____________________________

Talált tájak - évgyűrűk

Pazár Éva képzőművész kiállítására hívták a művésztársakat, érdeklődőket a Feledy-házba. A művésznőt és a vendégeket Kákóczki András köszöntötte. Balázs István előadóművészt, a Múzsák Kertje Alapítvány vezetőjét kérte fel, hogy egy verset olvasson fel. Éva választotta ezt, hiszen ez illett leginkább az itt bemutatott műveihez. Szilágyi Domonkos: Hegyek, fák, füvek című verse hangzott el, amely a természet szépségeiről szól. Ezután Hajdú Ildikó muzeológus köszöntötte a művésznőt. Elmondta, hogy mindig, mielőtt egy kiállítást megnyit, előtte beszélget a művésszel. Most is így történt, egy egész napot töltött Évánál, köszöntője ezután készült el: "Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink! Szeretettel köszöntök mindenkit Pazár Éva képzőművész ezen kiállítása alkalmából. Egy gazdag életpálya, az oktatás, vezetés és természetesen a család mellett talált pillanatok, percek, de mindenekelőtt élmények, emlékek széles tárházából kibontakozó harmonikus művészi munkásság bontakozik ki most előttünk. Talán mondhatom azt, hogy a művészi lét eleve elrendeltetett mindazoknál, akik erre a pályára lépnek. S a kibontakozás csak arra vár, hogy egy mester, egy tanító észrevegye e törekvéseket, elkötelezettséget, s kiválassza azt az első munkát, amely nem más, mint egy esős valami, szétfolyt fákkal - például Éva esetében. Ahol az értő szem már észreveszi azokat az első jeleket, amelyek többet ígérnek a valóság egzakt leképzésének céljánál, s ha tudattalanul is, de már magukban rejtik mindazt a tudást, amely az elvonatkoztatással, vagy épp a szimbolikus gondolkodással, stilizálással a lényegre látás, az elhagyható részletek között a fontos elemek megragadásának képességét előre vetítik.

Az általános iskolai rajztanár értékítélete, majd a középiskolás években a Vasas, Papp Laci bácsi, az idősebb alkotók, gyári munkások és az érdeklődő fiatalok közössége az első szereplők, akik a pályaválasztásban mérföldkövekké váltak, a művészi kiteljesedés felé vezető első lépések szemtanúiként. Felsorakoznak melléjük a 80-as évek elejétől a művésztelepek, első élményként Tokaj, az az élettel teli művész-közösség, amely inspirál, támogat, előre visz. Egymás segítése, a közös élmények, az az út, amely minden kitérője, próbálkozás, kísérletezés ellenére célirányos és a végeredmény harmonikus, nyugodt, megfontolt, mint alkotójuk.

Egy kép akkor válik képpé, amikor nem a látvány hű másolatát tekinti célnak, hanem megfoghatatlan módon, mégis ott van benne a művész egyénisége, lelke. Amikor a kép szinte önmaga elmond mindent alkotójáról, vágyairól, útkereséséről és mindarról, ami a kezét vezette. Lassan 200 éve, a 19. században fogalmazta meg John Constable azt a kérdést: 'Miért nézzük egyre a régi kormos vásznakat, s nem magát a tájat, friss zöldjét és a napot, miért a képtárakat és a múzeumokat, s nem magát a természetet?' Hosszú utat tett meg a művészet, míg eljutott arra az elhatározásra, hogy a művészek kilépjenek műtermeik falai közül a természetbe, és a szabad ég alatt élvezzék annak tökéletes és örök szépségét, majd szétnézve maguk körül, észrevegyék az általuk létrehozott környezetet, s benne az embert. Élményeik nyomán nemcsak művészeti stílusok, hanem önálló műfaj is született, mely a mai napig elválaszthatatlanul összefonódott életünkkel, kultúránkkal. Minél inkább elvágyódunk a mindennapok zűrzavarából, annál inkább menedékké válik a természet a maga nyugalmával, csendjével, békéjével. A megnyugvás helyszínévé válik, ahová kiléphetünk a zaklatott életből, hol hosszabb, hol rövidebb időre, vagy akárcsak egy percre is. Azóta művészek generációi járnak nyomdokain, s merítenek az átélt élményekből, s ahogy Éva is, megtalálják saját tájaikat. A tágas perspektívákkal ellentétben az intim, bensőséges részletek fogják meg, s viszik tovább a képzelet szárnyain. Mindaz, amit megragad, kiszakad a mindennapokból, átlényegül keze nyomán és szimbolikus tartalommal telítődik. Munkáit végignézve kitárul az elmúló, a hajdanvolt szép napokat látott házak, régi gazdasági épületek, kerítések, vagy a természet egy-egy apró részlete a végességen túl, a rajz által megörökítve mégis képesek az örökkévalóságot érzékeltetni. A képek alkotója képes kiszűrni azt, ami lényeges, megragadni azokat az alapelemeket, a vezérszálat, amely köré minden szerveződik, s amely magában hordja a teljességet. Úgy mutatja meg a világot számunkra, ahogy gyakran nem is vesszük észre, épp annak összetett, bonyolult volta miatt, mint ahogy azt egy fénykép is elénk tárja. Munkái azt az örökérvényű elvet tükrözik, amelyet Kassák Lajos így fogalmazott meg: 'a művész nem az objektív valóság megmutatására vagy tükröztetésére, hanem szubjektív átformálására, újjáalakítására, új valóság megalkotására törekszik. Az alkotó szellem semmiféle úton-módon nem sikkadhat el a természet realitásától, de a művész mégsem a valóságot akarja másolni, hanem rákényszerül, hogy felhasználja az művében. Az általa létrehozott alkotás pedig a valóságból átlép az örökérvényű szépség világába, ahol a természeti valóság a műben felszívódik, egyik nélkülözhetetlen alkotóelemévé válik... Vagyis a mű emlékekből és óhajokból születik és a szabad képzelet fejezi be.'

A művészetnek épp ez az egyik legfontosabb tulajdonsága: leegyszerűsíteni egészen a fő erővonalakig s a részletek aprólékos kidolgozása nélkül is a néző elé idézni a valóságot. Míg egy évszázaddal ezelőtt a művészet közvetítette a távoli vidékeket, tájakat, s a közvetlen valóság tapasztalatai alapján ábrázolták a környezetet, mára minden megváltozott. Sokkal inkább a fotó alapján szerzünk tapasztalatokat a világról s a művészet mást ad a néző számára. Egy másfajta tapasztalatot, világlátást. A művész szemén keresztül minden egyes alkalommal lehetőségünk adódik arra, hogy a körülöttünk lévő világról újabb ismereteket szerezzünk, egy olyan szemüvegen át, amelyet a képek megtekintése során veszünk fel. S ott van bennük az elmúlt keresésének, megidézésének vágya, amit talán még jobban felerősít e szemüveg egy másik tulajdonsága, a monokróm látásmód. A fekete és fehér között végtelen átmenet gazdag színskálája és a vonalak, formák, foltok hálózata, amely gyakran a sokszorosított grafika számtalan technikájának egyikében idézi meg a múltat, a rejtélyes régi emlékeket, minket is magával vonz, s ahogy a művész a kép készítése során, a néző maga is felteszi ugyanazokat a kérdéseket, elmereng és megtalálja a képek végtelen birodalmában saját tájait.

Bár a főiskolán magyar és rajz szakon végzett, alkotásai mégsem az irodalom hatása alatt születtek. Sőt valójában fordítva működnek, önmaguk válnak a képzőművészet nyelvén irodalmi alkotásokká, amelyek mögött a művész végtelen gondolatai, történetei öltenek testet. A sokszorosított grafika részletgazdagsága, finomságai az irodalom nyelvén mesélnek élményeket, gondolatokat, történeteket. Itt van az az elsők között készült apró rézkarc, amelyről már tudom, hogy a régi Vasas idős művész, Edo bácsi emlékét is őrzi, aki szinte ráérezve a fiatal lány érdeklődésére, vezette ahhoz a fához, amelynek első vonalaiban ott az örökkévalóság. A legtöbbjükben pedig az utazás, a barátságok, a közös kalandok, a közösen átélt élmények rejlenek. S most itt vannak sokan, azok közül, akikkel hol egyik, hol másik táborban együtt dolgozott, alkotott, akikkel barátságok lazább-szorosabb hálózata alakult ki. De néha a különböző technikák mögött is történetek végtelen sora húzódik. Vagy a barátok által nyújtott segítség, vagy épp a sokszorosító gép története rejlik. S a vázlatok a füzetekben... Amikor Éva beszélgetésünk során erre tért rá, hihetetlen lelkesedéssel beszélt arról, mekkora értéke van a helyszínen rajzolt képeknek, témáknak: 'Akármekkora apróság, de az a te szemeden keresztül jön át, annak értéke van' , föl lehet általuk idézni az időjárást, a barátokat, a nyári nap melegét, az árnyék hűvösségét, majd tovább viszik a művész kezét a végső megformálás során azokra a vizekre, ahol a képek végül egyszerű közvetlenséggel, s az elvágyódás, a rejtett tájak keresésének, átélésének élményével hatnak ránk, mesélnek a körülöttünk levő világról, természetről, épített környezetről és azok létrehozóiról, éltetőiről, az emberekről, még akkor is, ha szinte meg sem jelennek.

'Mit jelent a művészet Éva számára?' - tettem fel a kérdést. Ahogy fogalmazott: 'Egy olyan plusz, ami ajándéknak jött, és ami meghatározza nemcsak a szabadidőmet, de a baráti körömet is.' S most e művészet ismét összehozza a baráti szálakat, kötelékeket. Ha körbenézek, most itt vannak Éva életének legfontosabb szereplői, művészete, munkássága során kialakult barátságai. Ő az a művész, aki inkább magának alkot. Munkáit ritkán lehet látni, különleges alkalom az, hogy most itt együtt láthatjuk a barátságok végtelen szálaival átszőtt képek ezen gazdag világát. Épp ezért most nem azt kérem Önöktől, tekintsék meg a kiállítást, hanem azokról a közösen átélt, megtalált tájakról, amelyek a képekben testet öltenek."

Kákóczki András bemutatta Kis Ákost, a Bartók Béla Zeneművészeti Gimnázium hallgatóját, aki Mauro Giuliani: Grand Overture című művét adta elő nagy átéléssel. A tehetséges diák virtuóz módon tolmácsolta a zeneszerző művét, amely szintén a természet szépségeiről szólt. Öröm volt hallgatni őt. Nagy tapssal köszöntük meg, majd András arra biztatta a jelenlévőket, hogy tekintsék meg a kiállítást és beszélgessenek Évával egy pohár bor és sütemények fogyasztása mellett. Pazár Éva ezután megköszönte a lehetőséget, hogy bemutathatta alkotásait itt is. A válogatás nem volt könnyű, hiszen nagy anyagból kellett kiválasztani azokat a műveket, amelyeket ide hozott. A jelenlévő művésztársak, tárlatlátogatók tapssal és virágcsokrokkal köszöntötték Évát. Én már korább megtekintettem a kiállítást, azzal kezdtem, hogy elolvastam, amit ő maga írt életéről, útjairól, más művészekkel való találkozásokról, alkotótáborokról. Az alábbiakban ezt idézem: "Miskolcon születtem és több-kevesebb megszakítással azóta is itt élek. A Martin-telepen nőttem fel, a békés, kisvárosias környezetben, zrínyis diákként jártam be a szirmai batyus asszonyokkal, délután a gyárból hazafelé tartó munkásokkal tömött 3-as busszal. Négy évig diák voltam (magyar-rajz szak), utána dekoratőr és albérlő Budapesten, majd kezdő tanár és anyuka egy Pest környéki településen. 1978-ban visszajöttem Miskolcra, nevelőtanár, napközis tanító néni, oktatásügyi néni, majd rendes tanár (ig. h.) lettem, aztán nyugdíjas. A kör bezárult? Ezek életem főbb helyszínei, kapott tájai. Ezt a kis kört sok-sok kirándulás, turista- és tanulmányút (a Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete által szervezett művészettörténeti utak Görögországtól Itálián és Felvidéken, Németalföldön át Spanyolországig), rendszeres nyári táborok (Tokajtól Királdon, Barcson, Hejcén át Peréig) és rokonlátogatások (Miamitól Londonon át Cornvallig vagy a norvég fjordokig) ezernyi helyszín szélesítette, színesítette. Hihetetlen gazdag világ, szerencsés vagyok, hogy ennyi részét láthattam, ámultam rajta. Soha nem felejtem el azt a lélegzetelállító látványt, amit Tokaj hegyei nyújtottak a Tisza partjáról. Vagy azt, amikor a Rakacai-tó felé kanyarodva a fákkal övezett árnyékos útról megpillantottam a vizet. Otthon voltam, akárcsak a többi kis zempléni, borsodi, gömöri falu eltűnőben lévő világában: az omladozó házfalak, elhagyott szérűk, fészerek, düledező kerítések, foghíjas létrák, padláson porosodó szerszámok, csizmák, amelyek a hajdani lakó örömeinek-bánatainak őrzői. A másik 'szerelem' a békés, nyugodt, vagy embermódra kapaszkodó, csavarodó élőlények: a fák élete és halála. Ahogy fenségesen és titokzatosan tűrik az ember vagy a természet csapásait, hogy a csonka törzzsel is dacolnak az idővel, míg deszkaként, felhasogatott hasábokként, pusztuló kéregként végzik életüket. Azt hiszem, ez is Tokajban kezdődött, amikor Edo bácsi a Vasas szakkörből odavezetett egy öreg fűzhöz, aminek törzsében előtörni láttam meg egy női alakot. A Feledy-házba a "házigazda" szíveslátását megköszönve, főleg grafikáimat (ceruza-, tus-, kréta- ésszénrajzokat, rézkarc, aquatinta és mezzotinta technikával készülteket) hoztam a legkorábbiktól a legutóbbiakig, egy-két pasztell vagy olajképpel színesítve a grafika monokróm világát."

A többiek kezdték végigjárni a termeket, majd kis körök alakultak ki, ahol közös élményeikről beszélgettek. Mi is köszöntöttük Évát és a régóta ismert művészeket, barátokat. Hajdú Ildikó és Pazár Éva olyan nagy formátumú tanároktól tanult, ahol a nagy irodalmárok, művészek átadták tudásukat nekik, ez megmutatkozott a művészettörténész és az alkotó művész irói munkásságában is. Nagy élmény volt hallgatni Ildikót, olvasni Éva önvallomását és megtekinteni műveit. Régóta ismerem őket, még a József Attila Fiókkönyvtárból, a Kiállítóteremben gyakran találkoztunk, vagy kutattak könyvtárunk művészeti tárában a régi korok művészetéről. Azt hittem, amikor megnéztem alkotásait, néhányat kiemelek majd a jegyzetben. Éva különleges, a természethez közelálló művészetének egy szeletét végignézve, egyre többet találtam, ami nagyon megérintette lelkemet, hiszen én is a természet szerelmese lévén, ugyanazokat az érzéseket éltem át, mint amikor az erdőt-mezőt jártam életem során.

Nehezen tudok az alkotásokból valamit is kihagyni, mégis megpróbálom. A különféle technikájú képekből az alábbiakat emelem ki:

Az első teremben: Körtánc 2000, Hó hó 2003, Centrális 1993, Január 2000, Antropomorf I. és II., Gyökerek 1987. A második teremben: Udvarház-lépcsősor 2005, Kövek 1996, Mese 1996, Így volt 2008, Girbegurba 2004, Kapaszkodó 2010, Új hajtás 2010, Civilizáció 1985, Mátra 2012, Öreg fa(az első) 1981, a tárlóban: Kérgeim, vaslemez, Öreg fa, vörösréz lemez, Csizmák a padláson, vörösréz lemez, Volt egyszer, vörösréz lemez. A harmadik teremben: Mátra II. 2012, Gyümölcsös kertek 1995, Este Gömörben 1975, Kerítések 2005, Kerítés I. 2005, Volt egyszer 2005, Kvarcórába elemcserét vállalok 1985, Diósgyőri régi ház 1985, Az én házam - az én váram 1987, Hátsó udvar 2014. Ajánlom mindenkinek, tekintse meg ezt a kiállítást, nagy élménnyel távozik majd, mint ahogy mi is.

Kühne Katalin