IRODALMI FONÓ

Irodalmi Fonó Szabó Lőrinc verseiből

A Gömörország Regionális Kulturális Egyesület és a Múzsák Kertje Alapítvány a Feledy-házban tartotta az Irodalmi Fonó 81. találkozóját, Szabó Lőrinc 1922 és 1944 közötti évek verseiből „Vas-korban élünk, nincs mit menteni” címmel. Közreműködnek: Mikita Dorka, Ötvös Éva, Rajna Andrea,  Balázs István és Koncz Károly György, aki egyúttal a műsor szerkesztője is.

             Koncz Károly György köszöntötte az érdeklődő közönséget: Kabdebó Lóránt – Szabó Lőrinc pályaképe - részlet: „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz” – kezdi egyik legismertebb és legvitatottabb versét, a Semmiért Egészen címűt, és ez a sor egész szemléletmódját jellemezheti. Nem ismert félelmet, ha valamilyen új, még nem tapasztalt, le nem írt jelenséggel találkozott, és nem törődött szavai hatásával, ha úgy érezte, valamilyen addig végig nem gondolt probléma nyomára jutott. Verseinek célja: az ismeretlen megközelítése. Van, aki a magánytól, más a kiszolgáltatottságtól, a zsarnokságtól szenved, retteg, őt leginkább az embertelenné váló személyes kapcsolatok rémisztették. Nosztalgiájában az ember társas lényként jelent meg, költészetének legzordabb pillanataiban azonban éppen az emésztő, megalázó, kihasználó alá- és fölérendeléseket kellett tudatosítania. A gyönyör rajongója volt, de a szépség, a gyönyörködés percei szűkre szabottak maradtak számára.”

            Kodolányi János – Tücsökzene Szabó Lőrincről – részlet: „Szabó Lőrinc nem volt materialista – nem is lehetett az. Mert Lőrinc a materializmusban éppen úgy kételkedett,mint a spiritualizmusban, és hogy paradoxonnal éljek, az Istenben éppúgy hitt, mint ahogy tagadta. Mindenre kíváncsi volt, mindent közelről akart látni, érezni, szagolni, tapogatni, ízlelni és hallani, hogy félreérthetetlen és bizonyos érveket találjon egy-egy gondolata, hite vagy reménysége mellett. Betegesen hajszolta az érzékek bizonyságtételét. Szabó Lőrinc kezdő korában annyira hatása alatt állott mestere, Babits Mihály és debreceni költőtársa Tóth Árpád klasszicizáló formafegyelmének, valamint a Shakespeare, Baudelaire fordításával járó formai szigornak, hogy a szürrealizmus jelemző vonásai (szabad képzettársítás, a világtól valóelkülönülés, spontán képek szervetlen sorai, a ritmus mágikus zeneisége stb.) jutottak nála felszínre. De lássuk csak néhány évvel később, mikor megérzi a maga egyéniségének súlyát és jelentőségét, s ezzel együtt lassan kiszabadul Babits meg a műfordítás fegyelmező igájából, hogy törnek fel a szürrealista költő jellemző vonásai…a szürrealista versek, persze Lőrinc módján, mindig viszonylag fegyelmezett és zárt formában. Aragon szembeállítja az egyént a maga görcsös szabadságvágyával s a világot, amely ezt a vágyat megtöri. Majd ezt mondja: „Nincs más erkölcs, mint a terror erkölcse, nincs más szabadság, mint a könyörtelen zsarnoki szabadság…” Szóról szóra Szabó Lőrinc fogalmazása ez, és egyik magyarázata a hajszának, amit Lőrinc ellen a „fasizmus” jelszavával folytattak.  Számomra Szabó Lőrinc a magyar líra egyik legnagyobb alakja, akinek életműve kortalan, bármelyik bármikor írott verse a tegnap, a ma és azt hiszem a holnap világáról, emberéről, embertelenségéről szólnak, tisztán, világosan érthetően: Vas-korban élünk, nincs mit menteni!"

            "Szabó Lőrinc est I. Miskolc Város-napi Irodalmi Fonóját Szabó Lőrinc verseinek szenteljük. A versek a II. viágháború előtt születtek. A válogatás a Föld, erdő, Isten – 1922; Kalibán – 1923 (Kalibán, Átkozd meg a várost, és menekülj!, Virágzene, érthetetlen, Vas-korban élünk, nincs mit menteni fejezetek); Fény, fény, fény – 1925; A Sátán műremekei – 1926; Te meg a világ – 1932; Különbéke 1936; Harc az ünnepért – 1938; Régen és most – 1943;című kötetekből történt. Szabó Lőrinc 1945 és 1957 közötti költészetét a következő, 2017. június 9.-i Irodalmi Fonóban mutatjuk be."

Koncz Károly György olvasta fel A vándor elindul című verset: "Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról./ Dalolva mentem és torkom nem únta még az/ országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy/ a Nap barátja voltam? Ő édesitette/ agyamat hajnali rétek szagával; aztán/ minden csigát s kavicsot külön megmutatva/ látni, szeretni és csodálkozni tanított…/ Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a/ friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak/ egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,/ még szebben tündökölt a sokalaku élet./ A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,/ s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,/ csókkal bucsúzott tőlem. – Óvatos morajjal/ tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok/ aludtak a tavakban. Lepihentem én is/ s a föld s a fű íze ereimbe ivódott./ Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,/ de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:/ belefúrja szemét az állandó sötétbe/ s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel./" Rajna Andrea a Hajnali himnusz című verssel folytatta: "A Nap! a Nap!/ – Nézd, emeli már nagyságos homlokát/ s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás/ zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd/ és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete./ Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya/ lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel./

Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy/ s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég./ Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,/ ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;/ a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:/ erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?/ Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti/ harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?/ – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott/ mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!/ Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;/ a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve/ nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag/ éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:/ mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas/ szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!/ A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe/ a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.//"

            A gyönyörű természeti képek, az erdő, a rét színei, madarak hangjai után a temető csendjében találtuk magunkat, ahol az anyaföld és a virágok illata, az élet és a halál ellentéte feszül, de egyúttal az emlékezés nyugalma árad. Ötvös Éva következett a Könyvvel a temetőben című verssel: "Miután kitagadtak, miután gonosz/ szavak s szemek nyilai sziszegtek felém/ s a földi hiuság engem is majd megölt:/ a növekedő nappal együtt, a bitang/ tervek s a léhaság elől, kiszöktem a/ munkás Halál terített asztalaihoz,/ a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán van még, és lesz is fiatal erőm, magas/ céljaimat követni!) – nem meghalni, csak/ komolyságot tanulni s megszeretni a/ multban s jövőben legnemesebb Senecát./ Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd/ s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és/ iróját idéztem. Gyümölcse bíboros/ csöppjeit így hullatta akkor is szegény/ halottak sírjára a meggyfa… Falusi/ kövér szelek dagasztották a lombokat/ s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben/ ilyenkor titkos szigorúság ragyogott…/ Most harmatos a hajnal és zsibonganak/ húsomban az erek; duzzadó, friss öröm/ a friss világ; darazsak arany pontjai/ szikráznak virágról-virágra. Az örök/ s ártatlanul buja természet kap belém:/ Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld,/ A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt;/ s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is/ régi és új világok lelke működik,/ mert az élet arcának ráncai mögött/ én tegnap láttam már a holnapit.//"

            A költő Istenhez fordul, beszél a hitről, kétségeiről, aki biztatja, hogy ne féljen. Koncz Károly György a Párbeszéd című verset mondta: "Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!/ fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…/ Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,/ te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is./ Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,/ és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…/ Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,/ s karommal égig emeled azt a kardot./ Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,/ mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…/ Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád/ téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!"

           Az emberiség történelmének legszörnyűbb éveiben értelmetlenné váltak azok a szavak, amelyek az értékeket szimbolizálták. A tudás, szeretet, jog, hit, jóság, igazság elvesztette jelentőségét. A gonoszság, hataloméhség, pusztítás korszaka jött el. Balázs István a Kalibán című verset mondta: "Égesd el a könyveket, Kalibán!/ Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed/ fojtsa koromba gyémánt agyvelők/ értelmetlen tündérjátékait!/ Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik/ az isteni tudás? Üzlet az is!/ Az aljas élet szégyelli magát/ és álarcot vesz fel és hisz neki./ Vén igazság, hencegtél eleget,/ most pusztulj, te háromszor-becstelen/ ábránd, ki még mindenkit mindenütt/ kiszolgáltál! És ti is, szeretet/ és jog, s aki csak vagytok, valahány!/ Hiú hitek. S szépség, te pipere,/ s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,/ ti, szók, ti, képmutató istenek:/ pusztuljatok mind-mind, hogy ezután/ ne érezzünk, ne higgyünk s a remény/ ne is kisértsen többé sohase!/ Égesd el a könyveket, Kalibán!/..."

           Váltás történt, a kemény hangok után lágyabb verszene következett. Koncz Károlytól hallottuk az Anyám mesélte című versét, ami gyermekkoráról szól, amikor szegények voltak, egyszerű, de kedves emberek segítették egymást: "Anyám mesélte, régen, amikor még/ együtt ültünk a Templom utca 10/ alatt, Balassagyarmaton, az udvar/ kertje előtt, hogy valaha, kicsiny/ lánykorában, milyen igazak és/ egyszerűek voltak az emberek./ – Jó népek voltak – mondta – mindenütt,/ ahol éltünk, szívbeli emberek,/ segítették egymást, s bennünket is,/ amikor Tiszalökről menekültünk./..." A szerelem csodájáról, szépségéről szólt a Pillanatok című vers, amit Balázs István olvasott fel: "Mióta tegnap megcsókoltalak/ s te sóváran (de csak egy pillanatra,/ mert máris tiltakoztál!) remegő/ térdeid közt hagytad a térdemet:/ folyton elém rajzol a hála, folyton/ előttem állsz, utcán és munka közben/ folyton beléd ütközöm: hátracsukló/ fejedet látom, kigyúlt arcodat,/ csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy/ gyönyörű mosolyát az ajkadon./..."  Szomorú világunkról hallottuk  Rajna Andrea tolmácsolásában az Egy kis értelmet a reménynek! című verset: "Nem boldogságot, csak hitet, csak/ egy kis értelmet a reménynek,/ adj, Istenem,/ emberi sorsot a szegénynek!// Nézd, gyönyörű volna az élet,/ van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,/ és milliók/ rabjai a nyomoruságnak.// Nézd, hogy tesz tönkre milliókat/ ezerféle ravasz gonoszság,/ pedig erős/ nép nélkül elpusztul az ország.// Nektárral és ambróziával/ csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –/ mondd, Istenem,/ törvény az ember szenvedése?//...– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,/

ki közönyével megtiport,/ de add nekem/ ajkáról a biztos mosolyt,// a hitet, erőt! Adj új lelket/ a sok-sok hitetlen szegénynek,/ adj, Istenem,/ egy kis értelmet a reménynek!//"Koncz Károly György a Hazám, keresztény európa című verssel folytatta imáját, látva a háborús veszélyt : "Útálom és arcába vágom:/ – Száz év, de tán kétezer óta/ őrült, mocskos, aljas világ ez,/ ez a farizeus Európa!// Kenyér s jog helyett a szegényt/ csitítja karddal, üres éggel/ és cinkos lelkiismeretét/ avatag és modern mesékkel;// száz év, de már kétezer óta/ hány szent vágy halt meg gaz szivében!/ Hazám, keresztény Európa,/ mi lesz, ha bukására döbben,/ mi lesz, ha újra földre száll/ a Megcsúfolt és Megfeszített,/ s mert jósága, hite, imája/ egyszer már mindent elveszített:// mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,/ vassisakos, pestishozó,/ bosszúálló angyalsereggel?// Mi lesz, ha megjő Krisztus és/ új országot teremt a földön,/ ha elhullanak a banditák/ s nem lesz több harc, se kard, se börtön,//ha égi szerelmét a földi/ szükséghez szabja ama Bárány/ s újra megvált, – óh, nem a jók,/ de a gonoszok vére árán:// hazám, boldogtalan Európa,/ ha túléled a harcok végét,/ elbírod-e még te az Istent,/ a Szeretetet és a Békét?//"A következő versek a háború borzalmairól és következményeiről szóltak. Balázs István tolmácsolta a Megint vas-korban című verset: "...Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok/ vonaglanak: zugaikban az Ember/ vert kutyaként nyaldossa sebeit/ és az idő korbácsa szakadatlan/ csattog a Föld fekélyes tetemén./ Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon/ élnek még őrök, kik tudják, új nép/ születik a ma piszkos özönéből,/ új nép, melynek, midőn ítéletet mond/ elődei fölött, minden szava/ félelmes és sötét lesz, mint a vas.// A vas! a vas! Megint vaskorban élünk…/" Ötvös Évától hallottuk a Mind-Egy című verset: "Tizezer tornyom az égbe dobálom/ tizezer kéz vár rám odakint;/ mint erdő táborozok szivetekben, –/ útálom az Egyet, én vagyok a Mind.//...Tizezer út suhan össze bennem,/ szinek lavinái mind belém ömlenek;/ ha akarom, meghal, ami kivülem van, –/ útálom a Mindet, én vagyok az Egy.//...Tizezer út suhan össze bennem,/ szinek lavinái mind belém ömlenek;/ ha akarom, meghal, ami kivülem van, –/ útálom a Mindet, én vagyok az Egy.//Minden laza fényt magamba sürítek,/ erők prizmája, tűzkard vagyok én,/ s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,/ legfelsőbb torony, tornyok tetején.//"Koncz Károly olvasta fel a Szegénynek lenni, s fiatalnak című verset: "Száraz parafa már a nyelvem,/ minden szép eltorzul szememben,/ jobb a némának, jobb a vaknak, –/ mert rettenetes ennyi vággyal/ szegénynek lenni s fiatalnak.//Voltunk vad, hivő, ifju hordák,/ s felkoncoltak… A vén okosság/ győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk?/ Rettenetes sors, hogy a harcot,/ mindig hiába, ujrakezdjük.// Rettenetes csak várni mindég,/ tűrni rabságod, örök inség,/ nem érteni, a hiba hol van,/ s csodát akarva és teremtve/ mindig elterűlni a porban.//..." A Három törvény-t három előadó

tolmácsolta: Rajna Andrea a Szeretet című verset: "...mindenkinek/ egyforma jogot adott/ mindenre: első csodaként,/ örök csodaként, az érdekek/ zsufolt tülekedésében is/ szeretet fogadja az uj jövevényt,/ a gyermeket,/ isten folytatását, szeretet/ neveli, és/ ez a mennyei kezdet/ kiséri, /mint emlék s remény,/ harcaiban a férfit, aki/ lassan beilleszkedik/ a közös munka üzemébe,/ ez az első szeretet/ ad erőt neki, mikor/ tipró erőkkel szembeszáll/...szeretet őrzi/ a rend egyensulyát, szeretet/ dolgozik a javító/ idő szivében/ s éltetve az egymásután/ előhömpölygő nemzedékeket:/ tölgyből s ibolyából, millió ellentétből királyi erdőt/ épit a Szeretet.//" Koncz Károly a Szabadság-ot: "...az az ember az élet/ igazi fia,/ aki mer, az egyén, akit/ nem nyom el a zsufolt/ érdekek/ tülekedése,/ hanem aki betölti/ rendeltetését,/ s ha pusztít is, volt joga rá,/ hiszen csak az ős/ törvényt példázza,/  melyet hasztalan/ cáfol a szeretet:/ Hirdessétek a szabad erőt,/ melyből mint kard és trombitaszó/ tör ki a Tett!//" Ötvös Éva az Igazság-ot:  "...hirdessétek a mindenkiért/ hadbaszálló világos erőt,/ amelynek ura/ elsöpri az irgalom/ laza rendjét, a véletlenek/ buta egyensulyát,/ s vegye bár föl teremtő/ tisztaságára a pokol/ álarcát és égesse föl/ mindazt, ami/ szépet és jót tíz ezredév/ megalkotott: joga lesz/ rombolni, mert/ a felszabaditott emberért/ ő ujrakezdi az életet:/ és szent kard és szent trombitaszó/ csak ugy lehet, ha Érte küzd/ a szolga tett!//" Az Ünnep című verset Koncz Károly olvasta fel: "...áldassál, Uram, amiért/ a mulandó örömök/ s harcok hétköznapjai után/ megteremtetted az ünnepet,/ a megnyugvást,/ a semmit,/ aki az idő teljességében/ értem is eljön/ és áldott karjaiban/ elringat mindörökre. Ámen.//"

            Újabb váltás, ezúttal könnyedebb vers következett: Mikita Dorka mondta csengő hangján a Bőgőmasina című verset. Ezután megint az elgondolkodtató versek: a Gyermek és bolond Koncz Károlytól, a Semmiért Egészen Balázs Istvántól, majd egy csavarral ismét Mikita Dorka következett a Hajnali rigók-kal, Koncz Károly a Komédiá-val, Ötvös Éva a Lóci óriás lesz című verssel, Mikita Dorka a Nyitnikék című verssel. Ezek a legismertebb versek, ajánlom, olvassák el újra, a tavasz, a megújulás jobb kedvre deríti a legszomorúbb emberek életét is. Meditációs pillanatok következtek, Koncz Károly előadta a Dsuang Dszi álma című verset, majd Rajna Andrea az öregségről szóló Csak az imént című verset. Ezután Ötvös Éva tolmácsolta a Harc az ünnepért című gyönyörű verset, amit szerintem mindenki ismer.  A Kis Klára énekel című vers újra egy mosolyt csalt a hallgatók arcára, ezt Koncz Károly olvasta fel. A következő versek Rajna Andrea tolmácsolásában a Válasz, Koncz Károlyéban az Úgy látszik, Balázs Istvánéban a Köszönöm, hogy szerettelek, és végül a legszebb verset Koncz Károly mondta az Imá-t, ami a hitről, reményről szólt. Koncz Károly megköszönte figyelmünket, mi tapssal honoráltuk ezt a tartalmas irodalmi műsort, majd beszélgetni kezdtünk. Fülünkben csengtek Szabó Lőrinc sorai, érzésekkel és gondolatokkal teli, kiválóan megformált, szemléletes szavai. Az ő verseit ilyen nagyszerű előadóktól hallgatni nagy élmény volt. Amikor hazaértem, elővettem a polcról Összes verseit, gondolom, mások is ezt tették, hiszen ezt a csodálatos nagy költőt, aki a legnagyobbak közé tartozik, olvasni is gyönyörűség. 

Kühne Katalin

__________________________________

Fotók: Barázda Eszter