Emlékestek a Múzsák Kertjében

Esemény kezdete:2015. január 16., 17:00

2015. január 16. 17 óra
Feledy-ház (Deák tér 3.)
"Eltörött a szép pohár"
Emlékest Szabó Bogár Imre tiszteletére

Fotó: Barázda Eszter

Eltörött a szép pohár /Szabó Bogár Imre emlékezete/

A Feledy-házban Szabó Bogár Imre /1944. január 18. - 2014. február 23./ költőre emlékeztünk. Amikor megkaptam a meghívót, azonnal a Tele dátumokkal című verse jutott eszembe. Elő is vettem, és az utolsó sorait olvasva, úgy tűnt, mintha ő mondta volna, oly erősen idéződött fel arca, jellegzetes hangja: „Mintha késekkel,/ úgy vagyok tele kínzó dátumokkal./... Az a bárd az oldalamban/ (ha kacagok, mindig üvölt a fájdalom is)/ meg az a kiskés, bicska a nyakamban,/... kés, kések, – dátum, dátumok,/ balesetek, verések, megalázások,/...Ha elmegyek innen, nem viszek/ magammal semmit odaátra,/ csak egy-két kést (egy-két dátumot)./ Mert ki tudja majd! Szükség lehet rá!/ Vagy csak úgy. Emlékbe./”

Balázs István, a Múzsák Kertje Alapítvány elnöke köszöntötte a jelenlévő rokonokat, barátokat, tisztelgőket. „Mintha közel száz év távlatából igazolná Ady – sajnos, máig egyre inkább igazzá váló jövendölését: 'Minden egész eltörött.' Nem törődik bele a világ szétesettségébe. Élete szinte minden területén szeretné megteremteni azt az egészként felfogható részt, amely a nagyobb egészbe beépülve kapja csak meg igazi jelentését...” írja Szepes Erika, az Örökös hiány című kötet ajánlója. A mai emlékezés címe is utal erre. A Múzsák Kertjében emléktáblája előtt mécseseket gyújtottunk, Fecske Csaba, József Attila-díjas költő barátként köszöntötte őt:

„Házi halhatatlanságának első lépcsőfokát faragtuk ki ezzel az emléktáblával, a rá való emlékezéssel. Bár egy költőt igazán a versei tartanak életben, az élteti, ha forgatjuk könyveit, használjuk, azaz olvassuk, mondjuk verseit, azért fontos ez a fajta megemlékezés is, a név kőbe vésése. Nem volt az ő ún. hivatalos irodalom kegyeltje, verseit nem nagyon közölték az elit irodalmi lapok, amit rezignáltan fogadott, nem tülekedett a Parnasszusra vezető úton, elnéző mosollyal nézte az irodalmi cirkusz porondján történő mutatványainkat. Tudott mások sikereinek örülni, többek között az enyéimnek, bár emellett szigorú kritikusom is volt, amiért hálás vagyok neki. Ő megelégedett azzal, hogy verset írhat, olykor olyan figyelemre méltókat, mint az Indulsz lefelé, Balassi Bálinthoz, Ladányi mezőkön, Darvak a Tiszánál és a S.O.S Mária! (Ez utóbbi néhány éve nagy sikert aratott a Tokaji Írótáborban, egy Kelet bemutatkozó esten, ahol Imre versét Kiss László, a Miskolci Nemzeti Színház megbízott igazgatója mondott el.) Kevesen tudják, hogy Németh László-díjas volt. (Ezt a díjat művészi munkásságot folytató pedagógusoknak adják. Neki Pokorni Zoltán adta át.)

Költő-tanár volt, tanár-költő, és az én barátom. Négy évtizedes ismeretségünk kezdete nem volt konfliktusmentes, de az esztendők során végül összecsiszolódtunk, valahogy úgy, mint a víz sodrásában a patakmeder kövei. Szigorú, kemény ember volt, akinek a gerince inkább törik, mint hajlik. Nem lihegték körbe percemberkék, nem volt bratyizós, léha ember, aki mindig a megfelelő széljárás szerint beszél és cselekszik. Férfias férfi volt, fejét mintha szobrász faragta volna. Hetven évesen is atlétikus alkat. Betegsége idején a kezelések közötti hosszabb szünetekben gyakorta leültünk a Szinva-teraszon a Dőry söröző előtt, és igen szolid poharazgatás közepette beszélgettünk versekről, az életről, emlékeinkről. Mögöttünk a Szinva csoborászott 'józsefattilásan'. Romantikus, bensőséges együttlétek voltak ezek, szívesen emlékezem vissza ezekre az órácskákra (ezek emlékét őrzi A csönd két oldala című versem).

Püspökladányban született, Debrecenben végzett az egyetemen. Tanárként került Miskolcra. Pályája elején inkább prózát írt, kritikát, tanulmányt, esszét és kisprózát, amelyek az Alföldben és a miskolci Napjainkban jelentek meg. Prózistaként tartottuk számon, ezért is volt meglepő, amikor 1996-ban verseskötettel jelentkezett, kissé megkésetten, ötvenkét évesen, a Mond(D!)ható versekkel. Jó cím ez, az ő versei valóban jól mondhatók, könnyen érthetők, szinte oda kívánkozik az ember szájára. Realista volt, a tradicionális költészet híve, volt ezeknek valami régies zamata, olykor az volt az ember érzés, mintha ezeket a verseket Arany János valamelyik kortársa írta volna.

Kötetei: Mond(D!)ható versek, 1996, A mindenség átvérzése, 2002, Örökös hiány, 2006, A nagy folyam felé, 2009, Óriások (novellák), 2010, Magyarázat, 2013.

Örülök, hogy ide kerülhetett ez a kőtábla, az ő kőbe vésett nevével, maguknak/nektek pedig azt kívánom, hogy lapozgassátok a könyveit, olvassátok, mondjátok a verseit, így mentvén meg őt az elmúlás dögkeselyűjének kegyetlen karmai közül...”

Felolvasta A csönd két oldala /Sz. B. I. barátomnak odaátra/ című versét: „milyen kár hogy nem tudok hinni/ csikorogtak szádban a szavak/ mint talp alatt a száraz kavics/... szemed vakuja elvakított megadtam magam/ a félelemnek hallottam torkodban riadt/ madárka sípol szaggatottan/... /tekinteted magával sodor a házak felé/ ahol emberek élnek boldogan vagy/ boldogtalanul és ahol élünk mi is lélekemésztő/ hétköznapokon penészes ünnepeken hallgattunk/ mélyen hosszan de ennek a csöndnek mindkét/ oldalára írva volt valami szép/”

Ezután az Irodalmi Fonó előadói: Ötvös Éva, Petri Nóra, Koncz Károly György és Balázs István olvasták fel a költő rövidebb verseit, melyeket halála előtt küldött el nekik. A koszorút Fecske Csaba és Koncz Károly György helyezte el, a többiek némán tisztelegtek előtte.

Az emlékest a Feledy-házban folytatódott, ott, ahol annyiszor volt jelen, úgy véltük többen, mintha most is itt állna előttünk szikár alakja. Jelen volt két lánya, fia, unokái, közeli és távolabbi barátai, költőtársai, azok is, akik személyesen nem ismerték, csupán verseit olvasták. Megtöltöttük a nagy termet, sokan a szomszédos helyiségekből hallgatták a műsort.

Szabó Bogár Imre: Eltörött a szép pohár című versével kezdődött az emlékező est: „Álltunk a konyhám ablakában/ nem is figyelve semmi másra,/ csak erre az aranylásra,/ erre a boldog haldoklásra/. És/ akkor tört el a pohár./ Nem tudom, hogy volt, nem, ma már./ Szétpattant a szép pohár./...

Fecske Csaba: Búcsú egy baráttól című megrendítő verse következett: „besárgultam mondtad kifakult hangon/ csöndesen a telefonba/ váratlanul ijesztően robbant/ fülemben a hang akár a bomba/ beleremegtem és mindenre készen/ még aznap meglátogattalak/... ott találtalak magadba száműzve elhagyottan/ az ismerős szoba légüres terében/ mint önmagad kísértete/... de még lélegeztél és néztél üres szemekkel/ azon imádkozva nagy fájdalmaid ne legyenek/ amit kell most már az Isten tegye meg/ tegye ki történeted végére a pontot/ egymást kerülgető szavaink vége kibomlott/ mint az elnyűtt pulóver ujja/ erőnkből már nem telt többre/ de nekirugaszkodtunk újra meg újra/… arcodról lepottyant egy mosoly nem kaptál utána/ mintha nem is téged néztelek volna/ csak egy idegent ahogy ül/ magába roskadva abban a szobában/ mely sokkal tágasabbnak tűnt korábban/...”

Szabó Bogár Imre verseinek első sora szinte mindig egyezett a címmel, ezért a műsorban ezek nem hangzottak el. Életművéből válogattak, egy különös versfolyammal emlékeztek rá az előadók. Mintha előre sejtette volna, mi lesz a sorsa, mindegyik versében, prózáiban is erről ír. Így utólag most így érzem, és szerintem a többiek gondolatai is ekörül forognak, pörögnek, miközben hallgatjuk e sorokat. Nem szeretnék minden elhangzott verséből idézni, de nem tudom megállni, hogy az alábbi gondolatokat meg ne említsem, azok számára, akik halálának évfordulója közeledtével mégsem tudtak ide eljönni:

Finom,/ álmosító délután./ Pedig még csak most jön, ha jön./ Még csak most ér ide/ az a bizonyos,/ az a nevenincsen,/ az/ az égi harangról letördelt/ mellékhang/ az éles és metsző,/ a kékesen fájó,/ villamos fény után./...Ez a mostani, álmosító téli délután/ elbágyaszt engem, becsap,/ bár sejtem, hogy/ utána majd... No, igen: utána majd...”

Balassi Bálinthoz, a dicső elődhöz szól: „Mestere a szónak, hagyd meg az utódnak,/ jó Balassi Bálint,/ hogy a szerelemben, versben, vitézségben/ csak az ember számít./ Kóbor vagy nem kóbor, nincstelen vagy vajda,/ főúr avagy szolga,/ az életet élni, a halált legyőzni: / ez az ember dolga.”

Éneke Szűzmáriához eseng: „Siralom nélkül éltem./ tudatlan./ Nem fájt a test, s a gőgös tudatban/ színes bűnöket szőttem,/ légvárakat raktam/... Siralommal élek most, süppedek/ mocsárba, sárba, múlnak az ünnepek,/... Világnak világa jön./ Majd./ Tudom./ Fiad még fölsegít egy égő hajnalon./ De addig?/ Nehéz e nagy kereszt,/ Vas szegekkel fog,/ Nem enged, nem ereszt./ Urunknak híre-hamva sincs./ Mária, segíts, ó, segíts!/”

„Most már hiába harcolok, ez a sok ránc az arcomon/ elárul engem./ Győzelem?/ A kétség kínja jön velem./ Babérok helyett csak a seb./ Testemen mintha stigma volna!/ Kívül maradtam, mint egy eb,/ a gazda megy a boltba!”

„Madárnyilak szállnak, esteli homályban,/ lenge, foszló ködben./... Magyar Tisza fölött az ég darvak kórusa lesz./ - Hol vagy, hát hol vagy? - Itt vagyok! - Ott vagy?/ - Nem látlak, hol vagy? - Melletted, jobbra!/ Kisodródsz, vissza!/ Figyeld a mi jeleinket, ügyelj a hangokra!/ - Jól van így, jól van, tarts engem szóval!/ Bírod még, mondd csak? - Szétzilált a tollam!/ - Szálljunk le nyomban? - Leszálljunk?/ Ne szálljunk, repüljünk!/... Hol van hát a csapat?/ Újabb csapat halad észak felől délnek./ Hullik a madártoll./ Ettől a madártól (az én madaramtól)/ ezek már kitérnek./”

Prózakötetének címadó írása a hiábavaló küzdelmeiről, ezekről a vívódásokról szól, de itt fanyar iróniája átlényegíti ezeket a szavakat: „- Sancho! A kardomat is! - lendítem hátra szabad kezemet. - Ha legyőztem őket, azért majd gyere oda, ha pedig elesnék a nemes küzdlemben, vidd meg a hírt, hogy lovaghoz illő módon, harcban estem el! Annyi pátosz van bennem, hogy Sancho teljesen megilletődik, a döbbenete lassan elszáll, s ha már erősebben fűszerezném, talán el is hinné, hogy csak ő látja szélmalmoknak az óriásokat.... Ha mégis szélmalmok lennének uram, akkor... - Akkor biztos lehetsz benne, hogy visszafordulok. Nem gondolod tán, hogy a Búsképű lovag szélmalmokkal csatázik?...”

„Múlt ifjúság.../ Hát igen!/ Ahogy hullik lefelé a lepel!/... Hangtalanul hullnak lefelé a leplek a hattyúnyakakról,/ bele a tündér-tó fodrozó vizébe,/ sötét vizébe./... Tündéri tó ez, ifjúságom, boldogságom./... Foszlanak fátylak és leplek/... Tündéri tó ez. Tündéri!/ Lehet, hogy akkor még/ valóban tiszta volt?”

„Hátadat veted az ősbálvány tölgynek,/ jól tudod, innen nincs tovább./ Jön egy kis fuvallat, hallgasd, ne törd meg,/ életről suttog,/ elaltat,/ s úgy öl meg.”

„Kutatni megkövült titkokat,/ hátha egyszerre felbukkan a nyom./ Jövőnk hártyáján kaparászni,/ vajon ez belől mit tartogat?/...Valamit keresünk, ami a nyugalom,/ az ősi állapot, hol nincsen tér és idő,/... Megérteni!/ Nekünk ezt... /mit?/ meg kéne érteni?/... Megérteni?/ Erre megy ki minden?/ Ezért van, ami van? Mert egyébként nincsen?/ Csak az ősi, örök, végtelen nyugalom?/”

Istent kereső versei az örök titkokat kutatják: „Örökre elmegy, ki elmegy./ Az ég is meghasad dörögve,/ s nincs az az Úr, aki/ a véglegestől megkegyelmez./... Firtatom,/ hátha rám sandítnál,/ érezném,/ jól van, így tovább:/ 'Dolgozz nyugodtan, adok néked/ a mindenségben egy szobát'/ De messze jársz,/ oly messze jársz, homlokod tűző skarlát./ Én meg/ ötvenkét éve rángatom/ (fényedből jutna pár atom!)/ csillaggyöngyös köntösödnek/ rongyosra tépett sarkát.”

Az elesettekért, kitagadottakért, meghurcoltakért kiáll:

„Tündérországban morcos dákok/ vágják a fát/ hűvös halomba./ (Havas hegyeknek ormán táncol/ a mackós tél a/ Kárpát-láncon)/ A völgyekben bűzös alomra/ fektetett falvak/ káromlástól/ gőzölögnek hűs hajnalonta./ Tündérországban (hazájában!)/ károg a nép kisebbségben,/ hisz a többségből kiszakadtak/ egyre-másra már ide térnek./... Mit ér a lét, ha nincs titok?/ Ha nem kérdés, mi az az ok! … Mit ér a lét majd? Jaj, mit ér?/ föladjuk Őt a semmiért?/ (Az ember csupán ennyit ért?)/ A/ 'hiszem' helyett a 'tudom'/ lezár./ S befagynak mind az atomok./”

Egy játékos vers feloldotta a komor hangulatot, a két négysorost más és más stílusban olvasta fel Koncz Károly, így mosoly ült arcunkra: „Binge bangába, bangali gába,/ al itta alszik Vandi, ajó./ Zultime főja, zőtime pá ja,/ buntike banta, buntike vó./ Őrzike já ma, tu van tu titta,/ purvána van ta, purvána zó./ Maholta bunta, maholta zunta,/ vankala vinta, vinkala szó./”

Ötvenkét évesen így írt érzéseiről: „Engem/ hatszáz évre terveztél, Uram,/ s már ötvenkettő is nehéz!”, majd a beteg, idős emberek vágyakozásairól, reménytelenségükről: „Vadonatúj terek, vadonatúj terek./ Rajtuk őgyelegnek a régi emberek./ Csöszögnek, csoszognak,/ Madárka nyakukon galambfej nyekereg./ Nézésük bamba, látásuk tompa,/ vágyakoznak biztos, meghitt otthonokba./... Színtelen, erőtlen, nyöszörgős a kérdés:/ még itt vagy, s ha itt vagy,/ hát hogy vagy, mondd, hogy vagy?/... Most már lehúzódnak parkszéli padokra,/ hidegek e terek, bújnának burokba/....”

Később írott verseiben is emlékezik a régmúlt időkre, gyermekkorára: „A réges-régi emlékek/ gyermekkori fáján/ beérett már a sok édes gyümölcs./.. Semmilyen út, vagy/ rejtett-sejtett ösvény/ ehhez a fához nem vezet,/ bár/ alatta állok,/ zúdul rám az ősfény,/ s fejemre kulcsolom kezem./”

Következtek a teremtés kezdetéről írott gondolatai: „És/ látta az Isten, minden anyagból van,/ s ebből a mindenből hiányzik valami,/ céltalan keringnek a/ végtelen akolban/ a testek,/ egyik sem mondhatja; vagyok az, ami./... Döbbenten szemlélte, miképpen testesül/ a szózat, az ige, hogy: l e g y e n./ És lőn!/ A durva anyag az időtlen semmiből/ kirobbant süvítve, boldogan, fénylőn,/ s részegen zuhant a jelenbe, a mába./... Később is kínozta a kozmikus hiány:/ a teremtett világ éppen őt felejti,/ a teremtőt?/ az anyag önmagában silány.!/ 'Lelket is kéne tán egyikbe lehelni,/ hogy kovász legyen/ ebben a furcsa, poklos, nagy lepényben,/ aminek mégiscsak meg kellene kelni.'/...”

A Mindenhatót kereste egész életében: „Egy életen át kergetni!/ Kezdetben ösztönös lelkesedéssel,/ aztán már tudatos bizonyossággal,/ végül már konok hittel./... Egy életen át remélni: nem veszhet el,/ mert mindig is a nyomában jártunk./ Aztán/ amikor már bizonyos, hogy még sincs sehol,/ amikor bizonyos, hogy nem is volt soha,/ nos, akkor.../ Nos, akkor üldözni tovább, megállás nélkül,/ megroggyanás nélkül, a régi lendülettel,/ de most már más mosollyal./... mintha még mindig nem értenénk semmit,/ mintha csak játszanánk,/ hogy még mindig élünk./ Hiszen még mindig élünk./”

A télről, fagyról, őszi elmúlásról, öregségről szóltak az alábbi versek: „Zúzmaratüskék csillámos, kietlen/ csontkertben, ahol remegve pityeg egy/ csontszilánkkal átszúrt énekesmadár/... Csikorgó, csonkos ág levelet libegtet,/ alma a szüretre oly hiába vár./ Metsző szél lendül, fényszálak sziszegnek,/ kőalmák hullanak amalgám vizekbe,/ s melléjük zuhan a/ csontszilánkkal átszúrt énekesmadár./”

Találkozik önmaga ifjú másával: „Párában/ vergődő ősz szempillákkal/ űzöm/ magamról a múltak ködét,/ hogy/ jobban lássam, aki voltam,/ az egykori gyermek-voltom:/ tűnjön rólam/ rontom-bontom!/ minden homály és sötét!/ … Ó,/ én már tudom, mi vár majd rá,/ de/ nem mondom meg, nem, neki./ Hadd higgye még szép jövőjét/ sokáig/ amíg el nem jön értünk is/ az a végső valaki./ S/ Akkor egyek leszünk megint. Megint./”

„Micsoda pompás őszi táj vagyok!/ A távoli kékes ködökig ólmosan elnyúlok,/ csontjaim dörzsölve magamat fájlalom./.. Ősi fatörzseim tövében, a vastag avaron/ eldűlök,/ kihűlő ujjammal ágakat roppantok,/ mint megriadt őzek kicsiny patái./ Fölöttem meg nyögnek-bőgnek/ vad,/ agancsos szarvasok./... Szerelmes gólyáim, ficseri fecskéim/ régen elköltöztek./ Arany-, réz-, bronz- meg ezüstpénzekkel/ megrakott/ nyirfáim fölött darvak húznak délnek./ Nem nekem, csak egymásnak mesélnek/... Nagy hegyeim ormán,/ igen,/ bizony,/ ott már/ ősz hajam fehérlik./”

Szomorú vagyok, és/ jó így ez, jó nekem./ Megküzdöttem érte,/ ó, de mennyire/ ó, de mennyire!/ nem nyertem pókeren./ /Ha számolsz, így számolj/ eztán majd énvelem!/”

„Az ereszen jégcsapok, jégcsapok/ villognak rám, megvagyok, még vagyok./ Múlik a tél,/ enged a fagy, fény ragyog, fény ragyog./

A szomorú, fájdalmas versek után egy vidám verssel fejeződött be az emlékező műsor. A Kesernyés bordal soraiban felsorolja, hányszor gyötörtek fájdalmak bennünket, de ő a refrénben ezt ajánlja: „...Hej-haj igyunk rá! /Mi a világ, ki tudná, de ki tudná!”

Némethi Lajos költő barátja szintén egy vidám hangulatú verssel emlékezett rá, amit barátja nevére írt, mert a szavakkal, nevekkel, rímekkel ugyanúgy játszottak, mint ahogy Karinthy és Kosztolányi annak idején. Felnőtt korukban együtt ültek egy érettségi banketten, később sokszor megfordultak ilyen-olyan társaságban, sokat beszélgettek, vitatkoztak. „Mondtam neki: 'Te túl komolyan veszed az életet'. Betegsége alatt még találkoztam vele. Amikor tavaly február 24-én közös barátunkkal, Litwin Jóskával bementünk a kórházba, egy fiatal orvos azt közölte velünk: 'Imre bácsi elment.' Felolvasta a verset, és idősebbik lányához így szólt: Örülök, hogy látlak, mert mintha édesanyádat üdvözölhetném benned, annyira hasonlítasz rá.”

A családtagok kisírt szeme, a jelenlévő barátok elmerengő arca láttán furcsa volt ez a két utolsó vers, de így megszűnt a szomorú hangulat, mindannyian a jókedvű, gyakran viccelődő, társaságot kedvelő embert láttuk magunk előtt, aki nemcsak szigorú tanár és kritikus, tehetséges költő, kemény harcos volt, hanem ilyen is tudott lenni, ha úgy érezte, hogy barátok veszik körül.

Kisebbik lánya köszönte meg családja nevében a szervezőknek, a tábla készítőjének, az előadóknak ezt az estet. Csak ennyit tudott mondani, a meghatottságtól elakadt a hangja: „Karcolják még lelkünket ezek a sorok, sírunk, mert még mindig nagyon fáj, hogy nincs közöttünk. Olvassák verseit! Szívesen látjuk Önöket egy kis harapnivalóra, közben beszélgethetünk még.”

Így is tettünk, mindenkinek volt róla valamilyen emléke, amit szűk körben el is mesélt.

Kühne Katalin

_________________________________________________________________________________________________

2015. január 16. péntek 16.30 óra

Feledy ház (Deák tér 3.)

"Eltörött a szép pohár"

Emlékest Szabó Bogár Imre tiszteletére

*

Szabó Bogár Imre emléktábla avató

2014. január 16. péntek délután öt óra

Emlékezik:

Fecske Csaba

József Attila díjas költő

Válogatás a költő verseiből

Összeállította:

Koncz Károly György

Közreműködnek:

Ötvös Éva, Petri Nóra, Balázs István, Koncz Károly György

Emlékeznek szavakkal, versben, prózában a barátok

Emlékező koccintás

_____________________________________________________________________________________________

Beszélgetés megnyitva. 1 olvasott üzenet.

Vissza a listához

Hírek > Emlékestek a Múzsák Kertjében