IRODALMI FONÓ

Szabó Bogár Imre emlékest

2019. február 8-án, 17 órakor

a Feledy-házba (Miskolc, Deák tér 3.) 

-------------------------------------------------

Szabó Bogár Imrére emlékeztünk

Játéksarkom címmel a Feledy-ház 2019. első Irodalmi Fonója alkalmával Szabó Bogár Imre költőre emlékeztünk halála évfordulóján. Öt éve ment el a távoli mezőkre, de még mindig velünk élnek művei. A verseket Ötvös Éva, Petri Nóra, Koncz Károly György és Balázs István előadóművészek idézték fel. A műsorban szereplő verseket Koncz Károly György válogatta. A legismertebb versei mellett Fecske Csaba költő róla szóló két verse is elhangzott.

Eltörött a szép pohár: "Lobbant egyet még a nyár/ parkunk vörös aranyán./ Bomló illat lengte át/ a kertet, a házat,/ s a térre néző kis lakást.// Álltunk a konyhám ablakában/ nem is figyelve semmi másra,/ csak erre az aranylásra,/ erre a boldog haldoklásra.// És/ akkor tört el a pohár./ Nem tudom, hogy volt, nem, ma már./ Szétpattant a szép pohár.// Eltörött a szép pohár./ Kezemből hullt ki vagy talán/ az asztal sarkán állva várt,/ s balga módon – én szamár!  -
/ lesodortam ostobán,/ míg bámultuk e lángolást?// Mindegy, nem mindegy, már talány./ Ami volt: nem lesz…/ Hirtelen/ széttárt karommal hirdetem:/ mással is történt már ilyen!/ De/ a konyhám kövén szerteszét/ csillog a fényes törmelék./ Műremek volt ez, s most szemét.//...Zavartan állok, vajon hát mi szűnt meg?/ Embert az Úristen ilyennel nem büntet,/ hiszen egy pohár csak! – szólok és legyintek/ feléd: semmi, nem fontos, de most már kitűnnek/ arcomon egy sejtés fehér foltjai…//...Járjunk egyet,/ gyere,/ nem kell még kendő sem,/ mondom kérve,/ halkan,/ s  kicsit szégyenlősen.// ...Mire megjövünk majd, újhold lesz, kelőben.//

Fecske Csaba: Búcsú egy baráttól (Szabó Bogár Imre emlékére): "besárgultam mondtad kifakult hangon/ csöndesen a telefonba/ váratlanul  ijesztően robbant/ fülemben a hang akár a bomba/ beleremegtem és mindenre készen/ még aznap meglátogattalak/ felindulva minden kis semmiségen/ nyöszörgött a föld talpam alatt/ ott találtalak magadba száműzve elhagyottan/ az ismerős szoba légüres terében/ mint önmagad kísértete/ libbentél elébem/ sárga voltál mint az érett birsalma/ és fanyar rezignált nem panaszkodtál/ de éreztem tudtam milyen nagy a baj/ a kór a testedet megaszalta/ de még lélegeztél és néztél üres szemekkel/ azon imádkozva nagy fájdalmaid ne legyenek/ amit kell most már az Isten tegye meg/ tegye ki történeted végére a pontot/ egymást kerülgető szavaink vége kibomlott/ mint az elnyűtt pulóver ujja/ erőnkből már nem telt többre/ de nekirugaszkodtunk újra meg újra/ az utolsó találkozás mindenkor dráma/ néha túl érzelmesre sikerül/ arcodról  lepottyant egy mosoly nem kaptál utána/ mintha  nem is téged néztelek volna/ csak egy idegent  ahogy ül/ magába roskadva abban a szobában/ mely sokkal tágasabbnak tűnt korábban/ s valahol az elködlő múltban/ ülnénk a kies Szinva-teraszon/ néznénk hogy szalad el a Szinva/ s a délutáni csönd kövérre hízna/ hunyorogva bámulnánk a lemenő napba/ két visszanyesett szárnyú mihaszna/ költő a szívünk mint a söröző ajtaja nyitva/ beleröppen öröm lepkéje bánat darazsa/ és lesz egy pillanat mely éppúgy elillan/ mint a többi de el nem múlik soha//"

Álmosító délután: "Finom,/ álmosító téli délután.// Pedig még most jön, ha jön./ Még csak most ér ide/ az a bizonyos,/ az a nevesincsen,/ az/ az égi harangról letördelt/ mellékhang/ az éles és metsző,/ a kékesen fájó,/ villámos fény után.// Már itt sistereg valahol/ az idegsejtek nyilallásaiban,/ elszólásaiban,/ a halk, de egyre hevesebb/ fontoskodásokban, nyüzsgésekben,/ tenni akarásokban.// De a felszín hártyája/ meg se feszült még./ Inkább ellazulva, petyhüdten/ belelóg az alatta remegő/ lényegbe.// Ez a mostani, álmosító téli délután/ elbágyaszt engem, becsap,/ bár sejtem, hogy/ utána majd…// No, igen: utána majd…/" Advent, egyedül (K. Katusnak): "Jó volna ebben a ködlepte időben/ üldögélni csöndben veled, míg sötét lesz./ Bámulni kifelé, hol egy sárga lámpa/ vesződik a köddel egyre, bár hiába.// Béke volna bennünk, mint a régiekben,/ gyertyát is gyújtanánk most az égieknek,/ hátha erre járnak, tán közelebb jönnek,/ s mosolyogva nézik: kezed az ölemben.// Fejedet hajtanád hozzám hátradőlve,/ mint ki visszaréved az eltelt időkre./ Én meg csak dünnyögnék: az bizony nem most volt,/ (hajh, hajh!)/ mert/ abban a tavaszban ifjú, vad fény tombolt!" Álmomban: "Álmomban erre jártál./ Karcsúbb és szebb is voltál/ a vártnál,/ a megszokottnál.// Nagy súlyok voltak rajtam./ Hanyatt feküdtem, nem mozdultam,/ s így, mozdulatlan,/ csak szemhéjam mögül követve/ kutattam:/ mi ez a furcsa,/ e különös, szokatlan/ helyzet/ veled kapcsolatban.// Olyan friss és üde voltál,/ messziről jöttél, mosolyogtál/ könnyedén lépkedtél és hajlongtál,/ forgolódtál köröttem,/ (az ájultan fekvő fölött)/ fölöttem,/ mint réges-rég,/ szép ifjú korodban, mikor még versengtél/ (versengtünk)/ szárnyas angyalokkal.//...///Hogyan is van ez, ó, Te, nagy, nagy Buddha?/ A fájó valóság nem fér (nem kell) tudatunkba?/ Az, hogy/ megrokkanunk,/ sántítunk, görbülünk és jajgatunk néha,/ vagy csak nyöszörgünk, mint a szótlan béna?// Pedig hát ez, s nem az a valóság!/ S azt mondják, mindenért kárpótol a jóság.// De az álmom óta/ benned is Őt látom, Őt, aki te voltál,/ Őt,/ aki te volnál,/ hogyha szárnyad volna.// " A harc vége: "Most már hiába harcolok,/ ez a sok ránc az arcomon/ elárul engem./ Győzelem?/ A kétség kínja jön velem.// Babérok helyett csak a seb./ Testemen mintha stigma volna!// Kívül maradtam, mint egy eb,/ a gazda  megy a boltba!// A Szép Nagy Élet már oda!/ Néha még jön egy pár sora,/ üdvözöl, régi szeretőt./ Én hagytam volna cserben őt?// Veled is így lesz, kedvesem!/ Senkinek nem lesz kedve sem/ elbúcsúzni csendesen.// Csak/ nézlek majd, ahogy távolodsz,/ s a múltba érve fellobogsz,/ mint mikor egyszer réges-rég/ tőlünk izzott az őszi ég.//" Az alábbi verset Vihula Mihajlo megzenésítette és Szécsi Viktória énekelte. Felkerült az Akvarellek CD-lemezére: Egy-két kései alma: "Egy-két kései alma./ Egy-két kései körte,/ alma./ Egy-két kései szilva.// Egy-két kései nóta./ Egy-két kései tánc./ Mintha a mostan mögül szólna,/ mintha e lágy ősz még nyár volna.// Egy-két tétova lépés,/ egy-két távoli hang.// Sóhajos, sírós, nyöszörgős óhaj:/ Ne menj! Maradj!  Most hova? Ó, jaj!// Már/ nincs hova. Érted? Elmúlt! Ostoba!// Csak/ egy-két kései szilva./ Csak/ egy-két kései körte,/ alma...// Emlékek háza: "Bemennék az emlékek házába,/ oda, hol születtem volt./ A kapu még nyílik, az ajtó félig zárva,/ csikorog, recseg, felsikolt,/ ám résnyire, ha tágul,/ s nem fér be a gyermek/ szurtos keze, lába.// Be kell, hogy jussak,/ benn van mindenem,/ legelső nyitja, lényege a jussnak,/ amit magamon,/ s magamban viselek.// Lábammal, kezemmel,/ eszemmel feszítem,/ ropog a korhadt deszka.,/ fél szemmel belesek,/ anyám most terít meg,/ mosolyog, rám kacsint,/ mennék, hogy segítsek,/ lehet, hogy ünnep lesz ma.// Aztán/ mintha nem is asztal,/ párálló rét  volna,/ de nem látom tisztán a sőre mezőt./ Pitypangos ernyőkkel száll a mesék bolyha,/ s tavaszt illatoznak a bő legelők.// Vörösödik-kékül sírós gyermekarcom./ Nem léphetek be az emléklakta házba./ Szúrós szilánkjával a jelen most megkarcol,/ s az ajtó előtt legott/ egy ősz hajú öreg ül/ remegve, roskatag,/ a porig alázva." A gyermekkor, a szülőfalu élete végéig elkísérte, magánbeszélgetések során is gyakran beszélt róla. Még. Majd: "Még/ nem születtél újra bennem/ lengő sóvárgásként/ Még/ csak egyhúrú fájdalom vagy,/ visszatérsz óránként.// Még/ ki sem léptél, már visszalépsz,/ kiáltok rád, hogy: menj el!/ Hagyj magamra rakoncátlan,/ vad csikó-szívemmel.//Majd…/ Nem is húsz év, negyven múlva/ (- leszünk még e Földön ? -)/ révedező, bölcs mosolyom/ érted még/ felöltöm.//" Késő ősszel: "Botorkálok a Nagy Parkban./ Vén kezemben száraz gally van./ Térdig járok az avarban.// Életfámról sok levél hullt,/ lábam előtt zörög a múlt,/ dallam volt ez, s hogy kifakult!// Altatódal életfámnak,/ bágyadt mosoly, nékem szántad,/ ki a sorsom kitaláltad.// Most már látom ott a telet./ Valaki onnan integet,/ valaki hív./ Jaj, ki lehet?// Felnézek a hideg égre,/ hazafelé menni kéne./ Egy sóhaj még!/ Belefér-e?//"  Ne termelj: "Ne termelj, költő, többet, csakis annyit,/ amennyivel akarsz még ,/ amennyivel tudsz is még/ mondani valamit!// " Nagy mestere volt a játékos szavaknak, ez a következő versike is bizonyítja: Binge bangába: "Binge bangába, bangali gába,/ al itta alszi Vandi, ajó./ Zúltime fúja, zúltime pá ja,/ buntike banta, buntike vó.// Őrzike já ma, tu van tu titta,/ purvána van ta, purvána zó./ Maholta bunta, maholta zunta,/ vankala vinta, vinkala szó.//" A természet részeként gyakran írt annak szépségeiről. Darvak a Tiszánál: "Madárnyilak szállnak, esteli homályban,/ lenge, foszló ködben./ Jég- sztyeppéről szöknek, lengyel honból jönnek./ (A Mazuri-tavaknál már zúzmarák zörögnek)// Amíg világos volt, s alant suhant a hold,/ hangtalan eveztek./ Nem jött el az est még, egymás testét lesték:/ senki el nem veszhet.// De már/ beállt a szürkület, a Tisza szürke lett/ (egy-két csillag ég is),/ a madárnyíl csúcsán, vezérdaru tollán/ sugár villog mégis./ Amikor elfárad, szárnyával int párat,/ rögvest lecserélik.// Egyszer csak hirtelen kurrogni kezdenek:/ szólnak a legszélen,/ a sorból kilógva ijedten kínlódnak/ súlyos szembe-széllel./ Kurjantnak néhányat, arra választ várnak:/ hol vagy párom, hol vagy?/ S jön is a felelet: ha lehet, közelebb,/ állj vissza a sorba!// Komorabb lesz, sötétebb lesz, megtartani az ős-irányt/ egyre nehezebb lesz.// Magyar Tisza fölött az ég darvak kórusa lesz.// − Hol vagy, hát hol vagy? − Itt vagyok! − Ott vagy?/ −Nem látlak, hol vagy? – Melletted, jobbra!/ Kisodródsz, vissza!/ Figyeld a mi jeleinket, ügyelj a hangokra!./ − Jól van így, jól van, tarts engem szóval!/ − Bírod még, mondd csak? − Szétzilált a tollam!/ − Szálljunk le nyomban? − Leszálljunk?/ − Ne szálljunk, repüljünk!−  Fáradunk! − Messze még a Duna tája,/ oda elkerüljünk!// Sok százan húznak délnek, dél-nyugatnak/ roppant csapatokban./ Kurrognak, kurjantnak, egymásnak szólongnak,/ lenn a néma falvak ködbe burkolóznak.// Van köztük egy, hátul, szárnya meg-megrándul,/ már alig is bírja,/ a párja kiáltja: hol vagy, jaj, te hol vagy,/ mért nem szólalsz meg most már,/ mintha odavolnál, mintha bajod volna!// − Nagyon, nagyon félek, lemaradtam végleg,/ várjatok be, kérlek!/ Röpülhetek még veletek?/ Veszendőben élek!/ A Tiszától a Dunáig,/ az értől az óceánig/ egyedül hogy érek?// S-O-S-jelzés ez, nem ér a többihez,/ elvész a tej-égben.// Hol van hát a csapat?/ Újabb csapat halad észak felől délnek./ Hullik a madártoll./ Ettől a madártól (az én  madaramtól)/ ezek már kitérnek.//" NYEKK!: "Fogást keresgél rajtam a halál./ Acél karokkal engem átölel./ Kicsúszom mégis, bármilyen közel/ szorít magához. Szívem kalapál.// Mivel fogást a testen nem talál,/ belsőmbe nyúl be, ott remél teret,/ ahol aztán majd lobbanthat tüzet,/ és máglyát rakhat fáradt ér falán.// Hagyj engem békén! – mondom, mondanám,/ s vigyorgok kínosan meg ostobán,/ gondolva azt, hogy biztos elszelel// belőlem, mint büdös gáz, hirtelen./ (Ma reggel szinte fájt az alfelem:/ túltettem, hidd el, egy-két trombitán!)// __ Agyam vadul zúg, mint egy nagy bögöly./ Vigyázz rám Herceg, nehogy megdögöl-/NYEKK !//" A tündér-tó most: „Múlt ifjúság tündér taván…”/ Vajda János/: "Múlt ifjúság…/ Hát igen!/ Ahogy hullik lefelé a lepel!/ Mintha néma, lassított film peregne/ vibrálva, sercegve, akadozva,/ egy-egy halovány képsort megismételve,/ bosszantóan ködösen, homályosan,/ csak időnként élesen, fényesen.// Hangtalan hullnak lefelé a leplek a hattyúnyakakról,/ bele a tündér-tó fodrozó vizébe,/ sötét vizébe.// Hínáros, büdös, békanyálas, mocskos ez a tó./ A múlt ifjúság tündér-tava./ Sok-sok förtelmes esztendő sárgult levele úszkál rajta./ Pedig tavasz volna!/ Mire ez a sok nem bomló levél? Mire?/ Szinte betakarja az algás, zöldes, remegő tükröt./ Ez a múlt ifjúság lucskos, nehéz szövete?// Tündéri tó ez, ifjúságom, boldogságom.// Foszlanak fátylak és leplek/ a gyönyörű hattyúnyakakról, a márványszobrokról,/ s csikorognak, nyöszörögnek az elhaló/ szirén-dallamok.// Tündéri tó ez. Tündéri!/ Lehet, hogy akkor még/ valóban tiszta volt?// Balassi Bálintnak: "Hallod-e, Gyarmati jó Balassi Bálint,/ drága régi ősöm,/ de sokat gondolok mostanában rád itt,/ szinte minden őszön,/ szinte minden őszön, szinte minden nyáron,/ őszes nyári esten,/ mikor sok zengő szó illeg-billeg számon/ tollhegyemre lesve.// Haj, te, régen rég volt szerelmes csavargó/ büszke, bukott főúr,/ vérében fetrengő, tört lábú magyar ló,/ magyar szó-szökőkút,/ ülj ide mellém most, itt a tollam, tessék:/ írd meg azt a verset,/ amelyet elhagytál Esztergom váránál,/ amikor elestél.//...Mestere a szónak, hagyd meg az utódnak,/ jó Balassi Bálint,/ hogy a szerelemben, versben, vitézségben/ csak az ember számít./ Kóbor, vagy nem kóbor, nincstelen, vagy vajda,/ főúr avagy szolga:/ az életet élni, a halált legyőzni:/ ez az ember dolga.//" Elhangzott a Hőkölve hátrálnál, a Megérteni című vers, ezután az Örökre című következett: "Valami örökre elveszett…/ Rettegünk ilyet mondani!/ A szó mögött, hogy „örökre”/ jajgatást, sírást hallani// A szó mögött a fogalom,/ s a fogalom már a minden./ Átvérzett, lucskos tájakon/ ködökkel omló fájdalom:/ Pán sír helyettünk, Pán, az isten.// Zokogni kéne nekünk is, zokogni,/ mint ki nincstelen, sárga, vén,/ bár gazdag volt és fiatal,/ most saját csúfságában él,/ de nem tudja ezt,/ nem képes ezt szokni.// Hát mégiscsak igaz: örökre!/ Örökre elmegy, ki elmegy./ Az ég is meghasad dörögve,/ s nincs az az Úr, aki/ a véglegestől megkegyelmez.//" Ladányi mezőkön: "Múltkor apámmal a szőke ladányi határba kimentünk,/ hol sok százezer ős sarjad a fűben: a lét./ Kékesszürke kicsiny tócsában vadkacsa perdült-/ fordult, szórva az új fényt a tavaszba: reményt.// Édesapám nyolcvanhét éve figyelgeti némán,/ bölcsen (enyhe mosoly, isteni tiszta derű,/ megfáradt, csupacsont arc), miként fújja a szél át/ a hűs barna mezőt, s élet-zöld levelű/ lesz, ami tegnap kóró, száraz tüskebozót volt./ Fácáncsendőr rikkant: föld-ég mára behódolt!// Félek – mondom halkan (nem neki, szinte magamnak)./ itt már századok, tán ezredek óta zizeg/ valami ott lenn, romló-bomló széna alatt van,/ remeg tőle a szív, s bőrömön ül a hideg.// Pedig/ sok pici angyali kórus zümmög szerte e tájon,/ messzire hallik, zeng, csattog a gólyakelep./ Oly szabad, oly boldog lennék, hisz nincs, ami fájjon,/ semmi se bánt, kék ég leng a róna felett.// Gáborka, Hannuska és Számtanlecke Hannuskának című versei játékosak, de a szeretetet is érezni belőlük. Indulsz lefelé: "Hervad már…,/ s éjjel reszket a kert. Múlik a nagy csalás./ Tudtad, csak sose fájt ennyire, észre se/ vetted még igazán. Távoli volt a jaj-szó/ és távoli a halál.// Több volt benne a jó, az öröm, a talány./ Több volt benne az íz, új zamat, új szabály,/ boldog felfedezés, kincsteli tartomány./ Szép volt, mert ami fájt, se fájt.// Arcod ránctalan arc volt, csupa gondtalan/ önzés, vak ragyogás, fényteli lázadás./ Csókod vad, harapós, kék szemed égi táj./ s hetykén vártad az ős-csodát:// a pompás jajokat, tűhegyes ág-sikolyt,/ földrengő zuhanást. Láttad, ahogy a nyár/ gőzölgő, csatakos vére a fákra folyt./ Szép volt, mert ami fájt, se fájt.// De most! Mintha a fű sírna a tölgyekért/ fázós talpad alatt, mintha a nyögdelés/ torkodból egyenest jönne. S a völgy ölén,/ lenn baljós remegés lapul./ Most már féled az ősz sárga szemét, amint/ a rőt lombok alól mind közelebb nyomul/ hozzád: cinkosan és lopva magához int./ Most már fáj, ami fáj. Hagyod./ És indulsz lefelé te is.//" Tündérország kisebbségben: "Tündérországban morcos diákok/ vágják a fát /hűvös halomba./ (Havas hegyeknek ormán táncol/ a mackós tél a/ Kárpát-láncon)// A völgyekben bűzös alomra/ fektetett falvak/ káromlástól/ gőzölögnek hűs hajnalonta./ Tündérországban/ (hazájában!) károg a nép kisebbségben, hisz a többségből kiszakadtak/ egyre-másra már ide térnek./ A tündérország el-el-kékül, sárgul, fonnyad, vörösödik a kisebbségi kehes léttől./ Ki kéri így őt feleségül, ha kérők jönnek más világból, kiknek szeméből más világol/" A teremtés kezdetén: "És/ látta az Isten, minden anyagból van,/ s ebből a mindenből hiányzik valami;/ céltalan keringnek a/ végtelen akolban/ a testek,/ egyik sem mondhatja; vagyok az, ami.// És/ szomorú lett az Úr, mert ez volt a pokol./ Tüzek és gőzök meg jeges elemek/ szóródtak szét, ott, hol a csend honolt/ korábban,/ a tökéletes béke, a teljes nyugalom,/ de most a szíve is beleremegett,/ ahogy ezt nézte,/ rémülten,/ magában.// Döbbenten szemlélte, miképpen testesül/ a szózat, az ige, hogy: l e g y e n./ És lőn!/ A durva anyag az időtlen semmiből/ kirobbant süvítve, boldogan, fénylőn,/ s részegen zuhant a jelenbe, a mába.// Mikor pedig elült a förtelmes lárma,/ és működni kezdett az anyagi mindenség,/ legyintett az Úr: legyen elég mára,/ várni kell egy kicsit (nagy a füst, a pára!),/ úgy tűnik, hiányzik valami innen még.//A csillagok meg bolygók/ messze elkerülték/ Őt,/ mintha nem is volna,/ holott ki sem hűlt még/ a lilára sült ég/ odakozmált alja// Később is kínozta a kozmikus hiány:/ a teremtett világ éppen őt felejti,/ a teremtőt ?/ Az anyag önmagában silány!// „Lelket is kéne tán egyikbe lehelni,/ hogy kovász legyen/ ebben a furcsa, poklos, nagy lepényben,/ aminek mégiscsak meg kellene kelni!”// Ahogy ezt gondolta, arra járt egy kis test./ Ragyogó kéksége villogott egy csöppnyit,/ mintha biztatná a tétovázó Istent:/ engem lehelj, Uram, felejtsd el a többit!// Így lett e nagy kavics az élet eleje:/ megtetszett az Úrnak az öklömnyi kékség./ Hirtelen olyan sok lelket lehelt bele,/ amennyi éppen a kavicsba belefért.// S kezdődött egy másik, egy másfajta teremtés./"

Több verset itt nem idézhetek, de ajánlom, vegyék elő köteteit, mindegyik egy-egy ékkő, így a következő is: S.O.S., Mária! (siralom): "Siralom nélkül éltem:/ tudatlan./ Nem fájt a test, s a gőgös tudatban/ színes bűnöket szőttem,ű/ légvárakat raktam oda, hol huzat van/ mindig/ nagy hadaknak útján,/ senki földje táján…/ Ennek már híre-hamva sincs,/ Mária, segíts, jaj, segíts!// Fényes kedvemben laktam/ palotákban,/ dicsőség harsogott szobákról szobákra,/ fürtökben lógtak a/ déligyümölcsök, szerelem-pávák repdestek örömtől. Ennek már híre-hamva sincs, Mária, segíts, jaj, segíts!/Siralommal élek most, süppedek/ mocsárba, sárba, múlnak/ ünnepek vasárnapok szűnnek meg maguktól,/ mintha a szép jótól és igaztól válna, mintha az élet fordulna halálba. Jó szónak híre-hamva sincs, Mária, segíts, jaj, segíts!//Világnak világa jön. Majd. Tudom. Fiad még fölsegít egy égő hajnalon./ De addig? Nehéz e nagy kereszt, Vas szegekkel fog, Nem enged, nem ereszt. Urunknak híre-hamva sincs, Mária, segíts, ó, segíts!/" Kesernyés bordal: "Ezer éve bujdosunk a Kárpát medencében,/ a gádorból lessük: pisil Árpád szembe széllel./ Nyugatról fújt akkor is már, őszi harmat járta,/ s csupa víz lett fejedelmünk őzikés nadrágja. Hej-haj igyunk rá! Mi a világ, kitudná, de ki tudná!/ Félrészegen csapkodtuk a szomszéddal a térdünk, Attilától itt maradtunk, irtóztunk a vértől. Búzával és borral bántunk, jól megvoltunk itten, azt reméltük, végre békén hihetjük az Istent. Hej-haj igyunk rá! Mi a világ, ki tudná, de ki tudná!// Mint jégeső, vertek minket a szittya vitézek,/ de a pincék ágaiban bor folyt, szállt az ének. Reszkettünk is, röhögtünk is, ha új hadak jöttek,/ s néha-néha igric dalolt: egy-egy szakadt jöttment. /Hej-haj igyunk rá! Mi a világ, ki tudná, de ki tudná!// Volt egy kobzos, ordibálta, hogy ő jokulátor,/ szájunk széle meg is repedt a nagy kacagástól./ Idővel a honfoglalók mind magyarrá lettek, minket meg a viskóinkban majd a fene ett meg./Hej-haj igyunk rá! Mi a világ, ki tudná, de ki tudná!// Raktunk várat várromokra, s megfogyott az óbor, akkor jöttek a tatárok éppenséggel jókor, mert az urak, magyariak egymás ellen mentek, s minket húztak karóba, ha szellenteni mert egy./Hej-haj igyunk rá!/ Mi a világ, ki tudná, de ki tudná!/ Volt itt török, volt itt német, s ömlött bé a muszka, már messziről beleköptek húsos fazekunkba. Javainkat fölkapkodták, mint éh tyúk a taknyot, bánatunkban vedeltünk, míg zúgtak a harangok. Hej-haj igyunk rá! Mi a világ, ki tudná, de ki tudná!// És átvészeltünk minden bajt, ordas, rohadt eszmét,/ sírva-ríva daloltuk, hogy kenyér, s szőlő lesz még./ Köröttünk a világ égett, kezünk, lábunk vágták,/ volt egy titkunk: bort nyakaltunk,/ s bírtuk a vad vágtát! Hej-haj igyunk rá! Mi a világ ki tudná, de ki tudná!/ Add meg borunk, Te jó Isten, életet adsz ezzel!/ Ne éljünk és ne is haljunk idegen szeszekkel!/ S mielőtt még fölzabálna rongyos Európa,/ beugrunk majd egy országnyi, nagy boroshordóba./ Hej-haj igyunk rá!/ Mi a világ ki tudná, de ki tudná!//" A műsor végén ismét egy költőtárs, barát verse: Fecske Csaba: A csönd két oldala /Sz. B. I. barátomnak odaátra/: "milyen kár hogy nem tudok hinni/ csikorogtak szádban a szavak/ mint talp alatt a száraz kavics/ ültünk arcunkat a nyárvégi langyos/ levegőbe mártva délután öt felé/ megérkezett szél is a Bükk felől/ talán egy réges-régi Verne-regényből/ mert tengerszaga volt és jókedve hirtelen / lekapta az asztalról a gyűrött szalvétát / és játszott vele majd csonttalan ujjával/ hajunkba túrt de mire megharagudhattunk/ volna rá eliszkolt közben majdnem este lett sápadt arcodra símaszkot húzott/ a könnyű szövésű félhomály/ szemed vakuja elvakított megadtam magam/ a félelemnek hallottam torkodban  riadt madárka sípol szaggatottan és apró kortyokban hagyja el szeretett Zweigelted ezt a kurva világot gyönyörködve bámultuk a középkorú pincérnő /házias mosolyát kerekded idomait  öreg kecske is megnyalja a sót és szánk mosolyra  nyílt olyanformán ahogy seb  nyílik föl elnéztél mellettem/ tekinteted magával sodort a házak felé/ ahol emberek élnek boldogan vagy boldogtalanul és ahol élünk mi is lélekemésztő/ hétköznapokon penészes ünnepeken hallgattunk/ mélyen hosszan de ennek a csöndnek mindkét oldalára írva volt valami szép//"

Fájdalmas, ha egy barátunk eltávozik az égi mezőkre. Pár évvel Szabó Bogár Imre halála előtt búcsúztunk el Cseh Károly költőtől. Emlékére a következó verset írtam, de felolvashattam akkor is, amikor tőle köszöntünk el az egyik Irodalmi Fonón. Sok közös emlék felrémlett, irodalmi estek, a Tokaji Írótáborban töltött évek, az előadások szüneteiben és esténként sokszor beszélgettünk szűkebb körben. Engedjék meg, hogy ide idézzem ezt az imát:  Határtalan kegyelmed: "indultam hozzád sötét éjszaka/ óceánokon érted átkeltem/ azóta tízezer nap s éj telt el/ vándorlásom telve félelemmel/ hold ezüstje kísérte utamat// barlangok mély homályában/ ködöt szurkáltam sajgó szememmel/ sziklák peremén is kerestelek/ havasi mezőn kéklő hegyeken/ társaim hiteles szavában/ kies völgyben zöldellő tisztáson/ aranyló napsugár melegített/ izzó parázs tüzével hevített/ oltottam szomjamat forrásvízzel/ repültem feléd pillangószárnyon// eléd tártam lelkem bíztam benned/ testvéreim Holdnővér Napfivér/ hitvallása ereje segítség/ hozzád emelik emberek szívét/ alázattal szentséges élettel// így én megtalálhattam Istenem/ mindig itt voltál saját lelkemben/ bíborszín köpenyedben rejtezem/ bennem égi fényesség szeretet/ eláraszt határtalan kegyelmed//" Minden évben megemlékezünk elhunyt barátainkról, az Irodalmi Fonó kiváló előadói elénk idézik őket. Úgy érzem ilyenkor, velünk vannak ők is. Arra biztatom a fiatalokat, vegyék elő köteteiket, nagyszerű költőink vannak, akiket érdemes olvasgatni.

Kühne Katalin