezt mindig./ Se öcséd, se nővéred, akiket/ az abortusz elvitt. Sokáig, nagyon/ sokáig egyedül andalogtál,/ csak őgyelegtél az utcán./ Vártad a délutánt, az estét./ Végül kisétáltál a parkba, hátha/ott ül, tesz-vesz a két öreg./ Bár a halál okát még most sem/ ismered, reméled mégis, mikor / a szürkülő fény mögött megszólal/ a harang, nem éjfél, megint dél lesz.//" Sötét hó: "Az éj követi a tárgyak kihűlő,/ hideg körvonalát./ Sötét hó lepi és száraz/ morajlás az élők világát./ Jön. Jön mögötte, hallom, a vízözön./ Ám a 101-ik napon ideér a bárka,/ s felette száll hullámozva a galamb./ Csőrében olajág,/ s egy levélben üzenet./ Pecsétjét feltöröm./ S a 101-ik napon megszűnik köröttem a tél,/ s bennem a vízözön.//" Ez mégsem olyan: "Ez mégsem olyan, mintha/ az ablakrács árnyéka/ mintázná a padlót,/ mert a hangod sétál ott,/ hol együtt él/ az árnyék meg a fény./ Ez mégsem olyan, mintha/ az ajtót, ha itt vágtat a szél,/ nem bent, de kint rázná / a kis kémlelő-fedél./ S ha csöngetsz, hogy beengedjelek,/ nem te néznél rám kintről,/ míg bentről én csodállak meg./ Ez mégsem olyan, pedig a bútor/ itt is hol szék, priccs, lavór,/ hol meg szőnyeg, könyvek, / s képek a falon./ Mert így élünk mi ketten,/ rabságban, börtönben, de / ez mégsem olyan,/ mintha szerelem nélkül/ élne az ember.//" Irreverzibilis: "Emlék. Szem./ Volt ilyen./ kis tükör. Mézes-/ kalács. Ha belenéztem,/ azt láttam amit bele-/ láttam. Az édesanyám/ legszebb gyermeke./ De ma gyermek-/ e. Vagy sem. Vagy/ emlék. Emlékhagyaték./ Lim-lom. A gyerek-/ korom. Ha látnád mi/ lett az emlékeinkből./ Nincs visszaút. Csak/ amit belelát. Az igyek-/ szem. Egér vagy moly/ rágta. A habcsík/ letört. A tükör félig/ vak. Vagy talán egészen./ Emlékszem emlék./ Sem. Volt minden./ Vörös szívben tükör./ S a búcsúkban/

 mézeskalács.//" Az érinthetetlen, Nagy kertünk volt című versek a gyermekkort idézik. A Már félni sietsz és Ember a Földön című versekben filozófikus gondolatok és hitbéli gondolatok fonódnak eggyé a természeti képekkel és a történelemmel. Az Ajtók nyílnak a végtelenbe, A lehetséges és a lehetetlen, Ahogy majd mi is című versekben nemcsak egyéni történetek hallhatóak, hanem mindaz, ahogyan ő látja világunkat.  A műsor  első része a Sietnünk kell című verssel végződött: "Góliátok, s Küklopszok perceink,/ amit számunkra kimért a fukar/ Idő, a selymes inghez tapadó/ félelem, s a virágait tépdeső/ szívünk. Hát sietnünk kell. A/ sosem nyílott májusok rétjén/ lépdelünk, s szoknyád lebbenő/ árnyait számolom. Nappalok, s / éjjelek követnek míg elrugasz-/ kodom. Úszom a vízcsobba-/ nású levegőben. Oda, ahová / csalni fogsz, s amerre űzlek is./ Tudom, ott meztelen fiúk szobrai/ állnak, s a bokrok mögül vékonyan,/ mint a liliomszár, pánsíp hangja/ szól. Arra forró felhők úsznak,/ s a villámok közt lebegve,/ tollaktól kövér párnák. Ledőlünk/ rájuk, s míg mellkasunkban/ zavart óraként ketyeg összezárt/ szívünk, átölelsz. Csak egy/ perc, hogy egymáséi leszünk./  – Szeretsz? – kérdezed. S mire/ felpillantanék, már ott állok/ én is, szép, meztelen szobor./ S te sírsz. – Megbüntettelek/ – mondod –, mert te sem/ szerettél igazán.//"

            A második részben váltakoztak a könnyedebb hangú, szerelmes és a komolyabb versek. Nyitott szemmel jár a világban, költészetében keveredik a klasszikusok és a ma emberének nyelvkincse. Mindezt úgy ötvözi, hogy ne csak azok értsék, akik a klasszikusokon nőttek fel. Megújítja a formakincset a fiatalok számára is, mert ők már egy modern világban élnek. Ám csak akkor: "Ha meghívnál magatokhoz,/ vinnék néhány rövidlátó/ délutánt és egy kalózperselyt/ ajándékba, ám csak akkor/ adnám át neked, ha a/ szárnyas macskátok/ megint egy holdtöltével/ térne meg éjszakai/ portyájából, mert nagyon/ kíváncsi lennék, hogy az/ ajándékba kapott kalóz-/ perselybe a te/ tizenhatodik holdtöltéd/ mellé melyik rövidlátó/ délutánomat dobnád be.//" Strandol a napfény: "Hosszú és meztelen a part/ Strandol a napfény/ Fejét ernyedt álmokra/ hajtva/ fiús combok közt/ fekszik domborodva/ Az ég darabokban/ Kéklő hullámok hullnak a vízre/ nyelvük fölhabzó zsivajban úszik/ felhőkre paskol tombolva száll – / vágyaktól tajtékos idő a nyár/ Plédeken tikkadó nedvekből merít/ merül újra és újra olvadó kutakba/ a Nap fénylő/ hosszú gémes-rúdja/ Ha lapos a has csak kis seb a köldök/ Alatta maroknyi harangütők/ hosszúkás ujjnyi kis kürtök/ a delet léptenként kongatják el / Nem vagy meztelen/ Sirályok árnya és száradó/ homok takar/ A világ most éber és álmos/ Mindenki lusta és vár/ Sok sólyomszem figyel/ míg puha talpakon jár / és bekerít a vágy Szemed éhes/ Sok izgató látvánnyal jóllakat/ Lám hány és hány lánybőrű ajak/ közt nyílik s marad tátva a száj//" Elhangzott a Kirándulni a rétre jártunk, Egy KISZ-táborban, anno című, egy elmúlt világot tükröző vers: Nem lévén járatos címmel és egy szerelmi csalódás: Virágok torkában állt a hó címmel, majd ennek változata, könyörgés irgalomért: Virágok torkában állt a hó című vers. Ezután következett a Vonz című vers: "Az egymásba hajlított idő/ Vonz (Vonzanak) a/ Villámok árnyai/ Láthatatlan mágnes húzza/ útjaim (Útjaim) (Ú)tjain vasreszelék/ és (élő és halott) forgács a jel/ Madárcsőrök fém-ízű éneke rajtuk/ (rajtuk) kígyószisz és kígyópikkely/ (hallatszik, sárgul)/ Kihalt erdők közt billegnek az élő erdők/ Dióbél agyakba falazott értelem Szétsöpört/ Értelempehely pörög/ Lejön a lépcsőn/ s szobája kitárt ablakába rejti,/ a csontokra faragott nyelvemléket/ Belőlük olvassa ki,/ köztük keresi a jogarrá préselt/ hangokat a koronává hajlított időt/ (az egyetlen szózatot) Kilóg,/ mindenünnen kilóg, akár/ a holdabroszok az egyetlen palást/ Tengerbe mártott kezén villódznak/ az ország árnyai/ Egy imát ismer csak/ amit én is ismerek/ Ám az ő neve,/ Amin az ő neve villódzik láthatatlanul/ Erőmben élve keservesen feltámadok/ Még visszanéz Int Üzen (akár Ady)/ Hogy muszáj Herkules//". Költő barátja emlékére írta Barátom, aki már odaát című versét: "Az aszfalton folyik a fény. Nyár van./ Mintha lift ereszkedne le bennem,/ s benne egy hozzád hasonló ember/ állna, időzve fényben, homályban.// S most az árnyékból mégis hirtelen/ kifordulsz, s az út túloldaláról/ elindulsz felém. Látom, kezedben/ kis kulcscsomó himbál. Az arcodon/ izzik a fény. Ha mégis te lennél/ az idő megállna. És te és én,/ mint egykor, egy italra betérnénk. // Hogy arcodon még él a fény – emlék / csupán. A liftbe, hogy visszalépsz, hagyom./ Ott is lángol a fény. Nyár van. Nagyon.//" Az elmúlás is megkísérti a Vallomás című versében: "...Mert csak a múzsák akikkel élek/ Ők tartják meg a világot szépnek/ Sorsommal is csak így vagyok rendben/ Akkor is hogyha sosem lesz készen//" és a Mit úgy akartam című versében: "...EZT AKARTAM: Félelem nélkül, emberül élni itt./ S ha fent nem lehet, hát lent,

 akár a hit/ a mélyből sugározva hatalmam!". A következő versek az I. világháborúról, idegen földről hazaszökő katonáról, szenvedésről szólnak. Megkeresni elfelejtettelek: " ...Te valahol lent lehettél a kút füstölgő/ mélyén. De a hangok, amik fölszivárogtak,/ nem a te hangjaid voltak – valaki lent/ egy régi, nagy háborúról mesélt: azokról/ az időkről, amikor mi még nem éltünk,/ de már rólunk szólt minden./ Ahogy egy-egy szikla hullt, vagy/ földtörmelék pergett a kráter kútjába,/ ágyúdörgést és hidroplánok berregését/ lehetett hallani./  Lőporfüst fojtó szaga szállt/ és én féltettelek, hogy odalenn el ne/ ess egy ütközetben. Hogy hazatérj./...//" A határon (Limes): "Suttogták halkan a dűlők nevét./ Forduljon balra, de most adja kezét./ Egy rántással húzták a sziklára fel./ Már látszik az erdő, s a ház is közel.// És húzódjon vissza, ha lépteket hall./ A zsombékot kerüld, az aknára vall./ A hajnal már elmúlt, ne várj tovább./ A lápot kerülve, ott kússz majd át./...//" Írt a szenvedésről Mint rongyból című versében, Dózsa Györgyről, A megváltásról, a zenéről, Don Quijotéről. Tersánszky Józsi Jenő elbeszélése ihlettel az Egy III. Bandika a vészben típusú versét: "Hogy kiröppent, énekelt/ és beszélni kezdett./ vagy kontyokban hull a hó,/ süss fel végre Télapó./ De bennem a fagy soha el nem múlik,/ nézett maga elé, mint a Tüzes Kemence./ Ezért soha, még véletlenül sem keresem/ magamat benne. Nehéz év volt ez./ Szétlőtték a karnevált Heideggeréknél./ Az volt ám a jó társaság./ A rongybabákkal meg éppen most gyalogolok

kifelé a feudalizmusból./ Összezárul mögöttem a hó-cipzár./ Nem látod a gyökereket a gondolataimban?/ Kunkorodnak (ágaskodnak), mint a teherpályaudvar/ szétbombázott sínjei./ Kérdezd a füsttől, merről fúj a szél./ Oly tanácstalan, mint az elfolyó/ folyosó, mert nem vitte magával/ a magányos jégcsap a jégcsaparzenálba./ (Ott gyűjtik az ilyeneket)./ Megretten a kanális előtt./ Megissza szavait. Oly fáradtak ezek az évek, / hogy egymás lepedőivé lesznek./ Majd megadják magukat a horkolásnak./ A széngázba vájt pince ajtaját/ a stampedli nyitja. Nyitva a kalitka ajtaja./ Görög regék az oszlopok mögött./ (amerre repültem)./ Olvadó, hellén fény. Az utolsó vörös láva/ az Olimposzra nyíló ajtóm előtt./ Hosszú, mozgékony higanyfarka volt./ Fém. És ízesített dióbelet kért/ pálcikákkal, mert tornázni szeretett volna./ A pincér hozta az étlapot. Nincs./ Akkor savanyú tüdőlevest kérek, mondta,/ Quasimodo módra. Prágában megkergették/ a tatárok. A szivacsot előételnek/ gondolta, majd szaxofonon eljátszotta / az Örömódát. Ekkor lépett be/ nagypapa. Két húszas volt a kezében/ (még a régi fajta), hogy megadja a tartozást,/ de pechemre a kétszárnyas ajtó elrepült./ Tibi, Edit és Én átsétáltunk a fahídon./ Öcsi a magasból két hatalmas léggömb-szemmel figyelt minket. Bent a fűtőtűz/ föl-fölcsapott, átderengett a színes/ ballonokon. Este volt. Szép volt./ ...//" Az estet  Az emlék megközelítése – születésnapomra – című versével fejezték be előadóink: "Ez már a hetedik gúla. A csönd/ és a zaj, akár a hasábok, egymásra/ rakva. Közöttük érett, barna/ dohánylevelek. Ha meggyújtanám/ nedves füst fojtogatná a tüzet./ Mégis ég. A lassú izzás, akár a cigarettaparázs/ a szél lélegzetében – kihuny és világít./ Ősz hajú pára inog./ A reggel ráhajlik a délutánra./ A színtelen levegőben kifosztott, üres/ hangok az ének. Összekeveredik/ a tűz fölött pattogva hullámzó könnyű,/ hófehér pernyerajokkal. Mintha/ összeérő galaxisok súrolnák egymást,/ torlódnak, gyűrődnek szét a hangok. A / rázkódó, remegő gúlák, akár a kártyavár,/ vékonyka réz és ólomlemezekké/ hullnak. A szilánknyi rések közül/ a füstöt kiráncigálja a szél. Mindenütt/ csak az űr, csak a másvilági lassú parázs,/ a fuldoklás marad. Pedig a vakolatlan,/ vöröslő téglafalak között változatlanul/ kavarog, őrlődik a század. Még várok./ Hátha megérkezik az ének, a teljes, az igazi//".

            Gratuláltunk Gábornak és az előadóknak. Kiültünk a Múzsák Kertjébe, ott folytattuk a beszélgetést, alig tudtuk abbahagyni. Régebbi közös emlékeket idéztünk, ifjúkorunk olvasmányairól ki-ki elmondta gondolatait. Eszmét cseréltünk a költészetről, ihletről, az olvasók megváltozott szokásairól. Gábor megosztotta velünk gondolatait a versformákról, esztétikáról. Megállapítottuk, hogy szeretett városunkban és környékén több híres tanár, tudós, művész, író, költő élt és műveik mellett a ma élőket is jó olvasni. Megszólalt az előadóművész, a költő és az olvasó is, a hangulatos délutánból hirtelen este lett, hazafelé indultunk. 

Kühne Katalin