Irodalmi Fonó

2019. október 18-án, péntek 17 órakor

a Feledy házban (Miskolc, Deák tér 3.). 

A téma: Nemzeti gyásznapjaink.

Irodalmi Fonó - nemzeti gyásznapjaink

Nemzeti gyásznapjaink címmel a Gömörország Egyesület - Múzsák Kertje - HOM Miskolci Galéria a Feledy-házban megtartotta az Irodalmi Fonót. Témája okt. 6-nov. 4-ig terjedő időszakot ölelte át, a műsort Koncz Károly György, Radnóti-díjas versmondó szerkesztette és társaival, Ötvös Évával, a Nemzeti Színház színművészével, Petri Nórával, a Miskolci Televízió szerkesztőjével és Balázs Istvánnal, a Múzsák Kertje Alapítvány elnökével adták. 

Minden évben az október 6.-a és november 4.-e közötti 30 nap alatt népünk és hazánk leggyászosabb és legdicsőbb történelmi napjaira emlékezünk. Évek szerint az oroszok segítségével levert 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc gyászos vége, az aradi 13-ak és Batthyány Lajos kivégzése, valamint az 56-os forradalmat lerohanásunkkal vérbefojtó szovjet-orosz csapatok újabb haditette között 107 év és pontosan 30 nap telt el, de ez az időszak a szívünkben, lelkünkben az éveket nem követi, csak az egy hónapnyi időt. Most e versválogatással a vértanúk és a hősök emlékét, a dicsőség és a gyász napjait idézzük.

Vörösmarty Mihály: Szózat: "Hazádnak rendületlenűl/ Légy híve, oh magyar;/ Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar.// A nagy világon e kivűl/ Nincsen számodra hely;6
Áldjon vagy verjen sors keze;/ Itt élned, halnod kell.// Ez a föld, melyen annyiszor/ Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet/Egy ezredév csatolt.// Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;/Itt törtek össze rabigát/ Hunyadnak karjai.// Szabadság! itten hordozák/ Véres zászlóidat,/ S elhulltanak legjobbjaink/ A hosszu harc alatt.// És annyi balszerencse közt,/ Oly sok viszály után,/Megfogyva bár, de törve nem,/ Él nemzet e hazán.//...Még jőni kell, még jőni fog/ Egy jobb kor, mely után/ Buzgó imádság epedez/ Százezrek ajakán.// Légy híve rendületlenűl/ Hazádnak, oh magyar:/ Ez éltetőd, s ha elbukál,/ Hantjával ez takar.// A nagy világon e kivűl/ Nincsen számodra hely;/ Áldjon vagy verjen sors keze:/ Itt élned, halnod kell.//" Arany János: A walesi bárdok: Edward király, angol király/ Léptet fakó lován:/ Hadd látom, úgymond, mennyit ér/ A velszi tartomány.//Van-e ott folyó és földje jó?/ Legelőin fű kövér?/ Használt-e a megöntözés:/ A pártos honfivér?// ...S a nép, az istenadta nép/ Oly boldog rajta, Sire!/ Kunyhói mind hallgatva, mint/ Megannyi puszta sir.// Edward király, angol király/Léptet fakó lován:/ Körötte csend amerre ment,/ És néma tartomány.// ...Ti urak, ti urak! hát senkisem/ Koccint értem pohárt?/ Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!/ Ne éljen Eduárd?//...Szó bennszakad, hang fennakad,/ Lehellet megszegik. -/ Ajtó megől fehér galamb,/ Ősz bárd emelkedik.// Itt van, király, ki tetteidet/ Elzengi, mond az agg;/ fegyver csörög, haló hörög/ Amint húrjába csap.// "Fegyver csörög, haló hörög,/ A nap vértóba száll,/ Vérszagra gyűl az éji vad:/ Te tetted ezt, király!//Levágva népünk ezrei,/ Halomba, mint kereszt,/ Hogy sirva tallóz aki él:/ Király, te tetted ezt!"// Máglyára! el! igen kemény -/ Parancsol Eduárd// Ha! lágyabb ének kell nekünk;/ S belép egy ifju bárd.//..."Ah! lágyan kél az esti szél/ Milford-öböl felé;/ Szüzek siralma, özvegyek/ Panasza nyög belé.//  Ne szülj rabot, te szűz! anya/ Ne szoptass csecsemőt!..."/ S int a király. S elérte még/ A máglyára menőt.//...Elhullt csatában a derék -/ No halld meg Eduárd:/ Neved ki diccsel ejtené,/ Nem él oly velszi bárd.//...//"Illyés Gyula: Október 6.: Kezét - mert Ő ölt,/  maga a király -/ egy nép arcába törölte bele./ Nem volt e földnek Petõfije már!/ Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.//" Faludy György: Október 6.: "A vesztőhelyre sáros út vitt/ és kikericsek kékjei./Száz év, s meghaltam volna úgyis-vígasztalódott Vécsey./Lahner György sírt s a földre nézett,/ Damjanich szekéren feküdt,Leiningen felmentő honvédek árnyát kereste mindenütt.// S a táj olyan volt, mint a fácán:/ tarlók, fák vérző foltjai,/és ők, tarkán, libegve, hátán:elhulló, bús-szép tollai.// Aradon így. A pesti térenis ütötték a dobokat,/ de ő; nem félt, csak arca széle/ vetett rózsálló lobokat./ Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?/ Branyiszkónál nevét az égrekarcolta kardja, a híres./ Ez volt Dembinski hadsegéde,/ Abancourt Károly ezredes./ S mi elfeledtük./...Leszek bitófán harci zászló,/ ha sorsom ezt így rótta ki-/ s habár magyar volt Csány László,/ úgy halt meg, mint egy római.//A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,/ Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,Olmützbe vitte a szekér./ Húszan egy odvas pincelyukban, nehéz bilincsben, pipájukkal/ egyensúlyozták magukat:/ így éltek, sakkoztak, dohogtak/ és elmélkedtek, jó urak./ Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont/ és írtak vert hadakra verset,tábornok Bemre disztichont.// Volt, aki bírta; más kivénhedt;/ olyik megőrült, de az élet/ sodrából mind-mind kiesett.//Száz év s a magyar börtönéjjel/ nem változott száz év alatt/ Száz év s az első fordulóra/ ébredtetek és lassan róva/ a lépést, méláztatok róla,// mit hozott Világos, Arad:/ száz év hűséges ingaóra,én folytatom járástokat,/ mások járják lépéstetek,/ s míg árnyékunk a kőpadlóra /hull hány nap, hét és hónap óta!/s kihúnyunk, pisla mécsesek:/ sok szép magyar fej, hervadt rózsa,/ Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!/árnyatok felénk integet.// (1950, az ÁVH börtönében) Ady Endre: Október 6.: "Őszi napnak mosolygása,/ Őszi rózsa hervadása,/ Őszi szélnek bús keserve/ Egy-egy könny a szentelt helyre,/ Hol megváltott - hősi áron/ Becsületet, dicsőséget/ Az aradi tizenhárom.// Az aradi Golgotára/ Ráragyog a nap sugára,/ Oda hull az őszi rózsa,/ Hulló levél búcsucsókja;/ Bánat sír a száraz ágon,/ Ott alussza csendes álmát/ Az aradi tizenhárom.// Őszi napnak csendes fénye,/ Tűzz reá a fényes égre,/ Bús szivünknek enyhe fényed/ Adjon nyugvást, békességet;/ Sugáridon szellem járjon/ S keressen fel küzdelminkben/ Az aradi tizenhárom.//" Juhász Gyula: Vértanúink: "A föld alól, a magyar föld alól/A vértanúk szent lelke földalol:/ E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!/Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,/Minden napoknál szebb és szabadabb!/ A nap, melyért mi vérben esve el,/Nyugodtan haltunk ama reggelen.//Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,/Hisz onnan jönnek mind e sugarak;/ Hisz onnan árad, új világ felett,/ Szentháromságunk, mely jövőt teremt:/ Szabadság minden népnek, aki él/ S halni tudott egy megváltó hitér,/ Egyenlőség, hogy Ember ne legyen/ Mások szabad prédája, becstelen./ Testvériség, mely át világokon/ Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon./ Ó magyarok, ti élő magyarok,/ A halhatatlan élet úgy ragyog/ Rátok, ha az egekbe lobogón/ Igazság leng a lobogótokon,Az Igazság, mely tegnap még halott,/Világ bírájaként föltámadott.// népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei./ A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.//"(1918. október 6.) Ábrányi Emil: Október hatodikán: "Amennyi könny van a szemekben,/ Hulljon ki lassan, permetegben,/ S elsírva mind, kezdd ujra még;/ Siratni őket nincs elég!/ Nő, könnyeid peregjenek,/ Mint szerte hulló gyöngyszemek./ S te férfi-szív, zord mint a kő,/ Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!/ Légy forrás, szirtből szökkenő./ Hulljon ki mind, gyász árjakint,/ Amennyi könny van a szemekben!//...Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,/ Díszitni a halált vele:/ Jövel! tegyük kövükre le.//...//"
Gyulai Pál: A hősök sírja: "Egy sírban, az erdő-szélen,/ Háromszáz hős alszik mélyen,/Mély sebekkel eltemetve,/ Emlék nélkül, elfeledve./ De lehajlik a zöld erdő,/ Rájok élő koszorút sző,/ És mint álmaik haragja,/ Harsog, zúg a bérc patakja,/ Éjfél tájban, sírjok ormán,/ Felgyúl néha egy-egy villám,/ És felindul a természet,/ A menny mintegy leborúl,/ S mintha volna végitélet,
Mindent egy hang kiált túl./ Mintha trombiták harsognák/ Nem veszett el a szabadság,/ Az igazság ünnepel!/Lelkünk széjjeljár a légben,/Örök bíró él az égben,/ Nem estünk hiába el!//"Tompa Mihály: A madár, fiaihoz: "Száraz ágon, hallgató ajakkal/ Meddig űltök, csüggedt madarak?/ Nincs talán még elfeledve a dal,/ Melyre egykor tanítottalak?!/ Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő/ A víg ének s régi kedvetek:/Legyen a dal fájdalmas, merengő,/ Fiaim, csak énekeljetek!//Nagy vihar volt./ Feldult berkeinken/ Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;/ S ti hallgattok? elkészűltök innen?/ Itthagynátok bús anyátokat?!/ Más berekben máskép szól az ének,/ Ott nem értik a ti nyelvetek'...// Puszta bár, az otthonos vidéknek,/ Fiaim, csak énekeljetek!// Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan/ Lomb- s virággal gazdag tájirul;/ Zengjétek meg a jövőt, ha majdan/ E kopár föld újra felvirul./ Dalotokra könnyebben derűl fény,/ Hamarabb kihajt a holt berek;/ A jelennek búját édesítvén:/ Fiaim, csak énekeljetek!// A bokorban itt az ősi fészek,/ Mely növelte könnyü szárnyatok;/ Megpihenni most is abba tértek,/ Bár a fellegek közt járjatok!/ S most, hogy a szél összevissza tépte:/ Ugy tennétek, mint az emberek?/ Itthagynátok, idegent cserélve.../
- Fiaim, csak énekeljetek!//" Madách Imre: Az aradi sírra: "Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,/ Ki fényesen majd jutalmazni tud,/ Akit szolgáltatok egy árva hon volt,/ Im sírotokra emlékkő se jut.//Vörösmarty Mihály: A vén cigány: "Húzd rá cigány, megittad az árát,/ Ne lógasd a lábadat hiába;/Mit ér a gond kenyéren és vizen,/ Tölts hozzá bort a rideg kupába./ Mindig igy volt e világi élet,/ gyszer fázott, másszor lánggal égett;/ Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,/ Sziv és pohár tele búval, borral,/Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.// Véred forrjon mint az örvény árja,/ Rendüljön meg a velő agyadban,/ Szemed égjen mint az üstökös láng,/ Húrod zengjen vésznél szilajabban,/ És keményen mint a jég verése,/ Odalett az emberek vetése.// Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,/ Sziv és pohár tele búval, borral,/ Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.// Tanulj dalt a zengő zivatartól,/ Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,/ Fákat tép ki és hajókat tördel,/ Életet fojt, vadat és embert öl;/ Háború van most a nagy világban,/ Isten sírja reszket a szent honban./ Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,/ Sziv és pohár tele búval, borral,/Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.// ...Kié volt ez elfojtott sohajtás,/ Mi üvölt, sír e vad rohanatban,/ Ki dörömböl az ég boltozatján,/ Mi zokog mint malom a pokolban,/ Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,/ Vert hadak vagy vakmerő remények?/ Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,/ Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.// Mintha ujra hallanók a pusztán/ A lázadt ember vad keserveit,/ Gyilkos testvér botja zuhanását,/ S az első árvák sirbeszédeit,/ A keselynek szárnya csattogását,/ Prometheusz halhatatlan kínját./ Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:/ Sziv és pohár tele búval, borral,/ Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.// A vak csillag, ez a nyomoru föld/ Hadd forogjon keserű levében,/ S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől/ Tisztuljon meg a vihar hevében,/ És hadd jöjjön el Noé bárkája,/ Mely egy uj világot zár magába./ Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:/ Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.// Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,/ Lesz még egyszer ünnep a világon,/ Majd ha elfárad a vész haragja,/ S a viszály elvérzik a csatákon,/ Akkor húzd meg ujra lelkesedve,/ Isteneknek teljék benne kedve./ Akkor vedd fel ujra a vonót/ És derüljön zordon homlokod,/ Szűd teljék meg az öröm borával,/ Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.///" Az aradi vértanúk utolsó mondatai: 1.Vécsey Károly: - Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.//2.Török Ignác: - Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam./3.Schweidel József: - A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.
4.Poeltenberg Ernő: - Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide./5.Nagy-Sándor József: - De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.
6.Leiningen-Westerburg Károly: - A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.
7.Lázár Vilmos: - Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.
8.Láhner György: - Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!/ 9.Knézich Károly: - Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat./ 10.Kiss Ernő: - Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük./ 11.Dessewffy Arisztid: - Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata./ 12.Damjanich János: - Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt./13.Aulich Lajos: - Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot. N. Lakatos Zoltán Október 6. : "Haynau, a bresciai hiéna vérgőzös ítélkezését a történelmi hagyomány összekapcsolja az ítélkezők és a kivégzéseken örömködők sörgőzös ünnepével, a söröskorsók összecsapásának halálhörgést elnyomó hangjával. Így született az a magyar fogadalom, hogy „sörrel magyar ember nem koccint”! Ezt a sörös-véres haynaui mulatságot dokumentumok ugyan nem támasztják alá, de erről a pszichopata hiénáról feltételezhető. Az tény, hogy a magyar forradalmat és szabadságharcot leverő osztrák-orosz hatalmat gyakorlók jó része elítélte a „haynau-bírósági” ítéletet és a megalázó végrehajtást, de ez a gyalázatot nem enyhíti. Én a magam részéről fontosnak tartom, hogy a sörrel való koccintás tagadásával mindig emlékezzünk az aradi vértanúkra, és egyáltalán ez az emlékezés legyen számunkra együttes emlékezés minden hatalom mindenkori gyalázatos ítélete után megalázó módon kivégzett vértanújára. Valami okból a múlt század végén kitalálták, hogy ez a magyar fogadalom százötven évre szólt. Ez a könnyítés sajnálatos módon eléggé elterjedt, Én azt gondolom, hogy azok az emberek, akik nem akarnak ilyen módon emlékezni az áldozatokra, ám tegyék. Számomra fontos a tisztelet, az emlékezés ilyen kifejezésre juttatása. Véleményem szerint senki érzékenységét nem sérti, nem sértheti egy ilyen gesztus, nekünk, magyaroknak pedig legyen olyan fontos, mint a déli harangszó összekapcsolása a nándorfehérvári diadallal. Én nem felejtem el ezt a szokást, és nem felejtem el egyetlen zsarnoki hatalom méltatlan ítélkezésének áldozatait sem. Ezt juttatja kifejezésre a most következő írás is: "Hazámról, s nemzetemről gondolkoztam éppen…/ Vajh van-é még haza? S él-e nemzet e hazán?/ Eltöprengtem rajta, hogy hová jutottunk/ húsz évvel immár a változás után./ Már nem figyeltem azt hogy merre járok,/ csak mentem. Vittek gondolataim./ Arra ocsúdtam, hogy épp elémbe toppant / egy kocsma-féle vendégfogadó…/ betértem hát, noha nem szokásom,/ s bort kértem, Igen, bort! Magyar búfelejtőt,/ hogy sutba dobjam végre, ha kis időre is/ keserves, kínzó érzeményeim.// Mellettem egy hosszú kecskelábú asztal./ körötte ifjak söröztek vagy tízen/ sem nem hígagyúak, sem nem agyontetováltak,/ hab alól szürcsölték a nedűt jóízűen./ Jött a pincér és újabb kört hozott./ Lendültek a kezek, s a korsók csörömpölve/ koccantak egymáshoz: ─ Egészségetekre!/ S kívántak egymásnak boldogabb jövőt.// Egy volt, csak egy! De egy azért akadt,/ ki zavartan visszafogta poharát:/ ─ Na ne! Sörrel nem szabad!/ Magyar ember a sörrel nem koccint!/ ─ Mi az, hogy nem szabad? És mért nem szabad,/ nekem ha jólesik… ki tilthatja meg?!/ Folyton szajkózzátok a magasztos elveket,/ hogy „nem illik!”, „nem szabad!”/ Tiltás meg illem nekem mind egyremegy! ─ / És harsogta tovább a jólismert szöveget./ ─ Különben is letelt! Letelt a százötven év,/ nincs tiltás tovább, ne érzékenykedjetek!// ─ No várj csak! Egy pillanat…/ Figyelj kicsit reám ─/ kaptam fel hirtelen a beszéd fonalát./ ─ Ki mondta neked ezt a százötven évet?/ Tán törvény szabta ki, hogy épp ennyi legyen?/ Tudod-e barátom, mi a siralomház?/ S fel tudnád-e fogni, hogy akasztani visznek?/ Láttál már akasztást? Nem?!/ Úgy ne ugrálj itt nekem,/ a pokol kínjait most elébed helyezem.// Lehet-e embert jobban megalázni,/ mint hogy halála is alantas legyen?/ Szép szál férfiak, igaz katonák/ Szíjként megfeszülve testük/ vívják egymás után a haláltusát./ S mindezt nézni kell, míg a sor rákerül/ míg az ő nyakára is hurok kerül/ míg rángatózva küszködik a test,/ hogy nem tudja a lelkét kilehelni,/ mert bennszakad mi ott van,,,/ Csak taknya-nyála foly,/ és gyalázatában ruhája bemocskolódik.// És agykamrájukban még ott dobol/ a részeg lábak disznó-dobogása,/ dobhártyájukat cafattá tépkedi/ a söröskupák csörömpös koccanása,/ hozzá harsány röhej. A gőgös győztesé,/ vigyorgó bamba arccal Istent csúfolva ki./ Mégse hőköl senki, mégse háborog,/ egy se retten vissza, egy se káromol…// jajszó, szitokszó nem az ő kenyerük./ Ajkukról csak fohász, csak ima száll az égbe,/ hazáját félti mind, hitét zengi egyre/ s óhajtja magyarhont Isten kegyelmibe.// S hogy nem voltak magyarok? Ki hazudta ezt?/ S ha bárki légyen is… te mindezt elhiszed?/ Nem magyar az, ki e hazáért halni kész?/ Vállaltad volna te?... vagy hát miről beszélsz?// Mondd, akkor te ki vagy?/ Van hited?/ Van-é családod, otthonod, Istened?/ Ismerős-e a táj, mely naponta átölel,/ Hazatérsz e oda, hol mindezt megleled?// S ha azt hinnéd gyermekem, hogy ennyivel beértem,/ Hogy mindaz, amit mondtam csak prédikáció,/ nem fogod megúszni, Hát el ne bízd magad,/ mert átkom, mi megfogan, csak most következik.// Korsódba kerüljön tarjagos hányadék,/ vagy poharad árasszon patkányhúgyszagot,/ testedre tapadjon pöcegödör mocska,/ mit hiába kínlódsz, lemosni úgyse tudsz!/ Lábad ragadjon rothadó mocsárba,/ s talpad alatt soha ne legyen biztos út,/ ha feledni tudtad azt a tizenhármat,/ a tizenhárom aradi vértanút!// 2009. október"1956. október 23 – 1956. november 4.: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról: "Hol zsarnokság van,/ ott zsarnokság van/ nemcsak a puskacsőben,/ nemcsak a börtönökben,/nemcsak a vallató szobákban,/ nemcsak az éjszakában/ kiáltó őr szavában,/ ott zsarnokság van// nemcsak a füst-sötéten/ lobogó vádbeszédben, beismerésben,/ rabok fal-morse-jében,/ nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!/ ott zsarnokság van// nemcsak a katonásan/ pattogtatott „vigyázz!”-ban,/ „tűz!”-ben, a dobolásban,/ s abban, ahogy a hullát/  gödörbe húzzák,// nemcsak a titkonfélignyílt ajtón/ ijedten besuttogott hírekben,/ a száj elé hulltanpisszt jelző ujjban,/ ott zsarnokság van// nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban/ s e rácsban már szótlan/ vergődő jajsikolyban,/ a csöndet
növelő néma könnyek zuhatagában,/ kimeredt szembogárban,/ ott zsarnokság van// nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben,/ hurrákban, énekekben,// hol zsarnokság van,/ ott zsarnokság van// nemcsak az ernyedetlen/ tapsoló tenyerekben,/ kürtben, az operában,/ épp oly hazug-harsányan/ zengő szoborkövekben,/ színekben, képteremben,// külön minden keretben,/ már az ecsetben;// nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban// s abban,
megállt a kapualjban;/ hol zsarnokság van, ott van// jelenvalóan mindenekben,/ ahogy rég istened sem;// ott zsarnokság van// az óvodákban,/ az apai tanácsban,/ az anya mosolyában,/ abban, ahogy a gyermek/ idegennek felelget;// nemcsak a szögesdrótban,/ nemcsak a könyvsorokban/ szögesdrótnál jobban butító szólamokban;// az ott van a búcsúcsókban,/ahogy így szól a hitves:/ mikor jössz haza, kedves;/ az utcán oly szokottan /ismételt hogy-vagy-okban,//hirtelen puhábban szorított kézfogásban,/ ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy,/ mert ott van/ a légyottban,// nemcsak a vallatásban,ott van a vallomásban,/ az édes szó-mámorban,/ mint légy a borban,/ mert álmaidban sem vagy magadban,/ ott van a nászi ágyban,/ előtte már a vágyban,// mert szépnek csak azt véled,/ mi egyszer már övé lett;// vele hevertél,/ ha azt hitted, szerettél,//
tányérban és pohárban,/ az ott van az orrban, szájban,/ hidegben és homályban,/ szabadban és szobádban,/ mintha nyitva az ablak,/s bedől a dögszag,//...cikáz a villám, az van
minden váratlan zörejben, fényben,/ a szív-hökkenésben;// bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja;ha eszel, őt növeszted,/ gyermeked neki nemzed,/ hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;/ belőled bűzlik, árad,/ magad is zsarnokság vagy;/ vakondként napsütésben,/ így járunk vaksötétben,/ s feszengünk kamarában,/ akár a Szaharában;/ mert ahol zsarnokság van,/ minden hiában,/ a dal is, az ilyen hű,/ akármilyen mű,/ mert ott áll
eleve sírodnál,/ ő mondja meg, ki voltál,/ porod is neki szolgál.//"
(1950) Szabó Lőrinc – Meglepetések : Gyanútlan vers október 15-én: "Szájon csókol a pillanat,/ másik kést üt a szivedig,/ a harmadik halk telehold,/ szív rózsája a negyedik,/ van tömör-édes, mint a méz,/ van lángvető csipkebokor,/ van, mely egy elnémúlt világ,
van, mely kurjongat, mint a bor,/ van, melyet észre sem veszünk,/hallhatatlan, sóvár zene,
van mindenütt jelenvaló,van szétvivő mindenfele,/ ez tűz, mely Földet nyal körűl,/ az egy katicát tapos el,/ van gyermekkorba kérdező,/ van, mely Afrikából felel,/ van, melyben villájával az
ördög felszúr a föld alól,/ van atomgáz, bombahalál —/ s van legvégső csömör, mely oly/ bambán, szeliden néz, olyan/ öklendtetőn és kedvesen,/ mint kifliből a svábbogár, mint kolbászból a birkaszem//...//"

Elhangzott még Szabó Lőrinc: Egy hét múlva, December közepe, Illyés Gyula: Magyar és magyar,  Kányádi Sándor: Naplótöredék, Páskándi Géza: Nem igaz!, Bartis Ferenc: Utószó, Füst Milán: Szózat a sírból, Buda Ferenc: Falak könyve, Buda Ferenc: Fohász a virradatban , Márai Sándor:  Mennyből az angyal (New York, 1956) című versek és végül az 1956. november 4-én  5 óra 20 perckor elmondott Nagy Imre drámai hangú rádióbeszéde:

 “Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” E segélykérő beszédet többször megismételték különböző nyelveken. Nagy Imre, beszédében nem adott, nem adhatott parancsot az ellenállásra, noha nem is tiltotta meg a védekezést. November 4-ét 2013-ban hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánította az Országgyűlés.

Megrendülten hallgattuk ezt a csodás visszaemlékezést 1849. okt. 6-áról és 1956. október 23-november 4-ig terjedő időszakról és az utána következő megtorlásokról. Sajnos nem tudtam mindet felidézni, de vegyék elő nagyszerű költőink köteteit, olvassák el a bennük rejlő fájdalmasan szép verseket, prózákat. Boruljunk térdre hőseink előtt, emléküket őrizzük!

Kühne Katalin