Tircsné Dr. Popper Valéria

irodalomtörténész

"Harcos hölgyek-harcosok hölgyei"

című eladása

2018. március 21-én szerdán, 17 órakor

a Feledy-házban  (Miskolc, Deák tér 3.)

Harcos hölgyek - harcosok hölgyei

A Feledy-házban Tircsné dr. Propper Valéria irodalomtörténész tartott ezzel a címmel előadást. Az előadót és a közönséget Kákóczki András, a Herman Ottó Múzeum - Miskolci Galéria igazgatója köszöntötte.

Előadónk rövid bevezető után rátért a nem mindennapi - ismert és ismeretlen - harcos hölgyek kiemelkedő tetteire. Diavetítéssel tette érzékletessé előadását, amelyben a történelmi személyiségek feleségeit, a negyvennyolcas szabadságharcban férfiként harcoló,  katonaruhába öltözött hölgyek fotóit, térképeket, kéziratokat mutatott be. Közben részletesen beszélt róluk, rájuk mi magyarok büszkék vagyunk. Családtagjaikat is láthattuk, részben festményen, részben kőnyomaton örökítették meg őket. Ehhez a kutatáshoz nagyon sok idő kellett. Előadásának csupán néhány fontos részletét közlöm:

"A múlt történelmének kutatói rendszerint férfiak, és az általuk felkutatott múltban is többnyire férfiak szerepelnek. Királyok, hadvezérek, politikusok és csak nagyon ritkán nők. Nem tudom, ki mondta először, de mindenesetre egy nagy igazságot mondott ki akkor, mikor megállapította, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő. Azt már én teszem hozzá, hogy egy sikeres nő, csak másként sikeres az a háttérben tevékenykedő, férjét segítő nő. Magyarországon sok olyan hölgy élt, akik nem csak férjük jogán kerültek be a történelembe, hanem saját jogukon is. Akik nem maradtak a háttérben. Sőt! Már ez a kifejezés, hogy „nagyasszony”, többet jelent a magyar nyelvben, mint szó szerinti jelentése, vagy fordítása. Olyan asszonyt jelent az én olvasatomban, aki ha kell karddal, hakell fakanállal, ha kell, írótollal tevékenykedik és szerez elismerést nevének és nemének. A népnyelv a nemzet virágainak nevezi ezen nagyasszonyokat. Mi sem bizonyítja jobban nagyszerűségüket, mint az, hogy leánynevükön tartja őket számon a magyar történelem, pedig házastársuk is történelmünk meghatározó személyiségei közé tartoztak.  A „művelt nyugat” szeret arra hivatkozni, hogy élen jártak a nők egyenjogúsításában. A Kárpát-medencében élő hölgyek már századokkal ezelőtt országrésznyi gazdaságokat vezettek, várkapitányok voltak, huszárcsapatokat vezényeltek rohamra. Persze mindez következménye volt annak, hogy hazánk Európa védőbástyája volt századokon át: tatár, kun, török, osztrák, orosz ellen védtük a keresztény Európát. Daniel Speer, a kalandos életű német muzsikus-író 1683-ban adta ki magyarországi úti-élményeit Magyar Simplicissimus címen. E műben így ír: A magyarok…inkább meghalnak, mintsem más nemzetek uralkodjanak rajtuk…Jól megülik a lovat és vívásban semmi sem akadályozza őket, lévén viselő ruhájuk könnyű, rövid és kényelmes…Kassától Erdélyig ifjú korától katona a nemes, a polgár és a paraszt.” Ilyen körülmények között, a folytonosan hadban álló férfiak mellé, szükségszerűen férfilelkületű hölgyekre volt szüksége a hazának. Oly terheket kellett ezen hölgyeknek bevállalniuk, amely Európa nyugati felében élő „nővéreik” esetében fel sem merülhetett. Persze, hogy ott egyenjogúsítani kellett a hölgyeket.  magyar hölgyeknek a haza, a kultúra védelme, a közösség, az ország szolgálata, a rászorulók támogatása volt életük legfőbb célja. A történelem kutatásában a 70-es évektől kezdett körvonalazódni az az irányzat, hogy a nagy és fontos történelmi események helyett, az eseményekben jelen lévő emberek életét, szokásait, gondolkodását, kutatják. Hayden White munkái világítanak rá arra, hogy a történelmi kutatás igazságtartalma korlátolt, és a tudományosság fenntartása mellett a történelmi kutatás szükségszerűen elbeszélő jellege egyre jobban az irodalomhoz közelíti.Eva Domanska a hagyományos történetírással szemben álló, ellen történetírásként határozza meg, azt a fajta történetírást, amely az áldozatok, kisebbségek, a másság, az elnyomottak történeteinek ad hangot és azt kutatja. Domanska „a nem hagyományos történetírás kutatási területéhez”sorolja pl. a művészeti alkotások, regények, stb. mint történelmi források kutatását. Kutatásában  felhasználta ezeket a nem hagyományos történelmi kutatási forrásokat. Széchenyi István szerint: "A múlt ismerete nélkül nincs jövője egy nemzetnek sem."

            Kutatásom erőssége, hogy a hagyományos, lineárisan felépített történelemkönyvektől eltérően, éppen a történelmi összefüggésekre tudok rámutatni, és nem száraz adatok közlésével, hanem a valós eseményekhez köthető érdekességek, esetenként legendák értelmezésével mutatom be a valós történelmi eseményeket. A magyar nők helyzete és politikai szerepvállalása már a reformkor évtizedeiben kezdett alapvetően megváltozni. Kezdetben elsősorban azoknak a hölgyeknek a szerepe, akik férjük oldalán részt vállaltak a politikai harcokban, mint pl. a két Zichy grófnő: Antónia és Karolina, Batthyány Lajos későbbi mártír miniszterelnök felesége és Károlyi György felesége. Vagy pl.Teleky Blanka grófnő, aki szakítva a kor általános felfogásával, független nőként lépett a közélet nyílvános politika porondjára, mint a magyar nőnevelés harcosa, akit a szabadságharc leverése után, szerepvállalása miatt tíz éves várfogságra ítélt a megtorló hatalom. Mindezek ellenére azért azt mondhatjuk, hogy a reformkori politikát alakító férfiak szerint ugyan elvárható volt a magyar hölgyektől, hogy részt vegyenek a küzdelmekben, de csak saját életterükön belül, vagyis asszonyi szerepben.A hadseregben évszázadokon át egyetlen szerep jutott a nőknek, a markotányosnői szerep, amely a katonák ellátását és ápolását-gyógyítását jelentette. De azt is tegyük hozzá, hogy ezt az ellátást-ápolást nem egyszer éles harci tűzben tették ezek az asszonyok.A szabadságharc másfél éve egyformán jelentett embertpróbáló feladatot a nemzetre, férfire, nőre egyaránt. Egyes nők honleányi szerepvállalása során férfiruhát öltve, férfinéven beálltak a szabadságharc katonái közé, katonának. Férfiként vállalták a harcot. És ezek a nők, háborús körülmények között is megállták a helyüket. Azokban a hónapokban egy nőnek, ahhoz, hogy elfogadtassa magát bajtársaival, elsősorban bátorságra volt szüksége és tehetségre ahhoz, hogy fegyverrel harcolva is megállja a helyét férfiak között. Ezek a katonanők a szabadságharc leverése után is férfiként viselték el a megtorlást. A szerencsésebbje el tudott menekülni az országból a megtorlás elől, a kevésbé szerencsések férfitársaikhoz hasonlóan vállalták a megtorlást, a börtönt. A szabadságharc katonanőinek történetéhez sajnos az is hozzátartozik, hogy a szabadságharc leverése után életük hátralévő éveit-évtizedeit nagy nyomorban és nélkülézek között élték. De olyan tragédia sem volt ritka, mint Pfiffner Paulina honvédhadnagy sorsa, aki fogságból való szabadulását követően öngyílkos lett. A szabadságharcban szerepet vállaló nők között feltétlenül írni kell a mártírok özvegyeiről. Volt ugyan olyan feleség, aki tudott új életet kezdeni, mint pl. Dessewffy Arisztid fiatal felesége, aki férje végakarata szerint ment feleségül Máriássy János ezredeshez, kivégzett férje bajtárásához. De a legtöbb özvegynek szomorú sors jutott osztályrészül. Knézich Károly özvegye, Kapitány Katalin belehalt a bánatba. Többen egész életükben gyászt viseltek, és férjük emlékét ápolták. Az özvegyek legkarizmatikusabb hölgye Damjanich tábornok özvegye, az aradi születésű: Csernovics Emília, aki Zichy Antónia grófnővel megalapította az Országos Magyar Gazdasszonyok Egyesületét és még a Kiegyezés előtt támogatták a honvédek árván marad gyermekeit és özvegyeit. Mivel a szabadságharcban fegyverrel harcoló nők férfiruhában és férfi-néven lettek katonák, meglehetősen kevés írásos bizonyíték maradt fent, hiszen, - közvetlen bajtársaik nyilván tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy egy asszony harcol közöttük, viszont bátorsága következtében be is fogadták maguk közé – a felettes parancsnokok a férfinév miatt, nem voltak tisztában a katona női voltával. Elsősorban az erdélyi hadseregben harcolt sok asszony a szabadság ügyéért. Állítólag 1849. áprilisában Kolozsváron egy 153 főből álló női vadász századot is felállítottak, de írásos dokumentum e tényről sem maradt az utókorra. Ezen cikk terjedelme nem engedi meg, hogy bővebben írjunk a szabadságharc katonanőinek vitéz tetteiről, csupán arra van lehetőség, hogy néhányuk nevét felsoroljuk. Kétségkívül a két legismertebb katona: Lebstück Mária főhadnagy és Bányai Júlia százados. E tettekről irodalmi művek is születtek, pl. Arany János Rozgonyiné című balladája: „Galambócot a Dunáról/ Ostromolni kezdik:/ Folyamon is, szárazon is/ Egyre törik, vesztik./ Elől, elől Rozgonyival/ Kedves élet-párja/ a szép Cicelle..." „e másoknál bátrabb és kiváló nő egy fölfegyverzett gályára lépve, s félre téve a női természet félénkségét és gyöngeségét, bátor szívvel a Dunán ide-evezett, majd az ostromlott várhoz közeledett, s a gályáról ágyúval lövöldöztetett a törökre.”  (Orsz. levéltár. ford. Dr Dézsi Lajos) (A dátum lehet, hogy 1430. vagy 1431.) "

            Előadónk a híres Zrínyiekről, a dédapáról, a költő-hadvezérről, Zrínyi Ilonáról, gyermekeiről is beszélt. Sok hős volt e családban, amit tanulmányainkból jól ismerünk. Vannak vitatott nézetek is, amit a monarchia politikusai terjesztettek és még a  XX. században sem írták le egyértelműen, csupán utaltak hamisságára. Ma már több forrás is megjelent arról, hogy Zrínyit nem a vadkan  meg, hiszen golyót találtak a fejében. Ezeket ismertette Valéria:„Az első halotti beszédet András karmelita atya mondta Münchenben december 6-án, Szent Miklós napján… András atya nem véletlenül említi, hogy Zrínyi éppen a halála előtti napon küldött töröktől zsákmányolt zászlókat – Bécs megkerülésével – Münchenbe. Ez a gesztus a bécsi udvar ellen irányult. A török zászlók egyértelműen azt jelezték: Zrínyi nem alkuszik.   (12-13.p.)  Galeazzo Gualdo Priorato, a híres bécsi történész, aki 1674-ben megjelent Lipót császár uralkodásáról szóló nagy összefoglaló művében (Historia di Leopoldo Cesare) már a vadászbalesetről szóló tudósítást bélyegzi alaptalan hírnek, fámának.  „Miklós gróf 1664-ben vadászaton végezte, de nem a vadkan ölte meg, ahogy a fáma tartja, hanem egy puskából származó lövés a szeme alatt, amelynek golyója a fejébe hatolt.”  ( 23.p.) Zrínyi halálának okaként megnevezett „bűnös” vadkan mibenlétét az újabb kori magyar történészek közül először Egyházasbükki Dervarics Kálmán (1827-1904) történést, Gróf Zrínyi Miklós a költő halála 1664-ben c. művében (Szombathely. 1881.) vonja először kétségbe. minden kételyt  kizáró adatok nyomán bizonyított tény, hogy Zírinyit esre 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon.” (23.p.) Klaniczay Tibor (1923-1992) irodalomtörténész, Zrínyi Miklós élete művében azt írja, hogy Zrínyi halála tisztázott kérdés.(802.p.)(mármint a vadászbaleset). Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós élete. 2. átdolg. kiad. Bp. 1964. Akad. Kiad. 852 p. (1. kiad. 1954.)Forstall Márk Ágoston rendi ír származású szerzetes, Zrínyi közeli embere, aki szintén közelről látta a holttestet, hiszen az egy hónapig feküdt a ravatalon, így ír:”Senki sem állítja, hogy a vadkannal való küzdelmet látta, vagy ami egyébként történt.” (47.p.) „Sebe a szeme alatt még a hozzáértők előtt is gyanút keltett, hogy talán ólomakk okozta.”„Egyszerre három lövés hallatszik.” – írta Forstall. A vaddisznóban később két golyót találtak. Bene Sándor (1964-): Zrínyi és a vadkan. 1988.„Ennél is különösebb Lippay Györgynek, 1663-64-ben már Zrínyi egyik leghűbb szövetségesének nyilatkozata: „Zrínyi halálát előkészítették!”  (24.p.)Az Önéletírás 1. könyvének 17.részében ír Bethlen a „vadászbalesetről”.„Így lőn vége Zrínyi Miklósnak: csuda, hogy olyan vitéz, sem (nem) lőtt, sem (nem) vágott a kanhoz, (pedig) stuc, spádé lévén nála.” Benda Kálmán 1980-ban a Históriában írt egy vadkan-bizonyító cikket. Erre reagált egy olvasó:„Mi értelme van egy olyan nemzeti történettudománynak, amelynek következtetéseit pont saját nemzete nem fogadja el?”  (Bene S. 71.p.)

            Végül Zrínyi Péterről és Zrínyi Ilonáról, a hős várvédőről beszélt még előadónk. A jelenlévők sok új ismerettel lettek gazdagabbak. Tapssal köszöntük meg neki, gratuláltunk ehhez a kutatáshoz is. Páran még maradtunk és beszélgettünk vele. Úgy gondolom, hogy ezek a történetek még sokáig keringenek gondolatainkban. Büszkék lehetünk harcos, bátor női elődeinkre.

Kühne Katalin