Vass Tibor

< Bibinke és > a naphal
Készecske A Nagy Bibinből

A felül szép nő alul halban végződik, hozzák mentségükre horáci-
uszi kéjjel a szirének. Árnyékuk néhány naphalra,
s a partra vetődik. Kezdődik
minden elölről, az alul szép hal felül nőben végződik,
űrhajolja Tyereskova tartalékja, Irén az is, Sz. Irén, Irina Szolovjova,
de hát arra sem igazán emlékszünk,
kit főzött ki a megszűnt unió a magyar gasztronauta helyettesének.
Ne légy nóném helyettes soha. Farokrész, az láb is, aszkézis.
Helyettes áldozat, na az még egy különös krisztusi képcucc.

Most már, hogy elegyednek a színek, beindul a csoportos méregtelenítés,
ennyi szereplő közt egyvalaki a galeri közmájává alakulhat,
akinek illenék a dolgok köz-epébe vágni. Legyen Irén az.

Miért szedi fel vajon a Nagy bácsi, Nagynak képzelem vezetéknévileg,
azt a műanyag koponyát,
koszos Irénbaba-félkarok, művirág nemtúlidegen tulipirosa,
sztaniol ismert aranya kandikál zsebéből,
Iréntollacskák, gyöngy, szalag bújik egyik öklében, üvegcsék sebzik a másikat,
elragadó, halragadozó módon pásztázza az utcák tengerét,
szín-szisztematikusan tenger sok szemetet röntgenez át,
a leletet egy másik ablaknál hamar kiadja,
az eljátszott tárgyakba a lélek így pontos diagnózissal visszaköltözik.

Otthon az Irénségek nem ott kezdődnek majd, ahol korábban kezdődtek,
és végbe se úgy mennek. Az űrhajósok halvégbe úszhatnak,
a halak megtyereskovásodhatnak.
Az biztos, hogy a helyettes áldozat szirén-szálán eltűnik.
Az Irén-stégről jól látszik mindez.

Mesés, mit lehet életre hívni kimúlt tárgyacskákból, döglött tárgyócskákból,
emlékek dögkútja lesz jó szagú hirtelen.

A Nagy bácsi fura ruhákban jár, vékonyakban télen is,
fázásjelet, ahogy elmúlt időt, nem mutat soha,
nyolcvan zakócskája, cipőtlen cipője éppúgy lehet tán, mint egyetlen,

nyolcvan könnytócsája ellenben az űrből,
mint a felül szép nők mosolya, az alul halaké, látszik. Jól kivehető
a vonatok, buszok, utak és sínek fogsora.
Pár sín vagy

sínpár,
attól függ, párhonnan nézzük, a Tulipántömb előtt vagy
elől fordul el a Búza tér felé, vagy a Búza tér felől
a Tulipántömb elé, attól függ, a felfordulást bár
honnan néznénk szívesen, honnan mit
a Szinva vagy a Pece helyett. A Tulipántömb nem szín-könnyű ecset.
De legalább a patakokkal,
a szirénekkel és a naphalakkal ellentétben látszik.

Pataki ügy a szíves nézés,
nulla évemtől öthatévesemig kisszinvás, kispecés, kispatakis,
aközt élek a tömbhöz annyira azért nem közel, de mégiscsak mégis,
pár sín vagy sínpár villamostilag meghatározó, párdöntő.

Síntiszta igazság, hogy a múlt ideje nem ma jön el igazán.
Az a Nagy bácsi, akit akkor látok, lehet az a Nagy bácsi, akit most.
Néhány gondolat elmaradt jól a földrajzi helyén.
Nyolcvan év, nem is jött holnap, nem is lesz tegnap.
Az idő úgy múlik el, akár ez a mondat, ikrák a naphal szájában,
mire a végére érek, kezdhetnék számolni elölről.
Egyszer az Irénnel meg fogom számoltatni, hány naphalikra kell a kaviár kilójához.
Semmi esély, egy kiló naphalkaviárhoz nem férek sose.
Ahogy szirént is csak egyszer láttam a Szinvában, félszer a Pecében,
nincs rá több esély.
A történelem megismétli az önmagányt. Ami egészséges, mint a Kakk.
Ehhez tegyük hozzá, anyám Kakkot addig kétkázta,
amíg Németi településrésze volt, aztán a helységnévtábla helyreigazította.

A Tulipántömb előtt hangsúlyozza nagyanyám,
ki sokat artol, keveset fog
jólétni, így, jólétni,
mert a műtyütyivészek, kisfiam, csóró létnépség többnyire.
Legyél inkább Irén-tanító, az él, mint szörnyethal a vízben,
annak a tanácsiak adnak földet, rezsóval szolgálati férőhelyet,
falvasiaktól a hurkát, kolbászt, el lehet kell fogadni.
Ma még nem a jobb jegyért adják, hanem az igazságért,
az egyenlő bánásmódért, később más lesz, kisfiam,
a bántásmód lesz egyenlő. S hátha egy jó Irénnel összejössz.

És akkor jön hozzám majdnem mezítláb a Nagy bácsi,
fel a hetedikre hetente kétszer gyalog,
mert liftbe elvből nem száll, akármilyen idő van, mezítláb van,
és eszembe jut az igazság, ami akkor még nem odaát,
hogy mennyi semennyire kell az a tizenharmadik igeidő.
Amiben járni, mint a Búzán meg a Tulipántömbközelben
biztonsággal megtanulok.

Igeidőnek jó pl. a rovott múltam.
Vagy egy ápoleltakar-Szinvás, kispatakis, folyamatos eljövő.
Az áteresztő, a szüntelen jelen, a közel sem régmúlt, a múlti-
kulturális versköszpont. Köszönöm, vers,
hogy befedted a Szinvát, be a Pecét, annyi a szirénnek,
eltüntetted a síneket is végleg.
Köszönöm, hogy adtál a kispatakis csengőhöz kódot,
a Tulipántömbben mennyi feldolgozandó váratik.

Ki számot vet, vihart arat,
viharos gyorsasággal telnek az évek
meg sínpár-élményekkel, pár sínélménnyel szinte észrevétlen
lesz az ember gazdagabb, például sosem láttam az Ady-hidat,
de a működő villanyrendőrre emlékszem,
a Tulipántól kábé annyira messze, a Tulipánhoz kábé annyira közel,
mégiscsak, amennyire tőle lakom,
ahonnan nézvést a tömb tömbszintes,
a falnak füle van, a fordulatnak száma, se szeri, se szerszáma,
tömb füle, mint farka,
fülnek látom az ablakszemeket, micsoda félrehallás.
Rámá, rámálong, rámálamadingdong,
fülfal, farkaszem, farkaszemet néző,

öthatévesen szeretnék bejutni a Tulipántömbbe,
izgat, mi lehet az ismerten kívül benne,
de később is csak az emeletes cérnazokniboltig jutok,
ami nincs meg az úttörőboltban,
a villanyrendőrön megint csak éppen annyival túl,
amennyi a tömb és a Búzám közt kell nekem,
ha jól emlékszem, a Tulipánban lépcső vezet az ingekig,
divatház vagy valami ilyesmi.
Vékony ruhákat árulnak télen, még nem tudom, mi célból.

Tulajdonképpen a tömbön sziréneknek látom a tulipándíszítést.
A tulajdonképpent a villamosból tanultam meg olvasni.
A Tanácsház-tértől kellett értelmeznem neonfeliratokat,
papír, írószer, háztartási, vasedény, hangszerbolt, Irén szemfelszedése,
be volt ígérve egy elsőre, mármint osztályra,
ha addig párat a feliratokból olvasni megtanulok,
egy aranyszínű Csajka karóra,
minden bizonnyal női, vékony csuklómra az való,
szép a cirill csé és jé betű a számlapon, szirénalakjuk van.

Szirénalakk. Szirénakakk. Félre a hallással,
s ha már itthon a kisiklott életek, kígyózzunk
a sínpár mellett, villamos biztosan rég nem jár rajta,
részben meghagyják, nyilván könnyebb ott aszfalttal beönteni,
ahonnan nem sikerül fölszedni,

élvezem, hogy sehonnan se jön, sehova se megy,
és ha nincs nagy forgalom,
úgy lehet taposni közvetlen mellettük a forró anyagba,
hogy ott marad a nyom, valameddig ott marad,
de a forgalom többnyire mindig nagy,
nem lehet az aszfalttal tömött sínek között
csak vasárnap reggel járkálni,
valamelyik vasárnap reggelig ott marad
az Ínyencek boltja az Erdély-fotómozaikkal,
ott a Gyors és az Expressz étterem sültkolbászos lencsefőzeléke,
ott ragad valahol ez a nosztalgia, egy új, tizenharmadik igeidőre,
egészen eljövendő félmúltra,
amikor meglátom a Nagy bácsit sétálni a síneken,
a forró anyagba tapos, úgy látom, mezítláb, hogy bírja,
hát hogy fiam,  a művészek olyanok, mint az aszfalt, bírják a gyűrődést.

Ha innentől akarok Irén, naphal vagy űrhajóshelyettes lenni,
ha innentől sejtem, hogy ki a helyettes áldozat,
bújhat benne valami igazság, amiből egy kevés ideát van.
Egy tömbi lakásban megtalálom végre az igeidő anyagdarabjait,
csupa anyagzavaros időket élek,
a villanyrendőr vaslépcsőjének darabjára ismerek
a macskaköröm-koptató fában,
a Napsugár Cukrászda gesztenyepüréjének tejszínhabjára
egy agyonhasznált babaszájban, hogy kerülnek oda,
anyagban, időben, állagban semmi közük egymáshoz,
a lakás labirintusaiban a fámból így lesz Vass-karika,

nem is onnan valók, nem is oda tartoznak,
de mégis mintha mégis,
így lesz tulipántömbi a nem messze kolduló asszony,
aki csakis egy Irén lehet, helyet nem tud változtatni,
valaki kiviszi rendre meg visszaviszi estére,
napközbenre ott hagyja, mint valami nyelőautomatát,
minden nap ott nyeldesteti a sarkon,
az ültetést túlzás lenne ültetésnek nevezni, meg sarkot emlegetni,
sarka nincs, csak az utcának, az alsó végtagjai hiányoznak,
nem az utcáról beszélek, annak rendben a végtagjai,
azokból találok haza, vagy valameddig el,
otthonról a tömbig meg vissza, mekkora kirándulások.
A Nagy bácsi naponta megmentené ezt a kihajított koldust,
reggeltől estig beépítené egy képbe,
visszavinné aztán rendre, nehogy lebukjon, mire megy érte a tulaj.

Meglátom az igeidők közt
azt a koldusasszonysarkat is a labirintus-lakásban.
Minden ott van, amit az űrből akkor láttam.
Szirén a játékűrhajóban, naphal a babakarban.
Ott a koszos Irénbaba-félkar, a művirág nemtúlidegen tulipirosa,
sztaniol ismert aranya, ott az Irén-tollacska, a gyöngy, a szalag, az üvegcsék,
a szem, amelyik elragadó, halragadozó módon pásztázza az utcák tengerét,
a szín-szisztematikusan tenger sok szemetet átröntgenező.

Ha kívánhatnék valamit, kerülnék útjába, találna meg, hasznosítana újra.
Mi hajóra szállunk, a naphal csalinak lesz,
mert hát az tengerben ugye nem.
S ha Irénnel, akkor csak Tirrén jöhet szóba, földközi.
Addig is egy dallamos Istenhozzád, Irina Szolovjova, s ti mind, összes űrha-
jósok.