IRODALMI FONÓ

2018. február 9-én, pénteken 17 órától

 Feledy-házban (Miskolc, Deák tér 3.)

A 88. találkozó témája:

"Ki viszi át a szerelmet..."

Válogatás Szécsi Margit és Nagy László írásaiból

________________________________________

Ki viszi át a szerelmet /Szécsi Margit és Nagy László versei/

A Feledy-házban Szécsi Margit és Nagy László verseit idézték az Irodalmi Fonóban. Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész válogatott Szécsi Margit: Költő a holdban (1984), és Nagy László: Seb a cédruson: (Összegyűjtött versek, 1995) című kötetekből. A legendás szerelmespár versei felváltva hangzottak el, Szécsi Margité női hangon: Ötvös Éva, Hortai Rita, Rajna Andrea, Nagy Lászlóé férfi hangon: Koncz Károly György, Perecsenyi Attila és Balázs István szólaltak meg. Koncz Károly köszöntötte a jelenlévőket, röviden ismertette Nagy László és Szécsi Margit életét, bár ezt mi jól ismertük, hiszen egy korban nőttünk fel velük. Elmesélte találkozását Nagy Lászlóval, amikor megkapta a Radnóti-díjat, hosszan elbeszélgettek.

            Szécsi Margit: UTÓSZÓ: "... ezeket a verseket vallom magaménak... Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez. Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért. Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász ─ kegyetlenek és gyávák játszottak vele, a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem. Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva, mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek. Tündér biztonsággal lebegve e golgotai porzenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar - mindent, ami szárnyakat tarol. Hazám a porból-való ének." Nagy László: Jönnek a harangok értem - részlet: "Harangok, harangok - ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni. Agyvérzés foltjaival nem remegnek. Szívgörcs nem öli meg őket...Világra jöttek, de nem vénülnek. Valódi harangok, Győrben születtek. Jácintos ökrök nyálának útján, koszorús kerekek lassúságán érkeztek a fehér toronyhoz. Hogy a toronynak legyen hangja. Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vígasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szívébe. Rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal. Hajnalban mária-kék ablakokból, délben forró tava közt a tálnak, Napnak, este lombon vagy hóingen át, ha kell a nyugodalom. Árva harangok nincsenek, csak árva költők. Átbeszélik a harangok a tengert... Menjünk, menjünk a harangszóval, ballagjunk haza a levegőben. Liliomra esküdött hajjal, korbácsolt arccal a füstön át. Jegenyék csúcsain lépegetve, vigyázva, hogy a madárfészek vért ne csörögjön sarkunk után. Lépkedek haza, hazának. Torony iránt és anya iránt. Éveimet magasról széjjel szórom. Harang szavában, fúvóka szélben leveti László a bőrmellényét, vetkezi az inget, a húst is. Őrült, repedező Lear-orcámat, akár egy háborús patrontáskát akasztom a tölgyre. Bölcsőnek a döngő vadméheknek... Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje... Markolok én a lámpavilágba, a Napba, a Holdba, lerántom apám kalapját, szaggatom anyám haját... Megmossa anyám a hajamat - utoljára mossa - nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagú útra... ma-rígana-mínafa... Elejtem a verset. Majd jöjjetek értem, harangok." Nagy László: Adjon az isten: " Adjon az Isten/ szerencsét,/ szerelmet, forró/ kemencét,/ üres vékámba/ gabonát,/ árva kezembe/ parolát,/ lámpámba lángot,/ ne kelljen/ korán az ágyra/ hevernem,/ kérdésre választ/ ő küldjön,/ hogy hitem széjjel/ ne dűljön,/ adjon az Isten/ fényeket,/ temetők helyett/ életet −/ nekem a kérés/ nagy szégyen,/ adjon úgyis, ha/ nem kérem.//" Szécsi Margit: Karácsony: "Nem voltunk spórolós szegények,/ olvadt az izzadt erő ára./ Anyámék mindent ráköltöttek/ tornyos, csudás karácsonyfára.// Fehér lepedő titkot rejtve/ feszült előtte, mint vitorla,/ s huncutul hittem, hogy a talpfát/ barkácsoló árny József volna.// S a Boldogságos dús kezétől/ ingott a nagy fenyőfa lombja./ Nagy, áhítatos árnyékokkal/ népesült be a műhely-konyha.// A forgács angyalhajként zizgett,/ a fűrészfogak fényt haraptak, -/ fényét a mécses szép szelíden/ csobbantotta a gyalupadnak.// Nagy László: Üstökös tündököl: "Márciusi fények,/ havazózegernye,/ édesbőjti szelek,/ mit zúgtok fejembe!// Megőrült a világ,/ tajtékos a szája/ s valahol vér csörög/ fűre, ibolyára.// Pirosra dagadnak/ zöld vesszőn a bimbók,/ korhadt fán véresre/ megérnek a ringlók.// Üstökös tündököl, hallik suhogása,/ vérhörpölő fejét/ hajtja vértócsákra."

Szécsi Margit: Tánc: "Teliholdból süt a végzet,/ csillag markol vérkörökbe,/ halálforgás minden óra,/ jöjj szeretni mindörökre.// Zöld szoknyám a fiatal nyár,/ csókra vágyom, nem kalácsra,/ jeges bárcák hadi-útján/ vagyok izzó Máriácska.// Rézveretű a derekam,/ vörösréz-kupa a mellem,/ meghasonlás éjszakáin/ tedd hogy szívünk összecsengjen//..." Nagy László: Könyörgés: "Ha feküdni megyek/ fekete éjfélkor,/ ne harapjon belém/ fekete komondor.// Csahos pulikutyák/ ne ugassanak meg,/ vacogó strázsának/ ne mutassanak meg.// Ne figyelje senki/ fehéredő mellem,/ ne pörögjön másnap/ nevem tüzes nyelven.// Álljanak nyugodtan/ a nyesett akácok,/ ne forduljon elém/ büdös bürkű árok.// Ha édesen alszom/ széna-heverőmön,/ nagy pocakos pókok/ ne marják föl bőröm.// Ha már nincsen semmim/ ezen a világon,/ bagoly huhogása/ ne verje föl álmom.//" Nagy László: Itt még az Isten is nyomorúlt: "Alig vártam, hogy itthon lehessek./ A krumplileves segített rajtam./ Nem vártunk, gyerek! - anyám így szólott/ s vászonkötényét megigazgatta./ Fáradtság, éhség alighogy eltűnt,/ munkába álltam, fogtam a villát,/ poros füveket szórtam szekérről,/ inkább lucernát dobáltam volna,/ de azt az égi tűz elharapta.// Láncról a vödör zuhant a kútba,/ vasmacskával a vödröt kifogtam,/ keréksín alá fa-éket vertem,/ nehogy a hőség perdítse porba,/ megöntöztem a dohánypalántát,/ gondok lombjára hadd fujjunk füstöt./ S míg másba kezdtem, szóltam magamra:/ hiába vágyod, nem lelsz nyugalmat,/ szükség van itt a kézre, körömre,/ itt még az Isten is nyomorúlt.//" Szécsi Margit: Mi vagyunk a jégvirág-ikrek: "...Látod, csillagzó, ékes sebekben/ tündököl a kocsiút, jéglemezeken képmásod retten,/ olyan szép, olyan fiatal, nem is illik e korhoz,/ tündér-ezüstöt cinkeszárny-füleid fölött cirmosan hordoz,/ pirosan őriz, mint napos ablakban a jégvirág-ikret./... Csillogón a hóban,/ hószínű, lágy nappalokban,/ párfányosan hajló/ jégvirággá bomladoztam.// Kezem, lábom jég lett,/ meg se vádolhatna senki,/ hogy valami tiltott/ álmot vágynék felkeresni./... válj bíbor csókká/ élet, az én ínyemben,/ jöjjetek évek/ miket még nem ízleltem!// Dörmögő lángok,/ falon árnyék-kisnyulat -/ piríts ki engem/ tűz, sugárzó indulat!// Ha kés, ha koporsó/ havas útra tétetett,/ te küzdj meg értünk,/ isten-lángú képzelet!// Nagy László: Rege a tűzről és jácintról (1956) - részletek: "Nyári arannyal, gyönggyel, vérrel/ jajgatnak a szekerek, jönnek döcögve,/ hanyattdűlnek a dérverte szérűn,/ küllők vicsorognak a csillag-körökre./ Fejjel lefelé vadnyulak lógnak,/ puha fülük lekókad, vér cseppen olykor./ - anyaföld, édes, most keserű vagy, -/ szálka foguk kilátszik, orrukon fintor./ Édes szüleim, nektek már ősz van./ Ősz van, a tapsikoló örömök holtak,/ kötött bokával, földmorzsás orral,/ akár a vércseppentő vadnyulak: lógnak./ Érzékeitek, jaj, sokat tudnak:/ hószaga van a szélnek, jön a tél rátok,/ fehér hegyláncot felhők idéznek,/ halálcsipkésen úsznak a látomások,/ ezüstpalástok, rojtok ragyognak,/ ezüstpapírból angyalka-fejes-szárnyak -/ édes szüleim, vissza se néztek:/ Nekimentek némán a zászlós halálnak!/ Várjatok, ne fussanak azok a lábak!/ Ne rejtőzz, ne rejtőzz/ apám a berekben,/ jövök ide énekeddel,/ torkodból vettem,/ haj rege regerege,/ haj rege rajta!/ Berek-éjjeledből/ bújj ki pogány-fajta,/ itt süt a nap, ide gyere/ bánataim atyja,/ haj rege regerege,/ haj rege rajta!/ Új királyka nem vagyok,/ nem szent-öklű István,/ aki téged halas vízzel/ keresztelni kíván,/ haj rege regerege,/ haj rege rajta!/ Ne akard, hogy ríjjak/ mint fia-oroszlán,/ ó, a havas fejedet/ fordítsd hozzám,/ haj rege regerege,/ haj rege rajta!/ Makacs szívemet az élet/ a tiedhez kösse,/ mert a halál csak a csontot/ egyezteti össze,/ haj rege regerege,/ haj rege rajta!//... Fogsorod alá, anyám, az évek/ aknácskáikat sunyin beásták,/ omoltak szádban a márványbástyák,/ csavarták hajadat csuklóikra,/ gyöngyház-forgóid forgatták kínra/ az évek, mama, az évek/ az ég tornyában himbáltak téged,/ kihallgatták a szívverésed,/ páva-álmodra fegyverük dörrent,/ sikolyod volt ruganyos ágyuk,/ zsoldjuk a könnyed,/ édesanyám, ne nézz utánuk!/ Fájdalmas asszony, fájdalmak orma,/ málnás hegyoldal, itt vagy kifosztva,/ összetaposva./ Tagjaidat már hóharmat szívja,/ aranylankáid barnával, kékkel,/ vasfeketével vannak beírva.//Akarom: ne zokogj,/ akarom: sugarasodj,/ mosolyoddal, mint arany-csipesszel/ fiad a porból egy csillagra tedd fel,/ te, anyám, te,/ minden varázslók döbbenete,/ örömöd engem elhoppol/ iszonyatból, árnyakból,/ de a jajod, a jajod, a jajod/ meggyilkol.// ...Az édesekért, csak az édesekért nem bűvül meg a halál,/ melled havában hízzanak, pirosodjanak mint a koráll,/ rágják le mirtuszkoszorúd levelét s a viasz-csecseket,/ mártír: neveled szépre, akiket méhed a világra vet./ Tudom én: a te ösztönöd szentebb a precíziós/ műszernél, - vész ellen hirtelen cselekvő jós:/ lerántasz engem a fűbe a fütyülő golyók elől,/ röpköd a forgács, a nyárfa kék-ezüst vére ömöl,/ szavannáján a riadalomnak, akár az anya-kenguru/ lényeddel figyelsz, kötényedben fülel a legkisebb fiú./ Tudom én: a te idegeidet végtelen évezredek/ pengetik és ha te félsz, az ős-sejt is veled rezeg./ Tudom én: a te gondod végtelen, dicsőség néked, anyám,/ viharaimban csoda-szivárvány, dicsőség néked, anyám,/ légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám,/ igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám./ Ha a halálban megelőzlek, ne sirass engem, anyám,/ de élni akarok, élni! - a te dicsőségedre, anyám.//" Nagy László: Ki viszi át a szerelmet: "Létem ha végleg lemerűlt/ ki imád tücsök-hegedűt?/Lángot ki lehel deres ágra?/ Ki feszül föl a szivárványra?/ Lágy hantú mezővé a szikla-/ csípőket ki öleli sírva?/ Ki becéz falban megeredt/ hajakat, verőereket,/ S dúlt hiteknek kicsoda állít/ káromkodásból katedrálist?/ Létem ha végleg lemerűlt,/ ki rettenti a keselyűt!/ S ki viszi át fogában tartva/ a Szerelmet a túlsó partra!//" Nagy László: Karácsony, fekete glória: "Léleknek nem hozol békét/ ó busa isteni angyal!/ Vér-illatos a karácsonyfa,/- glória -// aggasztva iszonyattal.// Foszforos tüzek emléke/ perzsel, mint új pokolkör,/ forog a város lángrózsában,/ - glória - // csillalszóró ha fröcsköl.// Csillagig növő halálfa,/ ragyognak vér-zománcos/ gömbjeid - szemem fájva zendül/ - glória- // a holtak homlokához!// Nagy László: Himnusz minden időben: "Te szivárvány-szemöldökű,/ Napvilág lánya, lángölű,/ Dárdának gyémánt-köszörű,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Te fülemülék pásztora,/ Sugarak déli lantosa,/ Legelső márvány-palota,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Siralomvölgyi datolya,/ Festmények rejtett mosolya,/ Templomon arany-kupola,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Díjra korbácsolt versenyló,/ Lázadásokban lobogó,/ Csillag, dutyiba pillantó,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Harctéri sebek doktora,/ Hazátlanoknak otthona,/ Mézes bor, édes babona,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Piaci csarnok álmosa,/ Nyomorúságnak táncosa,/ Szilveszter-éji harsona,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Béta-sugárban reszkető,/ Sok-fejű kölyket elvető,/ Tengerek habján csörtető,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Minden időben ismerős,/ Mindig reménnyel viselős,/ Bájokkal isteni erős,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Iszonyattól ha szédülök,/ Ha a pimaszság rámdönög,/ Önmagammal ha küzködök,// Gyönyörűm, te segíts engem!// Jog hogyha van: az én jogom!/ Enyém itt minden hatalom,/ Fölveszem kardom, sisakom!// Gyönyörűm, te segíts engem!// Felragyog az én udvarom,/ Megdicsőül a vér s korom,/ Galambok búgnak vállamon,// Gyönyörűm, ha segítsz nekem!// Szécsi Margit: A kivirágzott kéz /Nagy Lászlónak/: "Ki forgat a ragyog Űrben?/ Ki tölti be még a véremet is sugárral?/ Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,/ száguldó sorsom ostorával, urával?// Én apró almácska, a föld szájai közt/ lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!/ aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben/ ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!// S te, aki megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,/ s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárban,/ mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:/ gyere velem táncolni a halálba.// ....Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem./ Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára./ Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt -/ gyere velem táncolni a halálba.// Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség./ Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára./ Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár -/ gyere velem táncolni a halálba.// Nagy éjszakámat én álmodom teli/ élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva/ forgunk majd a termékenység csillag-terében -/ gyere velem táncolni a halálba.// Irgalmatlan az idő, rideg szelében/ gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva./ De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik -/ gyere velem táncolni a halálba.// Szécsi Margit: Szép Március: "Szép Március, szeles, fényes,/ sűrű ibolya-fejékes./ Olvad szívemből a bánat,/ kitűzhetem öreg kokárdámat.// Szép Március, szeles, fényes,/ sűrű ibolya-fejékes./ Csontomat vizeid mossák,/ ragyogj nekem, örök világosság!// Nagy László: Tűz: "Tűz/ te gyönyörű,/ dobogó, csillag-erejű/ te fűtsd be a mozdonyt halálra,/ hajszold, hogy fekete magánya/ ne legyen néki teher,/ tűz/ te gyönyörű,/ ihlet, mindenség-gyökerű,/ virágozz a vérző madárban,/ égesd hogy a sorsot kimondja,/ nem a hamuvá izzó csontja,/ virrasztó igéje kell,/ tűz/ te gyönyörű,/ jegeken győztes-örömű,/ ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra/ lélekben szakállasodva,/ hűlve latoló józanságban,/ ahol áru és árulás van,/ öltöztess tündér-pirosba,/ röptess az örök tilosba,/ jéghegyek fölé piros bálba,/ ifjúság királya,/ tűz!//" Nagy László: Álmok játéka: "... Hát itt a tavasz, látom, elhiszem,/ koronás fejjel itt ragyog e páva,/ zöldje kitárul, hímes aranylángja/ átsüt a vizen.// Tornyaim gyászát, mezeim hideg/ tajték-ingeit ő pezsgeti szét,/ kidülledt ereimnek doktora,/ katatontébolyokkal incseleg,/ tolla a kuka szájról a penészt/ lecsiklandozza, édes borona.// Eléd az ég ereszti ablakát,/ magadat bálra kis nő, piperézd,/ nagy tél a bánat, bútora a hó,/ de nap süt, a dombhát aranyplakát,/ piros vesszőkön remény a beszéd,/ hirdeti, hogy a világ lakható,/ hogy jó évszak jött, zöld sátrat emel/ szobátlan szeretőknek - őt imádom,/ havakon átvezérlő páva-lángom,/ nem veszítem el.// Nagy László: Inkarnáció ezüstben: "...Tekints le az érdekek zónáira/ ülnek ott hatalmas páncél-mackók/ hasukban az apró szabvány-zacskók/ mindben kereken harminc ezüst/ íjászaim, az eskü, az eskü/ ne hagyjuk abba, havat, szelet/ északi süvítést a világ/ ablakainak, a sötét/ lelkiismeret hártyáinak/ hajrá, az idegek havazzanak/ tombolj, te sörényes velem/ zúdítva zenét, a szkíta nyilak/ ércnyelvét az éter síkjairól/ hol testvér a húrral a köröm, a szem/ és hűen szolgál a nyereg, sisak/ de a düh: nyargaló fejedelem/ barbár és tiszta, akár a hó/ íme, a leszakadó ezüst-zene/ a páncélszekrénybe nem zárható/ vérre se váltható vad havazás//... Itt maradunk magas hazánkban/ a havazás fehér szívében/ hallatlan örvény-kerékben/ itt nem horpad be a halánték/ határainknak vérnyoma nincs/ ide kergültünk kénytelenül/ ezt megalkottuk eszményien/ itt hahotázunk a vérünk/ tábortüzénél, itt lerogyunk/ ezüst-arcunk fájt már a csókra/ ezüst-kezünk cédrus-pohárra/ kikalapált alakunk fájt már/ lenvirág-ingért, s ideje jött/ ideje a hömbölyödésnek/ égő cukor és pörkölt dió/ aromájának, ideje jött/ húsunk mákvirág-barlangjában/ a barbár íj-feszülésnek/ ríkatóan forró havazásnak//...//"

Nagy László: Versben bujdosó: "Versben bujdsó haramia vagy,/ fohászból, gondból, rádszabott sorsból/ hírhedett erdőt meg iszalagos/ bozótot teremtesz magad köré,/ vele fekete éjt, hol fehér/ inged is rebegő selyemlidérc,/ alkoholszélverte lángja csak,/ versben bujdosó haramia vagy,/... az vagy, mert égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár,/ mert gyászban megtébolyodva forog/ aki a kereket hozta világra/ és sír a propelleres juharfa-mag,/ mi lett a róla-vett ős-ideából,/ s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők/ nyílnak: a halál margarétái/ s bezárul a lét - mert az áldás is zagyva/ ha manna és puskapor keveredik,/ mert fénykaszáknak fordítva hátat/ megrémült kisded az anyai kaput/ üti ököllel, s döbbenetükben/ futnának a fehérje-láncolatok/ óriás hegygerinc-csordái vissza/ elbújni a bátor, pici ős-sejtbe,/ vissza a fölgyújtott holdak alatt- / versben bujdosó haramia vagy,/ moha-csizma rajtad és hangya-telep/ és izzasz a nyugtalanság mérgeitől/ és ítélsz a hűség tövisei közt/ és holtig a hűségtől nem menekülsz,/ versben bujdosó haramia vagy,/ kesztyűdet: ötujjú liliomodat/ kidobod a szimatoló ebek elé,/ vallatják, szivárog belőle a vér.//"

             A versekből azokat idéztem, amelyeket kora ifjúságomtól kedvelek. Kimaradtak az alábbiak: A balszerencse paripája, Fekete gallyon..., Esti dal, Bordal, Átok, Imádság, Fehér galambot, A kivirágzott kéz, Élni, Mózes halála, Ballada, Szent Búborék, Három, Ház című versek, ezeket is szívből ajánlom elmélyült olvasásra, mert a szűk keret nem engedi. Vegyék elő köteteiket, mert azt a kort, amelyben e gyönyörű versek születtek, érdemes megismerni utódainknak is. Csodálatos a nyelvezetük, a Földtől az Égig magasodó sorai felvillantják e két nagy költő érzéseit, gondolatait. Tekintsenek bele a fényekkel teli téli sötétségbe, amelyek az ágyúk dübörgése, a megfélemlítések idején is erőt sugároztak, sőt, haláluk után is hatnak, amíg lesznek könyvek és olvasóik. Hiszem, hogy lesznek, mert nincs annál nagyobb élmény, mint amikor könyvet veszünk kezünkbe, lapozgatjuk kedvünkre. A gépek ezeket sohasem tudják helyettesíteni.

Kühne Katalin

______________________________________________

fotók: Papp Emese