Meghívó

A Gömörország Regionális Kulturális Egyesület és a Múzsák Kertje Alapítvány tisztelettel

meghívja Önt és kedves családját

IRODALMI FONÓBA

A 75. találkozó témája:

Az összeállítást készítette és bevezetőt mond:

Köszöntőt mond:

Közreműködnek:

Ötvös Éva, Balázs István, Koncz Károly György, Perecsenyi Attila

_________________________________________

Reményik Sándor költő 75 évvel ezelőtt hunyt el

A 75. Irodalmi Fonó előadóművészei Reményik Sándorra emlékeztek a Feledy-házban abból az alkalomból, hogy 75 évvel ezelőtt távozott e földi világból.  Koncz Károly Radnóti-díjas előadóművész, a Múzsák Kertje Baráti Kör tiszteletbeli elnöke köszöntötte az érdeklődőket, bemutatta Dr. Kabán Annamária és Dr. Mózes Huba irodalomtörténészeket és előadóművész társait: Vajda Évát, Perecsenyi Attilát és Balázs Istvánt. Azt is elmondta, hogy a mai est háromszorosan is ünnep, mert Dr. Mózes Huba is most tölti be 75. évét. Ez az egybeesés nem lehet véletlen. Remélte, hogy az itt elhangzott előadások és az erdélyi költészet egyik legkiválóbb képviselőjének versei teszik ezt az alkalmat ünneppé. 

            Dr. Mózes Huba Reményik Sándor költői nagyságát méltatta: „Bár hosszú ideig elhallgatták, ma már egyre bizonyosabb, hogy Reményik Sándor költői rangját elvitatni nem lehet. 1890-ben született és 1941-ben, tíz nap híján kereken 75 évvel ezelőtt hunyt el. Költészetében felvidéki felmenőktől örökölt gének és kortársi tapasztalatok egyaránt munkáltak. Amint szülővárosának, Kolozsvárnak az utcaképe elképzelhetetlen az építész édesapa emelte rangos épületek nélkül, Erdély és a 20. századi magyarság irodalma is elképzelhetetlen Reményik Sándor lírájának mellőzésével. Illő tehát megemlékeznünk róla.ʺ A továbbiakban Reményik és költőtársai egymáshoz való viszonyáról beszélt. Áprily Lajoshoz, Olosz Lajoshoz, Dsida Jenőhöz és Babits Mihályhoz írott verseiből és leveleiből bontotta ki előadását.

            Dr. Kabán Annamária Reményik Sándor Kelj fel és járj című versciklusának néhány darabját elemezte. Kiemelte, hogy a versciklus a Romon virág című kötetben látott napvilágot, és benne Reményik a megújult élet öröméről, a szeretetről és a visszatért munkakedvről vall. Részletesen elemezte a versciklus címadó versét, valamint A vakond napba néz és a Hála című költeményt. A két előadás után Reményik Sándor versei következtek. A válogatás Dr. Mózes Huba munkája.

            Vajda Éva  a költő Akarom című versét tolmácsolta az ő meleg, bársonyos hangján: "Akarom: fontos ne legyek magamnak.// A végtelen falban legyek egy tégla,/ Lépcső, min felhalad valaki más,/ Ekevas, mely mélyen a földbe ás,/ Ám a kalász nem az ő érdeme./ Legyek a szél, mely hordja a magot,/ De szirmát ki nem bontja a virágnak,/ S az emberek, mikor a mezőn járnak,/ A virágban hadd gyönyörködjenek./ Legyek a kendő, mely könnyet töröl,/ Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad./ A kéz legyek, mely váltig simogat,/ Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok./ Legyek a fáradt pillákon az álom./ Legyek a délibáb, mely megjelen/ És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,/ Legyek a vén föld fekete szívéből/ Egy mély sóhajtás fel a magas égig,/ Legyek a drót, min üzenet megy végig/ És cseréljék ki, ha elszakadtam./ Sok lélek alatt legyek a tutaj,/ Egyszerű, durván összerótt ladik,/ Mit tengerbe visznek mély folyók.// Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,/ Míg le nem teszi a művész a vonót./

            Eredj, ha tudsz... című versét Perecsenyi Attila mondta el, mindenki megborzongott hiteles előadásának hallgatása közben:  Eredj,/ ha tudsz.../ Eredj,/ ha gondolod,/ Hogy valahol, bárhol a nagy világon/ Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod. Eredj.// Szállj,/ mint a fecske, délnek,/ Vagy északnak, mint a viharmadár,/ Magasából a mérhetetlen égnek/ Kémleld a pontot,/ Hol fészekrakó vágyaid kibontod./ Eredj,/ ha tudsz./ Eredj,/ ha hittelen/ Hiszed: a hontalanság odakünn/ Nem keserűbb, mint idebenn./ Eredj,/ ha azt hiszed,/ Hogy odakünn a világban nem ácsol/ A lelkedből, ez érző élő fából/ Az emlékezés új kereszteket./ A lelked csillapuló viharának/ Észrevétlen ezer új hangja támad,/ Süvít, sikolt/ S az emlékezés keresztfáira/ Téged feszít a honvágy és a bánat./ Eredj,/ ha nem hiszed./ Hajdanában Mikes se hitte ezt,/ Ki rab hazában élni nem tudott,/ De vállán égett az örök kereszt/ S egy csillag Zágon felé mutatott./ Ha esténkint az itthoni árnyak,/ Szelíd emlékek: eszeveszett  hordák,/ A szívét kitépték/ S hegyeken, tengereken túlra hordták.../ Eredj,/ ha tudsz./ ... Menj hát, ha teheted./ Itthon maradok én!/ Károgva és sötéten,/  Mint téli varjú száraz jegenyén./ Még nem tudom/ Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,/ De itthon maradok./ Leszek őrlő szú az idegen fában,/ Leszek az alj a felhajtott kupában,/ Az idegen vérben leszek a méreg,/ Miazma, láz, orozva dúló féreg,/ De itthon maradok./... " Reményik Sándor minden sora a mai fiataloknak is utat mutat, nem csak abban a korban hatott, amikor ő élt, a vészterhes időkben, Erdélyben. Szól minden magyar emberhez, aki szereti hazáját. Trianonban megkérdezésünk nélkül döntöttek a nagyhatalmak rólunk, hazánk kétharmad részét elcsatolták, többen költöztek az Anyaországba és a tengeren túlra. Tisztelet azoknak a költőknek, tudósoknak, akik nem hagyták el szülőföldjüket, kitartottak akkor is Erdélyben, amikor egy másik állam bekebelezte őket. Üldöztetések nyomorították, magyarként  nem lehettek jogaik, nem szólhattak anyanyelvükön. Már az előző századok során is különleges, nagy költőket teremtett ez a Föld, az erdélyi irodalom ebben az időben gazdagodott leginkább, sajátos viszonyok között írtak, nem féltek attól, hogy elhallgattatják őket, remélték, hogy egyszer előkerülnek majd elgondolkodtató írásaik. Reményik is szenvedett, de kitartott sok honfitársával együtt, és írta csodálatos verseit. 1941-ben hunyt el. A II. világháború után versesköteteit bezúzták, néhány ezer maradt meg csupán, amelyeket kincsként őriztek elődeink. Ma már olvashatják a mai fiatalok, emberségét, hazaszeretetét példaként követhetik. Sajnos ma is sokan elmennek dolgozni külföldre a jobb megélhetésért, de reméljük, többé nem pusztít háború, ami megsemmisítheti értékeinket, fiaink visszatérhetnek, megtalálhatják helyüket, itt nőhetnek fel unokáink.

            Balázs István Haza, Szabadság című versét olvasta fel: "Haza, Szabadság... mély zengésű szók,/ Hogy szép és édes halni értetek:/ Az iskolában egykor olvasám,/ Olvastalak és nem értettelek./ Később azután azt hívém, csupán/ Árny és ködkép, mit jelképez e szó?/ Holt vágás, mit az Idő kereke/ Elhágy, avult és röstelni való./ Sima, fényes tükörlap volt e szó,/ Az arcot, mely ráhajlott, tükrözé./ Azt hittem: lelketlen maga a tó,/ Annyi lelketlen arc hajolt fölé./ Aztán jött a négy ítéletes év,/ Hegyekre szállt a vér ócánja,/ S annyi magyar halál bús miértjét/ Szívem e két szóban nem találta./ És most -- és most: e két szó, mit a szív/ Homokba ír, fába, sziklába vés,/ Bennök feketéllik a fájdalom/ És örvénylik a kétségbeesés./ Elmélyült e szó feneketlenül,/ S kigyulladtak betűi s bár késve,/ Most markol a csontomig igazán,/ Mily drága s szörnyű a jelentése./ Olyan volt, mint a levegő, az ég,/ A napsugár, oly megszokott nekünk./ S mint szívünk tudattalan verését,/ Viselte jelentését kebelünk./ Csak most, hogy lélekzetünk nehezül,/ Csak most, hogy szívünk verése kihagy,/ Csak most, hogy napunk/ megfogyatkozott,/ Most tudjuk: Haza, Szabadság, mi vagy!/ Mint akinek eltűnt a kedvese,/ Ki addig mindennapos volt neki --/ Csókolva széthantolta lábnyomát,/ Eszmél, mily végtelenül szereti!" A tőle már megszokott értő tolmácsolást hallhattuk.

            Koncz Károly György Az egyetlen tett című versét mondta, amit Olosz Lajos barátjának ajánlott: "Ó forradalmak, ellenforradalmak,/ Diktatúrák és rohamcsapatok,/ S ti lobogók, vörösek vagy fehérek:/ Én rátok olyan idegenül nézek,/ És tőletek olyan távol vagyok,/ Mint erdő csendje város-dübörgéstől./ Iszonyodom a meddő embervértől,/ A semmitmondó, hangos, hazug szótól,/ És mindenfajta népbolondítótól./ Jobbról, balról a riadókat fújják,/ A véres jelzőlámpát lengetik./ És semmi sem nő - csak a nyomorúság.// Állok nagy erdő-csendem közepén,/ Búcsúztatom a hulló levelet,/ S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok,/ Ítéletet e vak világ felett:/ Mikor a lét pillérei inogtak/ És mint a viasz, minden elhajolt,/ Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,/ Egyetlen tett: a költő álma volt." Nem véletlenül kapta meg a Radnóti-díjat fiatalon, annyira átéli a verseket, amit kevesen.

            A Kegyelem című vers következett, Vajda Éva olvasta fel. Ezt a jelenlévők közül mindenki ismerte, de ajánlom a fiataloknak is: "Először sírsz./ Azután átkozódsz./ Aztán imádkozol./ Aztán megfeszíted/ Körömszakadtig maradék-erőd./ Akarsz, egetostromló akarattal -/ S a lehetetlenség konok falán/ Zúzod véresre koponyád./ Aztán elalélsz./ S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz./ Utoljára is tompa kábulattal,/ Szótlanul, gondolattalanul/ Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:/ A bűn, a betegség, a nyomorúság,/ A mindennapi szörnyű szürkeség/ Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!/ S akkor - magától - megnyílik az ég,/ Mely nem tárult ki átokra, imára,/ Erő, akarat, kétségbeesés,/ Bűnbánat - hasztalanul ostromolták./ Akkor megnyílik magától az ég,/ S egy pici csillag sétál szembe véled,/ S olyan közel jön, szépen mosolyogva,/ Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.// Akkor - magától - szűnik a vihar,/ Akkor - magától - minden elcsitul,/ Akkor - magától - éled a remény./ Álomfáidnak minden aranyágán/ Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.// Ez a magától: ez a Kegyelem."         Balázs Istvántól hallottuk Az építész fia című verset: "'Az építészet megfagyott zene.'// Apámban a muzsika megfagyott./ Nem lírizált. Arányok érdekelték,/ S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.// Az én fejembe, bárhogy erőltették,/ Nem ment a számtan s geometria./ Álom-part felé hullámzott a vérem,/ És költő lett az építész fia.// Sokáig azt hittem, a dal egészen/ Anyám lelkén át sugárzott belém,/ Tűzhely-oltáron feláldozott vére/ Lappangó cseppje minden költemény.// A nem sejtett apai örökségre/ Eszméltet most mások ajkán a szó:/ 'Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd,/ Nem áradozó, nem is olvadó/ Ő az építők fajából való.'// Én építész! ... a versek építésze!.../ Apám, nézd titkos törvényét a vérnek:/ Oly távoleső mesterségeink/ Valahol látod, mégis összeérnek.// Való igaz: én is csak építettem,/ Egy-egy sor vastraverzét róttam át/ A vers-épületen, - és megvetettem/ A fölösleges ornamentikát.// Való igaz: mindig volt alapom,/ A mélybe ástam szigorú falat./ Úgy hágtam emeletről-emeletre,/ S szerettem a nagy, nemes vonalat.// Való igaz: mindig volt teteje/ Költeményemnek - s néha tornya is,/ S nem játékból, de azért építettem,/ Hogy lelkek lakhassanak abban is.// Való igaz: bennem sem olvadott/ Egészen fel a megfagyott zene./ De vámon vesztve, réven nyertem én,/ S versem gátja lett versem ereje.// É építész ... a versek építésze .../ Örvénylő, mély törvénye van a vérnek:/ Új formát ölt és más dimenziót... /Apám, köszönöm ezt az örökséget.//

            Koncz Károly György mondta a Dr. Filep Gyulának írott Őszi csodák című verset: "Ülve a karosszékben,/ Ma legelőször néztem/ Szemközt az utcasort./ A tekintetem rátévedt egy fára:/ Nini még most sem sárga./ Zöldnek tartotta meg/ Szép reménység-ruhában/ Az, aki megtartha mindeneket./ És én is élek,/ És én is élek/ S megvannak mind, akiket szeretek./ S e nekem-láthatatlan tündér-őszben/ Eljönnek hozzám az őszi csodák:/ Másodszor borulnak tündér-virágba/ S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt/ Az almafák./... Feltarthatatlanul,/ Elbírhatatlanul/ Robbant ki szívemből a hála./"

            A Vízválasztó című verset Perecsenyi Attila interpretálta: "Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked/ Sorsom, vagy Istenem,/ Hogy e mostani megpróbáltatásom/ Vízválasztó legyen,/ Amelynek kopár hegytaraján túl/ Ezutáni életem/ Új forrása ered:/ Legyen, kérlek, e forrás/ Mélyebbről fakadó,/ Nem magának-való/ Tisztultabb szeretet./ Legyen e tiszta nedv/ Felbuzgó munkakedv,/ Önzetlenebb erő,/ Malmot hajtó pataka,/ Szolgáló akarat,/ Sziklából feltörő./... Fáklyavivő legyek,/ Míg tart e furcsa lét./ Legyek összeszedett,/ Szelíden is kemény,/ S hogy ne ítéltessem,/ Mégse ítéljek én,/.. Elmúlik a világ/ És játékai is,/ Még kívánsága is,/ Szél szórja szét a színes szavakat,/ De sorsom lényegének,/ De lelkem Istenének/ Beszéde megmarad."

            A vakond a napba néz című verset Balázs István adta elő: "Kékebb az ég és aranyabb a lomb -/ A fájdalom se fáj, csak halkan zsong - / A süket földből kibújt egy vakond.// Csodálkozott, hogy napba nézhetett - / A napba nézett s beleszeretett - / És szárnya nőtt és fölemelkedett.// De azoknak, kik lent nyugosznak mélyen,/ Vagy fent szikráznak, fent a fényes égen: / A csodát, mely a vakonddal esett/ Már nem mondhatom meg./... Annak mondom hát, ki itt maradt még:/ Aranyabb a lomb és kékebb az ég - / És ezerjófű a testvériség./... És százszor édes érzés: élni, élni,/ Szeretni, munkálkodni és remélni:/ Vakond-lét helyett sas-életet élni./ Ki itt van még , ó, örüljön velem,/ Ki itt van még, ó, maradjon velem,/ Szeresse megújuló életem,/ Helyettük is,/ Helyettük is - /Mint ahogy én/ Élő szíveken át/ Most a porladókat is szeretem./"

            Koncz Károly György mondta Ahogy lehet című versét: "Fogcsikorgató türelemmel,/ Összeszorított szájjal -/ Krisztus-követő bús próbálkozással,/ Majd daccal, lobbanóval,/ Fojtott igével és visszanyelt szóval,/ Tenyérrel, mely sima örökké,/ Csak a zsebben szorul ököllé - /Keserű, tehetetlen nevetéssel/ Békülve meg akármi rendeléssel - /Nem csodálkozva már - és csodálkozva/ mégis,/ Hog rajtunk ez is, az is megesett:/ Hordozzuk, testvéreim, ezt a/ hordhatatlan,/ Kínszenvedést virágzó életet.// Ahogy lehet... Te is, testvérem, karszti sorsodat/ Fogadd el, s védd meg karszti földedet,/ Azt a sírodnak is kevés humuszt,/ Azt a pár négyzetméternyi helyet,/ S azt a fölséges Isten-lábnyomot,/ Mit a lavina minden rohama/ Eltörölni még sohasem tudott./ Védd ezt a talpalatnyi telkedet,/ Cserépkancsódat és tűzhelyedet,/ Utolsó darab száraz kenyered!/ De azt aztán foggal, tíz körömmel./ Démoni dühvel és őrült örömmel -/ Ahogy lehet...// Ahogy lehet.../"  Ezt a folyamként áradó, kemény sorokat, amelyekben benne van nemzetünk ezeréves sorsa, küzdelme, nem lehetett száraz szemmel hallgatni. Dübörgött, kiáltott a szó a kis teremben, mindenki mélyen elgondolkodott. Az előadóművész barátunk által olyan katarzisban lehetett részünk, amire csak ritkán nyílik lehetőségünk.

            Balázs István Elődeim emberségéből című verset tolmácsolta: "... Én mindent készen kaptam/ Áldott elődi kézből,/ Éppen csak a szivárvány/ Hiányzott még az égről./ Vén vasoszlopokra/ Szivárványként feszültem,/ Egemet ők tartották/ Mohosan és derülten:/ Nincs semmi érdemem.// Ó, ritka költős-sors ez!/ Látom: körös-körül/ Az író becsületre/ Mily sok súly nehezül./ ... Magam emberségéből/ Én senki-semmi lennék,/ Vasnak és verejtéknek/ Dícséret és dicsőség./ Dícséret és dicsőség./" Ebben a versben szerénysége mutatkozik meg, de így szólnak a nagy lelkek, akik őseiktől kaptak ajándékba mindent, ők csak továbbadják ezt az örökséget.

            Pecsételjetek le című verset Vajda Évától hallottuk: "Angyalok, angyalok,/ Fekete angyalok,/ Hallgatni jól tudó/ Néma-szép angyalok:/ Fekete pecsétet/ Én számra nyomjatok,/ ... Az Isten is únja,/ Az Isten sem érti:/ Bensőmet mi bántja,/ Lelkemet mi vérzi./ Beszélni balgaság,/ Hallgatni nem tudok./ Pecsételjetek le/ Fekete pecséttel/ Fekete angyalok!" Borzasztó lehetett egy gondolkodónak hallgatni mindarról, ami honfitársait kínozta, megalázta, nap mint nap.

            Koncz Károly György: Circum dederunt... című versét mondta: "... Láttam: rohamléptekkel jő halálom,/ Mint gyertyalángra szélroham - s hiába,/ Hiába borul a kis mécsre védőn/ Édes mosoly és erős biztatás,/ Hiába: ez a végső búcsúzás./ Fogták a kezem, tartották keményen,/ Mégis: mintha nem fogta volna senki./ Szinte üvöltöttem: ne hagyjatok!/ Még ne hagyjatok, ne hagyjatok menni!/ Tartozom nektek - tartozom magamnak,/ S az Istennek is tartozom - ha van - / ... Féltem - nem voltam más, mint félelem./ Pedig mily egyszerű lett volna hittel/ Roskadni le a keresztfa tövébe -/ Vagy bölcsességgel, mint a római,/ Folyatni vérem langy fürdő ölébe./ A csillagokra gondolni s az égre,/ Vagy a langyos, békés örök sötétre./ Szólni, mint hős testvérem az Igében,/ Holtig verselő fiatal halott./ Mindegy. Legyen a Te akaratod./... Mostan hát leveted a ronda testet/ És leteszed, mint este a ruhádat./ Ami belőled fény volt: körbe jár itt/ Testtelenül, gyönyörű-szabadon -/ Fényként lépsz be fehér leányszobába,/ S fényként égsz férfi-munkaasztalon./... Nem voltam semmi más, csak félelem./"

            Egymás mellett soha? című versével zárult az est,  Perecsenyi Attila tolmácsolta: "Hát így kell mindig lennie./ fölül az egyik, s a másik alul?/ Hatalmi kérdés emberek között,/ s a hatalomban egyik elvadul?/ Mindig csak elnyomott és elnyomó/ kis különbség a módszerek között/ és árnyalatok kockaforduláskor,/ s meztelen önzés és családi önzés,/ és ezerféle színű nemzeti - /hát nem lehet e korhadó világot/ testvér-színekkel ékesíteni?/ A kocka fordul és aki alul volt:/ hegylábánál, hegytetőre kerül,/ s amit magának nem kívánt,/ a mással folytatja, vagyis hogy kezdi elül./ Hát így kell mindig lennie:/ az egyik alul, s a másik felül?/ Ölni, vagy halni: ez a nagy parancs,/ és szép egymás-mellettiség soha?/ Fúljon hát önvérébe a világ végképp,/ ha sorsunk ilyen mostoha!/ A pusztaság embert többé ne lásson,/ és hegy se legyen ezen a világon,/ mivel hogysem csillaggal társalogna,/ súlyával a kis halmot nyomorítja./ Isten maradjon egyes-egyedül,/ kiben nincs többé rab és hódító,/ és nincsen többé alul és felül!/"

            Dr. Mózes Hubának gratuláltunk születésnapja alkalmából és ehhez a kitűnő összeállításhoz, megköszöntük az előadóknak a költő verseinek hű tolmácsolását. Ezután még sokáig beszélgettünk az elhangzottakról.

            Világunk sajnos Reményik Sándor halála után sem változott. Aki felül van, nem néz lefelé, nem érdekli, mi történik azokkal, akik nem emelhetik fel tekintetüket, mert a hatalmasok leigázzák őket. A háborúk most is megkeserítik milliók életét, kínzásokról, bombatámadásokról szólnak a hírek. Nincs béke. Amíg ember él e földön, ragaszkodik szülőföldjéhez, ahhoz, hogy utódai számára megteremtse a mindennapi kenyeret. Ebben az elidegenedett világban még a gazdagabb országokban is káosz uralkodik, nemcsak a háborús övezetekben, de a sivatagokban is pusztít az éhinség. Nincs élettér, a nagyhatalmak elnyomják a kis népeket. Borús, szomorú képet tárt elénk Reményik Sándor ma este,  de én optimista vagyok, talán mi vagy unokáink még megérhetjük, hogy megváltozik minden körülöttünk. Nem lehet, hogy így maradjon!

Kühne Katalin

_______________________________________

Fotók: Barázda Eszter