Fecske Csaba József Attila-díjas költő

70. születésnapjára rendezett ünnepség

2018. június 5-én kedden , 18 órakor 

a Szabó Lőrinc Idegennyelvi Könyvtár kertjében lesz

(Miskolc, Mindszent tér 2.)

________________________________________

Fecske Csaba születésnapi köszöntése

A Szabó Lőrinc Könyvtár udvarán sokan gyűltünk össze, amikor Fecske Csaba Pro Literatura, József Attila-díjas költőt 70. születésnapján ünnepeltük. Prof. dr. Cs. Varga István irodalomtörténész Egerből érkezett barátjával, Holló József költővel, aki a Kelet Irodalmi Kör tagja volt, ő egy verssel köszöntötte. Vártuk Serfőző Simon Kossuth-díjas írót-költőt, aki nem jöhetett el. Köszöntő levelét Zs. Papp Ferenc kulturális főreferens olvasta fel, kiegészítette saját emlékeivel. Oláh András költő viszont megtisztelte barátját, Szatmárból érkezett köszöntésére. Gyermekei, unokái, húga, pályatársai, barátai, tisztelői megtöltötték az udvart. Közreműködött az Irodalmi Fonó: Ötvös Éva, Petri Nóra, Balázs István előadóművész, Kiűzetett című kötetéből válogattak verseket.  A MINTHA-zenekar  két versét is megzenésítette, de játszottak erdélyi és magyarországi népdalfeldolgozásokat is. A tegnapi Észak-Magyarországban Hegyi Erika újságíró beszélgetett vele. A riport címe: Betegsége után szigorú, "szerzetesi" napirendet állított fel önmagának. Évtizedek óta ismerem, tisztelem kitartó erejét. Számos vers- és mesekönyvet írt, az Új Holnap folyóirat szerkesztője volt évtizedekig, az Új Holnap Stúdió vezetője, tagja a Magyar Írószövetségnek, és a Széchenyi István Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának, kb. 40-50 kötete jelent meg.

            Idézem Cs. Varga István beszédét:

"Fëcskék Fëcskéje – Fëcske Csaba! Erőst örvendek, hogy a hetven évet is megérted, és megértëd, mekkora öröm: érted is mondhatom a 70. zsoltárt: „Uram, siess segítségemre!” „Úgy hogy mindenki hallja / úgy fogjak dalba” – ahogyan Kalász László dalolta. Önmagunkat tiszteljük meg, ha jeles elődeinknek emléket állítunk, ha kiváló kortársainkat megbecsüljük, ha Fecske Csabát szépen, emberül megünnepeljük. A méltatás klasszikus műfaját, a laudációt választottam. Szívből gratulálok, tudván, hogy a gratuláció örömnyilvánítás, az ünnepelttel együtt való örvendés sikerméltatást is jelent. Tisztelettel üdvözlöm a kedves úrhölgyeket és tisztelt urakat, minden kedves vendéget. A Magyar Írószövetség nevében is szeretettel köszöntöm Fecske Csaba közeli és távoli rokonait, barátait, tisztelőit. Külön is köszöntöm a hajdani, a Gulyás Mihály, majd pedig a Papp Lajos által szerkesztett Napjaink és az Utry Attila által szervezett és működtetett Kelet alkotókör, valamint a miskolci antológiák jelenlévő szerzőit, íróit, költőit, olvasóit. Szeretettel gondolok az égi szerkesztőségi asztalnál gyülekezőkre, a miskolci Múzsák kertje emlékfalán emléktáblán láthatókra is: Akác Istvánra, Cseh Károlyra, Furmann Imrére, Hajdú Gáborra, Szabó Bogár Imrére, és a többi költő- és írótársukra is. A Teremtő titka, kizárólagos döntési joga, hogy valaki mikor és hova születik. Fecske Csaba 1948-as márciusi ifjúnak született. Meseszép szülőfalujában már a betűvetéssel jött a versírás. Hozzászegődött a gyalogjáró Múzsa. A költő Miskolcon pattant szárnyas Pegazusra. Egy személyes emlékezés: először Slezsák Imre, edelényi könyvtárigazgatóval jártam be a kies Bódva-völgyet. Szádvár, Szögliget történelmi háttere, 1970 őszén még az enyészet martaléka volt. Megszerettem ezt a tájat, megismertem számos, lélekben gazdag lakóját. Elevenen él bennem Szögliget természeti harmóniája. Csokonai szava illik rá: „E hely poétának való” –, ahol „A lenge hold halkal világosítja / A szőke bikkfák oldalát”. Az anyaföld anteuszi talaj, olyan éltető erő Fecske számára, mint Kalásznak Perkupa, Szalonna, Serfőzőnek Zagyvarékas, Papp Lajosnak Szeged, Cseh Károlynak Borsodgeszt, Szabó Bogárnak Püspökladány, Csorba Piroskának Szuhakálló, a sor tovább folytatható... Aki ilyen tündérszigeten nőtt fel, annak a szíve a szülőföldön marad. Fecske Csaba a tér-időben a tájban, nyelvben és a kibertérben is költőien lakozik. Szögliget, az aggteleki – jósvafői tájegység, a tüneményes természeti szépségek és zord társadalmi, szociális ellentmondások észak-magyarországi régiója, a „kies Bódva-völgy” ékessége. Fecske Csaba lírájával a dalköltészet újulni tudó képességét is bizonyítja. Kiteljesedő poézise őrzi líránk bensőséges esztétikai lehetőségeit. Az ötunokás nagyapó, jókedvében jó verset ír. Híven őrzi ifjúkora világra csodálkozó nyitottságát. Füvet, fát, virágot, állatot szerető botanikus költő, kinek a lelke súg, és bensőből vezérel. Szereti a jóízű, jó humorú beszédet, társaságot. Humora rokon a „csupa szív” Kalász Lászlóéval, típusos közelségben van Arany és Gárdonyi ’könnycsepp megszentelte’ humorához. Arany után szabadon, hogy ne fogjon szavamon, öniróniával idézem a Fecske-Epilógus mottóját: „bocsásson meg drága Arany János úr / olykor az ember úgy elaranyjánosul”. Nála az „üvegszem: öregszem” rímpárra a Szeptemberi átirat felel: „arcomban már két öreg szem / öregszem bár erre nem törekszem”. De amint tudjuk: férfiember nem öregszik, csak megérik. De vajon mitől érlelődik? Csaba életének, sorsának a tőkesúlya a magyar költőfátum: a testi-lelki próbatétel, a szenvedés misztériuma. Az első igazság annak a felismerése, hogy szenvedés közepette jövünk a világra. Aki születésekor felsír, az életben marad. Az emberi szenvedéstörténet egyik irányjelölő példaképe, Jób, Krisztus előképe, aki szenvedésében úgy érezte: „Mulat (ti. Isten) az ártatlanok szerencsétlenségén.”Janus Pannonius, Csokonai, Kölcsey, Berzsenyi, Arany is tüdőgyulladásban halt meg, pedig nem tartoztak az önpusztító géniuszokhoz. Az ő korukban erre a betegségre még nem volt hathatós gyógyszer, orvosi terápia. Csokonai Tüdőgyulladásomról című versében a csupa igéből álló szintagma érzékelteti a betegség, a váltóláz kínszenvedéseit: „Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok”. Ismerjük Kosztolányi megszenvedett vallomását: „Együgyű dal / az én dalom, ő fújja ezt: a fájdalom”. Mintha Csokonai szavaira felelnének Kosztolányi Száz sor a testi szenvedésről szóló sorai: „Metsz, mint a kés, / szúr, mint a tű, / oly iszonyú, / oly egyszerű…” Kosztolányi indoklásai közt az egyik: „Izgatta szívem negyven cigarettám”. Mikszáth azt vallja: „A nagy írók a fájdalomnak és kínszenvedésnek oskolájában válnak óriásokká. Miként rajzolja az a nyomort, aki sohasem nyomorgott. Csak az származik az istenektől, ami a költő szívén át, nem az, ami csak a fülön keresztül jött a tollára.” Móricz nyilatkozata különösen tanulságos: „Hiányzik bennem a beteg ember gazdag érzés- és hangulatváltozása. Tudom, mikor egyszer beteg voltam, nagyon megfigyeltem, mily fokozott mértékben égett bennem minden érzés és gondolat. Szinte irigyeltem.”Ma már többet tudunk Arany epeköveiről, Tompa szívbetegségéről, Ady vérvirágos betegségéről, Móra „fejedelmi sárgaságáról”, Babits gégerák miatti elnémulásairól, Kosztolányi ínyrák okozta szájüregi rákbetegségéről, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről, Csáth tragikus szenvedélybetegségéről… Karinthy szörnyű fejfájást okozó agydaganatáról és operációjáról, egyedülálló kórtörténetéről szépírói remekmű született: Utazás a koponyám körül. Az emberiség első szent könyvében Zarathusztra a halált Isten árnyékának nevezi. Babits fohásza mélységesen emberi és igaz: „Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!” Összegező indoklása szívszorító hatású, távlatos felismerés: „Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen / okos felnőtt! Te jól tudod, / mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még az Isten jósága sem, / s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog a halál.” „Szeretetre van szüksége a szenvedőnek” (Jób 6,14) A tehetség, okosság, kreativitás a legnagyobb istenadta természeti kincse. Fecske Csaba megkapta a lélek legfőbb gyümölcsét, a legfontosabb karizmát is: a szeretet létparancsát. Az antigonéi alapelvet vallja: „vagyok mert szeretek”. Sorsában a cogitohoz szegődött a doleo, ergo sum – Fájok, tehát vagyok. Lírájában a mysterium passionis mélységdimenziókat nyitott. Örökre eljegyzett a létkérdések vállalására. Az Attilák rendjébe tartozó költő Medvetánc kötetének pásztorköltészeti mottója való ide: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Fecske életén „átsüvítenek sorsok szavak”; „bennem a mindenség vacog”. Fájdalmának fő oka: „egyik történet mint a másik / nincs ami lehetne még”. A Kiűzetés című válogatott verskötet Csaba életművének a kvintesszenciája: lényege, legjava, alkotó veleje. Ez a súlyos kötet mutatja: az életben és a létezésben mindig a szépet és a jót keresi, de kétségeket átélve gyakran küszködik megszenvedett sorsával, gondviselő Istenével is. Egyik cikluscíme: Akinek arcát viselem. Az Isten arcát című verse tematikusan és lelkiségében is szakrális: „amint lesújt rád elvakít / és megtisztít a szenvedés / Isten arcát világítja / meg a semmi falán a rés”. Döbbenetes a felismerés, hogy a szelíd, derűs Fecske Csabának a költészete mennyire a fájdalmak, szenvedések mélyvilága. Kondor Béla Nagy László-portréja nyomán hiszem: Fecske Csaba is „ezüst-ember”. A rangot adó Kerub című költemény lélekátvilágító önarckép: jeszenyini remeklés: „egy hónap multán hogy tükörbe néztem / nem ismertem magamra a tükörképben”. A költői-művészi ihlet múzsai ajándék. Nagyon szeretem, ahogyan kifejezi a dolgokat, de még inkább azt, mit beletitkol sokrétű és sokgyökerű költészetébe. Hiszem, a Sors bona most is átsegíti a „Nagyon fáj” szakadékain, túltekint a létezés korlátain. Ars poeticája: „az évezredeket őrlő / csillagok alól épphogy kilátszom / az egyetlen dalt mit tudok / Istennek néma csontomon. játszom”. Hittel hiszi: születik „valami szép és könnyű a fájdalomból”. Szívszorító vallomás: „keresztem szótlan cipeltem”. Hasonló jézusi példázat, mint amilyennel Hamlet nyugtatja Horatiót kevéssel a végzetes párbaj előtt. Szavait Arany átköltésében idézem: „hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. (…) készen kell rá lenni… – „The readiness is all” – „A készenlét minden”. Készen kell rá lenni! De hogyan lehetünk készen, ha a „To be, or not to be...” létkérdéssel szembesülünk? Talán a babitsi bizonyosság, az Örökkék ég a felhők mögött hitében – Szögliget és Miskolc fölött is. Fecske Csaba a szenvedés ellenére sem veszítette el hitét, a derűlátás reménységét, amely olyan fontos, mint a mindennapi kenyér. Kiküzdött hite lelkierőt sugároz, bizonyság arról, hogy a költő előrenéz, nem hátrál, szüntelenül valami újat hoz, valami többet és jobbat vár, ami mindig előre és felfelé viszi. Éppen ezért, ebben a díszes baráti körben – Csaba nemrég eltávozott drága feleségére is gondolva – Arany szavával szólaljon meg a fájdalmat és félelmet enyhítő hit vigasza: „Egy volt közös, szent vigaszunk: A LÉLEK ÉL: találkozunk”. Adynak „a Vers csak cifra szolga”, Babits azt vallotta: „.. Csak én bírok versemnek hőse lenni”. Számodra a költészet életcélt mutató sorstükör. Az ének valaha titkos szertartás volt. A Fecske-vers is titok, van benne valami misztikus. A fecskecsabás versimagináció a mindent kivallás sajátos művészete. Ahogyan költői képet alkotsz, az szinte már a belső látás és a külső látvány, a tárgyias természeti elemek és a hangulati-érzelmi telítettség, indíték és stilizáció megfelelései. Versformáidban létezésminták, a létérzékelés pontos képei jelennek meg. A formateremtés minden gondjával verseszményedet szolgálod. Távol áll tőled mindenféle idillizmus. A nyolcadik évtized-hídon tudatosodik: hetven után nyolcvan fele Berzsenyi igazsága: „a szárnyas idő hirtelen elrepül…” A „lopva surranó idő” már többet visz, mint amennyit hoz: „többel tartozik, mint amennyit jöveszt”. Az út végén – amint írod: „Bolyong a lélek / az alagút végén a fényt keresve.” (…) „e meddő testből az élet aranyát / az idő régesrég kimosta”. Ami lehetne még című versed konklúziója: „testet cserél a szerelem”, az „egyik történet mint a másik / nincs ami lehetne még”. Öniróniával vallod: „amit nem lehet én azt folytatom / szaltó mortálét csinálok vakon”. A hús pogány énekei Fecske-ciklus tematikus és szemléleti egységet képez. „Megfejthetetlen titok” ciklusa, a férfiszemlélet, őszinteség, pajzánság, erotika – a lángsugarú nyár és a vénasszonyok nyara idővallumban elhelyezhető verseket tartalmaz: Bakfis a tükör előtt, Rege a szívről; Hölderlin és Eliot szövegrészleteket tartalmaz az Artemisz, A Vénusz születése, melynek alcíme: Botticelli festménye alá. Botticelli korában a szakralitás eltűnik, a kultuszkép helyébe lép a mitológia gyönyörködtető, reneszánsz szemléletű, ember-központú megjelenítése. A korszak erotikájának, pornójának megtestesítője ez a mitológiai témájú, reneszánsz szemléletű festmény: „e szép testben a lelket ne keres” (…) szépsége üres létezése bágyadt” (…) nőként kápráztatja el híveit”. Fecske szemnyitogató eleven kapcsolatban költőien társalog a világirodalommal. Vértelen hódítást végez. Szakmai közelségből nézem remek megoldásait. Örülök, hogy az orosz irodalom számos gyöngyszeme is műveltsége, költészete és élete ihlető, spirituális része lett. Minden értekezésnél beszédesebbek az életművet átszövő átköltések, parafrázisok, inspirációk, sugallatok, intertextuális példák. Gondolati, formai-verstani szempontból is nagyszerű az Anyegin elkallódott levele. Intelme: Anyegin, nem minden múlik az anyagin – az igaz hitben, őszinte és tiszta szerelemben, nemes barátságban nincsen csalódás, csak árulás. Fecske Csaba egyénítve újraköltötte Goethe – húsznál több fordításban ismeretes –Wanderers Nachtlied című miniatűr remekét: „Über allen Gipfeln / Ist Ruh, / In allen Wipfeln / Spürest du / Kaum einen Hauch; / Die Vögelein schweigen im Walde. / Warte nur, balde / Ruhest du auch.” – „Hang lábujjhegyen / jár itt a hegyen. / Lent, fönt csend. / Nem rebben madár / se már / Neked is kijár, te dőre, / a nyugi, a halál.” Fecske versei nem titoktartók, az értő befogadónak kiadják titkukat. Arany-igazság: „Nyelvész urak jobban ’tudják’. / A költő jobban ’érzi’.” A muzsikáló Fecske-versek az újraolvasás próbáját kiállják, a műélvezet gyönyörűségét adják. Már Szögligeten megtapasztalta: tér és idő ugyanannak a valóságnak két látószögből való megnevezése. Életét, sorsát poétikusan „ércnél maradandóbb” anyagba, édes anyanyelvünkbe rögzítette. Igaza van Csorba Piroskának: Fecske Csaba Arany Miskolc arany fedezete, nagy ember és nagy költő. Őt Kalász László nagyon szerette, méltó Bódva-völgyi utódjának tartotta. Papp Lajos is értékelte, Feledy Gyula kvalitásérzéke is magasra helyezte, Serfőző Simon is díjazta. (Kritikus jó barátként rögtön hozzá is teszem: jobb sáfára volt költői talentumának, mint amilyen menedzsere verseinek.) Kedves Csaba! Mindez a sok szó csak arra volt jó, hogy kimondhassam: nagyon szeretünk. Hűséges és állhatatos lelkű Jel-embernek tartunk. Őrzöd, és verseidben is kifejezed a lélek tisztaságát. Rád valóban sorsszerűen érvényes az Utassy-embléma: „INRI – ÍRNI!”. A jókívánság ereje abban áll, hogy komolyan gondolják, szívesen mondják, akkor van remény, hogy örömmel fogadják, és talán viszonozzák is. Kötetcímedet kölcsönözve, mintha Szárnyaim nőnének, egy Arany-morzsa parafrázissal köszöntelek: „Nyolcvan év / Ritka szép; / Hetven év / Jó, ha ép”; X számú esztendő százig se legyen Néked „Untig elegendő.” Mint nálam nagyobb borszakértőnek, Neked – és nem Arany János Bor vitézének – adom át ezt az Egri csillag feliratú borospalackot. Csaba Barátom, Te a magyar literatúra borlovag-költőinek csillagrendjébe tartozol. Isten áldjon a legfőbb jókkal: sok csűrbegyűjtő jó erővel, idővel és örömmel! Áldáskérő szeretettel mondom: teljesítse be rajtad a Mindenható mindazt a jót, szépet, mit benned már szögligeti tündérvilágodban elkezdett!"

            A Kiűzetés című kötetből a "Hetvenkedő" tiszteletére Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész szerkesztette műsorból csupán néhányat idézek, de ajánlom mindenkinek, vásárolja meg ezt a könyvet és olvassa el a többit is. Szögligeten esik az eső: "három napja esik az eső/ mondja bátyám a telefonba/ s mert közel állhat az ablakhoz/ hallom is a vigasztalan kopogást/ mintha a hátamon csorogna végig/ beleborzongok végeérhetetlen hideg/ eső mondja a magáét sírós hangján/ az ősz és a bátyám meghalt A./ megmérgezte magát/ egy barát arca bele van tetoválva/ az ember agyába nem kell hát erőlködnöm/ hogy lássam A. keskeny arcát a szája sarkába/ csimpaszkodó örökös mosollyal/ esik az eső Szögligeten emberek halnak/ olyanok is akik nem szoktak A. pusztulása/ skandalum gyerekkorom meggyalázása/ arra gondolok ha így zuhog ha ennyire ősz van/ hogy lesz majd tavasz hova fogok én/ hazamenni ha már csak eső lesz/ lélekrohasztó macondói eső//" . Az ébredés nehézségei: " lassan kínlódva virrad/ mint odvas fog a szájban/ láthatatlan kéz szorításában az elme/ mint szőlőszem a présben/ farkasszemet néz velem a fényborostás/ vérszomjas reggel/ ott találom magamat megint/ ahol este az álom tudatomról levágott/ mint segítő kéz akasztott embert/ a kötélről/ kezdődik minden elölről/ a malom könyörtelenül őröl/ folytatódom/ mint csatornapatkányok/ surrannak tova gondolataim/ sűrű sötétemen/ csak az világít át a kín// fehérizzású fény/ kegyetlen néma ragyogás/ a sok fölösleges alól/ íme előmered a váz// mint vízbe dobott kő gyűrűzve/ süllyed el bennem a világ/ szomorú üres partomon/ nem olthatja szomját a vágy//    *  sosem egészen itt/ mindig valahol máshol/ kitalálok-e mint Thészeusz/ a vérszomjas szörny/ labirintusából//    *  napok/ életem elmúlt napjai/ mint kimosott ruhák/ a kötélen száradnak/ színüket vesztve/ az emlékezet napsütésében//    *  elállok mint a szél/ hirtelen mint a nyári zápor//    *  élet fájdalomból és örömből/ szívemen már a halál dörömböl/ / a fény gátja volt csupán a testem/ túl nehéz volt a kereszt elestem/ ó Uram a kezedet kerestem/ s rémülten a semmit markolásztam/ nem voltál ott ahová belestem// nem vagy sehol tán nem is létezel/ ha vagy hát akkor nagyon kegyetlen/ mintha kéjjel vájkálnál sebemben/ magamra hagytál nem voltál velem/ amikor szükségem lett volna rád/ otthon voltam-e én ebben a testben/ halni tanultam egész életemben/ mint későn átültetett fa sínylődtem/ Uram gazdátlanul hagyott idődben//    *  nem vagyok része semminek/ csak bizonytalan határa/ nem a fényt tükröző üveg/ csupán az üvegen a pára/ / kinéz belőlem a lélek/ mint kisgyerek a toronyból/ ideje jött a sötétnek/ köröttem éjszaka tombol// koporsószögek az égen/ a fölszikrázó csillagok/ érző hús magamat élem/ bennem a mindenség vacog//    *  mint házat a repkény futja be/ agyam az emlékek dús növényzete/ szűk levélréseken át látható/ a tényekben dagonyázó való// mint vízcseppben a nap ragyog/ a szívben minden pillanat/ az emlékezés mire jó/ a visszalopott időben/ nincsen élet csak én a tetszhalott// az út végén egy angyal áll/ hogy kövessem csak arra vár// volna még itt annyi minden/ hát hogy mehetnék el innen//" Jób Éneke: "mit egykor adtál most visszavetted/ nyomorult féregre rám tapostál/ te bennem a jobbik ént kerested/ fájdalmat cserélni nem haboztál// mint szeg a deszkába hatol belém/ a gondolat mely keresztre feszít/ vajon nem akkor van-e a legtöbbje/ az embernek ha mindent elveszít// fészekből pottyant madárfióka/ tehetetlenül verdes a remény/ attól félek eleitől fogva/ nem lehetek méltó vendéged én// szerettem volna kedvedre lenni/ mint báránynak zsenge fű a réten/ de nem csillapítottam éhedet/ nem csillapíthatta semmiségem// tán meghagyhattad volna kincseim/ mutathattad volna hogy szeretsz engem/ valóban hogy miként a testi kín/ otthonra találj puszta szívemben/ ha kell vedd el hát amim még maradt/ legyek úgy mint szőlőszem a présben/ a hitem horgán vergődő halat/ nem dobom vissza az lesz ebédem//.

Oláh András: születésnapi köszöntő (a 70 éves Fecske Csabának szeretettel – Ady Endre versötletének felhasználásával): "rózsafa-vonóként mély zöngésű húrhoz/ jusson el ez írás Fecske Csaba úrhoz/ kezdeném az estét vidámabb mesével / egy születésnaphoz nem bánatos szív kell/ mégis eszembe jut az a régi emlék/ mikor Marikával Szalkát felkeresték / a könyvtár aznap is zsúfolásig megtelt / – volt idő mit a nép kultúrának szentelt – / Csaba miatt jöttek akarták hallani/ mesélni sztorizni versekről vallani// de vágyálom maradt mert a tréfás kedvű/ műsorvezetőjük eltekintett ettűl / köszöntött mindenkit akkurátus módon/ – hosszú volt a szöveg s az idő mint ólom / lomhán és nehezen teltek el a percek – / pislogott Csaba is fészkelődni kezdett / torkát köszörülte botját igazgatta/ vizet is töltött – volt még a palackba’ –/ s mikor már mindenki rendesen lefáradt / a műsorvezető a közönségre támadt: // „tudják hogy a vendég szögligeti Fecske?” / szaporán bólogat egy helyes menyecske/ a többiek kókadtan hervadtan ülnek/ a szóaradattól egy sem menekülhet / „de nem egyedüli szögligeti ám ő/ a közönség között ül itt egy tanárnő/  írni és olvasni tanította Csabát / felkérjük beszéljen: exkuzálja magát”// kiderült az hamar hogy rajta kívül még/ akadt két-három-négy szögligeti vendég / volt ott egy fiú is a Viszlay-házból / meg egy focista is Csaba csapatából / Szalkára vetődtek sok évvel ezelőtt / hogy költőnk homlokán fokozzák a redőt/ végül nagy nehezen csak eltelt az este / folyadékot kívánt Csaba tikkadt teste/ arra nem emlékszem sört ittunk vagy teát/ (inkább sör lehetett – mert a sok víz megárt)// Csaba miatt gyűltünk e napon itt össze/ mi legyen mi szavam még hozzája kösse// eszembe jut: egyszer verseimet mondta/ egy-egy lusta sorom helyére pofozta/ felidézhetném a bereki ivókat/ a körbüfénél biz’ figyelme elkókadt/ finom a barna sör – hát még aki adta – / buján incselkedett melle érett halma/ persze Tokajban is vedeltünk nagyokat/ – párás tekintettel csak költő iszogat –/ megkönnyeztük hát a tegnapot s a mát is/ mindent mi nevetve az Élet-kocsmán átvisz// rózsafa-vonóként mély zöngésű húrhoz/ torlódjék ez írás Fecske Csaba úrhoz / hetvenkedhet bátran: az időt leteperte / legyen neki áldás a jövő minden perce/ oszlassék el nyomban homlokán a felhő/ lehet hogy valaha egyszer tényleg felnő / addig is élje még vidám gyermekkorát / körmöljön verseket s emelje poharát/ mert az Avasnak is sok gesztenyefája/ Fecske Csaba újabb köteteit várja //.

            A rokonok, barátok, pályatársak, ismerősök odajárultak Fecske Csaba elé és átadták ajándékaikat. Ő meghatottan fogadta őket, megölelt mindenkit. Néhányan hazaindultak, de többen még vele maradtak és beszélgettek, egészen késő estig. Igazi baráti találkozó volt, Csaba ezt a napot biztosan sokszor fogja emlegetni.

Kühne Katalin