Ezen a napon 1922. Október 30.-én, pont 90 éve halt meg Gárdonyi Géza író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.
Egy ritkán látott kép.Gárdonyi Géza temetése, ravatalánál Kosztolányi Dezső mondta a búcsúztatót.
Bizalmasan - négyszemközt - szerettem volna elmondani valakinek, amit itt leírok. Most Gárdonyi Géza verseit olvasom hónapok óta. Két kötet vers: az "Április" és a "Fűzfalevél, nyárfalevél...". Tudtommal a könyveknek annak idején nem volt olyan sikerük, amilyent megérdemeltek volna, a bírálók se foglalkoztak velük tüzetesen. A nagyközönség pedig pusztán a szépprózája után ismeri Gárdonyi Gézát. Amikor kiadta verseit, meg sem is érthették, a "Nyugat" által folytatott harc, a harc nyomában keletkezett verskultúra - új ízlésünk és új értékelésünk - kellett ahhoz, hogy érdemük szerint méltányoljuk. Az a hitem, hogy állandóan - legalább ötévenkint - revideálnunk kellene az irodalmi ítéleteket. Öt év múltán ismét mást veszünk majd észre egy-egy munkában. Innen magyarázom, hogy e két kedves könyvet évekig hevertettem a könyvesládámban, s ma oly növekvő szeretettel olvasom, hogy még a villamosra is magammal viszem, útitársul. Zaklatott idegélet után úgy hat rám, mint egy tejkúra.
Gárdonyi Géza jelentős költő. Ami először feltűnik az olvasónak, az az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű. Tárgyaival szemben pedig szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, és minthogy biztosan uralkodik rajtuk, hirtelenül felcsigázza igényeinket. Ezekben a versekben jelentkezik először a magyar primitív költészet, amely elfáradva a szócifrázásban, a lehető legrövidebb utat keresi, az egyszerűség raffinementjával hat. Olvasván a verseit visszatérően egy tizenegyéves magyar parasztlány rajza jut az eszembe, amelyet egy piktor barátom mutatott, bizonyságával annak, hogy jóízlésű tanítómesterek a művészetre is rákapathatják a gyermeket, csak ki kell nyitni a szemét, csak nem szabad korlátot tolni természettől fogva egészséges és forradalmi ösztönei elé. A kis impresszionista kép egy parasztmenyecskét ábrázol, piros pruszlikban, arany főkötővel, a szeme zöld, a haja kék, a mozdulata kecses és bizarr, alul pedig ez áll: "írta Balog Kata". Ilyen - ceruzával és vízfestékkel - írott kép Gárdonyi Géza sok verse. A kéz naiv ákombákomokat pingál. Néha a lombokat fösti aranyosra és az eget zöldre, néha megfordítva, áprilisi szeszéllyel. Színeit a parasztkanták zöldjéről, a kis házak kék cifráiról, a búza sárgájáról cseni. Mindég naiv és gyengéd, szemérmes és tiszta. Magyar eklogákat és idilleket ír. A mérték neki már nem fontos, rímei selypítenek, görbék és csorbák, sokszor Tinódy Lantos Sebestyén süket összehangzásaira emlékeztetők, de milyen helyénvalók, milyen jó rímek ezek. A napot - magyar realitással - így látja: "a nagy aranydeszkák az égre villantak". Drága szavakat mond a holdról: "holdimádó lelkem mélyén, mint a kutak sötét mélyén a Hold képe felragyog". Itt egy szeptemberi akkord, amelyben benne dong a vidéki álmos ősz: "Elnémult a rigó. Az esteli csendben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már". Vagy milyen gazdagon-kedélyes a velencei verse: "Mennyivel szebb volna, mennyivel jobb volna, ha ez a nép rojtos-gatyás halász volna! S amíg pipázgatva picézne, halászna, a sovány rákokra halkan ebattázna, és a gondolákon csillagos estéken Képeddel alszom el énekelnők szépen". Fajszeretete gyermeki és gyermekes. A hazát vagy nagyon okosan, természettudományos alapon kell szeretni, vagy így, minden kritika nélkül, naivan. Egyik versének a címe: "A báró kisasszony". A báró kisasszony mezítláb sétál a réten, a juhászlegény pedig órákig nézi a lábnyomát: "Hej - aszongya -, ez a szép báró kisasszony lehetne mellettem szegény juhászasszony, de sohasem lesz ő szegény juhászasszony, mert báró kisasszony". Kevés írást ismerek, amelyik ennyire magyar, a kacskaringós, keleti gondolkozást ily döbbenetesen - és tüntetés nélkül - tükröző. Még pár sorát írom ide: "Fejem akár nyugoszik egri párnán, akár a sötét Halálnak az ágyán - ha egyszer alszom, alszom: nem vagyok". Érzik-e, hogy ez a magyar költő a naivitásával, az ibolyás kellemével, a vergiliusi hullám-puhaságával, egytestvér azzal, akit a mai franciák annyira olvasnak és szeretnek, Francis Jammes-mal?
Gárdonyi Géza költészete a népdalainkból lelkedzett. Egy neuraszténiás ember idegrendszere végigrezgette magán a magyar népdalokat. Ma már tudjuk - a naturalizmus komikus csődje után -, hogy a parasztot nem lehet azon nyersen beállítani a könyvbe, az az érdekes, amit mi veszünk észre rajta, és a népdalt se lehet "átvenni" és "utánozni", az a költészet, amit mi látunk és érzünk bele. Gárdonyi Gézához kerülő úton jutott a népdal, a magyar vidéki városon keresztül, amely magába hasonítja és anélkül, hogy tudná, a vérében őrzi. Megfigyeltem, hogy a vidéki ember életét a népdal nemcsak cifrázza, de irányítja is. Annyira össze van forrva vele, mint a középkori emberrel a biblia igéje. Születése óta hallja, lakodalmon, toron, névnapi cécón (amelyre még a csecsemőket is eltolják, bölcsőben), passzíve és aktíve részt vesz benne, nem csoda, hogy az agyán kívül az idegrendszerébe is behatol, s később a "tudattalan"-jába kerülvén a cselekedetét is determinálja. A parasztnak csak kellemes íz, de a vidéki magyarnak - és éppen a kabátosának és éppen az intelligensének - mákony. Ha énekli, beletudja magát, és ő a falurossza, ő a bús szerető, ő a csárda-ajtó-nyitogató, édes-anyja-szomorító paraszt lump: a megyei úr, a segédorvos, az ügyvédbojtár vagy a hivatalnok. A vidéki lány "végigmegy a temetőn", a vidéki fiú utolsó vágya, hogy "csak még egyszer nézhessen a szemébe", s hazamenet megáll a kapu előtt, a kedves ház kapuja előtt, hogy "átölelje kapufáját", ha nem tettben, gondolatban biztosan. Mosolyogtató dolog, alapjában azonban egy régi kultúra eredménye. Bármerre jártam az isten háta mögött, ezt a különböző embereket összeforrasztó népdalkultúrát és a vele járó jellemzően magyar és jellemzően vidéki etikettet mindenütt megtaláltam. Gárdonyi Géza verseiben ez a kultúra, ez a romantika, ez a népdal vonul át - nem Petőfi Sándor és Arany János egészséges népdala -, hanem a polgári osztály dekadens népdala, amely bomlaszt, különccé tesz, ríkat, a fáradt népdal. Itt a fáradtság nemesedést jelent. A városi költészethez, amelyet a legújabb nemzedék fejlesztett ki, átmenetet alkotnak ezek a versek, amelyek nem népiesek a szó régi értelmében és nem városiak a szó mai értelmében, csupán egy kisvárosi remete nemes álmai.
Nagyon szeretem Gárdonyi Géza verseit.
Kosztolányi gyászbeszéde Gárdonyi Géza temetésekor, Egerben:
„Az, aki nemsokára beroskad ebbe a gödörbe, sohasem félt tőle. Ő énekben vallotta, hogy „egy ajtó bezárul itt a földön és egy ajtó kinyílik ott az égben”, s tudta, hogy mindegy, akár az egri párnán alszik, akár a sötét Halálnak a vállán, az álom nem lehet rossz. Mi azonban, kik itt állunk, tanácstalanok vagyunk. Csak veszteségünk nagyságát érezzük. Egy ember elmúlása mindig szomorú. De milyen végzetes, milyen tragikus az alkotó megsemmisülése, kit a természet ismeretlen, sohasem ismétlődő törvények alapján, vér sejtek titkos találkozása alapján teremt, s olyan egész, mint egy világ. Ó, egy világ dől itt romba.
Vannak viharos lángelmék, melyek magunkra döbbentenek, vannak hideg lángelmék, melyek a gyémánt ragyogásával tündökölnek élesen és keményen, s vannak prófétáló, útmutató előrehajtó lángelmék is. Gárdonyi Géza más volt és sokkal több volt minekünk. Ő a bájos lángelme volt.
Úgy égett, mint egy családi lámpa. A magyarság, ez a nagy és boldogtalan és szétszóródott család az ő fényében ült együtt s most úgy rémlik, hogy a lámpa egy pillanatra elborul, s mi egy pillanatra sötétben maradunk. De csak káprázat az egész. Aki eltűnt, mindent itthagyott és az olthatatlan olaj ég tovább. Lámpa, világíts nekünk. Jókai és Mikszáth társaságában Hatalmas Harmadik, ne hagyd el testvéreidet. Írók fejedelme, Láthatatlan Ember, kit alig láttunk életedben, s eztán testi mivoltodban soha többé nem láthatunk, lélek, légy most láthatóvá mindnyájunknak és maradj mivelünk”
CS. Varga István