Fecske Csaba:
A csönd két oldala
milyen kár hogy nem tudok hinni
mondtad úgy csikorogtak szádban
a szavak mint talpunk alatt a kavics
ültünk arcunkat a nyárvégi langyos
levegőbe mártva délután öt felé
megérkezett szél is a Bükkből
talán egy réges-régi Verne-regényből
mert tengerszaga volt és jókedve hirtelen
lekapta az asztalról a gyűrött szalvétát
és játszott vele majd csonttalan ujját
belemártotta a vörösborba de mire
megharagudhattunk volna rá eliszolt
közben majdnem este lett sápadt arcodra
símaszkot húzott a könnyű szövésű
félhomály vizeskék szemed vakuja
elvakított megadtam magam az aggódásnak
hallottam ahogy torkodban riadt madárka
sípol és apró kortyokban hagyja el
szeretett Zweigelted ezt a kibaszott világot
bámulásztuk – lemenő nap a maga mögött
hagyott tájat – a középkorú pincérnő házias
mosolyát kerekded idomait melyeket
külföldön dolgozó férje hosszú ideje
parlagon hagyott öreg kecske is megnyalja
a sót gondoltuk egyszerre és szánk mosolyra
nyílt olyanformán ahogy seb nyílik föl
elnéztél mellettem tekinteted magával sodort
a házak felé ahol emberek élnek boldogan
boldogtalanul és ahol élünk mi is lélekemésztő
hétköznapokon penészes ünnepeken hallgattunk
szépen hosszan de ennek a csöndnek mindkét
oldalára írva volt valami szép