Kárpátalján jártunk
Az Éltető Lélek Irodalmi Kör tagjaival kárpátaljai magyar testvéreinkhez utaztunk 2015. június 13-14-én, hogy átadjuk a miskolci Művészetek Házában május 9-én tartott jótékonysági esten összegyűjtött adományainkat. A műsor szervezői, Kardos Katalin és Dr. Hortai Rita felvették a kapcsolatot a Kárpátalján élőkkel, Vári Fábián László költővel, aki az est védnöke volt, Mezővári község református gyülekezetével, a verbőci Molnár Zsolt református lelkipásztorával és a beregszászi Katolikus Karitász Egyesülettel. Meghatottan köszönöm, hogy befogadtak az Éltető Lélek Irodalmi Körbe, ahol minden együttlétben megmutatkozott a szeretet Isten és embertársaink iránt. Először négy éve hallottam Wass Albertről való megemlékezésüket, ahol tapasztaltam az előadóművészek mély érzéseit, a költők gondolatainak hiteles továbbadását. Többször voltam jelen klasszikusaink által megszemélyesített nagy érzések - Istenhit, hazafiság és remény - közvetítésében más művészek műsorain, de ez az irodalmi kör az eddigi élményeimet is felülmúlta, igazi katarzist okozott a közönségnek. Lélekemelő ajándékot kaptam tőlük mindig. Gabriel Garcia Marquez utolsó levelében írja: „Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül, hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével apja ujjait, örökre megragadja azt...” Az előadók tudják ezt: az ősöket tisztelő, hazáját szerető, Isten és az örök természet törvényeit megtartó ember nem pillanatok alatt jut el a magasságokba, hite és erőfeszítései árán ismerheti meg mindazt, ami az igaz útra vezet. A magyarságot történelme során számtalanszor nyomták el, mégis megmaradt. Újra és újra felállt, egyenes gerinccel ment előre, tiszta lélekkel, hatalmas akaraterővel, az üszkös romokból felépítette otthonait, iskoláit, templomait.
Több mint ezer éve élnek a magyarok szülőföldjükön. A honfoglaló ősök, majd királyaink alatt katonáink, hősi küzdelmeik során megvédték hazánkat a törököktől, tatároktól, labancoktól, majd egy évszázad múlva a fasiszták, kommunisták támadásaitól. Az 1920. június 4-i Trianoni „Békeszerződés” után hazánk területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A történelem viharai szétszakították a családokat, tönkretették a csonka Magyarország gazdasági életét, elvették földjeiket, ásványkincseiket, minden értéküket. Akiket nem pusztított el a két világháború, pogromok, sortüzek, hadifogság, a börtönökben töltött évtizedek, megaláztatások, kínzások, embertelenség, és tovább éltek, évtizedeken át üldöztetéseknek voltak kitéve. Az elszakított területeken élők nem szólalhattak meg anyanyelvükön, lerombolták iskoláikat, templomaikat. Megsemmisítették, elűzték, kitelepítették népünk sokaságát, de az otthon maradtakat a megpróbáltatásaik csak még erősebbé tették. Megfogyatkoztak, több millió magyar szétszéledt a világban. Nehéz körülmények között újrakezdték életüket, távol a hazától. Némelyek kénytelenek voltak asszimilálódni az idegen országokban, ha boldogulni akartak. Egész életükben az otthonukkal, szeretteikkel álmodtak, visszavágytak hazájuk gyönyörűséges tájaira. Akik szülőföldjükön maradtak, lélekben megerősödtek, hazaszeretetük megtartotta őket. Megmaradt egy életképes, mindenre kész nép. A Kárpátok ölelésében, az Ipolyon túl, a Dráva mentén, Őrvidéken, Erdélyben és Csángóföldön kisebbségben ugyan, de tovább éltek magyarjaink. A gazdasági válság ellehetetlenítette a kis országok népeinek életét. Nemrég elindult egy folyamat, sokan települtek haza a II. világháború idején emigráltak és az ötvenhatos magyar üldözöttek közül. Akkor sokan mentek külországokba tanulni, dolgozni. Édes anyanyelvüket minden nap gyakorolták, hagyományaikat ápolták, ünnepeiket megtartották, tudásukat gyarapították, majd hazatértek, hogy otthonukban népüket segítsék, felemeljék. Megváltozott körülöttünk a világ, de aki magyarnak született, ott akart élni és meghalni. Az Úrtól kértek erőt, bölcsességet, az Istennel szívükben, párbeszédben vannak a végtelennel. A Kárpátalja 1991. decemberi (II. évf. 23. sz.) száma Ukrajna szabad! címmel örömmel közölték, hogy „Az ukrajnai népszavazáson a szavazók 90,2%-a a függetlenség mellett szavazott, az ezzel párhuzamosan tartott elnökválasztáson Leonyid Kravcsuk 61,59%-os szavazati aránnyal lett az Ukrán Köztársaság elnöke. Magyarország keleti szomszédja december elsejétől nem a Szovjetunió, hanem a 601.000 km² területű, 52 millió lakosú független Ukrán Köztársaság.... Ünnepi ülést tartott a KMKSZ elnöksége.... A beregszászi járás szavazópolgárai elsöprő többséggel foglaltak állást a népszavazáson a magyar nemzetiségi körzet megalakítása mellett.” Azért idézem ezt a cikket, mert sajnos azóta ezen a területen is sok változás történt. Kormányfők jöttek-mentek, két éve pedig háború dúl Ukrajnában, amelynek szele érinti ezt a térséget is, bár itt még nincs öldöklés. Kárpátalján színmagyar települések vannak. Az elmúlt évtizedek során négy különböző állam polgáraivá váltak, pedig ki sem mozdultak szülőhelyükről. A kommunizmus kettészakította a falvak felső és alsó részét, rokonaik a határ két oldalán éltek közel 60 éven át, semmit sem tudhattak róluk.
A május 9-i jótékonysági előadás ötletét Kardos Katalin vetette fel, ő hívta meg a művészeket, állította össze a műsort, beszélt a város vezetőivel, támogatásukat kérve. Dr. Hortai Ritával, az Éltető Lélek Irodalmi Kör vezetőjével együtt hónapokig dolgoztak e szívbéli ügy érdekében. Segített a szervezésben, rendezésben a miskolci Kolping Egyesület vezetője, Németh István tanár úr és az egyesületi tagok is. Így kerülhetett sor a május 9-i jótékonysági estre, majd a kárpátaljai útra. Ott hallottuk a kárpátaljai vendégeinktől a következőket: Katonai behívókat kézbesítenek a kárpátaljai magyar fiataloknak, az idős, beteg, rokkant férfiaknak is, egészségügyi felmentést nem kapnak, menniük kell a harctérre. Aki nem vonul be, üldözik, így sokan elmenekülnek. Ezzel megpecsételik sorsukat, ha mégis megtalálják őket, azonnal főbelövik. Ott vesztette életét sok katona egy igazságtalan, hatalmi harc miatt, amit a fejük felett, a megkérdezésük nélkül kezdtek el, és sajnos még ma sincs biztonságban senki. Élelmük, tüzelőanyaguk nincs, földjeiket nem tudják megművelni, a boltokban alig van áru, de azt a keveset sem tudják megvásárolni. Az árak háromszázszorosára emelkedtek, sokan éhen halnak, a harctéren lövik le őket, vagy fagynak meg házaikban. Rettenetes körülményeik ellenére az ott élők kitartanak, egymást segítik. Most, a tűzszünet idején is fellángolnak a harcok, ki tudja, meddig tart még a nyomor, az ínség, a harc az életért. Ezen próbált enyhíteni Miskolc lakossága, akik együtt éreznek velük, és amint az kiderült, csaknem egymillió forintot sikerült eddig összegyűjteni, amit Kárpátaljára eljuttattunk.
Hajnalban indult Miskolcról 18 fős kis csapatunk, az Éltető Lélek Irodalmi Kör és a Kolping Egyesület tagjai, azzal a szándékkal, hogy 3 helyszínre, Beregszászba, Mezőváriba és Verbőcre eljuttatjuk az összegyűjtött adományokat. Az Éltető Lélek Irodalmi Kör előadói nem hivatásos művészek, de az irodalom közvetítését magas szinten művelik, képességeik, orgánumuk, empátiájuk miatt a költők gondolatait híven tolmácsolják. Mindenki önként, saját szabadidejét áldozza fel azért, hogy hallgatóságukat megérintsék a költők szavai. Itt most nem a teljes csapat vett részt, Dr. Hortai Rita gyermekorvos, az Éltető Lélek Irodalmi Kör vezetője, Kardos Katalin tanár, rendező, Asztalos Julianna tanár, Kocsisné Heiler Éva tervező, Dr. Czap Ágota ügyvéd, Csáti-Ersók Károly tanár mellett Németh István, a Mindszenti Kolping Egyesület titkára és néhány segítő, köztük férjemmel én is részt vehettem e csodálatos, megrendítő utazáson.
Első állomásunk Beregszász volt. A Katolikus Karitász Egyesület várt bennünket, néhány kismama és gyermekei jöttek el, hogy találkozhassanak velünk. Az egyesület vezetője átvette az adományokat, néhány szót beszélhettünk az ott lévőkkel, majd megnéztük a hatalmas katolikus templomot, kalauzunk segítségével. A híres Beregszászi Múzeumot a múzeum helytörténésze, igazgatója mutatta be nekünk. Hatalmas és értékes gyűjteményt hoztak létre, amelyet az igazgató úr évtizedes kutatómunkája alapozott meg. A régészeti leletek, néprajzi, ipartörténeti eszközök, tárgyak mellett láthattuk e tájegység népének történelmi emlékeit is. Mezőváriba mentünk tovább, ahol várt bennünket Vári Fábián László. A vendégek számára ebédet adtak a helybeliek, ahol a mezővári református püspök úr köszöntötte a jelenlévőket, a pedagógusokat és bennünket, miskolciakat. Beszédbe elegyedtünk a tanárokkal, a helyi segítőkkel, sokáig együtt maradtunk volna, de indultunk a református templomba. Zenés istentiszteleten vettünk részt. A tiszteletes úr felesége mondta az igéket, együtt imádkoztunk vele és zsoltárokat énekeltünk. Évek óta ő a karnagya az énekkarnak, férje és gyermekei is rendszeresen zenélnek az ünnepeken. Ők vezetik a község zenei életét, zenekaruk és énekkaruk kiváló. A hegedű-, klarinét- és gitárkísérettel előadott vallásos énekeket a kisiskolásoktól hallhattuk. Nagy létszámú az énekkar, de minden egyes gyermek énekelt szólót is. Csengett-bongott hangjuk, mintha mindegyik egy kis harangocska lenne. Ezt időnként komolyabb zenedarabok követték a fiatalok előadásában, akik képzett művészek. Ezután következett a miskolci előadóművészek műsora, amelyen a helyieken kívül a városban éppen megrendezett pedagógus-találkozó idősebb tagjai is részt vettek. Elérzékenyedtünk mindannyian mindkét műsor alatt, majd felállva tapsoltunk a helyi és miskolci előadóknak, együtt énekeltük el a Himnuszt és a Szózatot, együtt mondtuk el a Miatyánkot. Innen Csetfalvára mentünk, hogy megnézzük a csodálatos Áprád-kori festett kazettás templomot, amit restauráltak. Mi már láttuk többször, de akik először jártak itt, nekik is nagy élményben volt részük. A helyi presbiter mutatta be a templomot, elmesélte a régészeti feltárás és a többszöri átépítés történetét. Nézegettük a régi freskótöredékeket, visszaidéződött múltunk. Visszatérve Mezőváriba, elfoglaltuk szállásunkat, ahol szintén nagyon kedvesen, gazdag vacsorával fogadtak bennünket. Velük is beszélgettünk elődeikről, jelenlegi helyzetükről, családjukról. Később értünk jöttek a többiek és egy másik család udvarában folytattuk az ismerkedést, énekeltünk együtt a házigazdákkal, alig akartak minket elengedni. Későn feküdtünk le. Másnap reggeli után korán indultunk Verbőcre, ahol 10 órára vártak bennünket istentiszteletre a már ismert Molnár Zsolték. Ez talán még meghatóbb volt, mert a miskolci műsor után, hajnalban született meg Molnár Dorka, a család 4. gyermeke, aki éppen aznap volt 5 hetes baba. A verbőci református templom gondnoka elmesélte, hogy hatvan évig bezárva tartották a kommunista időben templomukat, amikor 1991-ben kinyitották a bedeszkázott kaput, mérhetetlen mennyiségű szemét fogadta a gyülekezet tagjait. A falakról lepergett a vakolat, a tetőn befolyt az eső, a hólé, borzasztó látvány tárult eléjük. A bútorokat összetörték, a templom takarítása hónapokig tartott. Összefogott a közösség és egy helyi asztalos ingyen vállalta a templom berendezésének elkészítését, új padokat készített, még a lehullott fadarabokat is felhasználta a padlóhoz. Restaurálták a templomot, és ma már ott tarthatják istentiszteleteiket. A nagytiszteletű úr beszéde is megérintett bennünket, hitük, reménységük, megtartó erejük példamutató lehet sok magyarországi fiatal és idős számára is.
A miskolciak előadták műsorukat, amit megkönnyeztek a helyiek, de mi is. A gyönyörű versek és énekek a hazaszeretetről szóltak, nem maradt szem szárazon. A Szózatot felállva énekelte a hallgatóság, közben ismét sírtunk. Egy kislány éneke és szavalata után megismerhettük a templom történetét, majd mentünk ebédelni, ahol a helyiek sürgölődtek, a finom étkeket elénk tárták. Az istentisztelet alatt és később, a beszélgetésekben is megtapasztalhattuk, hogy: „Ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, amiben Ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten”Az Előhang szavai pedig szintén ide illenek, mert az itt élők ezt művelik nap mint nap: „Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemeket köddel kötötte össze... Az oszlop épült, mert az ember hittel építette az ő Istenének...”Kitartásuk, egymás iránti szeretetük, az Isten felé emelkedő szándékuk példaértékű.
A magyarok a világon mindenütt híresek vendégszeretetükről, itt különösen igaz ez. Szűkös körülmények között, szegényen élnek, de asztalukra hordták minden ételüket, italukat. Olyan természetesen osztották meg a látogatókkal, mintha legközelebbi rokonaik jöttek volna hozzájuk. Erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyarok között sokszor élhettem át ezeket a lelkiekben gazdag találkozásokat, felemelő együttléteket. Velük is beszélgettünk elődeikről, jelenlegi helyzetükről, családjukról, ölelgettük egymást, és könnyes szemmel hallgattuk nehéz sorsukat. Ismeretlen emberek úgy tárulkoztak ki előttünk, szinte pillanatok alatt meghitté vált a hangulat, hiszen testvérek vagyunk. Úgy mentünk hozzájuk, mint rokonainkhoz, de ők is ugyanígy fogadtak bennünket. Nehéz a sorsuk, de bizakodnak, az idősek még mindig dolgoznak, hogy gyermekeiket segíthessék, a fiatalok is reménykednek, hogy többre jutnak, ha tanulnak. Megindító volt látni az ott élők mindennapjait, mégis, öröm és remény látszott szemükben. Hazafelé a lelkünkben még mindig éreztük azt a szeretetet, amit tőlük kaptunk. Talán mi is hagytunk valami nyomot bennük, mert címeket cseréltünk, és megígértük kölcsönösen, hogy tartjuk a kapcsolatot, de mi gazdagodtunk igazán. Itthon folytatódnak az előadások, de ez utóbbi együttlét hangulatát, kedvességüket sohasem felejtjük el, ezek az alkalmak adnak további erőt előadóinknak, de nekünk is, akik csak részesei voltunk e találkozásoknak, mert ránk is ragyogott a szeretet fénye.
Kühne Katalin