Irodalmi Fonó Szabó Lőrinc verseiből

Koncz Károly György állította össze Szabó Lőrinc 1945-1957 között írt verseiből az Irodalmi Fonó 82. műsorát. Közreműködtek: Ötvös Éva színművész, Rajna Andrea versmondó, Koncz Károly György Radnóti-díjas előadóművész és Balázs István, a Múzsák Kertje Alapítvány elnöke, versmondó.

            Koncz Károly György négy ciklust emelt ki az életműből. A TÜCSÖKZENE:  Rajzok egy élet tájairól 1945-1957: amelyben Miskolc, Balassagyarmat, Debrecen, majd Budapest, az ott töltött évekről emlékezik gyönyörű verseiben. A GYERMEKKOR BŰVÖLTETÉBEN 1900-1905: Nyitány: A férfi összegez: "Tudom, semmi, de semmi közötök/ hozzám, butuska tücskök a fű között,/ mégis jólesik azt képzelni, hogy/ mikor, így, este, ablakot nyitok,/ nekem üzentek, sok hű kis barát,/ lelkendezve, hogy csak szép a világ, –/ és hogy amiként szobámba a rét/ vigasznak lengeti be fűszerét,/ a hömpölygő, meleg szénaszagot/ s benne az ezer szikra csillagot/ s a parázs holdat, ti is úgy külditek,/ olyan lélekkel, köszöntésetek,/ úgy építitek, hangokból, puha/ zenéből, ide, az ágyam köré,/ az izgatott nap romjai fölé,/ azt, ami örömünk volt valaha,/ közös örömünk: a nyugodt csodát, a zengő, boldog, nyári éjszakát./" Ötvös Éva folytatta: "Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,/ síppal, hegedűvel. Egész délután/ szólt már; de ahogy száll az éji csend,/ úgy frissűl – hallod? – ami benne zeng:/ ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan,/ válasz villan rá s máris vége van,/ ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű –/ ezer hang együtt mindjárt gyönyörű,/ s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint/ sziget körűl a hab ostroma, mind/ sűrűbb a zene, árad, megtolúl,/ s ütve-penditve keresztűl-kasúl/ a felszikrázó ü-ket és kri-ket/ s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket/ úgy csapja égig e tündérkürtcsatát,/ idegeid, füled csupa síp, csupa tücsökhegedű./"  Rajna Andrea következett: "Zúg, repes, árad a tücsökzene,/ nem tűri, hogy gondolkozz: üteme,/ szent ragály, elkap; mint már annyiszor!/ Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly/ együgyű és monoton ezeknek a/ kis férgeknek öröme-bánata./ Miért tetszik hát? Talán mert olyan/ eszelősen-gépies, oktalan,/ mert olyan őrült, – az, az őrület,/ az fog meg benne: vadak, négerek/ csörgőit rázza oly szörny indulat,/ ahogy itt ez a sok tücsök mulat:/ képzelj, barátom, valakit, aki/ tavasztól őszig csak duhajkodik/ s napi húsz órát dalol a maga/ módján: szívében milyen mámora/ lakik a létnek! Lehet primitív, isteni az, óriás az a szív!/" Balázs István: "Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít/ a tücskös éjbe, fátyolbimbait/ bontja bodor füst, s hold, ezüst virág,/ nyíl a felhők közt, arc, más arcon át,/ jön, itt van, már nincs, erdők, városok/ örvénye forgat: én magam vagyok/ a kép s a keret, s évek, negyvenöt/ lobognak körűl, s mindegyik mögött/ ott a többi, ott cirpel, ami csak/ enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat,/ minden elérhetetlen messzeség,/ minden kétségbeejtő veszteség,/ mind, ami voltam, pénz és szerelem/ és halálvágy, és ami sohasem,/ az is, kétely, játék és képzelet,/ a zűrzavar, amit most rendezek,/ hogy értsem magam s hogy megértsetek:/ örök véget és örök kezdetet./" KKGy:  Ezerkilencszáz: "Halkulsz, tücsökszó?/ Mért? Hová viszel?/ Miskolc… 1900… Semmi jel?…/ Áh: itt még néma vagy!…/ Mástól tudom:valaki kiejtett az ablakon…/ De máris zendűl képeid sora:/ konyha, gang, kert; és sok kukorica;/ majd, az utcán túl, tisztán felragyog/ a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok,/ telepvége…/ Por (vagy sár!) volt az út…/ Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy/ beragadt a hóba, hogy ott maradt…/ Messziről hallottuk a vasutat:/ görgő robaj, fütty, mozdonydohogás,/ ott dolgozott az apám… Csupa máz,/ olaj s korom volt, ha megjött: a kék/ munkaruhát anyuka mosta… Szép/ piros sárkány repült a rét fölött…/ S te is ott voltál mindenütt, tücsök!/" ÖÉ: "Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ./ Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság./ Égen és földön mosolygott a rend./ A nap hajnalban mindig megjelent,/ mennyei munkás, hős, nagyrabecsülőt,/ barát, aki velem kelt és feküdt,/ és fűtött nekem és világított./ Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;/ és eső jött és elverte a port,/ s éjjel szelíden csőszködött a hold./ S mindezt nekem tették, személyesen;/ és érdekes volt látni, hogy milyen/ ügyes az ember. Én is az leszek?/ Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)/ Borzongó percek s naphosszú öröm:/ a tengertől még nem váltam külön,/ nem voltam sziget… Imák és csodák:/ szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ!/"KKGy: BALASSAGYARMAT: IDILLEK AZ IPOLY KÖRÜL 1905-1908:  "Balassagyarmat – óh, hogy szeretem!/ Legszebb ott volt fiatal életem,/ ott nem bántott talán még semmi se/ (s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe)./ Véletlen, hogy apámat épp oda/ vezényelte a vasút. Nekem a/ folyó tetszett legjobban, az Ipoly./ „Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” –/ mondták a nagyok… Örvény – ez a szó/ a mesékbe vitt, oda, ahol a jó/ tündér lakott, s a gonosz, s a csodás/ királylány, s a lángtorkú óriás,/ és Isten, s az ördögök-angyalok./ Örvény volt nekem a világ s titok./ Hogy hittem még! –: látóhatáromon/ úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon,/ épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb,/ mint mi a Templom-utca 10 alatt./" BI: "Templom-utca 10? Csak rágondolok./ Zár, kapu enged, árnyként suhogok,/ s ugyanakkor döngő falak között/ a kapualjat megrázva döcög/ egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák./ Saját magamban haladok tovább./ Tornác épül, derékszögben törik,/ vadszöllő rakja föl hullt díszeit,/ hátul, a kertben, ébred a liliom,/ s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon./ Átcsapok az üvegen, mint a fény./ A konyhában az anyám jön elém,/ kísértet, mint én. Bent még két szoba:/ itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a/ szikrázó karácsonyfát… – Állj, ki vagy?! –/ Az Egyedüli Jelen. – A tudat? –/ Az Idők Együtt. – Mehetsz!… – Mint a víz,/ fut s áll a tükröd, Templom-utca 10!/" RA: "Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú/ szövegeket. A megfagyott fiú/ szívszaggató volt, s édes-kedves a/ fekete tóban fürdő kis kacsa./ De a legjobban az tetszett, ahogy/ a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott,/ mikor azt énekelte: oly üdén/ szárnyalt a hangja, s oly szomorú fény/ ragyogta be, hogy szívem reszketett,/ s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,/ letérdeltem (így biztosan nagyobb/ foganatja lesz!): háromszor csapott/ égig a hang, a szent oltár előtt,/ a térdrehullásnál, s amikor Őt,/ Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh,/ add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó/ ima elnémult, csend lett, nagy szünet./ Ez után csak hallgatni lehetett./"  ÖÉ: "Szöcske, ökörnyál, réti muzsika./ Bizsereg a nap arany illata./ Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek./ Valami épít, észre se veszed./ Ásítasz, nyújtózol, unatkozol./ Ég s föld lassan mégis megostromol./ Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz./ Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz./ Aztán szétnézel: az ismert világ!/ S húnyt szemed már az eget zárja rád./ Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak./ Szálló lepke rajzol új hangokat./ Bőröd ízlel, látni kezd, hallani./ Egész testedet felhő emeli./ Egy dallam visz, de keresztezi száz./ Benne zümmög a tegnapi darázs!…/ Emléked van, s nem sejti maga sem./ A rét meghal. – De te tudod, milyen!/" KKGy: DEBRECEN: ÉRLELŐ DIÁKÉVEK 1908–1918: Az igéret városa: "Debrecen izgatott. A nagyanyám/ ott nevelte, szigorú, puritán/ özvegy, a bátyámat. Baráth Teréz,/ így hívták. Nagyon féltem tőle, és/ félelmem átszállt a városra is…/ Százezer ember! Az iskola is/ szigorúbb lesz! Mondták, az ünnepelt/ Kollégium nagy fiakat nevelt,/ és én kicsinek éreztem magam./ Bújtam volna, de nem tudtam, hogyan./ S amellett vonzott a városi rang,/ egy-egy szó is, hogy Rákóczi-harang,/ Nagytemplom, Nagyerdő… Hallottam a/ nagy tűzvészről, s hogy Bocskay valaha/ …S Kossuth… valami nagy dolgot csinált:/ de-tro-ni-zál-ta az élő királyt!/ Hű! Ez a város csudákat igért!/ Féltem, és izgultam Debrecenért./"  BI: "Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,/ vitt, nyolcéves fiút, első utam/ Debrecen főutcáján. Mindenütt/ legendát vártam, hajdúkat s velük/ törököket, tűzvészt, gályarabot,/ s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog/ és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa/ hős vesz körűl… Kisvonat mozdonya/ pöfögött fel s alá, mesebeli,/ guruló vaskocka, s kocsijai:/ micsoda játék!… S vágy s való között/ egyszer csak átléptem a küszöböt:/ egy bolt felett cégtáblát láttam és/ rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”/ arany betűket… Megnéztem megint:/ Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,/ gyúltam ki, itt egy Óriás lakik/ s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!" KKGy: "Első versemet egy nyári napon/ írtam, a hortobágyi vonaton./ Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg./ Durúzsoltak, álltak a kerekek./ Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom./ Ohatnál végigdőltem a padon,/ úgy kábított már a tücsökzene/ meg a sinek egyhangú üteme./ Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?/ Ásítoztam. Dúdoltam valamit,/ valami zsongót: zsongott, kattogott/ vonat és világ. S egyszer csak, ahogy/ rakosgattam a ringó szavakat,/ rímbe kattant bennem két gondolat./ Ez felébresztett, mint valami vicc./ Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?/ Egész jó játék. De fog menni? Ment!…/ Felfrissülve értem el Debrecent./"  BI: "Az első vers, s néhány társa, amit/ Ohat-pusztakócstól Debrecenig/ írtam, népdal volt: s a sin ritmusa/ hozta ki őket, nem én, annyira,/ hogy témájuk is a halászlegény/ volt a ringó Balaton tetején,/ meg a csárda s a jólismert betyár./ A vonat írta őket, meg a nyár,/ mondom, s a rettenetes unalom,/ én mégis meglepődtem magamon,/ hogy mit tudok: fölrémlett valami,/ hogy ha lelkét az ember ráteszi/ a taktusra, hát az viszi tovább…/ Otthon Zoli azt mondta: marhaság!/ Így aztán eldobtam a verseket,/ felejtettem a kísérletemet,/ s csak azt jegyeztem meg, hogy az ütem,/ ha akarom, ott van a nyelvemen./"  KKGy: "Mint a csillagokat a távcsövek,/ úgy húztam körém, s egyre közelebb,/ könyveken át a Világ Tényeit:/ éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,/ kis lámpa mellett, s függönyözve a/ konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-/ nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én

vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény/ mihelyt szabad, oly határtalanúl/ tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl/ kíváncsiságban s reményeiben/ iskolán s minden hasznon: Végtelen/ nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat/ kaptam, repülni, s törni zárakat:/ az Irodalmat: születő, arany/ lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,/ de úgy, ahogy az első távcsövek/ tömték új csillagokkal az eget/"

BI: "S ez lett fontos az Istenek előtt./ Áldottak voltak a titkos erők,/ melyek a túlsó partra vittek át,/ ahol a lélek elejti magát,/ ahol gyógyul a fájó akarat,/ ahol bilincsét oldja a tudat,/ ahol levedli magányát az Egy,/ ahol a Sokba az ember hazamegy,/ ahol félelem és vágy megszűnik,/ ahol az ész nem érzi szárnyait,/ ahol a cél leteszi fegyverét,/ ahol tárgytalan merengés a lét,/ ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén,/ ahol már puszta közeg az egyén,/ ahol én jártam: minden pillanat,/ ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:/ ami, álmodva, a vég gyönyöre,/ s ha ébredsz, a költészet kezdete./ egészítse ki a ti álmotok."

            Ezután elhangzottak a BUDAPEST: EMBER ÉS VILÁG 1918-1947 című versciklus részletei. A fővárosi évtizedek nehézségeiről írt. A kisvárosi létből kiszakadt, oda már csak látogatóba mehetett vissza. Versbe szőtte álmait, élményeit, megmutatta Babits Mihálynak. A Nyugat előszobájában a nagy költő lehűtötte lelkesedését: "„Kérem, jók a versei!”(Egy hang: mit mondtam?!) „Jók. Közölheti bármely lap, s Ön se vall szégyent vele.” „Bármely?” Hogy nyílt a remény szárnya! De:„Bármely más!”, mondta ő s elhallgatott.„Vagyis a Nyugat…?” „Hát, a Nyugatot még nem gondolnám.” Szédítő öröm zuhant ájulni. „Ha jól sejtem, Ön most töri bentről a héját.” „Tehát?” „Érni kell, várni.” A költő felállt. Én már nem éltem. S az ajtóban: „A formát érzi, de ez még iskola; bár a legjobb,” – a hang idegesen objektív volt. (Harasó, öregem! Harasó?) S végül megint az övé: „Akkor hát szerdán, nálam, öt felé.” Később, már Babits halála után hozzá írott versében leírta érzéseit az általa tisztelt költő iránt. KKGy: Babits: "Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt./ Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt./ Mit láttam benned? Magam végzetét./ Mit láttál bennem? Egy út kezdetét./ Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat./ Mit bennem te? Dacot és szitkokat./ Aztán, mit én? Jövőm rémálmait./ S te? Egy torzonborz állat vágyait./ Én? Istent, akit meg kell váltani./ Te? Hogy jönnek a pokol zászlai./ S később? Hogy ellenség én vagyok./ S én? Azt, akit soha el nem hagyok./ Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?/ S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!/ S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár./ Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!/ S a legvégén, te? Így rendeltetett./ S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled./"

            Az I. világháború után a Tanácsköztársaság, majd a konszolidáció évei, 1939-ben kitört a II. világháború.  Ezekről a viszontagságokról, kételyeiről ír verseiben. Megélte mindazt a szenvedést, ami a harctéren és a hátországban lévő magyarokkal történt. 1945-től az újjáépítés, államosítás, tsz-be kerültek a parasztság földjei, az 50-es évek diktatúrája során tízezreket telepítettek ki. Szabó Lőrinc további versei hangzottak még el, amelyeket most nem idézhetek. Ajánlom, olvassák el azok, akik ebben a korban nőttek fel, de a fiatalok is, akik már a XXI. században születtek. Ezt a nagy költőt, akit Isten megáldott tehetséggel, gyakran kell olvasni, mert aki ezt teszi, beleláthat a magyarság sorsfordulóiba is. Róla Dr. Kabdebó Lóránt irodalomtörténész- professzor 8 monográfiát írt, ezekbe is érdemes belenézni, hiszen ő erre tette fel életét. Szabó Lőrinc összes verseit, műfordításait ajánlom mindenkinek, csodálatos poéta, a legnagyobbak között emlegetjük. Minden sora gyönyörű! A továbbiakban a jelenlévők hallhatták kitűnő előadóink tolmácsolásában a következő verseket: A Költő és a Földiek, Idő, Töredék a tücskökhöz. UTÓJÁTÉK, HELYZETEK ÉS PILLANATOK 1957: Szorongás, Apám halála, A miskolci deszkatemplomban című versek után élete szerelméhez, felesége barátnőjéhez írott versciklus, a HUSZONHATODIK ÉV: LÍRAI REKVIEM SZÁZHÚSZ SZONETT 1950-1956 következett. majd néhány gyakran idézett, 1944-56 között írott verse: Valami szép: Ember voltam, Ficseri-füsti, Nemsoká, Egy igali ól előtt, Mozart hallgatása közben, Káprázat, Két élő halotthoz: Megvan a föld, Vendégünk voltál című vers.

            A KÖLTŐ ÁLTAL KÖTETBE NEM RENDEZETT VERSEK: A költő levele barátaihoz, Gép s gyár mozdul, sín indul messze útra (Konszolidáció), Vereség után, És ha szerettem, hát szerettem, Isten, kit nem hiszek, vezess című versek. Ezek között megtaláltak három verset: Meglepetések: Gyanútlan vers október 15-én,  Egy hét múlva,  December közepe című verseket, kiderült, hogy ez a három vers egynek bizonyult: Gyanútlan vers október 15-én: "Szájon csókol a pillanat,/ másik kést üt a szivedig,/ a harmadik halk telehold,/ szív rózsája a negyedik,// van tömör-édes, mint a méz,/ van lángvető csipkebokor,/ van, mely egy elnémúlt világ,/ van, mely kurjongat, mint a bor,// van, melyet észre sem veszünk,/ hallhatatlan, sóvár zene,/ van mindenüttjelenvaló,/ van szétvivő mindenfele,// ez tűz, mely Földet nyal körűl,/ az egy katicát tapos el,/ van gyermekkorba kérdező,/ van, mely Afrikából felel,// van, melyben villájával az/ ördög felszúr a föld alól,/ van atomgáz, bombahalál –/ s van legvégső csömör, mely oly// bambán, szeliden néz, olyan/ öklendtetőn és kedvesen,/ mint kifliből a svábbogár,/ mint kolbászból a birkaszem.//" Egy hét múlva: "Rá egy hét: pár óra alatt/ felnyüzsgött az országnyi Boly:/ a dermedt Dávid talpraállt/ s ledőlt a Góliát-szobor.// Sipkákra bimbó nyílt! magyar!/ Parittya benzint röpitett./ „Hacaca!” – szólt a rádió./ Éheztük a becsületet.// Szabadság, itt hordozta hős/ zászlaidat az ifjuság!/ S a sírt, melyből nép lép ki, már/ ámúlva nézte a világ.// Tíz nap szabadság? Tizenegy!/ Csók, szívre, minden pillanat!/ És nem volt többé szégyen az,/ hogy a magyar nép fia vagy.// Tíz nap szabadság? Tizenegy!/ Terv forrt; gyúlt, égett minden agy./ Lombikban feszűlt a jövőnk./ S temettük a halottakat.// Ablakunk mind fény, gyertyaláng!/ Aztán már settengő gyanúk./ Még egy éj. S Budapest köré/ vashernyók gyűrűje szorúlt.//" December közepe: "Aztán jajdúlt a hajnal és/ reggelre ránkvirradt az est./ A Tízezertalpú tiport/ s tótágast táncolt a Groteszk:/ Ambrus WC-ről, vizavi/ akna jött és ágyúgolyó, –/ ágy mellől szekrény s fal kiment!/ „Gimbelem”, szólt a rádió./ És: Isten áldd meg a magyart!/ És Valami tanácskozott/ és aztán Ugyanaz, megint,/ és züllött, körben, minden a/ Föld züllött szokása szerint;/ s a talpak jártak. Nem tudom,/ már nem tudom, hogy volt s mi lett./ Már nem tudom. De teltek a/ napok s az évhosszú hetek:// hallottuk, Ausztriába hogy/ húzták a deportált Dunát/ s gyárakban ma is puskatűz ajánlotta a hacacát…/ De csak szájon csókol a perc/ s jó remény némítja a jajt:/ Nem! Rabok tovább nem leszünk!//"

            1956. október 22-én a költő Illyés Gyulával együtt Miskolcon tartózkodott, rádión értesült arról, hogy Budapesten kitört a forradalom. Családtagjait itt hagyva barátjánál, Kordos László tanárnál, vonatra ült, hogy részt vegyen az eseményekben. A tavalyi évet emlékévnek nyilvánították. Kötelességünk emlékezni hőseinkre, erre az időszakra, amikor a világ megismerte egy kis nép bátorságát. Erről sok költő írt. Ajánlom, hogy akik ekkor éltek, beszéljenek gyermekeiknek, unokáiknak, buzdítsák őket arra, hogy olvassák el a könyvtárnyi irodalmat, mert aki a múltját nem ismeri, a jövőjét sem érdemli meg. Szabó Lőrincet ne csak a tankönyvekben olvassák, vegyék elő összes verseit, érdemes! 

Kühne Katalin