A csönd két oldala

Fecske Csaba:

A csönd két oldala

milyen kár hogy nem tudok hinni

mondtad úgy csikorogtak szádban

a szavak mint talpunk alatt a kavics

ültünk arcunkat a nyárvégi langyos

levegőbe mártva délután öt felé

megérkezett szél is a Bükkből

talán egy réges-régi Verne-regényből

mert tengerszaga volt és jókedve hirtelen

lekapta az asztalról a gyűrött szalvétát

és játszott vele majd csonttalan ujját

belemártotta a vörösborba de mire

megharagudhattunk volna rá eliszolt

közben majdnem este lett sápadt arcodra

símaszkot húzott a könnyű szövésű

félhomály vizeskék szemed vakuja

elvakított megadtam magam az aggódásnak

hallottam ahogy torkodban riadt madárka

sípol és apró kortyokban hagyja el

szeretett Zweigelted ezt a kibaszott világot

bámulásztuk – lemenő nap a maga mögött

hagyott tájat – a középkorú pincérnő házias

mosolyát kerekded idomait melyeket

külföldön dolgozó férje hosszú ideje

parlagon hagyott öreg kecske is megnyalja

a sót gondoltuk egyszerre és szánk mosolyra

nyílt olyanformán ahogy seb  nyílik föl

elnéztél mellettem tekinteted magával sodort

a házak felé ahol emberek élnek boldogan

boldogtalanul és ahol élünk mi is lélekemésztő

hétköznapokon penészes ünnepeken hallgattunk

szépen hosszan de ennek a csöndnek mindkét

oldalára írva volt valami szép