Az Irodalmi Fonó

következő verses-boros beszélgetése 

2019. november 8-án, pénteken 17 órakor kezdődik

a Feledy-házban (Miskolc , Deák tér 3.).

 Az "elégia Nagymestere" - Tóth Árpád költészete. 

Közreműködnek a Fonó versmondó-művészei: 

Ötvös Éva, Petri Nóra, Balázs István és Koncz Károly György.

__________________________________

Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14.–Budapest, 1928. november 7).

A Nyugat értékelése szerint Ady Endre után a második legjelentősebb költő. Ezt az értékelést ma már túlzónak tarthatjuk, és inkább jelentős, de nem meghatározó érvényű költői pályáról beszélhetünk. Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli homogenitása, egysíkúsága. Még Babits is így dicsérte: „mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk”.Életútja Arad – Debrecen – Budapest, állandó tátrai gyógykezelési kitérőkkel.  Már gyermekként gyenge testalkatú volt, a tüdőbajra korán hajlamos, ami végigkísérte életét.A budapesti egyetemen 1905 és 1909 között magyar-francia szakos bölcsészhallgató volt, de mielőtt végzett a család tragédiája miatt abba kellett hagynia és kenyérkeresetre adni a fejét. Újságíró, színikritikus, majd irodalmi szerkesztő lett. 1916-ban többször felkereste a tátrai hegyvidéket, tüdőbaját gyógyítani, a költségeket Hatvany Lajos állta. A háborús izgalmak miatt kimerült, lefogyott, 1916 nyarán mindössze 57 kilogramm volt a súlya.1917. május 10-én Debrecenben feleségül vette Lichtmann Annát, egy debreceni postaellenőr lányát. Csak polgári esküvőjük volt, a költőt egyházi szertartásra nem lehetett rávenni.1920-ban született meg lánya, Tóth Eszter költő, aki 2001-ben hunyt el.Tóth Árpád az élet és halál lényegének megértése közben, már pályája utolsó szakaszában, találkozik Istennel. Elsősorban filozofikus érdeklődéssel és kevésbé vallásos lélekkel fordul hozzá. Az 1920-as évek végén lassanként súlyosbodott betegsége, több alkalommal időzött Újtátrafürden gyógykezelés céljából. 1928-ban már a Tamás utcai szanatóriumban kezelték.1928. november 7-én hajnali 1 órakor, mindössze 42 évesen hunyt el Budapesten. Korai halálát tüdőgümőkor okozta. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, búcsúztatóján Babits Mihály tartott beszédet.Kevés magyar költő karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel, mint Tóth Árpád: bús, lomha, méla, beteg. Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizms a jellemző; a világ állóképekben való megragadásának igénye. Kedvenc stílusesköze pedig a szinesztézia, mely a világ teljes hangulati és érzéki felfogásának igényéből fakad. Verselése gazdag, tudatos; sajátos versformája a 7/6 vagy 6/7 osztású jambikus sorok, a nibelungizált alexandrin vagy kortársi elnevezéssel Tóth Árpád-vers. Ezt a szakmai szöveget azért illesztettem ide, hogy Tóth Árpád  költészetének különlegességét ezzel is érzékeltessem. Tóth Árpád az elégia mestere.A Nyugat emlékszámmal adózott az elhunyt Tóth Árpád emlékének. Babits Mihály így idézte meg emlékét: „Mit lehet sokat beszélni ilyen egységes, zárt és gáncstalan költőről, hacsak nem a filológia szólhatna róla sokat, föltárva művészetének részlettitkait; de hát ki törődne ma egy elvont művész titkaival? Ő érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a tökéletességgel? Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos önvigasztalással, a távoli szellemibb századoknak.” Halála tizenötödik évfordulóján írta Szabó Lőrinc: „Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.”A válogatásban Hatvany Lajos, Babits Mihály, Nemes Nagy Ágnes, Vargha Kálmán, Bóka László, Borbély Sándor, Rába György és Szabó Lőrinc nyújtottak segédkezet.

     Ezután következtek a Fonó tagjainak előadásában a versek: Ötvös Éva színművész, Petri Nóra TV-szerkesztő-riporter, Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész és Balázs István, a Múzsák Kertje Alapítvány elnöke, versmondó részvételével.

MIÉRT?:"Üldögélek, semmi kedvem,/ Munka nélkül, tétlenül/ Sok, sok percem elrepül// Porbelepte, satnya ágra,/ Szirmasíró, bús virágra/ Nézek némán, hidegen,/
Árva sorsuk mit nekem!// Lelkem üres, puszta, fásult,/ És a perc mindegyre száguld,/ Míg egy sápadt alkonyon/ Itt kell hagyni ablakom...// S a halál szól irgalommal:/ "Ne vesződj már szívbajoddal,/ Jégkezemmel szeliden/ Megsimítom, s elpihen."// Akkor vadul felsikoltok:/ Nem akarok lenni boldog,/ Élni, élni, akarok!/ Miért? balga, bús titok!//" ESTE: "Öregeste ódivatu költők/ Bordalait sorra olvasom,/ Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,/ Húzódnak a sárga papiron./  Lugasoknak fűszeres árnyéka/ Fakó írás mögül rámlehel,/ Ősmámorok édes maradéka/ Rámborul, mint rózsaszín lepel.//Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,/ Kertek alján, őszi alkonyon,/ Halk szüreti dal a hegyen átzeng,/ Mellettem egy ősi billikom./ Duruzsuló zsarát meleg pírja/ Két merengő, régi arcra száll:/ Orczy Lőrinc a parazsat szítja,/
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.// Dicsérgetik új must sűrü mézét,/ De még jobban az öreg bakart,/ Jó Lőrinc úr gyönyörködve néz szét:/ "Megáldottad, Uram, a magyart!"/ Öreg kezeszára meg se rezzen/ Emelintvén súlyos serlegét,/ És szól: "Áldomásra hadd feresztem
Öreg bajszom hűs őszi derét!"//...//" MEDDŐ ÓRÁN: Magam vagyok./ Nagyon./Kicsordul a könnyem./Hagyom./ Viaszos vászon az asztalomon,/ Faricskálok lomhán egy dalon,/
Vézna, szánalmas figura, én./ Én, én./ S magam vagyok a föld kerekén.//" INVOKÁCIÓ CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ:"Szép este volt. Éreztem: az utolsó/
Ragyogó est!/ Egy csendes kerti lak/ Sötéten állt már: nagy, komor koporsó/ A bánatos és tiszta ég alatt:/ Igen, az volt, a holt/ Nyár koporsója,/ Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt,/ Melyek lombját az alkony meggyújtotta,/ Mint sárga füstü fáklyák fellobogtak.// S ím, ezüst vígság csattant át a csenden:/ Gyerekcsapat hancúzott, körbeálltak;/ Néztem, s lassan szivemre tódult minden,/ Minden, ami egy csüggedt órán fájhat:/ Ó, rendes élet! gyerek! feleség!/-Szivem! mi kincsed van e dús világon?/ Vergődő kis szerelmek, szerteszét/ Gurult tervek, ó, tépett ifjuságom!/ Huszonhét esztendőm viszem batyumban,/ Elfáradt vándor, céltalan uton,/ Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van,/ Miért is hurcolom még, nem tudom,/ S miért a versek, ez a fájó, éber/ Ösztön: árulni halk bánatomat,/ Mint cukros, fanyar fügét a kucséber?/Így sírtam ott a hűvös fák alatt.// S költőm! akkor Te jutottál eszembe,/ Te is nézted Debrecen fasor-rácsát,/ Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve,/ S már nem is várja víg szabadulását./ Itt rejtegetted kínját életednek,/ S itt éhezett szelíd lelked halálra,/ Mert már nem izlett, rossz ínyű betegnek,/ A remény hamujában sült pogácsa...//...Csokonaim! ne szálljon ez az ének,/ Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó,/ Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed:/Tiéd e csendes invokáció!S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán!/ Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba,/ Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván
Egy vérző szív a kormányzó pilóta...//" KATONASÍR (A kárpáti harcok idejéből): Magányos sír a keskeny, elhagyott/ Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,/ De gyapjas hó a vállát - enyhe kendő/ Szelíden védi, s rojtul ráfagyott// Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog:/ Míg lent a néma bíborban derengő/ Mélységben zárt szemekkel és merengő/ Arccal nyujtózik egy ifjú halott.// Ha véres szemmel s arany nap-sisakban/ A hajnal újra a hegyekre csattan,
Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod,// Sírod felett még bús moraj lebeg,/ De te feledd az ágyút már, - te álmodd:/ Hazaértél, s ugat vén, hű ebed...//"ARANY JÁNOS ÜNNEPÉRE : "Ó, költőnk! Jajjá feketül a szó,/ Mit ünnepedre piros dalba fontunk,
A szárnyas íge tört s akadozó:/ Sóhaj a szünjelünk, s könnycsepp a pontunk!/ Ó, most, emléked templomába térve,/ Bár áhitat szelíd keze vezet,/ S bár ajtó csukva és ablak betéve,
Vért szűr keresztül fönn a mennyezet...//Most a világ künn egy bibor mocsár,/ Fölötte a Végzet vas csőre villog:/ Szépség s Igazság hullájára vár,/ S arany fényű szemük már törve csillog;/ Véres mocsár, vak babyloni tenger!/ Mellette a lélek zokogva ül,/ Hárfáját - ó, hogy zengjen tört ütemmel?/-Csüggni akasztja reménytelenül...// Ó, zúgd dalod lelkünkbe, drága áram!/ Míg rá őrült világunk felfigyel,/ S mellét szelíd sohaj emelve lágyan,/ A fegyvert megborzadva ejti el;/ Harsogjanak szent, bátor zengzetek,/ Míg minden szemből hő könnyek ömölnek,/ S a vérvesztéstől bágyadt nemzetek/ Zokogva egymás kebelére dőlnek...//" ELÉGIA EGY REKETTYEBOKORHOZ: "Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,/ S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja/ A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,/ Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka./ S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz/ Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,/ Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,/ S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.//...És hát a többiek?... a testvér-emberek,/ E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,/ Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek/ Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, -/ Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve/ Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:/ Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,/Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.// Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon/ Csak miriád virág szelíd sajkája leng:/ Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,/ Egy néma ünnepély,ember-utáni csend,/ Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva/ A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!/ S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,/ S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.//" SZENT NYOMORÉK, RIADJ! : Mily ádáz végzet zord zaju tankja jár/
A szittya földön? - roppan a régi rög,/ S a szent hon négy bús sarka árván/ Felcsikorog, s repedezve hull szét.// Ó, hol vagy Isten, hajdani hős Hadúr,/ Kit felcifrázott diccsel a dőre gőg?/ Avitt mentédben, agg szakállal/ Merre borongsz aluvó egekben?// Hiába tört a századok éjjelén/ Sustorgó vérünk vad melegű, nehéz/ Sugárral égre, mint gigászi/ Bús biború, szomorú szökőkút?//...Ó, nemzetem, szép, lankatag, ős fajom,/ Jaj, hogy lehet, hogy most, mikor újra kelsz,/ S nyújtóznál végre hosszan, vígan,/ Zsibbadozón a tagok leválnak?// De kelj föl mégis, szent nyomorék, riadj!/ Míg boldog népek új lakodalma zeng,/ Ne ülj az útfélen ma döglő/ Csonka gyanánt, aki sírva koldul!...// Emeld fel áldott, megtaposott fejed,/ Megfogyva bár, de törve nem! - újra zengd!/ A csonka törzs vén szíve döngjön,/ S ősi, erős karok újra nőnek!//"  AQUINCUMI KORCSMÁBAN: "Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,/ Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas,/ Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,/Hadd űlök csöndesen magányos úri tort!// Ülj mellém és kocints, apró germán szemed/ Mélyén a kék ravaszság szelíden hunyjon el,/Ős testvér, méla sváb, - nem érzed? - sírni kell!/Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!...//...Körül sátorkupok keltek a köveken,/ Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján -/ Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,/ S az a setét lovas tán ősöm volt nekem...// ...Kocints... a bús kupát hajtsuk fel még vigan,/ Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,/ Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva/ Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan...//" NÉZZ RÁNK, ADY ENDRE!: A "Halottak élén" új kiadására: "Meghalt az Élet, és elmúlt a Harc -/ Figyelsz-e még e tespedt, tompa csendre?/ A sír mélyéből, büszke, dacos arc,/ Figyelsz-e még ránk, harcos Ady Endre?/ Érdemes még szemedet vetni ránk?/ Nézni a hetyke magyar sors kudarcát?/ Országunk csorbult, tépett a gunyánk,/S az isten is arrább fordítja arcát.// Kik körülálltuk a ravatalod,/ Ma már tudjuk, vezeklőn, törve, sírva,/ Hogy nem te voltál akkor a halott -/ Mi dőltünk zsibbadt, léha, szörnyü sírba!// Csak vad órákon kél és kavarog/ A szittya sír, a kísérteti csontház,/ És marjuk egymást, esett magyarok/ Árva az árvát, csontvázat a csontváz.// Ó, Ady Endre, Messiás-magyar!/ Riaszd szét lidércálmát a halottnak!/ Bús Lázár-szívünk még élni akar,/ Ontsd rá napos tüzét élő dalodnak!// Ha igazán szerettél, nézz le ránk,/ Oszlopnak gyúlva sorsunk síri éjén:/ Járj előttünk, dicsőült Égi Láng,/ Élni akaró bús halottak élén!//"
KÖRÚTI HAJNAL: "Vak volt a hajnal, szennyes, szürke./ Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,/ S lomhán söpörtek a vad kővidék/ Felvert porában az álmos vicék,/ Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.// Egyszerre két tűzfal között kigyúlt/ A keleti ég váratlan zsarátja:/ Minden üvegre száz napocska hullt,/ S az aszfalt szennyén szerteszét gurult/ A Végtelen Fény milliom karátja.// Bűvölten állt az utca. Egy sovány/ Akác részegen szítta be a drága/ Napfényt, és zöld kontyában tétován/ Rezdült meg csüggeteg és halovány/ Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.//A Fénynek földi hang még nem felelt,/ Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:/ Egy kirakatban lila dalra kelt/ Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt/ Hangon a harangok is felmerengtek.// Bús gyársziréna búgott, majd kopott/ Sínjén villamos jajdult ki a térre:/ Nappal lett, indult a józan robot,/ S már nem látták, a Nap még mint dobott/Arany csókot egy munkáslány kezére...//" ESTI SUGÁRKOSZORÚ: "Előttünk már hamvassá vált az út,/ És árnyak teste zuhant át a parkon,/ De még finom, halk sugárkoszorút/ Font hajad sötét lombjába az alkony:/ Halvány, szelíd és komoly ragyogást,/ Mely már alig volt fények földi mása,/ S félig illattá s csenddé szűrte át/ A dolgok esti lélekvándorlása.// Illattá s csenddé. Titkok illata/ Fénylett hajadban s béke égi csendje,/
És jó volt élni, mint ahogy soha,/ S a fényt szemem beitta a szivembe:/ Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,/ Vagy áldott csipkebokor drága tested,/ Melyben egy isten szállt a földre le,/S lombjából felém az ő lelke reszket?// Igézve álltam, soká, csöndesen,/ És percek mentek, ezredévek jöttek -/ Egyszerre csak megfogtad a kezem,/ S alélt pilláim lassan felvetődtek,/ És éreztem: szivembe visszatér/ És zuhogó, mély zenével ered meg,/ Mint zsibbadt erek útjain a vér,/ A földi érzés: mennyire szeretlek!//" ROZSKENYÉR: Ó-Tátrafüred: Nézem a homorú völgyet,/ A tárt ölű lapályt:/ Nagy, ősi fenyőfa-teknő,/ Mit vén idők véseje vájt./ A jámbor tót falucskák/ Mint békés rozskenyerek/ Töppednek a barna teknőn,/ Mind oly szelíd s kerek.// Falusi, kerek kis sorsok/ Jóízét érezem,/ A sok apró, messzi tornyot/ Simogatni nyúlna kezem:/ Ó, falvacskák, kiket a béke/ Hűs kovásza dagaszt,/ Békételen szivemnek
Izenjetek vigaszt!// Már esti homályban ültök,/ Csak itt fenn sajog a táj,/ Fátylasodó szememnek/ Hunyó nap bús tüze fáj;/ Hunyó, rossz nap parázsa/ Szívembe ette magát, -/ Kis falvak, pöttömnyi békék,/ Adjatok jóéjszakát...//Álmodjam rólatok ma!/ Míg csöndetek takar,/ Pelyhes csönd, szívig és állig,/ Tán zsongul az árva zavar,/ Rámsimítja az álom/ Sugárzó, szép tenyerét,/ S kiformálja szivemből/ A béke rozskenyerét//" GYEREKSZEMEKKEL: "Kerek szemekkel,/ Gyerekszemekkel/ Ámulni még, mint valaha,/ Ha még lehetne,/ Be jót tehetne/ Szememmel egy vidám csoda.//De jaj, ha fáradt,/ Könnye-kiszáradt,/ Fénye-fakult a régi szem,/ Hiába vár a/ Drága csodára,/ Őnéki több fény nem izen.// Hiába nógat,/ Legyez, cirógat/Selyemszárnyú tavaszi fény;/Amit én látok,/Üszök és átok,/Vad világ int rám feketén.// Egy széthullt ország.../ Nyomorú morzsák.../ Az elmúlt nagyság roncsai.../ Szent, régi eszmék.../ Húsvétjuk lesz még?/ Ki tudná most megmondani?// Jaj, annyi sárfolt,/ Jaj, annyi kárvolt/ Vér és gyász mocskol, vén világ,/ Szemem lehúnyom,/ Sajgom és únom
A tavaszi komédiát.// Rügyek és harcok,/ Hetyke kudarcok/ És százszor édes diadal -/ Csak lesse más már,/ Álljon a vásár,/ Még győzhet, aki fiatal!// Én már öregszem,/ Lomhán verekszem// Fáradt fejem lehajtanám;/ Ragyogj helyettem,/ Te sok gyerekszem,/ És szebben, mint én hajdanán!//

Közben elhangzottak: Öröm illan, Miért?, Az órainga, Jól van ez így, Hívogató, Ifjonti jók múlásán és Bazsalikom című versek, amiket nem idézek, nem férne e jegyzetbe.

     ELÉG VOLT A VÁGTA: " Lassan, lovam, lassan,/ Elég volt a vágta;/ Vén legénynek tempós már a/ Kengyelvasba hágta.// Minek is nyargalnánk?/ Hová? Ki elébe?/ Itt is, ott is örök cudar:/ Egy a világ képe.// Lobogni lélekkel/ Haszontalan próba,/ Míg mi élünk, nem lesz más e/ Veszett Európa.// S hiába legyezget/ Holmi tavaszféle,/ Mindegy az már, öreg csontnak,/ Tavasz van-e, tél-e?// Dirmegünk, dörmögünk,/ Bajszunk, kedvünk kajla,/ Nem kell már a szerelem se,/ A parázna frajla.// Édes kábulatra/ Könnyebb szerzet vágyjon,/ Ordas, lompos régi búkkal/ Hálunk mi egy ágyon.// Fringiánk is vesszen!/ Az ifjabb fegyver/ Hadd csattogja, hogy ő minden/ Ócska vaskót megver!// Majd eléri őt is/ Idején a balság -/ Hányja farát, míg lehet, a Csikó-fiatalság!// Mindegy már minékünk/ Szerda vagy csütörtök,
A nagyságos angyal vagy a/ Tekintetes ördög!// Tempós lassúsággal/ - Elég volt a vágta -/ Szép egykedvűn átkocogunk/ A másik világba.//" FÉNYLŐ BÚZAFÖLDEK KÖZÖTT: "Ha olykor lassú esti sétán/ Az országút merengve páros/ Sor jegenyéjét messze járom,/ S mögöttem elmarad a város -// Megállít a nagy búzaföldek/ Ragyogása az esti napban,
Nyújtózkodnak a sárga táblák/ Fénylőn, komoran, mozdulatlan;// Valahonnan az erdőszélről/ Viszkető kis szelek sziszegnek,/ De keleti, ős lustasággal/ A nagy táblák alig zizegnek;// Alszik a sűrű, jó magyar föld,/ S oly különös, ahogy mogorván/ Sütteti sok busa kalászát,/ Mint sörényét egy vén oroszlán,// Mely idetévedt Európa/ Hegyei s tengerei közzé,/ S vadásznak rája ezer éve/ S ezer tőr és háló kötözné -// És már nem bánja. Elcsigázott/ Remek teste elnyúlt a napban,/ Már néki mindegy, várja sorsát/ Fénylőn, komoran, mozdulatlan;// Vagy tán egy bősz ugrásra vár még?/ S kalászvillantó esti tűzben/ Nagy ős dühét forralja lassan,/
Félelmesen és egyszerűen?// S majd talpa nagyságos ütése/ Végigrendül Európa hosszán,/ Mielőtt elalunna végkép/ Az Ázsiából jött oroszlán?// Ki tudja? Ó, te furcsa, drága,/ Vad búval és bő vérrel ázott/ Komor magyar föld, csöndes este/ Megsimítom fénylő kalászod;// Lásd, engem, kócos, bús jobbágyok/ Sarját, rég megtett gyermekének/ A finom, csábító Nyugat, de/ Láttodra egy-egy régi ének,// Valami kancatej-szagú dal/ Lelkem ős pusztáiból följön,/ És jajgat a nap húnyó fényén,/ S meghal az esti búzaföldön.//"A PALACE-BAN...: "
Hát újra itt./  Őszi hegyek közt,/ Újra rosszkedvűn betegen,/ Köhécselni a többiek közt,/ Míg szél üvölt a szirteken./ Akik szeretnek, messze vannak,/ Akit szeretek, messze van,/ - És jaj, tán minden veszve van -/ Mondogatom tompán magamnak,/ Míg hallgatom: a rengetegnek/ Fenyőbordái hogy recsegnek,/ Mert ölelgeti óriás/ Karjaival az Elmulás.// Elnyújtózom a fekvőszéken,/ Akárcsak egy kezdő halott,/ S nézem az októberi égen/ A két korai csillagot:/ Balról arany lángok riadnak,/ Fenséggel gyúl ki Jupiter,/ Míg jobbról bájjal tűzi fel
Ametiszt-fátyolát Nyugatnak/ Vénusz, az éteri hetéra.../Ó, boldog planéták! mit ér a/ Földi ember csöpp élete,/ Amelynek rossz kín a fele?//Akartam lenni csillag én is,/ A Végtelenség gyermeke,/ Valaki, aki szárny is, fény is,/ Örök szépségek hírnöke -/ De lehet-e repülni annak,
Ki teste rabszolgája lett,/ Kinek már mindenekfelett/ Csak "hő"-i és "kiló"-i vannak,/ S ki csak csomó rút vegyi bomlás?/ Jaj!... sóhajba vesző káromlás/ Dühe ráng romló testemen.../ Az istenit!... jaj, istenem!...//De szól a gong./A vacsorára- / Legfőbb szertartás itt - gyerünk!/ Illatszert kenek koponyámra,/ Rendben a nyakkendő, az üng?// Feszülten ül ki-ki helyére,/ A Vigaszt lessük.../ s torz, derűsShimmybe kezd egy hegedűs;/ Dekadens és szőke fejére/ A hölgyek gyúlt mosolyt dobálnak;/ A nagy terem zajos lokálnak/ Fonák és fájó párja lesz:/ Az esti lázak bárja ez!//Vigaszt!... mindegy, bölcset, bolondot,/ Csak kínom szebbre fesse át -/ Imádságot vagy vad kalandot,/ Egy angyalt vagy egy bestiát!/ Vagy csak annyit, hogy míg a liften/ Szép asszonyok szállnak velem,/ Eldadoghassam hirtelen:/ ...Kérem... én... most... meghalok itten.../ Legyenek jók... isten nevében.../ Simítsák meg az arcom szépen.../Anyásan... lágyan... ha lehet...S tiszteltetem az életet...//"

     Itt most kihagyom a TETEMREHÍVÁS; ISTEN TÖRÖTT CSELLÓJA, HALLGATOK; EGY PISZTOLY CSATTANT EL; ISTEN OLTÓ KÉSE című verseket.

     Végül közlök még egy meghatározó verset: ÁPRILISI CAPRICCIO: "Az útszél: csupa pitypang,/ A bokrok: csupa füttyhang.// Rigó fuvoláz; rája tíz/ Zugból is felcsivog a csíz.// Hallgatja még a rest éj/Félálmában a kastély,// Emelve tornyát álmatag,/ Mint nyújtózó kart, bár a nap// Elönti friss arannyal./ A parkban - rőt aranyhal -// Kövér úr sétál lebegő/ Hassal az édes levegő// Árjában, sportruhája/Most szelídség csuhája,// Mert még nem kezdi üzletét,/ És tőzsdetippektől setét// Agyában a mohóság/ Helyett valami jóság// Zsendül, mint egy kis korai/ Tavaszi virág szirmai,// Melyek, sajnos, lehullnak,/ Ha majd e drága úrnak// Súlya alatt új és remek/ Autója bőgve megremeg...// Ó, áprilisi út-szél,/ Tréfás, arcomba fútt szél,// Rügyecskék, zöldacél-rugók,/ Ó, fuvolás aranyrigók,// Ó, csermelyhangu csízek,/Illatos, édes ízek,// De jó most elfeledni, hogy/ Az élet rút és vad dolog,// Hogy itt, amennyi arc van,/Megannyi csúnya harc van,// S hogy botrány lenne, ajajaj,/Micsoda cifra, szörnyü baj,//Ha most, annak jeléül,/ Szegénység, bánat, szenvedés,/ Belépnék e szép kertbe, és// - Áprilisi merénylő -/ A hájas úrnak fénylő/Búbjára rábökném szelíd/ Öklöm vidám barackjait.//

     Áhitattal, elgondolkodva hallgattuk ezeket a gyönyörű verseket, várjuk a következő FONÓT, mivel lep meg bennünket KONCZ KARCSI. Addig olvassák Tóth Árpádot!

Kühne Katalin