Irodalmi Fonó  

2019. március 8-án, pénteken 17 órakor

a Feledy házban. (Miskolc,Deák tér 3.) 

A 98. est témája: Köszöntés a Nők Napján 

"Boszorkányszárny" címmel válogatás a magyar irodalom költőnőinek verseiből az Irodalmi Fonó

versmondó-művésznőinek tolmácsolásában.

Irodalmi fonó - Boszorkányszárny

Az Irodalmi Fonó nőnapi műsorát Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész állította össze Válogatás a magyar költőnők alkotásaiból. A verseket Ötvös Éva színművész, Petri Nóra, Dr. Hortai Rita, Rajna Andrea előadóművészek adták elő, a nőírókról Balázs István, a Múzsák Kertje Alapítvány elnöke, versmondó szólt.

Balázs István mutatta be a költőnőket, elsőként Czóbel Minkát, aki a szimbolizmus első hazai kéviselője (1855-1947). Elsők közt írt Magyarországon szabadverseket és vette át a francia dekadensek stílusát. Mire ötvenéves elmúlt, Ady olvasta néhány művét, és úgy nyilatkozott róla, hogy nem igazán érti, ezért nem tud lelkesedni érte. A Nyugat köre csupán vonakodva s félszavakban ismerte el költészetének értékeit. Anyanyelvi szinten beszélt franciául, angolul, németül.Ő fordít először hazánkban Verlaine-verseket. Magyarról németre fordította  Az ember tragédiáját, angolra Petőfi több versét. Boszorkányszárny: "Egyedül egyedül a világot járja/ Földi lény, földi szív/ Sohsem lehet párja.// Annyi ha meglehet,/ Hogy ép múlóképen/ Szerelem csillan fel/ Egy vagy más szemében.// De nem felelhet,/ De ő meg nem állhat./ Szárnya repülése/ Másra sohsem várhat.// Miért tétovézna ?/ De minek is várna?/ Boszorkány leánynak/ Legjobb társ a szárnya.//" Mosó lányok: "Tisza partján sulykolnak a leányok/ Leszálló nap heves fényt vet reájok,/ Piros szoknyán elsiklik sárga fénye,/ Megcsillan a Tisza futó vizébe.// Megakad a halvány füzes bokrokba --/ Fakó lesz a partok sárga homokja./ A part felett sötét kék ég mosolyog,/ Lenn a víznél vígan folyik a dolog.// Kék-veres folt szétterítve zöld gyepen./ Majd mellette fehér ingváll meglebben./ Sárga kendő, rózsaszínű virággal/ Incselkedik a fényes napvilággal.// Nagy sulykokon csillognak a vízcseppek --/ A leányok szétugrálnak, nevetnek, Ha futó hab megcsiklandja lábukat,/ Vagy a ruha úszó galyba megakad.// Azt gondolják: ha a ruha kiszárad,/ Milyen szépek lesznek ők majd vasárnap/ Hogy tetszenek majd mindegyik legénynek,/ Nem gyanítják: csak most igazán szépek.// Nem is tudják, mily szomorú - hiába -/ Legényt váró fehér cseléd vígsága./ Most körültök örök szépség mosolyog,/ Lenn a Tiszán vígan folyik a dolog./"

Erdős Renée (1879-1956). Írói álneve: Réz Bálint. Első verseivel A Hét költőjeként indult, s a női lélek merész ábrázolójaként mutatkozott be. A kritika várakozásaival ellentétben, nem a tartózkodó leányi báj, hanem a nő szerelmi vágyának megéneklésével aratott sikert, s vívta ki a századforduló némely korifeusának haragját. Regényeit ifjú lányok csak titokban olvasták, s a közvélemény nemsokára mint a legerotikusabb magyar írónőt tartotta számon. Erdős Renée volt az első nő a magyar irodalomban, aki meg tudott élni alkotómunkásságából. A csukott kert: "Ujra szeretem az életemet,/ Melyet hol megtagadtam, hol kerültem,/ De fényében is, bűneiben is/ Egyképpen keserülten./ S igazán csak akkor szerettem:/ Mikor dalt írtam és gyermeket szültem ...//...Újra szeretem életemet.//És szólok hozzá: Ébredj föl, Hárfa!/ Kit bölcsődalok szent bája megejtett/ S álomba ringatott, - ébredj föl, Hárfa!/ S énekeld meg az utolsó Szerelmet/ Mielőtt még lenyugszik a nap/ S befonnak emlékek, árnyak és évek .../ Zengjen föl rajtad utolszor az ének!/ S érezd magad mégegyszer végtelennek/ Itt, kapujában az ősznek/ S egy hallgatag, csukott kertnek ...// Köszönet a kis dolgokért: "Uram, már mindent megköszöntem Néked!/ A nagy dolgokat mind-mind megköszöntem:/ Életet, munkát, gyermeket, jövendőt./ Íme, csupán a kis dolgok maradtak/ Mikről talán szólni sem érdemes már./ S elcsépelt szavak mit mondhatnak Néked/ Arról, mi bennem Általad megérett/ És mindig új és mindegyre erősebb:/ A gyermeki hit, mellyel hiszek Benned –// Most már csak kis dolgokat köszönök meg.// Azt, hogy az éjszakámat átaludtam/ Este tíztől, reggel hatig. és álmom/ Gond és gondolat ketté nem szakítá/ S hogy reggel jókor, kertembe kilépve,/ Láttam a körtefák bíboros lombját/ Szelíd pompával állani az őszben/ És láttam az utak szekfűszegélyét/ Ezüstös fénnyel csillogni a dérben,/ Láttam a hideg reggeli napfényben/ Vidám galambjaim aranycsoportját/ A háztetőkön magasan cikázni/...// · Oh, mindez apróság, tudom, tudom -/ S hogy csemetéim duzzadó rügyek/ Ígéretével várják a tavaszt/ S az öreg fák is mind erőben vannak -/ S hogy két kutyám ficánkolva követ/ Sétámon és örül, ha nevüket. kimondom/ S hozzám somfordál egy simogatásért -/ Apróság mindez. Óh, de köszönöm,/ Mint hajdan a nagy dolgokat köszöntem, -/ Hisz előtted kicsiny, nagy egyre megy/ S már az én lelkem sem tesz különbséget,/ Mert Tőled jön mindenféle ajándék -/ És minden nap: ajándék, minden óra / És minden perc. S hogy ezt a kék eget/ Borítottad fölém e reggelen/ Apró fehér felhők: szegélyzetével,/ S hogy kis almafám újra kivirágzott/ Az ősz puha, szeszélyes melegében/ S fehér pompában áll a pirosló gallyak közt:/Ezt a csodát is köszönöm Neked/ Mert benne életemnek őszét látom/ Termékenyen - Az életemnek őszét,/ Melyet kegyelmed szépséggel megáldott.//"

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991), Kossuth-díjas költő, műfordító, pedagógus. A szörny: "Agyvelőm: tó./ Hasznos, komoly./ Hullámzik déltől hajnalig,/ virágot öntöz, fényt sodor,/ s a mélyén lent egy szörny lakik/ déltől hajnalig,/virágot öntöz, fényt sodor,/s a mélyén lent egy szörny lakik.// Szelíd kis szörny, dícséretes,/a partra néha,/félve jár,körülnéz, iszik, hunyorog,/ s kidugott hassal álldogál.// De mostanában szomjasabb./Jön, s a száján a sűrü lé,/a sűrű holdas éjjelen/mint holdfény csordul kétfelé.//S mostanában el is hízott,/ liheg a csuszamlós kövön,/de önlegyőző szorgalom nyugtalanítja: egyre jön.//s így gyakran hallom éjszaka/ahogyan illik,nyög, hereg,/s csukladozva a szortyogó,növő iszapban hentereg.//"A lovak és az angyalok: "Mert végül semmi sem marad,/ csak az angyalok s a lovak.// Csak állnak lent az udvaron,/ az angyalok meg a szobámban;/ csellengnek néha szinte százan –/ egy lény mit is tesz önmagában?/ Feldobrokol, s ismét megáll,/ vagy szárnyát csattogtatja olykor,/ mint egy szellőzködő madár.// Csak állnak és nincs semmi más,/ csak látvány és csak látomás,/ csak láb, csak szárny – az út, az ég,/ bennük lakik a messzeség –// Oly távol vannak, oly közel./ Talán ők már nem hagynak el.//" Lélegzet: "Ne hagyj el engem, levegő,/ engedj nagyot lélegzenem,/ angyalruhák lobogjanak/ mellkasomban ezüstösen,/ akár a röntgenképeken."A látvány: "A kék. A zöld./ A folyamágy./A tárgyak változásai./Amint a látvány bent tapasztja végig/  koponyám falát, mint körmozi./ És éjszaka is felzavarnak,/ északifénye van a falnak,és fényes kések: bútorok –/ s fölránt fektemből az a páfrány,/ s rég-rothadt, bonyolult fonákján a spórák is vele,/ mint bonyolult nagyvárosok légifelvétele –//"

Károlyi Amy (eredeti neve:Károlyi Mária) (1909-2003), József Attila-díjas költő, Weöres Sándor író felesége volt. Miért: "Legjobb lett volna kézenfogva/ átsétálni a túlsópartra/ De óvó kezemre ráütöttek/ a kemény botokká váló percek/ Úgy kérleltem tested, a gyengét,/ az ismeretlenbe ne menj még./ Hadd próbáljam a szűk átjárót,/ átengedni-e az átjárót./ Míg köddé válunk mind a ketten/ az ismeretlen szürkületben//"Tárgyeset:"A szeretet csak van és vár./Ül lomb-árnyban,ül fellegekben./ A szeretet csak van és vár,/ hogy tárgya legyen,kit szeressen.//" Örökség: "Ki hagyta rám e furcsa örökséget?/tán javasasszony volt a drága,/füveket, gombát egybefőző/ boszorkány, ükanyó, párka,//kezében órjás kertészolló,/ az életekből itt-ott levágott,/ s élet-darabokból foltozott
nekem egy foltos bohóc-virágot.//Ezt a világot hagyta rám,/ a sok mögött mégsem egészet,/ a csupa kérdő- és gondolatjel,mi a világból az enyém lett.//" Szólongatás: "Harmatcseppé válik szájadon a szó./ Azt mondod: fa- és erdőstül állnak elibém a fák./ Azt mondod: kő-
nem aszfalt s nem beton,/ de szikla szúr a víz alatt.// Azt mondod: rét-/ és sötét papuccsal lépked az éj,/ a fűszálak hegyén.// Azt mondod: tó-/ és lassú buborékkalgyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.//Azt mondod: szép-/ és tulipánt hajt a hajnal/ s kötényünk megtelik kankalinnal.// Azt mondod: én-/ és sápadt tűzben égsz,/ mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.// Azt mondod: nyár-/ és gyíkok lihegnek forró köveken,/ kisül a földből a virág-gyökér./ És illattal púpozva a Tejúton ballag/ egy júliusi szénásszekér.// Azt mondod: ősz-/ és áfonyával telik megharminc szőlőskosár.//
S mikor már majdnem minden elfogyott:/ piros pecsét van a szájad helyén,/ mikor a nevemet lassan olvasztgatod....//"

Erdős Virág (1968. február 27.), életkor 50 év. A Wikipédia így kezdi lapját: az egyik leghíresebb magyar író, de már sajnos meghalt, vagyis nem halt meg,
csak mindig nagyon későn jár haza. Erdős Virág a másik leghíresebb magyar író, pólókat ír,
szélvédőket, állítólag ő írta, hogy„I love Budapest”. Apokrif: "Engem onnan lehet felismerni,/ hogy nem vagyok olyan./ Mert vannak, akik olyanok, és még csak nem is kevesen./ Számra persze nem tudom,/ de mondjuk trillió./ De még azt is hallottam, hogy némelyikből több van.
Egy-egy ilyen kisbalázsból/  szundikál vagy száz./ Anyukának persze mindegy,/ ő még szinte örül is./ e akinek szeme van,/ azlátja, hogy mi van.//" Na most akkor...: "..mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,/ ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a/ halolajos kiflijét,/ kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje, kinek teljen/ karcinogén cuccokkal a tüdeje, ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét,/ ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét, kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást/ igyekezni, kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni, /ki ne jusson ötről hatra, kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira, kit vegyenek palira, /kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány,/ kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány,/...//" ten és Mátraterenyén, Békésbe’ és Hevesbe’, s ki menjen a levesbe.//"

Czipri Éva (1943-1974): Nagyon fiatalon, tragikus szerencsétlenség folytán halt meg. A Forrás folyóiratban mutatta be Weöres Sándor, az Új Ember is közölte pár versét. "Költő volt, valódi, vérbeli, aki az életét teszi rá arra, amit csinál, illetve az élete kérdéseire keres választ, e válaszokat próbálja kidolgozni, kivívni, kiszenvedni a verseiben. Sikerült? Sebzékeny idegzetével minduntalan beleütközött a közönyös világ falaiba. „Csillaggal bélyegezettségéből” mégis el tudott mondani valamit. Át bírt törni a konvenciókon, sablonokon, s eljutott odáig, hogy kezdjen a saját megtalált nyelvén szólni...Valamiről, ami egyszerre kozmikus is, tragikusan emberi is; boldogság is és meghasonlás is. Mintha fölszakadt volna végül az irodalmiasság gátja ebben a sok-sok gátoltságtól fájó lélekben: megtalálta a „tengert”, szavakban, képekben, áradásban, látomásban. „A többi néma csend.” (Rónay György) Közlekedés /Pilinszky Jánosnak szeretettel és köszönettel verseiért és egyéb írásaiért/ című verséből csupán néhány sort idézek, de érdemes elolvasni az egészet: "A könyv megírt lapjait fellapozni/világnyi álmok kellenek a csecsemő tejszínű arcától/míg eljutunk a feltámadás csendes napmelegéig/a megtérés nem valamiféle/trófeális állat sikeres elejtése/nem rálelés a tárgyak világában/elkallódott kába-kőre/bár sokan ezt tartják egyedüli célnak/rideg számításokat végeznek s igazolják/vagy elvetik hipotéziseiket a kapuk fordulóin/új hipotéziseket állítanak fel/új törvényeket keresnek/s az igazi értelem szavát kutatják/
a földi lim-lomban az esetlegesben/s az összehordott zavarosképű Bábel-toronyra/
tekintenek minduntalan elképedt imádó szemeikkel/és nem értik a nyelvzavart
mit én oly igen megszenvedtem/kutattam az emberben az emberen túl
és innen is/a csillagok rideg visszfényei alatt/zuhantam űrben égtem a pokolban/
bálványok telhetetlen ölébe befeküdtem/s az áldozatok megkínzottan nyöszörögve/
kivetettek maguk közül/mint ki csillaggal bélyeges/...A kristálynak íze-zamata nincsen – ehetetlen/csak fénye van és fénytörése – hihetetlen/és mégis kell hogy elhidd/a poklokon az önmaga poklán átevezettnek megváltottnak/minden megnyilatkozását ítéletét /bár a teljes fény nem is fér a fénybe/csak egy-egy villanás megtorpanás/...//" Elhangzott még Azon kívül..., A vak, és Felboncolom halottaim... kezdetű, halála előtt 3 nappal kézzel írott verse, ezek is megrendítő.

Szepes Mária (1908-2007) író, forgatókönyvíró, költő, színész. Legismertebb műve a Vörös Oroszlán. Csendesebb utakon:  "Boldog vagyok Uram, hogy/ kiállhattam a sorból, hogy mindenki/ előttem rohan és hagyom már, hogy/ félrelökjenek és minden konc után az/ enyémnél gyorsabb kezek nyúljanak...//Nehéz volt először megállni a dolgok/ áradó sodrában, a lárma fülledt/ ütemében, ó mert forró, halálos/ izgalom hörgött a rohanók hangjában és a/ város lobogó, fénylő öléből gigászi/ kapuk tárultak tüzes öleléssel...//Most, hogy az elhagyott úton felismertem a/ Békét, a virágok szelíd arcában az/ Örömet és a fák égfelé ringásában az/ imákat, messze kerülöm a hangos,/ fényekben izzó várost és az éjszakát a/ csendes ég alatt töltöm inkább, hol/ csodálatos álmok és örök sejtelmek/ hajolnak hozzám a csillagokból...//" Elhangzott még A színarany igaz, Haiku versek az Ember-Istenről című versek is. 

Tóth Krisztina (1967-) költő, író, műfordító. Hála-változat: "Arany színekben játszó szén szavak,/ Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,/ boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,/ zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,// Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,/ Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,/ Kormos Vas bongna, izzana a rács,/ mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,// s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz-/ J. A. szájából érdes volt az élet,/ Petri szájából szép volt a pimasz:// bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,/ torkomban hangjukkal, de semmi az,/ ha tőlük éghet éneke az énnek.//" A világ minden országa (A vers elnyerte a 2008. évi Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny díját): "Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető,/ aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető,/ és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron,/ a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,/ megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába,/ szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája,/ éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni,/ nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti,/ de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára,/ s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra./ A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen/ babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen/ kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak,/ pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa// a világ minden országába utazhat./ A világ minden országának csarnokában/ egy szürke, zúgó monitor előtt álltam,/ és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát,/ ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át,/ és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra,/ e már jobban hasonlított az összes földi halottra,/ májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté,/ ez hamis világ timnüce belől menté,/amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová,/ és odutta vala neki paradicsumut hazoá,/ és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja,/ de menni kellett a gyerekért az iskolába,/ nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram,/ egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek/ az örvénylő test feltámadásában. // Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt,/ hunyorogtam, odakint meleg szél volt,/ karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre,/ nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,/ nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,/ hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,/ hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi, hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni, hogy a világ minden országa egyetlen test maga, hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza, autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült, a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült, két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett – Mentem valahol az Auchan mögött, hogy megtaláljam a HÉV-et./" Elhangzott  még a Szilveszter című verse.

Ezután két fiatal költőnő versei következtek, Kemény Zsófi (1994-) slammer, költő, íróé, Karafiáth Orsolya (1976-) költő, műfordító, énekesnőé, de ezeket most nem idézem, vegyék ki a könyvtárból, olvassák el. Új, modern stílusú verseik kedveltek a fiatalok között.

Idézem viszont Csorba Piroska (1952-) költő, író, tankönyvíró, tanár versét. Szeretett városunkról gyermekszemmel írott, Miskóc című versét választotta Koncz Károly György, mintegy felüdülésként: Szerintem minden miskolci irodalmat szerető ember ismeri ezt a kedves, humoros verset. Néhány sort idézek belőle, a jegyzet szűkös terjedelme csak ennyit enged:                  "miskóc város ezt onnan tudom hogy én falun lakom/ annak a neve meg nem miskóc/ miskócról rengeteget tudok mert gyakran járunk oda/ például azt hogy van puja/ az én falumnak meg egyáltalán nincs egy se/ miskócnak két puja is van:/ először van a gömöri pu/ aztán egy kicsit tovább megy a vonat és akkor jön a tiszai pu// ha a piacra megyünk akkor a gömöri punál kell leszállni/ ha meg az agusztushúszra akkor a tiszai punál/ sőt akkor is a tiszai punál ha fogorvoshoz megyünk a mávrendelőbe// a mávrendelőt utálom/ a fogorvosokat is/ legfőképpen azért mert akkor kérdeznek amikor a számban van a kezük/ tudhatnák hogy úgy az ember nem tud beszélni/ egyébként se/ mert miskóc nagy város én meg falusi vagyok/ és idegen helyen nem szeretek beszélni/ csak figyelni/ szemlélődni/ tátott szemmel meg szájjal// ha nincs foghúzás ha van/ mindenképpen kapok ötvenfilléres bocicsokit/ meg krokicsokit/ csak miskócon lehet kapni őket otthon nem/ és fél évszázad múlva is azt mondom majd/ hogy olyan finomat mint az ötvenfilléres bocicsoki/ soha nem ettem//miskócon villamos is van/ az olyan mint a vonat csak sárga/ és nincs előtte gőzmozdony/ hanem a levegőben is megy egy sín/ és felülről az fut fölötte/ a mávrendelő a villanyrendőrnél van/ a villanyrendőr az úgy néz ki mint egy ember/ de nem az/ hanem villanyrendőr/ és egy üvegkalitkában ül fenn egy cső tetején és onnan irányítja/ hogy mikor legyen piros/ a villanyrendőr nem eszik/ nem iszik/ csak kapcsolgatja a lámpákat/ piros sárga zöld//..//...van még sötétkapu is/ meg van avas/ hát ez a kettő rossz az biztos/ ami avas az meg megromlott/ de azért meg lehet enni csak gyorsan kell nyelni/ ...//" Utolsóként a Nyitott kapuk városa című versét hallottuk.

Ajánlom, olvassák ezután is a férfi költők mellett a női költőket is, mert a tehetséges művészek csupán nemükben különböznek. Koncz Károly egy-egy szál sárga rózsával köszöntötte a versmondókat, mi megtapsoltuk őket. Ezután a jelenlévő hölgyeknek is boldog Nőnapot kívánt, meghívott minket egy kis koccintásra, beszélgetésre.  Érdekes összeállítást hallottunk  kitűnő előadóinktól. A komoly, gondolkodásra ösztönző versek közben időnként a humor is szerepelt. Szép ünnepi műsor volt, köszönjük, Szerkesztő, előadóművész Úr és kedves versmondó Hölgyek!

Kühne Katalin