Versvallomások

                Maradj velünk, mert esteledik...

  Cs. Varga István jegyzete

________________________________________________________________________________________________

Kedves Címzettek!

Barátomuraim!

 

Szeretettel küldöm ezt a kis jegyzetet.

Szabó Lőrinc, az egyik legmaterialistábbnak mondott magyar költő,

ilyen gyönyörű versvallomásokra is képes volt.

   Jáki Sándor Teodóz Atya jutott eszembe…

Neki fontos volt a műveltség, a zene, az irodalom, a művészetek szerepe, de a személyes jelenlét,

a tanítás és a spiritualitás egysége, a bencés szerzetesi, lelkipásztori és a kulturális és szociális munka közötti közös nevező,

a lelki vezetés és a közösségi spirituális irányítás, az elesett, beteg csángómagyarok segítése is.

A rendi közösség sokféleségében megvolt a maga küldetéses helye és sokrétű feladatköre.

Szeretettel, sok jókívánsággal:

Cs. Varga István.

 

 

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek,

amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik.

Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek

és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk

szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva

voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással

útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak,

ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki

nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi

történt?”

Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy

hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink

kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi

azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már

három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket.

Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a

hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt

állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy

találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem

látták.”

Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek

vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett

elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen

kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól.

Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna

menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és

lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz

ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta

nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor

azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt

hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és

visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és

társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és

megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan

ismerték fel Jézust a kenyértörésben. (Lk 24,13-35)

 

Szabó Lőrinc

 

Az Árny keze

 

„Maradj velem, mert beesteledett!”

Bibliát hallgat a gyülekezet.

Alkony izzik a templom ablakán.

Hitetlen vagyok, vergődő magány.

„Maradj velem, mert beesteledett!”

– Ha így idegen, vedd emberinek,

súgja egy hang, s ahogy látó szemem

elmereng a régi jeleneten,

az emmausin és felejtem magam,

a sugár-hídon némán besuhan

egy örök Árny: lehetne Buddha is,

de itt másképen hívják és tövis

koronázza: én teremtem csupán,

mégis mint testvérére néz reám,

mint gyermekére: látja, tudja, hogy

szívem szakad, oly egyedűl vagyok,

s kell a hit, a közösség, szeretet.

S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

 

Szabó Lőrinc:

Párbeszéd

 

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

 

Szabó Lőrinc kérdezte, s kérdését újabbak sora követte:

Ki van itt az éghez közelebb? –

Villám-agancsait a zivatar

         büszkén hordozza előttem:

         Ki van itt az éghez közelebb?

         Ki tudja, ki tudja,

         Honnan jöttem, mire jöttem?